A nyilvánosság fórumait bejárta a videó-felvétel, amelyen a miniszterelnök beszélgetett a Covid-fertőzéssel küszködő külügyminiszterével. Orbán Viktor gyógyulást kívánt a meggyötörtnek látszó Szijjártó Péternek, és a Nobel-díjas francia író, Albert Camus A pestis című regényét ajánlotta olvasásra. Vagy inkább tanulmányozásra? Erről vita alakult ki a digitális térben.

A múlt században a Franciaországhoz tartozó algériai Oranban nem volt járvány. A gyermekkorát ott töltő író 1947-ben mégis azért képzelt pestist beléje, mert tudta, hogy egy kereskedőváros nyitott, ki-be jönnek-mennek az emberek, és terjeszthetik a kórt. Szépirodalmi eszközökkel modellezte ama helyzetet, amidőn egy orvos és egy újságíró révén bemutathatja, miként hazudja le az égről a csillagokat a helyi és központi kormányzat, hogy kisebbítse a bajt. Ha a magyar miniszterelnök ennek ismeretében ajánlotta betegeskedő beosztottjának a regényt, akkor két eset lehetséges. Vagy azért, hogy a másodállásban külgazdasági miniszter még keményebben vesse magát a vakcináért zajló küzdelembe. Vagy pedig azért, hogy finomítson az érdes kommunikációján.

Mindketten otthonosan mozognak a nemzetközi érintkezés nyelvében, ezért Orbán akár egy angol témájú könyvet is ajánlhatott volna fiatalabb pályatársának. Daniel Defoe A londoni pestis című szociográfiáját, amely 1722-ben jelent meg, és az 1665-ös járványról szólt. A szerző állítólag örökölte nyergesmester nagybátyja naplóját, abból dolgozott, azt egészítette ki korabeli újságcikkekkel, meglepően korszerű táblázatokkal és utókori áttekintőképességgel. A brit birodalom legnagyobb kereskedővárosa az idő tájt félmillió lakost számlált. 200 ezren elmenekültek, akik viszont maradtak, azok közül minden harmadik a járvány áldozata lett.

A londoni pestis szerzője bennünket, újságírókat is tanulsággal kecsegtet. A XVII.-XVIII. század fordulóján egy whig politikus íródeák-alkalmazottja volt, annak liberális nézeteit adta közre. Majd amikor a gazdája hirtelen tory lett, arra noszogatta őt, hogy a továbbiakban konzervatív szellemiségű lapot szerkesszen. Defoe nem állt kötélnek, és inkább abbahagyta az újságírást. Elvonult egy vidéki udvarházba, és papírra vetette a Robinson Crusoe című, ma is élvezhető regényét. A neves politikus pálfordulása nélkül talán sosem lett volna író, és A londoni pestisben a szépirodalom első dokumentumregényét sem írta volna meg.            

Könnyű Kim Dzsongunnak. Ha jön az a fránya hullám, ő elhúzza a csíkot egy légmentesen elzárt észak-koreai településre, és elő sem kerül, amíg arat a vírus. Tavasszal 20 napig volt távol a nyilvánosságtól, most pedig, a második hullám idején már 23. napja nem tudunk róla semmit. A mi miniszterelnökünk nem teljhatalmú, „csak” majdnem, és ezekben a napokban kötelességének érzi, hogy minél gyakrabban jelenjen meg a nyilvánosság fórumain.

Ezen a héten négyszer is megszólította az országlakókat. (Nem számítva a közösségi üzenőfalára írt följegyzéseit, amelyeket pillanatnyilag 1077655-en követnek.) Egy szó fejlődéstörténetét kísérhettük figyelemmel. Hiába dúlt a koronavírus-járvány, Orbán Viktor a világ minden kincséért ki nem mondta volna, hogy kijárási tilalom. Kitalálta helyette a kijárási korlátozást, amely e sorok írója számára például azt jelentette, hogy tavasszal csupán reggel 9 és 12 között vásárolhatott. Most azonban súlyosabb a helyzet, ezért hétfőn este rendkívüli bejelentésében a miniszterelnök először használta a tilalom kifejezést a korlátozás helyett.

