A PestiSrácok.hu figyelemre méltó beszélgetést közölt. A Budavári Fórumon megszólalt a KDNP elnöke és Bayer Zsolt publicista. A tudósítás szerint a kereszténydemokrata politikus kifejtette, hogy három orvosi értelemben vett pszichopata van az országgyűlésben. S mert ellenzéki politikusakat nevezett meg, kijelentése elvitte a show-t egy érdekesebb mondat elől.  

A beszélgetés résztvevői részletezték álláspontjukat a „genderőrületről” is, és Semjén Zsolt szerint „Kövér László mondta a legjobb és legtökéletesebb mondatot, miszerint én is férfi voltam egy női testbe zárva, de aztán megszült az anyám”. Ritkán szoktam egyetérteni az Orbán-kormány miniszterelnök-helyettesével, most azonban fején találta a szöget. Az országgyűlés elnökének tulajdonított gondolat kielégíti a szállóige legkényesebb követelményeit. Aki állítólag mondta, szellemi ereje teljében van. A Fidesz smirglis modorú tudatalattija, aki nemcsak gondolja, hanem ki is mondja, hogy mennyire utálja a másik politikai táborban lévőket.

De vajon az idézett gondolatot bevehetem-é a rendszerváltás utáni szállóigék gyűjteményébe? Csakugyan azt mondta-e Kövér László, amit Semjén Zsolt tulajdonított neki? És hol mondta? Munkahelyén, a Parlamentben? A kijelentését megörökítette-é az országgyűlési jegyzőkönyv? Esetleg párttanácskozáson, titkos összejövetelen hangzott el, és nincs róla jegyzőkönyv? Kövér járja az országot, és interjút ad megyei lapoknak, amelyeket olvasok. Tudnék róla, ha ilyen tömören és szellemesen foglalta volna össze álláspontját kedvenc ellenfeleiről: a nemváltással kacérkodó kozmopolitákról és libernyákokról.

Amúgy sem először tűnődött a testben zajló folyamatokról. A Zalai Hírlapban ezt találta mondani: „A kis nemzeteknek meg kell őrizniük a kis testben lakozó nagy okosságot.” (2013. 01.07.) A neki tulajdonított és általa kétségkívül mondott gondolatokból kirajzolódik két rögeszméje: a természet rendjének változhatatlansága és a kis ország fölemelkedése. Amíg tehát valaki nem bizonyítja az ellenkezőjét, Semjén Zsolt szíves közlését tudomásul veszem, és Kövér László eszmefuttatását beveszem a szállóigék örvendetesen gyarapodó gyűjteményébe.

Már csak az a kérdés, vajon milyen dátummal. Elvégre a Pesti Srácok tegnapi számában látott ugyan napvilágot, de eredetileg korábban hangozhatott el. És a hitelesség kedvéért az sem ártana, ha meghallgathatnánk a T. Ház-elnök jellegzetes hangjával is.

Tíz mondat Kövér Lászlótól

A hülyeséget abbahagyni sohasem késő. (Magyar Narancs, 1994. június 9.)

Azt utálom az újságírókban, hogy a legrosszabb énemet hozzák ki belőlem. (168 Óra, 2002. január 31.)

/Az Európai Unióról/ Ekkora területet még sosem csatoltak Magyarországhoz. (168 Óra, 2004. május 6.)

Szeretnénk, ha lányaink az önmegvalósítás legmagasabb minőségének azt tartanák, ha unokákat szülhetnének nekünk. (Magyar Távirati Iroda, 2015. december 15.)

Marx álma úgy valósult meg, hogy nem a világ proletárjai egyesültek, hanem a világ tőkései. (Vas Népe, 2016. november 10.)

A gyerekvállalás a legszemélyesebb közügy. (Mandiner.hu, 2019. szeptember 5.)

Állítólag mi tartjuk fenn a diktatúrát, mégis mi húzzuk a rövidebbet. (Magyar Hírlap Online, 2019. december 21.)

/Az Európai Unióról/ Nem engedjük meg, hogy újrafonják azt a kötelet, amitől sikerült megszabadulnunk. (Szabolcs Online, 2020. október 22.)

Én is férfi voltam egy női testbe zárva, de aztán megszült az anyám. (PestiSrácok.hu, 2020. október 27.)

A világ azoké, akik teleszülik. (Szabolcs Online, 2020. október 27.)

