Tegnap, az ATV stúdiójában megszólalt Nunkovics Tibor. A hálózatba szervezett kormánypárti nyilvánosságról beszélt, és ezt találta mondani: „A buborékot nehéz megtörni.” Élő adásban nem könnyű egymáshoz fűzni a szavakat, megértőbben fogadom hát az említett rögtönzést. Bár ha fölmelegedik a víz, akkor a felszínén gömbölyű légüregek keletkeznek, és a gőzzel töltött zárvánnyal sok mindent lehet csinálni, de megtörni talán mégsem.

Átdöfhetjük azt a fránya buborékot, belemélyeszthetünk egy tűt, esetleg tollheggyel lyukaszthatjuk, szúrhatjuk ki, vághatunk lyukat beléje. Mindez nem jutott a Jobbik-politikus eszébe. Érteni vélem, hogy mit akart mondani - sután, ügyetlenül. A kormánypárti médiában kézről kézre adják a híreket meg a véleményeket, és a véleményformálók jól elvannak egymás között. Akik pedig összehúzott szemmel fürkészik a hatalmon lévők tevékenységét, kisebb, egymástól is elszigetelt buborékokban rejtőznek.

Ha végigtekintünk a buborék jelentésváltozásain, akkor átvitt értelemben azt jelenti, hogy csinálunk valamit, ami azonban illékony, múlékony. Második számú jelentését, az információs buborékot a legutóbbi másfél évben megismert járvány-kifejezéssel akár karanténnak is nevezhetjük. Eredetileg a quranta giorni (negyvennapnyi elzártság) a hajózásból élő velencei kereskedőket, matrózokat érintette. Lazzaretto Vecchio szigetére száműzték őket, és ha mégse hozták magukkal a nyavalyát, némi veszteglés után térhettek haza, a családjukhoz. A történelmi buborékból van tehát kivezető út.

Ami a mai értelemben vett buborékot illeti, a közösségi média, például a Facebook használója olyan tartalmakkal szembesül szívesen, amelyek megerősítik a véleményében. Mindkét politikai oldalon persze. A kormány például évi 150 milliárd forintnyi közpénzt áldoz az állami buborékra, amelyben két-három millió honfitársunkat szigeteli el. Mellesleg a jelenlegi miniszterelnök annak idején, ellenzéki politikusként épp úgy felrótta a hatalmon lévőknek, hogy elzárják híveit a sokoldalú tájékozódáshoz szükséges információktól, véleményektől, mint amit most zokon vesznek tőle az ellenzékbe szorult politikusok.

Az a benyomásom, hogy az ellenzéki pártoknak nincs elég erejük a kormánypárti buborék „megtöréséhez” (elenyészéséhez, megsemmisítéséhez, megszüntetéséhez). De ahhoz talán van, hogy kitörjenek a sajátjukból. Vagy legalábbis közelebb hozzák egymáshoz a buborékjaikat.    

Tíz mondat a buborékról

Szappanbuborékot foglal acélbilincsbe. (Kerényi Imre rendező Ujhelyi István szocialista politikusról, Magyar Nemzet, 2002. augusztus 16.)

Mi megpróbáltuk kinyitni az emberek szemét, de a kormány pénzen fújt buborékokkal elvakította őket. (Orbán Viktor Fidesz-politikus, volt miniszterelnök, Magyar Nemzet, 2006. május 6.)

Kicsit kilépek a saját baloldali buborékomból. (Kunhalmi Ágnes szocialista politikus, ATV, 2018. január 18.)

Kitörtünk a saját buborékunkból. (Tordai Bence Párbeszéd-politikus, Népszava, 2018. december 14.)

Az ellenzéki politikusok a Facebook-buborék rabjai. (Mráz Ágoston Sámuel politológus, a Nézőpont Intézet vezetője, InfoRádió, 2019. január 14.)

A Facebook elmagányosít, véleménybuborékba zár, kiszocializál a közösségből. (Puzsér Róbert publicista, Magyar Hang, 2019. április 18.) 

A Borkai-ügyet nem sikerült „buborékban” tartani, a hír rengeteg emberhez eljutott. (Juhász Attila politológus, Népszava, 2019. október 15.)