Másnap is megszólalt, ez volt ama interjú, melyben 50 százaléknyira becsülte, hogy a magyar egészségügy túléli a járványt. A közszolgálati tévében hatszor mondta ki a kijárási tilalmat. Újabb egy nap múlva a hozzá szintén közel álló kereskedelmi televízió, a tv2 stúdiójába ült be. Ekkor azonban már a munkatársai figyelmeztethették, hogy ne keltsen pánikot, ezért az egészségügy teherbíró képességét 99,9 százaléknyira saccolta. A rendkívüli jogrend kínálta hatalmánál fogva időközben ugyanis bevezette a kijárási tilalmat, amelyet az immár megelőlegezett derűlátás jegyében mindössze egyszer mondott ki.

Majd egy napot kihagyott, és ma reggel a Magyar Rádió székházába látogatott. Visszafogottan nyilatkozott ugyan a mostanában használt jelzős szerkezetről, de becsületére válik, hogy maradt a kijárási tilalomnál. Feltűnt viszont, hogy akik szemben ültek vele, mintha összebeszéltek volna egymással. Szakmám, az újságírás kiváltságos képviselői szóhasználatában nem követték az interjúalanyt. Szegény miniszterelnökünk a kijárási tilalommal hiába próbálta érzékeltetni a helyzet súlyosságát, ők beérték a kijárási korlátozással.

Vajon azért ragadtak le az utolsó utasításnál, mert az 1956 végi, ’57 eleji időkre emlékeztető kijárási tilalmat nem volt szabad a szájukra venni? Ha igen a válasz, akkor igazán észrevehették volna, hogy van végre egy szabad ember az országban, aki túlteszi magát a tilalmakon.    

Néhány hónapja még csak metaforaként használtuk az összetett szót. Többnyire kormánypárti politikusok érzékeltették vele országunk kiszolgáltatottságát a külföldi pénzintézeteknek. Nekem még az is gondot okozott, hogy egybe vagy külön kell- é írni. Március közepétől azonban állandósult szókapcsolat lett belőle, és aligha kétséges, hogy a gép is az alapszóhoz tartozik. Ama készüléket jelenti, amely az intenzív ágyhoz kapcsolható, és a koronavírussal fertőzött betegek légzését segíti elő.

Amiről e bekezdésnyi eszmefuttatás felötlött, az egy friss, a vírussal küszködő ország hangulatát jellemző történet. Részleteit a Facebookról, a Vas Népe című napilap online kiadásából, a Vaol.hu-ból és a Nyugat.hu című portálból szedtem össze. Délelőtt Szombathely polgármestere - a parlamenti ellenzék egyik pártjához tartozó politikus - kiállt a határszéli város főterére, és az újságírók előtt kifejtette, hogy a Markusovszky Megyei Kórházban 17 beteg van lélegeztetőgépen. Éppenséggel volnának többen is, csakhogy a 32 intenzív ágyból a többihez nincs szakszemélyzet. Egy hónapja központilag átvezényelték őket a győri Petz Kórházba.

Lehet, hogy mindezt számonkérő hangsúllyal mondta a főtéren, a közleményekből azonban inkább az olvasható ki, hogy sajnálkozott a fejleményen, mintsem hogy elmarasztalta volna az amúgy jó hírű szombathelyi kórházat. Amelynek főigazgatója néhány órával később mégis pánikkeltőnek nevezte a polgármestert. Érdemben pedig annyit mondott, hogy „jelenleg” a 32 ágyból 14 valóban üres, de mind a 32-höz vannak szakemberek, sőt szükség esetén „az ágyszám 117-re bővíthető”. Arra utalt, hogy július közepén darabonként egymillió forintért különböző pozíciókba állítható, csatlakozó és rögzítő egységekkel ellátott fekvőhelyek érkeztek a kórházába.

A polgármesternek is szüksége volt némi időre, de még aznap este fölírta közösségi üzenőfalára, hogy az ellentmondás csupán látszólagos. Nem kérkedett azzal, hogy esetleg a délelőtti kijelentése nyomán rendelték vissza a Győrbe vezényelt altatóorvosokat. Örült inkább, hogy ismét teljes a szombathelyi szakember-gárda. A feszültség tehát csökkent, a polgármester és a főigazgató könyökérintéssel pecsételhette meg a fegyverszünetet. Van mégis valami, ami szöget ütött a fejembe. Ha csakugyan igaz, hogy a lélegeztetőgéppel összekapcsolt intenzív ágyak száma 117-re bővíthető, vajon a tartalék 85 géphez honnan kerítenek majd altatóorvosokat és szakszemélyzetet?

Tíz mondat a lélegeztetőgépekről

Az ország 2010-ben lényegében csődbe ment, csak az IMF lélegeztetőgépe mentette meg. (Kósa Lajos Fidesz-politikus, FN24.hu, 2011. november 3.)