A Dávid Ferenc miniszterelnök-jelöltségét pedzegető bejegyzésem élénk visszhangot keltett. Több mint hétezren tüntették ki érdeklődésükkel az újságírói megnyilvánulást. Voltak, akik helyeselték, hogy foglalkoztam a neves közgazdász közéleti ambíciójával. De akadt olyan telefonáló is - már visszavonult politikus -, aki kulturáltan vette zokon, hogy előkapartam a múltból azt a fránya tippjátékot. Ez ugyan nem jutott eszembe, de ha már szóba került, utánanéztem.  

Amikor a Springer nevű német cégnek még nyolc napilapja volt a vidéki Magyarországon, a központi szerkesztőségben kitaláltak egy tippjátékot. 2001 tavaszán az MSZP nyolc feltételezett miniszterelnök-jelöltje kapott 300 ezer példányban egy-egy keretet és telefonszámot. A más céghez tartozó Békés Megyei Nap április 26-i számában egy szocialista politikus - nevét feledje homály - kérte ki magának a „rosszízű” akciót, amely „beavatkozás a párt belügyeibe”, sőt „visszaélés a sajtószabadsággal”. Szerinte „Ez a tippjáték ellentétes a választmány döntésével, mely úgy szólt, hogy a párt nem megy bele semmiféle találgatásba, június 9-én dönt ebben a kérdésben.”

Árnyaltabban fogalmazott Lamperth Mónika szintén szocialista politikus és későbbi belügyminiszter a Somogyi Hírlap 2001. május 27-i számában. Kifejtette, hogy a sajtónak joga van miniszterelnök-jelöltekről szavaztatni, bár zavarja, hogy őt a tudta nélkül vették föl a listára. A tippjáték azzal végződött, hogy a jelöltek között nem is feltüntetett Horn Gyula a negyedik helyre került 678 szavazattal. Németh Miklós lett az első 2848 vokssal. Kovács László 1196-ot, Medgyessy Péter 947-et, Lendvai Ildikó 454-et, Szili Katalin 405 szavazatot kapott, Lamperth Mónika pedig 145-öt. Az MSZP Medgyessyt nevezte meg miniszterelnök-jelöltként, akivel a következő évben meg is nyerte az országgyűlési választást.

Most is zajlik egy tippjáték, csak éppen előválasztásnak hívják. Az a benyomásom, hogy az ellenzéki politikusok ezúttal is maguk szeretnék eldönteni, ki mögé álljanak, belátták azonban, hogy a korlátozott nyilvánosságban jobban járnak, ha a döntésbe bevonják a választópolgárokat is. A botrányos tippjáték óta eltelt 19 és fél évben eljutottak odáig, hogy nem kérik ki maguknak, ha újságírók vagy Facebook-csoportok, civil szervezetek miniszterelnök-jelölteket ajánlanak a nyilvánosság figyelmébe.

Tíz mondat a miniszterelnök-jelöltségről

Az MSZP-ben sokan látnák szívesen miniszterelnökként újra Németh Miklóst, mások Horn Gyulát tartják erre a legalkalmasabbnak. (Csoknyay Edit újságíró, Népszava, 1992. február 12.)

Ha az MSZP Horn Gyulát nevezné meg miniszterelnök-jelöltjének, akkor ez gyakorlatilag kizárná az MSZP és az SZDSZ koalíciójának lehetőségét. (Magyar Bálint SZDSZ-politikus, Népszabadság, 1994. május 14.)

Egyre inkább látszik, hogy nincs fölöslegesebb foglalatosság, mint miniszterelnök-jelöltet keresgélni. (Ripp Zoltán történész, Népszava, 1999. november 2.)

Miniszterelnök-jelöltnek Medgyessy is bevált. (Debreczeni József közíró Mesterházy Attiláról, Népszava, 2009. július 8.)

Azt, hogy 2001 elején Medgyessy Péter bejelentkezett miniszterelnök-jelöltnek, a Népszavából tudtam meg. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, ATV, 2013. február 26.)

A belső előválasztás egy belülről végletekig elfáradt és tekintélyhagyott ellenzéki tábor talán utolsó kísérlete, hogy egy vezetés alá söpörje be a nagyon heterogén ellenzéket. (Csizmadia Ervin politológus, Népszabadság, 2013. augusztus 26.)

Miniszterelnök-jelöltnek nem bejelentkezni kell. (Botka László szocialista politikus, szegedi polgármester, ATV, 2016. november 30.)