Libernyák buborék a Vas utcában. (Apáti Bence publicista a Színház- és Filmművészeti Egyetemről, Magyar Nemzet, 2020. szeptember 5.)

A buborékból nehéz a kiút. (Sermer Ádám liberális politikus, ATV, 2021. április 28.)

A buborékot nagyon nehéz megtörni. (Nunkovics Tibor Jobbik-politikus, ATV, 2021. június 30.)

Több szállóige-kötetem jelent meg, és a kiadók szívták a fogukat, mert túl költségesnek tartották a hozzájuk javasolt karikatúrákat. A jó mondat akkor lesz szállóige, ha a kor és a körülmények ismerete nélkül is mond valamit az olvasónak. Hatását fölerősítheti, ha a kéziratot elolvastatjuk egy karikaturistával, és arra kérjük, hogy amelyik mondás megihleti, azt rajzolja meg! „A humoros rajzzal ugyanis a legelvontabb gondolatot is ki lehet fejezni.” 

E gondolatot Sinkó Zoltán A Hét című bukaresti magyar újság 1971. június 25-i számában adta közre. Az okfejtés második részét is közölte most a digitális utód, a Marosvásárhelyen szerkesztett Újhét.com. Az eszmefuttatás így fejeződik be: „De a humoros rajzot nem lehet elvonttá tenni.” Az ellentmondást tartalmazó megállapításra tanulmányt lehetne építeni, szerzőjét azonban a ’89-es forradalom átsodorta hozzánk. Ötven körül kellett új életet kezdenie, és ez aligha kedvezett a gondolatok kiérlelésének, az összefüggések tudatosításának.

Veszprémben telepedett le, és a Napló című újságnál vállalt munkát. Akik azonban az erdélyi írástudók közül Pesten kötöttek ki, vízfejű országunkban előnyt élveztek a „vidéki emigránsokkal” szemben. S bár a Kolozsvár nevét rövidítve fölvevő Kvári Sinkó Zoltán elismertette magát a Balaton környéki olvasókkal, maradt a jól bevált sziporkáknál. Talán alkatilag vonzódott a tömörséghez. Talán elfáradt a kisebbségi létben. Talán kilátástalannak érezte az egyszer már megharcolt küzdelmet az országos figyelemért. Az okot nem firtathatom, mert 2002-ben meghalt.

Odaát, a határ túlsó oldalán akadnak még, akik emlékeznek rá, holott az itteni tevékenysége is megérdemelné a fölfedezést. Rovata volt a veszprémi napilapban, amelyből a múlt század kilencvenes éveiben szemelgethettem a Lefülelt mondatok című heti összeállításba. Biztos pont volt, elvégre nem kellett végigolvasni rengeteg cikket egy-egy jó mondatért, elég volt a naplós sziporkáihoz lapozni. Velős gondolatait igyekeztem hozzáférhetővé tenni az országos sajtóban is, és az utókor most eldöntheti, vajon érdemes-e megőrizni a lassanként elmosódó emlékét.

A magyarországi termésből kiválasztott mondatok hitelesen tükrözik kihegyezett véleményét a körülötte lévő valóságról. Ráadásul az a benyomásom, hogy tértől és időtől függetlenül sugallnak valamit a mi XXI. századunkról is.

Kvári Sinkó Zoltán szállóigéi

Az elfogadott tévedések rendszere a tudomány. (Napló, 1993. március 27.)

Nincs is olyan sok nézetünk, mint amennyi nézeteltérésünk. (Napló, 1993. május 10.)

A hazugságok mindig kiderülnek, de beválnak. (Napló, 1994. május 7.)

A szobrok megőrzik a galambok emlékét. (Napló, 1994. május 26.)

A diktatúrában a tömegek apatikusan lelkesednek, a demokráciában lelkesen apatikusak. (Napló, 1994. május 27.)

A pénzügyminiszter ne adjon pénzt szamárságokra, azokra a kultuszminiszter adjon pénzt. (Napló, 1994. június 16.)

