Mindig méltányoltam a Facebook erényeit. De ha ellenségesen viseltettem volna is iránta, most, a koronavírus-járvány kellős közepén felülvizsgálnám a kedvezőtlen értékítéletet. A karantén idején jól jönnek a digitális ismerősök, akik benépesítik a szobámat. Például hajdani professzorom a debreceni egyetemről, O. István, aki megosztott az üzenőfalán egy fényképet.

Szemüveges, idősebb tanítónő áll a pulpituson, az íróasztal mögött. Előtte felhalmozott bizonyítványok, kezében kihajtva az egyik, hogy tanulmányozhassa az érdemjegyeket. Dicséri vagy korholja az előtte álló kisgyereket, aki vigyázzban, hátratett kézzel, megszeppenve hallgatja. Professzorom indított egy játékot, azt firtatván, vajon hogyan hívták az első tanítónkat. Sokan nevezték meg, köztük egyetemi évfolyamtársnőm. M. Mari is. Márpedig ha ő megírta, hogy 68 éve ismerkedett meg a sajátjával, akkor én szintén.

A tanító néni neve kiment ugyan a fejemből, de a legutóbbi költözködés során előkerült a bizonyítványom, amelyből sikerült kisilabizálni, hogy Póczik Máriának hívták. Van egy fényképem is róla meg mögötte, mellette, előtte a kiskőrösi Petőfi Sándor általános iskola összevont első osztályáról. Nem a költő szülőházával szemközti központi épületben kaptunk helyet, hanem a katolikus templom mögötti nagyterműben. Túl sokan voltunk a szokványos osztálytermekhez képest, ahol negyvennél több kisdiák nem fért el.

A vándorfényképész elég rosszul öltözött, már-már rongyos nebulókat örökített meg. Mi voltunk az úgynevezett háborús gyerekek. Apáink valahogy hazakeveredtek az amerikai vagy a szovjet hadifogságból, és gondoskodtak az utánpótlásról. Fogalmam sincs, vajon a harminc körüli, alacsony termetű, némi súlyfölösleggel küszködő tanító néni hogyan bírt velünk. Nehéz dolga lehetett, mindazonáltal a fényképen látható népes társaságban is megtanított írni-olvasni. Közvetlenül mellette állok, és majdnem olyan magas vagyok, mint ő. A másik oldalról T. Jani fogja közre, aki nálam is magasabb volt.

Nézegetés közben felötlik, hogy a szomszédos házban lakott, és a közös kerítésen átrúgott labdából tudta meg, hogy apám fűzős bőrlabdát hozott Budapestről. Fölajánlotta, hogy ha játszhatnak vele, akkor bevesz a csapatába, amelyben ő volt Grosics az olimpiai bajnokságot nyert válogatottból. Belőle NB I-es focikapus lett, én pedig tollforgató, aki most megírhatja, hogy hajdani professzorom előcsalogatta az emlékezet mélyéről első tanítóm nevét. Elleszek vele egy darabig ebben a fránya karanténban.