Szaporodik az egy négyzetméterre jutó miniszterelnök-jelöltek száma. (Pór Vilmos újságíró, Facebook.com, 2017. május 1.)

Miniszterelnök-jelöltünk az én kutyám lesz. (Kovács Gergely, a Magyar Kétfarkú Kutya Párt elnöke, Hír TV, 2017. október 3.)

Nem indulok az előválasztáson. (Karácsony Gergely Párbeszéd-politikus, budapesti főpolgármester az ellenzéki miniszterelnök-jelöltségről, Azonnali.hu, 2020. július 11.)

A magyar politikus arról ismerszik meg, hogy három gépelt oldalnyi szövegnél többet nem olvas el. Minél felelősebb beosztásban van, annál inkább „menedzseri” összefoglalásokra fanyalodik. E gyakorlat üt most vissza, hogy a vakcina nélküli koronavírus miatt érzékenyebbek vagyunk az egészségügy helyzetére. Egy néhány napja sugárzott tévéműsor vendégei között akadt pályakezdő, veterán és középkorú politikus is. Nemcsak az átlagot képviselték, hanem az ellenzéket is.

Egyaránt készpénznek vették a miniszterelnök bejelentését, miszerint az úgynevezett praxisközösségek alkalmasak arra, hogy megoldják a kistelepülések egészségügyi alapellátását. Orbán Viktor úgy tálalta az egészet, mintha épp most találta volna ki, és az ellenzéki politikusok „elfelejtettek” utánajárni a részleteknek. Holott egy svájci-magyar kísérletről már 2014 óta tudhatunk, és 2017. május 30-án a kecskeméti Petőfi Népe munkatársa, Hraskó István egy Bács-Kiskun megyei alkalmazásról is beszámolt. Azóta egyre több szó esik róla, e sorok írója például 16 cikket lelt a világhálón. A legutóbbit Tersztyánszky Krisztina írta.

Vasalja polgármesterét szólaltatta meg, aki elmesélte, hogy a háziorvosuk két éve meghalt, és a 317 lakosú falu, valamint a vonzáskörzetében Magyarnádalja (199), Kemestaródfa (205) és Pinkamindszent (156) alapellátását helyettesítéssel oldják meg. Ami a heti öt rendelés helyett azonban csupán kettőt jelentett, de most sikerült háziorvost szerződtetni az üres körzetbe. Majdani betegei Dr. Ribarits Ágotát virágcsokorral fogadták. (Vas Népe, 20.10.14.) A számokat összeadtam, és 877 jött ki - ennyi embernek fölösleges háziorvosi praxist fenntartani lakással és rendelővel. De ha országszerte tágítanák a kört tíz- és húszezer közé, akkor néhány háziorvos olyan közösséget alkothatna, amelyhez a szűrésekre összpontosító rendszerszervező, az étkezési tanácsokkal szolgáló dietetikus és a rehabilitációban létfontosságú gyógytornász is csatlakozhatna.

Az egészségügyi alapellátásban egyszerre van jelen a pazarlás és a hiány. Az ellenzéki politikusok rosszul teszik, ha a kormányfő fejére olvassák, hogy rengeteg a betöltetlen háziorvosi praxis. (Az ő kormányzásuk idején is sok volt.) Azt kéne inkább szorgalmazni, hogy az immár hat és fél évre visszanyúló kísérletből végre rendszer legyen. Ha már a miniszterelnök bejelentette, hogy a számára is vadonatújnak ható praxisközösség anyagi hátterét hajlandó megteremteni.   

A legutóbbi napokban Orbán kioktatott, Kövér kötelezett, Gulyás G. ötvenhatozott, Lázár méltatlankodott, Lendvai összeért, Hadházy krumplizott, Kern pedig nem unatkozott. Lefülelt mondatok.

A magam részéről nem szeretnék hadurakat a kultúrában. (Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, Origo.hu, október 18.)

Szinte az összes ellenzéki pártra igaz, hogy alig látszódnak a nyilvánosságban. (Török Gábor politológus, InfoRádió, október 19.)

Nem hagyom magam kiszorítani a Fideszből. (Lázár János volt kancelláriaminiszter, Válaszonline.hu, október 19.)

Önök két dolgot nem tudnak: nyerni meg veszíteni. (Orbán Viktor miniszterelnök a parlamenti ellenzékhez, atv.hu, október 19.)

Orbán Viktor nem Magyarországot, hanem a Fideszt félti a járvány következményeitől. (Stummer János Jobbik-politikus, ATV, október 20.)