Az állami támogatások általában arról szólnak, hogy a kultúrát lélegeztetőgépen tartják. (Orbán János Dénes költő, 888.hu, 2017. január 22.)

Az ellenzéki pártok közül némelyik magas lázzal küzd, némelyiket lélegeztetőgép tartja életben, némelyik pedig már temetkezési vállalkozóra van bízva. (Tóth Tamás újságíró, Debreciner.hu, 2020. március 15.)

Nem a kórházi ágy és a lélegeztetőgép kevés, hanem túl sokan vannak az utcán. (Bende Balázs újságíró, Magyar Rádió, 2020. március 29.)

Most valahol 2 és 3 ezer között van a beüzemelt lélegeztető és altató készülékek száma. Ez fut fölfelé naponta, és el fogjuk érni a 8 ezret. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, 2020. április 17.)

A lélegeztetőgépeket hadrendbe kell állítani. (Farkas Örs, a Kormányzati Tájékoztatási Iroda szóvivője, ATV, 2020. április 20.)

Lélegeztetőgép-nagyhatalom lettünk egy kihalt piacon. (Friss Róbert újságíró, Népszava, 2020. június 27.)

Hiába van 16 ezer lélegeztetőgépünk, szakemberhiány miatt nem tudunk megfelelősen lélegeztetni. (Dr. Svéd Tamás, a Magyar Orvosi Kamara titkára, Népszava, 2020. július 7.)

A kormány lélegeztetőgépen tartja az egészségügyet. (Vona Gábor volt Jobbik-politikus, ATV, 2020. szeptember 25.)

Orbán lélegeztetőgépeket vett aranyáron. (Rab László újságíró, Újnépszabadság.com, 2020. november 3.)

A névjátékért elnézést kérek a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tudományos segédmunkatársától, Megadja Gábortól. Amúgy is méltányolom, hogy miközben összehozott 19 tudományos publikációt, arra is maradt energiája, hogy önkritikát gyakoroljon. Tavaly januárban visszavonult a közszerepléstől, az Echo Tv vendégeként ugyanis részt vett egy vitaműsorban, amelyben Jakab Pétert, a Jobbik elnökét következetesen „Jákob” Péternek nevezték. A vezeklés most járhatott le, mert egy új véleményportál főszerkesztőjeként tegnap tért vissza a kormánypárti nyilvánosság másik fórumára, az Origóra.

Mielőtt azonban kitérnék talán legfontosabb megállapítására, hadd írjam meg róla, hogy van harmadik elfoglaltsága is: a szabadidejében zenél. A Loyal nevű zenekar gitárosa, egy kolozsvári portál szerint „ért a riffgyártáshoz is”. (Főtér.ro, 2014.12.30.) A lojális ugyebár becsületest, egyenest, igazságost, jóhiszeműt, méltányost jelent, általános értelemben pedig rendszerbe illeszkedőt, törvényt követőt. Mindezt persze nehéz elképzelni a mégiscsak lázadást jelképező, ráadásul a kisemmizettek, megalázottak blues-zenéjét játszó rockegyüttesről. Tetszik ugyan a Hosszúlábú asszony című számuk, mégsem ez a banda megkülönböztető ismérve, hanem hogy a basszusgitárosa nem más, mint a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója.

A címben föltett kérdésre adott válasz pedig az, hogy Demeter Szilárd főigazgató azért adta meg magát a benne rejlő basszusgitárosnak, mert évi 6,6 millió forintért (havi 550 ezerért) tanácsadónak szerződtette a zenekari társat. Pillanatnyilag ők ketten reformálják a magyar kultúrát.  A nyilvános munkát azzal kezdték, hogy az Origo.hu interjút közölt Megadja Gáborral, a Kontra.hu főszerkesztőjével, és az új véleményportál első számában szintén interjú jelent meg Demeter Szilárddal, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójával, a könyvszakma kormánybiztosával és a könnyűzenei kormányprogram kidolgozójával.

A bejegyzés utáni összeállításban idézem a két kultúrpolitikus legérdekesebb kijelentéseit, de most csak az eszmetörténész riffgitáros és kultúrstratégiai tanácsadó főszerkesztő egyik eszmefuttatásánál időznék. Kifejtette, hogy lapját nemcsak a „libernyákok és balosok” ellen alapította. Ha a kormánypárti erők esetleg rosszul teszik a dolgukat, akkor őket is megcsipkedi. Egyetlen érinthetetlen személy van azért: a miniszterelnök. Mert „A Kontra nem ’fideszes’, hanem orbánista.” Hát ez bizony nagy különbség.