Konspiráció, ha összebeszélnek, forradalom, ha visszabeszélnek, és demokrácia, ha összevissza beszélnek. (Napló, 1994. június 28.)

A sajtó remegő lábú nagyhatalom. (Napló, 1994. november 26.)

Kihúzott sorokból nem lesz életmű. (Napló, 1995. január 28.)

A könyv régen a legjobb barát volt, ma a legdrágább barátnő. (Napló, 1995. június 7.)

Irigylem a fiatalokat. Ők még megérhetik a világvégét. (Napló, 1995. július 21.)

Nincs fölösleges ember, csak fölösleges pedagógus, orvos, tisztviselő és miniszter. (Napló, 1995. augusztus 25.)

A tények beszélnek, a svindli ordít. (Napló, 1995. szeptember 11.)

Minél nyugatabbról jön az ellenség, annál érdemesebb a háborút elveszíteni. (Napló, 1995. október 27.)

A demokrácia veszélye, hogy bárkiből lehet polgármester. (Napló, 1997. október 13.)

Az élet a legtehetségesebb karikaturisták közé sorolható. (Újhét.com, 2021. június 27.)         

Tévednek, akik úgy vélik, hogy a szocialista politikusok nem tanultak meg kommunikálni. Nagyon is megtanultak. Néhány napja például Molnár Gyula, az MSZP volt elnöke azzal köszönt be a tévéstúdióba, hogy „Akart a fene DK-s lenni.” Tegnap este pedig Kunhalmi Ágnes, az MSZP egyik társelnöke ugyanabban a stúdióban csak úgy, lazán odavetette a műsorvezetőnek, hogy „Ahányan mennek, annyian jönnek.”

Jelezte, hogy kiegyenlítődnek az erőviszonyok. Lám, két politikusuk átigazolt a Demokratikus Koalícióhoz, és a DK-tól szintén két politikus érkezett hozzájuk. Kétségkívül jól hangzott a párhuzam, amely azonban sántít. Az MSZP a volt elnökét és a volt elnökhelyettesét veszítette el Molnár Gyula és Szakács László személyében, a DK-tól viszont olyanok érkeztek, akiknek eddig a nevét se hallottam. Ráadásul a Gyurcsány-párt jön fölfelé, mint a buzgár, az MSZP jelenlegi vezetői pedig azzal szembesültek, hogy az egyik közvélemény-kutató cég egy százalékra mérte a támogatottságukat.

Vajon menekülnek-e tőlük a politikusok egy belőlük keletkezett párt létbiztonsággal kecsegtető karjai közé? Vagy az MSZP mostani vezetése igyekszik megszabadulni a párton belüli vetélytársaktól? Ezt kívülállóként nehéz eldönteni, ám azt állíthatom, hogy miközben a szocialista politikusok megtanultak kommunikálni, az idejüket pillanatnyilag exkommunikációval (kiközösítéssel, kizárással) töltik. Bár Kunhalmi Ágnes tegnap este azt fejtegette, hogy „Molnár Gyula maga döntött így.”, egy dokumentumból nem föltétlenül ezt olvasom ki.

Három ellenzéki pártelnök írta alá: Tóth Bertalan, Karácsony Gergely és Gyurcsány Ferenc. A 10. pont első mondata pedig ez: „Az MSZP és a Párbeszéd tudomásul veszik, hogy Budapest 18. választókörzetében Molnár Gyula képviselőjelölt a DK országgyűlési képviselőcsoportjához fog csatlakozni.” Nem azt írták tehát, hogy a volt szocialista pártelnök kezdeményezte a csatlakozást - aki egyébként azt nyilatkozta, hogy a feje fölött döntöttek -, hanem a dokumentum sejteti, hogy ők hárman egyeztek meg erről a szokatlan lépésről.

Hogy miért és kinek az ötletére (nyomására, szorongatására), az nem is lett volna túl lényeges, engem például mérsékelten érdekelt volna. Igen ám, de a jelek egyre inkább utalnak arra, hogy az ilyen és ehhez hasonló ügyek növelik a feszültséget az ellenzéki pártok között. S ha nem térnek észhez, akkor fölöslegessé válik őszre tervezett és talán legfontosabb innovációjuk (újításuk, találmányuk), az előválasztás.            

