Felhördült az ellenzéki nyilvánosság, mert a közszolgálati rádió Vasárnapi Újság című műsorában miniszterelnökünk ezt találta mondani a Pfizer-vakcina Nobel-díj gyanús kidolgozójáról: „Büszkék lehetünk a tudós asszonyra, aki egy kisújszállási asszonyság egyébként.” Nem jutott eszébe Karikó Katalin neve. A műsorvezető kisegítette, kormányfőnk azonban idestova 14 éve gyakorolja a főhatalmat, és menedzser-kivonatokból tájékozódik. Attól tartok, hogy egyre kevésbé tapadnak meg tudatában a nehezen megjegyezhető nevek.

Jobb híján kétszer is „professzor asszony”-nak nevezte az Amerikában élő biokémikust, egyszer pedig „tudós asszony”-nak. Mindazonáltal szókincséből telt arra, hogy a három asszony helyett negyedszerre a szó régies formáját, az asszonyságot választotta. Ennek inkább bántó, mint tárgyszerű jelentéséből kerekedett a galiba. Szerintem fölöslegesen, mások viszont tahóságnak vélték a szóhasználatot, és ezt meg is írták a nyilvánosság fórumain. A legszellemesebben Gábor György a közösségi üzenőfalára. A filozófus és vallástörténész toll helyett az irónia fegyverét forgatta. Elképzelte a miniszterelnökről, hogy átrágta magát Krúdy Gyula szépirodalmi életművén, amely tele volt kétes foglalkozású asszonyságokkal.

Csakhogy az irónia kétélű fegyver. Az irodalomtörténész Benedek Marcell szerint a „gúnyolódás ama módja, amikor túlzott dicséret vagy kedveskedés formájába öltöztetjük” az elmarasztalást. Ha például azt írnánk a főhatalom gyakorlójáról, hogy már az óvodában is az ógörög klasszikusokat tanulmányozta. Vagy hogy irodalmi műveltségét a házi könyvtárban, a zongora alatt, Adyt és Krúdyt lapozgatva szedte össze. Esetleg azt írnánk, hogy karcsúságból példát mutat a magyar férfiaknak, ráadásul divatot teremtett a buggyos nadrággal. Nos, akkor akadnának néhányan, akik ezt elhinnék a miniszterelnökről, ő azonban tudná, hogy most egy rátarti professzor gúnyolódik rajta.

Az irónia fogadtatásáról Örkény István egyperces novellát írt. Az In memoriam Dr. K. H. G. címszereplője K. Havas Géza, a két világháború közti szellemi élet jeles képviselője. 1945 elején épp gödröt ás egy lótetemnek. Fölötte áll a koncentrációs tábor őrszemélyzetéből egy katona, akinek figyelmébe a tetves, csontig lesoványodott häftling németül ajánlja Hölderlin költeményeit. A katona nem is hallotta a nevet. És Schillerét? Heine vagy Rilke nevét? Most pedig idézem Örkényt: „A német őr paprikavörös lett, és lelőtte K. H. G.-t”.