Tíz mondat a gitárosoktól

Komolyzenészből küzdöttem le magam rockzenésszé. (Demeter Szilárd, Kontra.hu, 2020.11.07.)

A magaskultúra levált az adófizetőkről. (Demeter Szilárd, Kontra.hu, 2020.11.07.)

Kultúrpolitikánknak az a célja, hogy a magyarokat visszaállítsuk a saját kultúrájukba. (Demeter Szilárd, Kontra.hu, 2020.11.07.)

/Andy Vajnáról, Vidnyánszky Attiláról és Demeter Szilárdról/ Mindhárman a régi elit hatalmi játszmáit írjuk felül. (Demeter Szilárd, Kontra.hu, 2020.11.07.)

Vidnyánszky Attila a legérzékenyebb pontján, az egyetemi képzés átszervezésében piszkálta meg a színházi és filmes elitet. (Demeter Szilárd, Kontra.hu, 2020.11.07.)

Nem célunk mérsékeltnek lenni. (Megadja Gábor, Origo.hu, 20.11.10.) 

A különbség a libernyák és balos felületekhez képest, hogy mi nyílt színen vállaljuk, hogy nem pusztán híreket közlünk, hanem kommentálunk. (Megadja Gábor, Origo.hu, 20.11.10.)

A politikai korrektség tűzzel-vassal irt minden iróniát, gúnyt, szatírát, mert ezek ugye „sértőek”. (Megadja Gábor, Origo.hu, 20.11.10.)

Indokolt esetben jelenhet meg bírálat a jobboldal felé, a miniszterelnök irányába - amíg én itt vagyok - biztosan nem. (Megadja Gábor, Origo.hu, 20.11.10.)

Van épp elég felület, amely jól megél a mindennapi orbánozásból. (Megadja Gábor, Origo.hu, 20.11.10.)

Pályakezdőként este hattól fél nyolcig a Magyar Hírlap szerkesztőségében néztem a tévét. A három gépelt oldalnyi kritikát nyolcig kellett leadni. Fazekas Gyuri bácsi, a híres olvasószerkesztő nem válogatta meg a szavait, de aztán egyre visszafogottabb lett. Néhány hónap múlva pedig meghívott a Kulacsba borozni. Kifejtette, hogy szép jövő áll előttem, ha megfogadom a tanácsát. Szerinte a főnökség nem rang, csak cafrang, és ha főszerkesztő vagy  főszerkesztő-helyettes leszek, für alle Fälle ne felejtsem el gyakorolni mesterségünket, az újságírást.

Mindez arról jutott az eszembe, hogy a Népszava mai számában olvastam Horváth Gábor alapos és hangulatos cikkét az amerikai elnökválasztásról. Ehhez a kimagasló teljesítményhez persze az kellett, hogy a szerző megjárta Havannát, Moszkvát, majd Washingtont is. Megtanult nyelveket, kultúrákat, szokásokat, és amit tapasztalt, arról beszámolt a Népszabadság olvasóinak. Főszerkesztő-helyettesnek hívták haza, majd néhány évnyi főnökösködés után számomra ismeretlen okból visszaküldték a külpolitikai rovat élére. Nem lehet tudni, hogy milyen lapot csinált, elvégre a kollektív vezetésben megosztódtak a feladatok, de a régi és új rovatában kiváló munkát végzett.

Lényegében ugyanez ismétlődött meg 2016. október 8. után, amidőn bezárták az ország legjobb napilapját, és a kulcsot belehajították a Dunába. Horváth Gábor tizenvalahány népszabadságossal a Népszavánál kötött ki, majd hamarosan a visszavonultatott főszerkesztő, Németh Péter utódja lett. Összeérlelte a régi és új munkatársakat, és olvasható lapot csinált. A példányszámot is kétszeresére növelte (tízről húszezerre), ez azonban nem elégítette ki a tulajdonosokat, akik 30-35 ezerről álmodtak. Szinte napra pontosan egy éve új főszerkesztőt találtak, és a régit visszaküldték a külpolitikai rovat élére. Lelkileg bizonyára megsínylette a kísértetiesen ismétlődő helyzetet, de mert mindvégig gyakorolta választott mesterségét, az újságírást, szakmailag átvészelte a visszaléptetéseket.