Tíz mondat a feszültségekről

A védettséget most a DK jobban meg tudja adni, mint az MSZP. (Böcskei Balázs politológus egy szocialista polgármester átigazolásáról, Klubrádió, 2020. március 3.)

Nem lesz érdemi előválasztás, mert a parlamenti pártok már megegyeztek a fontosabb személyi kérdésekben. (Vajnai Attila volt munkáspárti politikus, Facebook.com, 2020. október 13.)

Az MSZP és a Párbeszéd tudomásul veszik, hogy Budapest 18. választókörzetében Molnár Gyula képviselőjelölt a DK országgyűlési képviselőcsoportjához fog csatlakozni. Az MSZP és a Párbeszéd vállalják, hogy ebben a választókörzetben az előválasztáson Molnár Gyulával szemben jelöltet nem állítanak, más párt vagy szervezet jelöltjét nem támogatják, valamint más párt, illetve szervezet jelöltjének előválasztási befogadó nyilatkozatot nem adnak, és egyáltalán tartózkodnak minden olyan magatartástól, amely Molnár Gyula győzelmi esélyeit befolyásolná. (Budapest, 2021. június 1. Tóth Bertalan MSZP-elnök, Karácsony Gergely Párbeszéd-társelnök, Gyurcsány Ferenc DK-elnök)

Kitaláltak egy előválasztást, ahol majd a nép dönt, aztán a döntés előtt egy csomó helyen megegyeztek, a választókat pedig szinte kész helyzet elé állították. (Herczeg Sándor politológus, PoliPraktika.blog, 2021. június 9.)

Akart a fene DK-s lenni. (Molnár Gyula, az MSZP volt elnöke, ATV, 2021. június 21.)

Az istenért, nehogy mi magunk rontsuk el a saját esélyeinket, az ország esélyét. (Lendvai Ildikó, az MSZP volt elnöke, Facebook.com, június 24.)

Pártmukik levajaznak különböző körzeteket. (Farkasházy Tivadar újságíró, Klubrádió, 2021. június 24.)

Visszaléptetéseivel maga változtatja bohózattá saját kezdeményezését. (Domokos Lajos újságíró az ellenzékről, Facebook.com, június 26.)

Nem én zártam ki a pécsi polgármestert, sem Molnár Gyulát, sem Szakács Lászlót, nem én robbantottam fel a koalíciót Egerben, Baján sem, nem én csinálok lejárató anyagot a terézvárosi polgármesterről. (Ceglédi Zoltán politológus, Facebook.com, 2021. június 26.)

Ahányan mennek, annyian jönnek. (Kunhalmi Ágnes, az MSZP társelnöke, ATV, 2021. június 28.)

Tegnap fejeződött be a 126. országos bajnokság. A legutóbbi fél évszázadban legalább huszonhatot néztem végig, bár ezúttal nem a helyszínen. Szerencsére a MASZ (Magyar Atlétikai Szövetség) jóvoltából figyelemmel kísérhettem a Facebookon a debreceni versenyt. Már esti világításnál szűrődött a közvetítésbe a hangosbeszélő kellemes orgánuma. Így búcsúzott a közönségtől: a magyar atléták „nagyon jó formában vannak”.

Öt évet töltöttem a debreceni egyetemen, atletizáltam a DEAC-ban, néhány ezer kilométert futottam a csodálatos Nagyerdőben. Az a benyomásom, hogy a vendéglátók családias hangulatban rendezték meg az országos bajnokságot, és minden dicséret megilleti őket. Igazán kár, hogy Mr. Algoritmusnak is feltűnt az atlétika iránti érdeklődésem, és eláraszt a kegyeivel. Évek óta küldözget videó-felvételeket a világ atlétikájáról, sokat tudósít például az Egyesült Államokban zajló versenyekről is. Hadd érzékeltessen egy példával a tartalmi különbséget, vállalva persze a túláltalánosítás kockázatát is.