Mindenki valamilyen. (Trombitás Kristóf publicista a véleményvezérek „függetlenségéről”, Vasárnap.hu, október 21.)

Az újítás jó lehet, csak ha közben elmennek a legjobb tanárok, az már probléma. (Pálos Gergely operatőr az Színház- és Filmművészeti Egyetemről, 24.hu, október 21.)

Ez egy kis egyetem, még éppen tud a polgársága önszerveződő és egységes lenni. (Antal Bálint végzős rendezőhallgató az SZFE-ről, Magyar Narancs, október 22.)

A baloldal képtelen a társadalmi elégedetlenséget politikai keretbe emelni. (Friss Róbert újságíró, Népszava, október 22.)

Sok lóerőt kívánok holnapra. (Bolgár György műsorvezető Hadházy Ákoshoz, a közszolgálati médiumokat megközelítő autós tüntetés szervezőjéhez, Klubrádió, október 22.)

Nem engedjük meg, hogy valaha is újrafonják az ország nyakán azt a kötelet, amitől sikerült megszabadulnunk. (Kövér László Fidesz-politikus, Szabolcs Online, október 22.)

A Soros és a libernyák csak címke. Nevet adnak az ellenségnek: a globalizmusnak. (Pesty László dokumentumfilmes a kormánypárti sajtóról, Magyar Hang, október 23.)

Az egyetemisták az egész országot megbénító félelem légkörében először emelték fel szavukat, és hosszú évek után először mertek a hatalommal szemben tüntetést szervezni. (Gulyás Gergely kancelláriaminiszter 1956-ról, MTI, október 23.)

Mindnyájan színésznők vagyunk. (Gálvölgyi János színész, Klubrádió, október 23.)

Összenő, ami összetartozik? Még talán nem nőtt össze. De már összeér. (Lendvai Ildikó szocialista politikus az ellenzékről, Facebook.com, október 23.)

2022-ben is lesz krumpli. (Hadházy Ákos független honatya az országgyűlési választás kampányáról, Mérce.hu, október 23.)

Olykor a minden sem elég. (Pető Péter újságíró a hatalmi mámorban leledző politikusokról, 24.hu, október 23.)

A kétfarkúak ars poeticája a vicc. (Pilhál György újságíró, Magyar Nemzet, október 24.)

Napról napra élünk, a vírus miatt is. (Szucsánszki Zita válogatott kézilabdázó, Sport1 október 24.)

Mindig kitalálok magamnak valamit, de ha mégsem, akkor a semmittevéssel foglalkozom. (Kern András színész, Index.hu, október 25.)

Ennek a rendszernek a művészet a legnagyobb ellensége. (Rapai Ágnes költő, Facebook.com, október 25.)

Tegnapelőtt többnyire maszkos és fiatal emberek járták végig az ötvenhatos egyetemisták október 23-i útjait. A politikai városnézést kezdeményező Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói kitartottak 2020. október 23-ig.

Amióta kirobbant az SZFE körüli botrány, zajlik egy hidegháború. A kormányzat igyekezett október 23-ig lezárni a kínos ügyet, nehogy véletlenül rádöbbenjünk a kínálkozó történelmi párhuzamra. A színinövendékek pedig abban voltak érdekeltek, hogy kitartsanak a nemzeti ünnepig, máskülönben a városnéző séta révén nem csalogathatták volna elő tudatunkból a kézenfekvő történelmi párhuzamot. Az enyémből azt, amit Háy Éva fogalmazott meg A barikád mindkét oldalán című emlékiratában. Szerinte 1956. október 23-én az egyetemisták felvonulása „tulajdonképpen nem több, mint egy tömegséta a szép őszi időben”.

Például a pesti ELTE diáksága a Petőfi-szobornál gyülekezett. Aztán ahelyett, hogy a Lánchídon mentek volna át Budára, kerültek egy nagyot. Eljutottak a Nyugati pályaudvarig, majd a mai Szent István körúton keresztül, a Margit-hídon át közelítették meg a Bem-téri gyülekezőhelyet. Igazuk van tehát azoknak a visszaemlékezőknek, akik azt mondták a 168 Óra munkatársának, Somfai Péternek, hogy a budai Duna-rakparton „Némán, jelszavak nélkül vonultak a Bem térig, ott találkoztak az ELTE és a műszaki egyetem hallgatói.” Egyetlen kivétel volt.