Elemző és olvasmányos cikkeiből azt olvastam ki, hogy nagyon készült az amerikai elnökválasztásra. Sikerült is elhitetnie velem, mintha újra Washingtonból kísérné figyelemmel a két jelölt izgalmas küzdelmét. Így jutott el odáig, hogy ma reggel szellemes, lényegre törő, korjellemző mondatban foglalta össze a hosszú és szövevényes folyamatot: „Joe Biden máris elnökként viselkedik, Donald Trump pedig továbbra sem.”             

Néhány napja Szőcs Gézáról írtam nekrológot, és kezembe került az elhunyt költő és kultúrpolitikus egyik cikke. Feltűnt benne ez a mondat: „Ekkor hagyta el Kovács László száját élete legjobb mondása: mi nem közvélemény-kutatást akarunk nyerni, hanem választást” (Előretolt Helyőrség, 2018. április 21.) A most már csak néhai kulturális ügyekért felelős államtitkár 2002-re utalt, amidőn a Horn-kormány volt és a Medgyessy-kormány majdani külügyminisztere óvatosságra intette az MSZP híveit.

Az örökbecsű mondást 2010 óta idézgetik a kormánypárti sajtóban is, akik érzékelik, hogy a mindent mérő Fidesz a kelleténél jobban veszi figyelembe a közvélemény-kutatások bódító eredményeit. Ezekben a napokban az a helyzet alakult ki, hogy jelenlegi külügyminiszterünk, Szijjártó Péter elküldte melegebb éghajlatra az egyik amerikai elnökjelöltet. Veterán elődje viszont felírta Bidenről a közösségi üzenőfalára: „Soha nem éreztette velem az országaink súlya közötti hatalmas különbséget.” (Facebook.com, 2020. november 9.) Körülbelül ez a különbség a diplomatikus és az antidiplomatikus külügyminisztériumi vonalvezetés között.

Az 80 fölötti külügyér még nyugállományban is megválogatja a szavait, a fele annyi idős pedig pattog, mint a nikkelbolha. Vérig sérti az Egyesült Államok minden valószínűség szerint következő elnökét. Holott Biden elődjével, Trumppal ellentétben képes megmutatni a térképen, hol van Magyarország. Lehet, hogy hetvenen túl már hajlamos a feledékenységre, de azt csak nem felejtette el, hogy Tom Lantos irodájában kezdte a politikai karrierjét, és mézesheteit a Balaton partján töltötte. Aligha kétséges, hogy a két magyar külügyminiszter közül melyik kijelentése ígérkezik gyümölcsözőbbnek.

Mégis van valami, ami zavar Kovács László egyébként mintaszerűen időzített mondatában. Fölöslegesnek vélem a hatalmas jelzőt. Pontosan fogalmazott, amikor azt fejtegette, hogy hatalmas különbség van az Egyesült Államok és Magyarország világpolitikai súlya között, ezt azonban egy diplomatának nem érdemes hangsúlyoznia. Elég ha mi, médiafogyasztók azt olvassuk, hogy ’Biden soha nem éreztette velem az országaink súlya közötti különbséget.’ Ismerve a 10 és a 330 milliós ország lehetőségei közti különbséget, gondolatban amúgy is mellékeljük hozzá a hatalmas jelzőt.

A diplomatának nem az a dolga, hogy a nyilvánosság fórumain kimondja az igazságot. Elég, ha nyilatkozatával segít bennünket a valóság felismerésében.      

A legutóbbi napokban Orbán megint libernyákozott, Tóth B. és Kéri orbánozott, Gulyás G. színművészetizett, Karácsony parlamentált és Majtényi médiázott. Lefülelt mondatok.

Az előválasztás a választókat aktivizálja, a közbeszédet tematizálja, a jelölteket pedig legitimálja. (Magyar György ügyvéd, Magyarügyvéd.blog, november 1.)

A Színház- és Filmművészeti Egyetemen nem strukturális, hanem személyi vita alakult ki. (Gulyás Gergely miniszterelnökséget vezető miniszter, InfoRádió, november 2.)

FertőtleNietzsche kezeit, nem lesz tőle Weöres, Ady-ja tovább a többieknek is, nehogy Bukowski legyen belőle, bár lehet, hogy az egész csak Camus. (Ferenczi Zita szegedi könyvtáros, Délmagyarország, november 2.)

A baromság akkor is baromság, ha a Parlamentben hangzik el. (Karácsony Gergely budapesti főpolgármester, ATV, november 3.)

Az SZFE-n és korábban a CEU-n is dilettánsképzés zajlott. (Boros Imre közgazdász, volt tárca nélküli miniszter az 1. Orbán-kormányban, Délmagyarország, november 3.)