Férfi 200 méteren tegnap Máté Tamás nyert 20.98-cal. A Keszthelyről indult FTC-sportoló volt az egyedüli, aki 21 másodpercen belül futott. Néhány hete pedig harmadik lett egy európai versenyen 20.99-cel. Ha kihegyezi a formáját, biztosan hozza ezt a szintet, amely azonban a nemzetközi harmadvonal. Az élvonal húsz másodpercen belül kezdődik. Az amerikai egyetemek egyik regionális versenyén arra figyeltem föl, hogy mindössze heten indultak a kilencsávos pályán. Közülük hatan ugyanolyan mezt viseltek. A houstoni egyetem sport-ösztöndíjas hallgatói, kivétel nélkül fekete, eleve robbanékonyságra hajlamos fiatalemberek. Az első helyezett 19.93 másodpercet ért el, az utolsó 20.89-et.

Elképzelek egy houstoni (texasi) edzést, szinte gyilkolják egymást a sprinterek. Ha ugyanis nem jutnak a bűvös 20 másodperc közelébe, a diploma megszerzése után aligha kapnak profi szerződést. Márpedig ha nem kapcsolódhatnak be a nemzetközi vérkeringésbe, nem is vehetnek részt pénzdíjas versenyeken. Ha tehát diákkorukban nem tesznek meg mindent azért, hogy éljenek a kitörés kínálkozó lehetőségével, akkor nem alapozhatják meg a majdani polgári életformájukat. Amennyiben sikerülne nagyjából ugyanezt a kiválasztási rendszert meghonosítani a tízmilliós országunk lehetőségeihez képest, akkor talán elmondhatta volna Deutsch Péter edző-menedzser azt, amit félő, hogy túl korán fogalmazott meg: „Szintet lépett a magyar atlétika.”             

A legutóbbi napokban Kövér László alapozott, Dobrev Klára filmezett, Molnár Gyula dékázott, Lendvai Ildikó sajnálkozott, Karácsony Gergely pedig fókuszált. Lefülelt mondatok.

1:1-re győztünk Franciaország ellen. (Pilhál Tamás újságíró, PestiSrácok.hu, június 20.)

Akart a fene DK-s lenni. (Molnár Gyula, az MSZP volt elnöke, ATV, június 21.)

A koalíció egyik legnehezebb része, hogy tulajdonképpen egy pártként kell indulni. (Pálinkás József, az Új Világ Néppárt miniszterelnök-jelöltje az ellenzékről, Népszava, június 21.)

Nagyon jól értékesíthető személyiség. (Németh S. Szilárd, az ATV vezérigazgatója Puzsér Róbertről, Index.hu, június 21.)

A haveri kapitalizmus bénítja a versenyt, és bomlasztja a minőséget. (Bojár Gábor üzletember, 24.hu, június 22.)

A független sajtó lehetőségei egyre szűkülnek. (Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő, Facebook.com, június 22.)

Magyarország a halálcsoportban hősi halált halt. (Hajdú B. István riporter a labdarúgó EB-ről, M4, június 23.)

A magyar kormány fókusza nem az ember, hanem a beton. (Karácsony Gergely budapesti főpolgármester a gazdasági helyreállításról, Azonnali.hu, június 24.)

Az inflációban a szegények még soha nem jártak jól. (László Csaba volt pénzügyminiszter, Magyar Narancs, június 24.)

Az előválasztás a választók egy (kis) részére bízza azt a feladatot, amelyet a politikai rendszer az ellenzékre ruházott, de az a munkát nem végezte el. (Szentpéteri Nagy Richárd alkotmányjogász, 168 Óra, június 24.)

Pártmukik levajaznak különböző körzeteket. (Farkasházy Tivadar újságíró az ellenzéki visszalépésekről, Klubrádió, június 24.)

Az istenért, nehogy mi magunk rontsuk el a saját esélyeinket. (Lendvai Ildikó, az MSZP volt elnöke Molnár Gyula kizárásáról, Facebook.com, június 24.)

Orbán kihúzta a gyufát Európában. (Tordai Bence Párbeszéd-politikus a homotörvény fogadtatásáról, ATV, június 24.)