A színinövendékek maroknyi csapata a Lánchídon át vonult Budára, és a Clark Ádám téren egyesült a mérnökhallgatók menetoszlopával. Ott látta meg Háy Éva, hogy férje, a Színművészeti Főiskola dramaturgiai tanszékének vezetője feltűnik a diákjai körében. E mozzanatnak abból a szempontból van dramaturgiai jelentősége, hogy a dokumentumfilmek tanúsága szerint a tömegben ekkor bukkantak föl a Vesszenek a kucserák! feliratú táblák. Háy Gyula ugyanis írt egy publicisztikát Miért nem szeretem Kucsera elvtársat? címmel, amely az Irodalmi Újság október 6-i számában jelent meg. Azon a napon, amikor újratemették Rajk Lászlót és szintén 1949-ben kivégzett társait, akiket 200 ezren kísértek utolsó útjukra.

A Rákosi-diktatúra haszonélvezőiről írott cikk országos visszhangot keltett. Nem lepődnék meg, ha 64 év után kiderülne, hogy a táblákat a Színművészeti Főiskola díszlettervező hallgatói fabrikálták és csempészték a felvonulók kezébe. Az 1957-ben letartóztatott író elleni pörben ez lett a talán legsúlyosabb vádpont. Hat évet kapott érte.     

A parlamenti ellenzék pártjai azért nem támogatták Hadházy Ákos és Szél Bernadett tegnapi tüntetését, mert a járvány tobzódása idején nem akartak felelősséget vállalni az összezsúfolódó emberekért. A lefegyverző érvelésből a lóláb akkor lóg ki, ha a két független országgyűlési képviselő kezdeményezését közelebbről is megvizsgáljuk.

Hadházy orvos, és „csak” állatorvosként is tanult járványtant. Ezzel magyarázható, hogy a vakcina nélküli koronavírus-fejlemények hatására finomított az eredeti ötleten. Már nem gyalogos tüntetők révén képzelte el az állami nyilvánosságot jelképező „közszolgálati” rádió és televízió megközelítését, hanem autókban. Ha ugyanis a vezető egyedül ül a volánnál, nem fertőzhet meg senkit, és őt sem fertőzheti meg senki. Ráadásul az ellenzéki pártok rokonszenvvel tüntették ki az egyetemista tüntetőket, akikkel együtt tegnap tízezrek vonultak hosszú, tömött sorokban a fővárosi utcákon. Szívmelengető látvány volt, bár a járvány szempontjából hátborzongató.

Az ellenzéki párvezetőkénél őszintébbnek hatott Dávid Ferenc érvelése. A Demokratikus Koalíció tanácsadójaként kifejtette: „Egy napra nem kell két szervezés!” (ATV, 20.10.23.) Ha tehát választani kell két politikai akció között, akkor azt érdemes előnyben részesíteni, amely mögött pártok támogatása rejlik. Ebben az összevetésben két párt nélküli politikus óhatatlanul alulmarad. A neves közgazdász őszinteségét méltányolom, de mintha híjával volna a történelmi ismereteknek. Talán azért, mert 1956. október 23-án mindössze 17 hónapos volt, és nem emlékezhet rá, hogy 64 éve négy „rendezvényt" is szerveztek a magyar fővárosban.

A pesti Petőfi-szobornál az ELTE és a Színművéseti Főiskola diákjai hallgatták meg a szónokokat. Aztán átmentek a budai Bem-szoborhoz, ahol a Műegyetem hallgatóival együtt tapsoltak a szónokoknak. Néhány kilométerrel arrébb, a Városliget sarkánál egy más összetételű sokaság döntötte le Sztálin szobrát. Majd Budapest különböző részeiről a tüntetők összegyűltek a Magyar Rádió előtt, hogy megostromolják az állami nyilvánosság korabeli jelképét. Igaz, hogy akkoriban nem voltak ellenzéki pártok, amelyek megakadályozhatták volna a kormányellenes tüntetések összekapcsolását.       

Dávid Ferencet egy kör miniszterelnöknek szeretné, és ő sem berzenkedik a jelölés ellen. Mégis azt javaslom neki, hogy a koalíciós kormányban elégedjék meg a munkaügyi államtitkár pozíciójával. A miniszterelnökséghez szükséges összefüggések meghaladják az áttekintő képességét.