Kilépett az MSZP-ből, és a Momentumhoz csatlakozott. (Szilágyi József újságíró László Győző szombathelyi alpolgármesterről, Nyugat.hu, november 3.)

Amit a miniszterelnök bejelentett, az egy lufi. Látszólag nagy, de belül üres. (Tóth Bertalan szocialista pártelnök a járvány elleni intézkedésekről, HírKlikk.hu, november 3.)

A vírus diktálja a tempót. (Steinmetz Ádám Jobbik-politikus, ATV, november 4.)

Miközben egész Európa bezárt, nálunk csak enni nem lehet nyilvánosan. (Rab László újságíró, Újnépszabadság.com, november 4.)

Az alkotmánybíróság mindenhol a jog és a politika határán mozgó intézmény. (Baka András, a Legfelsőbb Bíróság volt elnöke, Magyar Narancs, november 5.)

A libernyákok megint mondani fogják, hogy diktatúra. (Orbán Viktor miniszterelnök a rendkívüli jogrend bevezetéséről, Magyar Rádió, november 6.)

Szerintem Orbán egyszerűen be van szarva. (Kéri László politológus, HírKlikk.hu, november 6.)

Egyelőre megmaradt az a rendszer, hogy a helyi televízió, rádió, online média a polgármester hangerősítője. (Majtényi László alkotmányjogász az ellenzéki többségű városok nyilvánosságáról, 168 Óra, november 6.)

Az idősek már voltak fiatalok, a fiatalok viszont még nem voltak idősek. (Békés Itala 93 éves színésznő, Magyar Hang, november 6.)

Ifjúkorában nagyon rossz, később nagyon jó viszonyban volt a hatalommal. (Ágoston Hugó publicista Szőcs Gézáról, Újhét.com, november 6.)

Halála irodalomökológiai katasztrófa. (Orbán János Dénes költő Szőcs Gézáról, Magyar Távirati Iroda, november 6.)

Bárhol éltél, te voltál a szellem kenyerében a kovász. (Böszörményi Zoltán költő Szőcs Gézáról, Magyar Nemzet, november 7.)

Nem túlzás, hogy ennyi éretlen, felnőttnek nehezen nevezhető hülye legyen az országban, és ráadásul mind politikusnak álljon? (Lévai Júlia publicista Facebook.com, november 7.)

Sziklává dermesztették az országot, amely mintha mégis unná már a kőkemény tétlenséget. (Balassa Tamás újságíró, Népszava, november 7.)

Trump magyar segédcsapatait nem pusztán a végeredmény rendíti meg, hanem a megverhetőség érzése. (Tömpe István közgazdász, Újnépszabadság.com, november 8.)

Biden soha nem éreztette velem az országaink súlya közötti hatalmas különbséget. (Kovács László volt külügyminiszter, Facebook.com, november 8.)

Azok a szeretetnyalábok segítettek talpra állni, amik a Kárpát-medencéből érkeztek. (Pataky Attila rockénekes a Covidból való gyógyulásról, Blikk.hu, november 8.)

Azt hittem, hogy pénteken eleget tettem a nekrológírói kötelességnek, amidőn bejegyzést szenteltem a csütörtökön elhunyt Szőcs Gézának. Csakhogy tegnap este nyitva felejtettem a zsebrádiót, és ma, vasárnap hajnalban kettő után néhány perccel arra ébredtem, hogy Horváth Péter megzenésítette a költő és kultúrpolitikus egyik esszéregényét. A szó szoros értelmében zenésítette meg.

A 128 oldalnyi könyvecskét a Szent István Társulat adta ki 2010-ben. A Tasso Marchini és Dsida Jenő, avagy Sorsvázlatok játéka Kolozsvártól Arco di Trentóig című kötet az idő tájt 2280 forintba került, most kétezerért árulja egy online antikvárium. A két világháború közti kolozsvári művészvilág kitűnőségei, egy festő és egy költő köpésnyire laktak egymástól. Bizonyára össze is futottak a főtéri New York kávéház márványasztalánál, nincsenek azonban adatok arról, hogy barátkoztak volna. Fiatalon, harminc körül haltak meg, mégis jelentékeny életművet hagytak maguk után. Az olasz-szerb festő Belgrádból érkezett magyar művésszé válni, a magyar költő pedig Szatmárnémetiből, mindazonáltal ízig-vérig kolozsvárinak érezték magukat. Épp úgy, mint a tulajdonképpen marosvásárhelyi Szőcs Géza.