Köves József is megírta a visszaemlékezését, tegnap reggel tette föl a közösségi üzenőfalára. A 82 éves író arról számolt be például, hogy 1956. október 23-án miként szerzett két vasdarabot a Városliget sarkán ledöntött Sztálin-szoborból. Majd a tömeggel átsodródott a Kiskörútra, de nem jutott el a Magyar Rádió épületéig. Útközben egy forintért vett egy példányt az írószövetség röplapjából.

Hm. A Szabad Népért akkoriban hatvan fillért kértek, a Magyar Nemzetért szintén, a Népszaváért ötvenet. Az írók mindössze egyoldalnyi üzenetében, az újságpapír jobb felső sarkában 30 olvasható. Utána egy nagy F, a többi ólombetű elmosódott, de inkább fillért jelenthetnek, mint forintot. A szövegezők egyébként abból indultak ki, hogy „A párt és az állam vezetői mindeddig nem adtak életképes programot.” Az egyik szerző Háy Gyula, a korszak talán legismertebb drámaírója volt, akinek a felesége, Éva már svájci emigrációban írta meg a visszaemlékezését.

A 176. oldalon arról számolt be, hogy október 23-án „Gyuszi” felhívta: nem megy haza ebédelni, mert „a diákjaival fog felvonuláson menetelni”. Azt is megírta, hogy a Színművészeti Főiskola hallgatói, ahol a férje dramaturgiát tanított, a Petőfi-szobornál gyülekeztek, és az ELTE hallgatóival együtt a Lánchídon mentek át Budára. A Clark Ádám téren olvadtak a műegyetemisták hosszan elnyúló oszlopába, és az egyesült tömeg tovább haladt a Bem-térre. Azt már én fűzöm hozzá, hogy miután a diákok meghallgatták a szónokokat, sokan közülük Pestre mentek, és késő délután eljutottak a rádió belvárosi épületéhez.

Az újságok még az október 22-i állapotot tükrözték. Az elégedetlenkedők akárhány pontban fogalmazták is meg a követeléseiket, a rendszer keretein belül maradtak. Csakhogy a tüntető diákok és a Sztálin-szobor ledöntői 23-án kora estére túlléptek a rendszer keretein, elvégre az állami nyilvánosságot jelképező rádióhoz vonultak. Ezen azért tűnődöm 64 évvel később, mert a parlamenti ellenzék pártjai épp elhatárolódtak Hadházy Ákostól. A független honatya ugyanis mára tüntetést szervez a rádió és televízió óbudai épületéhez. Ugyanakkor az ellenzéki pártvezetők kifejezték rokonszenvüket a Színház- és Filmművészeti Egyetem tüntetést szervező hallgatói iránt.

Hm. 1956. október 23-án ellenzéki pártok híján is sikerült elvinni a diákokat az állami nyilvánosságot jelképező Magyar Rádióhoz. Most pedig az ellenzéki pártok sem viszik el a tüntetésre készülő diákokat az állami nyilvánosságot jelképező közszolgálati médiumokhoz.

Tíz mondat Ötvenhatról

Ötvenhat olyan számunkra, mint tánciskolában a "kályha". (Orbán Viktor Fidesz-politikus, Hajdú-bihari Napló, 1995. október 21.)

Reggel, amikor elindultunk, nem akartunk forradalmat. Reformokért, de határozott változásokért mentünk az utcára. (Mécs Imre SZDSZ-politikus, volt műegyetemi hallgató, Délmagyarország, 1997. október 24.)

Mintha hirtelen megszállta volna az egész országot a szentlélek. (Darvas Iván színész, Népszava, 2002. október 30.)

Elmentünk tüntetni a menzanormákért, erre kitört a forradalom. (Csányi Vilmos magatartáskutató, volt ELTE-hallgató, 168 Óra, 2003. március 27.)

1956 nem torta. (Körmendy Zsuzsanna újságíró, Magyar Nemzet, 2016. november 5.)

’56 nem lehet egy üres luk a történelemben. (Alexa Károly irodalomtörténész, Vas Népe, 2016. november 12.)

Akkor mind Petőfik voltunk. (Tóth-Máthé Miklós író, a Színművészeti Főiskola volt hallgatója, Hajdú Online, 2016. december 30.)

1956-ban még a gazemberek is hittek valamiben. (Puzsér Róbert publicista, Facebook.com, 2018. október 24.)

Ötvenhat pontosan annyi van, ahányan részt vettek benne. (Szele Tamás újságíró, FüHü.hu, 2019. május 12.)

1956-ban nem voltak ellenzéki pártok, de volt tömeggé dagadt általános, radikalizálódó elégedetlenség a diákok mögött. (Friss Róbert újságíró, Népszava, 2020. október 22.)

Bognár László a gerillamarketing egyik élharcosa. Mielőtt azonban kitérnék rendhagyó tevékenységére, az egyik mondatát kineveztem szállóigének. Szeptember 2-án jegyezte föl közösségi üzenőfalára a magyar fociról: „A rongylabdától a rongyrázásig.” Ennél velősebben senki sem fogalmazta meg labdarúgásunk mibenlétét.

Ami pedig a blogos megnyilvánulásait illeti, a bevett, hagyományos szokványos marketing helyett a meghökkentéssel vásárláshoz kedvet csináló módszereket értelmezi. Ha például a kormánypártok lefoglalják az összes utcai reklámhelyet, akkor mémekkel, világhálóra föltett egyetlen mondatokkal érdemes az ellenzéki portékára fölhívni a figyelmet. Ezeket is elemzi Bognár László a Gerillamarketing.blog.hu című vállalkozásában. Most viszont panaszkodik. Az Index nyári válsága után kivált annak portfóliójához tartozó Blog.hu-ból, és igénybe vette a cafeblog vendégszeretetét..

Csakhogy újdonsült hangerősítője felmondta a szolgálatot, ami arra késztette a kárvallott bloggert, hogy felsorolja ama portálokat, amelyek eddig befogadták. Ha úgy tetszik: fölerősítették a hangját, majd gazdaságossági vagy politikai számításból, esetleg a megszüntetésük miatt akarva-akaratlanul cserben hagyták. Szó szerint megjárta a freeblog, a blogter, a Népszabadság Online, a Népszava Online és a Blog.hu fórumait, most pedig a rebloggal próbálkozik. A cafeblog tavaly napi átlagban 241 ezer látogatót és 747 ezer letöltést könyvelhetett el, a reblog 129 ezer látogatót és 400 ezer letöltést. A gerillablogger kilátásai nem a legrózsásabbak, noha szakmailag a legjobbak között tartható számon.

Akik maradtak a Blog.hu-nál, mint például e sorok írója is, tavaly naponta 577419 látogatót és 1 millió 924 ezer letöltést hoztak össze. (A Médianaplót 2019-ben 1262467-en olvasták, az idén szeptember 30-ig 701801-en.) A bejegyzésekhez mellékelt hirdetésekből befolyó pénz a Blog.hu-t (és az Indexet) működtető Indamédia számlájára érkezik. A bloggerek egy fillért sem kaptak, holott olvasottságuk arányában akár ki is vehetnék a részüket belőle. Vajon az Indamédia miért nem akarja megosztani a reklámbevételeket? Ő a formát (a dizájnt) és a szállítóeszközt (a „megafont”) adja, a bloggerek a tartalmat.

Talán akad majd cég, amely hozzá hasonlóan fantáziát lát a legolvasottabb bloggerek bevettől, hagyományostól, szokványostól eltérő, ráadásul meg is hökkentő tevékenységében. Tőle eltérően azonban az ebből származó hirdetési jövedelmet is hajlandó megosztani velü(n)k.             

Harangozó Tamás tegnap este álcában fejtette ki az álláspontját. A többi vendéggel ellentétben a szocialista politikus nemcsak szájmaszkban ült be az ATV stúdiójába, hanem magán is hagyta. Nyilván azért, mert tudhatjuk róla, hogy a családjában volt vírusfertőzött, és ő maga is megszenvedte a karantént. S mert a speciálisan kiképzett arctakaró mögül eregette a szavakat, perceken át nézhettük a vörösre festett szövet jobb oldalán a fecskevirágnak is nevezhető szegfűt. 

Talán nem figyeltem volna föl a szokatlan jelenségre, ha aznap nem néztem volna bele a parlamenti közvetítésbe is. A kamera a kormánypárti képviselőcsoport tagjait pásztázta, akik szájmaszkban múlatták az időt. Nemzeti színűben. Az egyetlen kivétel Orbán Viktor volt, aki a boltban kapható két maszk, a halványkék és a fehér közül az utóbbit választotta. Gondolom azért, mert miniszterelnökként mégiscsak az egész országot kéne megszemélyesítenie, és amúgy is hajlamos a pártok fölé helyezni magát.