A Szamos-parti légkört érzékeltette Horváth Péter, a színészből lett író, aki mostanában a Magyar Rádió egyik legjobb rendezője is. Marchini és Dsida vélt vagy valódi találkozásait egészítette ki olyan zenei háttérrel, amely tartalmazta az operettből való Szép város Kolozsvár népszerű dallamát, a szászcsávási cigányzene izgalmas lüktetését és Bartók Béla érett feldolgozásait is. A figyelemre méltó hangjáték után egy darabig nem tudtam elaludni, mert nem is annyira a téma, mint inkább a hangulat érintett érzékenyen. A szüleim Kolozsvárott ismerkedtek meg, és sokat meséltek választott városukról.

Debreceni egyetemistaként sokat jártam a színházába és a kocsmáiba. Ifjú sajtótörténészként pedig átrágtam magam a Korunk című folyóirat évfolyamain, hogy aztán 1991-ben könyvet írhassak a szerkesztőjéről, Gaál Gáborról, aki egyébként Budapestről keveredett Kolozsvárra. Ő nem szerepelt sem az esszéregényben, sem a rádiós változatban, holott tagja volt a kávéházi asztaltársaságnak. Talán azért nem, mert másfél évtizeddel idősebb volt a festőnél és a költőnél. Ez csöppet se zavart, Szőcs Géza ugyanis eltalálta a hangulatot, amelyet így foglalt össze: „Amikor Budapesten dél van, és Bukarestben egy óra, akkor Kolozsvárott 12 óra 38 perc.” (Litera.hu, 2006. április 25.)

Az egyik kollégával néhány évig ugyanabban a szerkesztőségben dolgoztunk. Jól kijöttünk egymással, és azóta is tartjuk a kapcsolatot. Néha fölhív, és kellemesen csipkelődő modorban kifogásolja a Médianaplóban írottakat. Ezúttal például egy ellentmondásra hívta föl a figyelmet.

Két bejegyzésben is foglalkoztam a digitális sajtó mondattermő képességével. Az egyikben azzal, hogy a hírportálok milyen gondolatokkal vétetik észre magukat, a másikban pedig, hogy mértékadó mondatokkal kecsegtetnek-é a véleményportálok. Szerinte árulkodó, hogy miközben elmarasztaltam a hírportálokat, mert nem marad energiájuk és pénzük a publicisztikákra, az értékítéletem szerint is több „ütős” mondatot tudhatnak a magukénak, mint a mégiscsak gondolatokra kihegyezett véleményportálok. Elismerem, hogy az ellentmondás létezik. Feloldásának érdemes egy harmadik bejegyzést is szentelni.

A hírportál óhatatlanul sok újságírót alkalmaz, máskülönben nem lehet saját hírszolgáltatása. Ehhez sok pénzre van szüksége. Ha bizonytalanná válik az anyagi háttere, előbb-utóbb megszűnik. Ez történt a Független Hírügynökséggel is. Néhány éve FüHü.hu-ként támadt föl a hamvaiból, és 2017 meg 2019 nyara közti terméséből 106-ot válogattam a Lefülelt mondatok című, hetente megjelenő összeállításokba. Ez ötször több, mint például a Forgókínpad.blog 12 és a Zónapörkölt.blog 10 szellemes mondása. E két véleményportált nem is említhettem a Médianapló-bejegyzésekben. Igen ám, csakhogy mindhárom szerkesztőség ugyanannak az újságírónak köszönheti a mértékadó gondolatokat.

A FüHü munkatársai közül Szele Tamás legalább félszáz mondat szerzője. Majd amikor a hírportált működtető cég adós maradt neki a fizetésével, kilépett, és megalapította a Forgókínpadot meg a Zónapörköltet. E két gondolatokból élő véleményportálnak ő a kiadója, hirdetésszervezője, szerkesztője és egyedüli munkatársa. Az egyik legszellemesebb magyar újságíró tehát ötvenvalahány fühüs és 22 máshol megjelent mondattal van jelen a hazai nyilvánosságban. Ez több, mint az anyagilag jól eleresztett és sok munkatársat foglalkoztató hírportál, az Origo hatvan véleménymondatos teljesítménye.

Mellesleg a FüHü többi kiemelhető mondatát Föld S. Péter hozta össze. Ő a másik magányos farkas, aki az anyagi válság után a HírKlikk.hu-hoz igazolt. Jelentékeny szerepe van abban, hogy a szintén Templom Egere-frakcióhoz sorolható véleményportál 66 ütős mondattal került nálam a figyelemre méltó gondolatok listájára.         

A koronavírus-járvány áldozata lett, elsőként a költők közül. A rendszerváltás óta sok alkalmi tisztséget vállalt, főmunkatársként azonban kitartott közös barátunk, Böszörményi Zoltán aradi folyóirata mellett. Az Irodalmi Jelen augusztusi számában látott napvilágot posztmodern, jókora vendégszöveget tartalmazó és dús képzeletről árulkodó írása arról, amely végül is elvette az életét. Amiből idézett, 1997-ben jelent meg magyarul A sötétség szeme címmel.

Szerzője, Dean R. Koontz azt írta meg, hogy Vuhan-400 elnevezéssel a kínai hadsereg egy biológiai fegyvert hozott létre, melynek dokumentációját az Egyesült Államokba vitte a laboratórium egyik munkatársa. Amerikában is kitenyésztették a vírust, hogy kipuhatolják a gyengéit, ám egy laboratóriumi munkatárs felelőtlensége következtében rászabadult az emberiségre. A sci-fihez Szőcs Géza néhány mondatot fűzött, miszerint az Egyesült Államokban letartóztattak egy Lieber nevű professzort, aki havi 50 ezer dollárért (15 millió forintért) biológiai fegyvert gyártott a kínaiaknak. Összeesküvési elmélet irodalmi köntösbe öltöztetve? A történetben egyelőre majd’ minden bizonytalan, azon kívül, hogy Szőcs Géza augusztusban szinte megjövendölte tegnap bekövetkezett halálát.

Államtitkárként nem föltétlenül a kormányt akarta képviselni a kultúrában, inkább a kultúrát a kormányban. Ez nem sikerülhetett neki. Értékválasztására jellemző, hogy tiltakozott a Parlament melletti József Attila-szobor elmozdítása, majd a Népszabadság megszüntetése ellen. Költői életművét a saját szavai alapján pedig úgy foglalnám össze, hogy a verseit nem értették a politikai barátai, akik viszont értették, nem voltak a politikai barátai. Készülő prózai kötetéből az Irodalmi Jelen sok részletet közölt Naplójegyzetek címmel. Indázó mondatok kipontozásokkal, amelyek helyett talán a teljes szöveget is olvashatjuk majd, ha megjelenik a könyv, amelyben miniszterelnöki főtanácsadás közben szerzett benyomásait fogalmazta meg az ország első emberéről.

Nem állítom, hogy ő ismerte legjobban Orbán Viktort. Azt sem, hogy a kormányfő legalább annyira bizalmába fogadta, mint ő Orbánt. Az viszont nyilvánvaló, hogy a miniszterelnök környezetében neki volt a legbővebb szókincse, ő képes leginkább kifejteni a gondolatait történelmünk egyik legvitatottabb személyiségéről. Lehetséges, hogy a posztumusz kötet koronázza meg a koronavírus járványban elpusztult író terjedelmes és szerteágazó életművét?         

Tíz mondat Szőcs Gézától

Magyarországon nem szövegeket közölnek, hanem szerzőket. (Heti Válasz, 2004. június 17.)

/Orbán Viktorról/ Szívesebben függök egy embertől, mint soktól. (Magyar Narancs, 2010. augusztus 5.)

Ott van botrány, ahol valakinek szégyellnie kell magát. (Magyar Nemzet Online, 2012. október 15.)

Ha nyilvánosan megszólaltam, bürokrata énemmel szemben a szabadon gondolkodó énemnek adtam hangot. (Index.hu, 2012. június 13.)

/Orbán Viktorról/ Nem fogadja meg minden tanácsomat, de ha mindet megfogadná, akkor lényegében én hoznám a döntéseket. (Népszabadság, 2014. február 24.)

Mi vagyunk a legnyugatibb ázsiai és a legkeletibb európai nemzet. (Népszabadság, 2014. február 24.)

Legutoljára a politikus tudja meg, hogy mi következik. (Magyar Rádió, 2015. február 4.)

Akik értették és szerették a verseimet, nem fogadták el, hogy mások a politikai barátaim. Akik pedig közelebb álltak a politikai világképemhez, a verseimet nem annyira kedvelték. (Magyar Nemzet, 2015. március 16.)

Orbán olyan Kasszandra, akinek akkor sem hisznek, miután kiderült, hogy igaza lett. (Irodalmi Jelen, 2017/október.)

Az urizálás nemcsak nem elegáns, hanem politikailag is káros. (24.hu, 2018. július 17.)