Az ország megosztottságát jelképező szájmaszkokból nem csinálnék ügyet, de zavar, hogy a magyar politikusok még a járvány idején is képtelenek az önmérsékletre. Mint majd’ mindenben, az álcaviselésben is megkülönböztetik magukat egymástól. A maszk mögött ugyanis eltűnik az arcuk, némelyiket alig lehet fölismerni. Furcsa látványuk azt sejteti, hogy akkor is tartják magukat a szervezet álláspontjához, ha egyébként más a véleményük. Ilyen értelemben a zárt térben kétségkívül kívánatos szájmaszk tökéletesen kifejezi az egyéni közelítésmód és a pártérdek közötti ellentmondást.

A korábbi különbözőségek nem voltak ennyire nyilvánvalóak. Például az a fránya csuklószalag a legutóbbi évtized terméke, és többnyire a kormánypárti politikusok ingujjából lóg ki. Ami látszik, az leginkább a piros, de ha a közéleti személyiség gesztikulál, a mögötte lévő fehér csík is feltűnik. Szegény zöld csak akkor látszik, ha a figyelmetlen képviselő reggeli félálomban fordítva teszi föl a szalagot, és először harmadik nemzeti színünk villan ki a mandzsettából. Ilyenkor a fél országgyűlés olasz vagy ír (zöld-fehér-piros) színben tündököl.

A szórakoztató külsőségekben való különbözés mintha 2002 óta jellemezné a közéletünket. A váratlan választási vereség után kezdtek óriási kokárdát hordani a Fidesz-politikusok. A fél mellkast beborító trikolórral határolták el magukat a kormányra visszakerültek gomblyukba tűzhető nemzeti érzéseitől.              

Tegnap, az egyik kereskedelmi tévécsatornán kultuszfilmet láttam. A nagy borzongás volt a címe, és 1983-ban készült, jószerint családi vállalkozásban. A rendezőnek, Lawrence Kasdannak a felesége és két gyereke is bedolgozott; adminisztratív munkát végeztek, epizódszerepet kaptak. Kiegészítették a harminc körüli, azóta világhírűvé vált színészek (Glenn Close, William Hurt, Jeff Goldblum, Kevin Kline és Tom Berenger) kevés pénzzel honorált munkáját.

Utókori okoskodóként a magyar címmel az a bajom, hogy nem igazán fejezi ki a The Big Chill lényegét. A csillelés (ellazulás) kifejezést hallottam pesti értelmiségiek társaságában, a chill-nek azonban van komor felhangja is. Hidegséget, ledermedést, megfázást, átvitt értelemben talán még ráfázást is jelent. Azt a rémült életérzést, amelyet egy halálesemény válthat ki. Ezúttal például az, hogy nagyjából tíz évvel a diploma megszerzése után egy hajdani évfolyamtárs öngyilkos lett, és az Egyesült Államok különböző részeiből összejöttek a diáktársak, hogy közösen emlékezzenek rá.

A halotti tor katalizátorként gyorsítja föl a szembenézés folyamatát, amely arra készteti a baráti társaság tagjait, hogy azon tűnődjenek, tulajdonképpen mire is vitték. Mi valósult meg a Michigan Egyetemen dédelgetett álmaikból? Az derül ki, hogy polgári jólétben érzik rosszul magukat, hisz’ nem azt csinálják, amit szerettek volna. Talán ettől a felemás érzéstől lett a The Big Chill az amerikai értelmiség egyik kultuszfilmje. Oké. De nekem itt, Magyarországon mi közöm van hozzá? Miért kavart föl még tegnap is?

1984 nyarán válás után voltam. Egyik barátomnál húztam meg magam, amikor érkezett egy távirat Amerikából. Kint dolgozó professzorom írta, aki hallott a magánéleti válságról, és miközben kifejtette, hogy a férfiak is megsínylik azt a fránya válást, megkérdezte, nem segítenék-e az egyetemi tanszék alapításában. Épp az Egyesült Államokban élő magyar származású professzorok találkozóját készül szervezni. A repülőgépen, az Atlanti óceán fölött A nagy borzongást vetítették, és nemcsak a hasonló korú amerikai színészek szembesültek önmagukkal, hanem e sorok írója is.

A kinti tanulmányút átbillentett a holtponton, és miközben „segítettem” Ránki György történésznek, azzal a következtetéssel jöttem haza, hogy ha hozzá hasonló helyzetbe kerülök az itthoni felsőoktatásban, akkor alkalomadtán segítséget kérek a bajba jutott tanítványoktól.