Senkinek sem használ, de többeknek árt. (Lakner Zoltán politológus a homotörvényről, Facebook.com, június 25.)

A kormány lubickol a felé áramló megvetésben. (Horváth Gábor újságíró a nemzetközi visszhangról, Népszava, június 25.)

Minden tőle indul, és nála végződik. (Németh Péter újságíró Orbán Viktorról, ATV, június 25.)

Bár reménykedtem, hogy Hugh Grant fogja eljátszani Gyurcsány Ferencet, úgy tűnik, mást kértek fel. (Dobrev Klára DK-politikus, Magyar Hang, június 25.)

Visszaléptetéseivel maga változtatja bohózattá saját kezdeményezését. (Domokos Lajos újságíró az ellenzékről, Facebook.com, június 26.)

Az alaptörvényünk egy politikai védmű. (Kövér László Fidesz-politikus, Magyar Hírlap Online, június 26.)

A tér mint iroda a múlt. (Tóth Vali Londonban élő újságíró a homofiszról, Magyar Rádió, június 26.)

Az Unió nagy, erős, lassú és nem igazán akar visszaütni. (Szele Tamás újságíró, Újnépszabadság, június 27.)

A tegnap eseménye egy interjú volt az Indexben. Némi csalódással olvastam. Nem azért, mert az eredetileg sportújságíró rosszul kérdezett volna. Azért sem, mert a kérdezett Romsics Ignác nem vette volna számba az összes lehetőséget. Csakhogy ezúttal sem sikerült megfejteni a rejtélyt: vajon 1941. június 26-án ki bombázta az akkor ismét Magyarországhoz tartozó Kassát?

A bejegyzésem után olvasható összeállításból kirajzolódik, hogy a történészeink közül többen is nekirugaszkodtak a válasznak. Nem sikerült cáfolhatatlan tényekkel bizonyítani az egyik vagy másik feltételezést. A nyilvánosság elé 1979-ben Ránki György vitte a kassai bombázás ügyét. A kor Romsicséhoz hasonló tekintélyű történésze megemlítette az összes lehetőséget. Részletesen foglalkozott a német verzióval, és hosszú bekezdést szentelt a szlovák vagy a román támadásnak is. A botrány mégis egyetlen mondatról robbant ki: nem tartotta kizártnak a szovjet bombázást sem.

Azt, hogy a kézirat megrendelőjeként és szerkesztőjeként a nemzetközi botrányt miként éltem meg, egy másik írásban bontom ki. Ennél fontosabb, hogy tegnap, a nyolcvanadik évforduló sem bizonyult áttörésnek. Romsics professzor azt állapította meg, hogy amiért a magyar kormány hadat üzent a Szovjetuniónak, az inkább csak ürügy volt. Pedig elsősorban emiatt végeztek ki egy miniszterelnököt (Bárdossy Lászlót). S ha 1941 nyarán a magyar kormány nem üzen, vagy nem akkor és nem azzal üzen hadat a Szovjetuniónak, akkor az egymillióra becsült emberáldozatnál kevesebbel úszhattuk volna meg a második világháborút.

Van ennek a befejezetlen ügynek egy érdekes szereplője. Szakály Sándor valaha, pályakezdő kutatóként a szerzőm volt. Akkor se vitattam a szakmai felkészültségét, amikor 2014-ben, immár a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatójaként „idegenrendészeti eljárásnak” nevezett egy tömeggyilkosságot: több mint húszezer magyarországi zsidó kiszolgáltatását Hitlernek és csatolt részeinek. Hadtörténészi életművét ennél többre tartom, miközben azonban igyekezett megfejteni a kassai bombázás rejtélyét, felemás módon méltányolta Ránki György erőfeszítéseit. Holott az MTA történettudományi intézetének néhai vezetője épp annyira alkalmazkodott a Kádár-rendszerhez, mint a Veritas vezetője az Orbán-rendszerhez.

Most, hogy ismét eredménytelenül emlékeztünk meg Kassa bombázásáról, talán nem ártana felállítani egy kutatócsoportot fiatal és elfogulatlan történészekből. Hátha megtalálnák az immár nyolc évtizedes rejtély kulcsát. 

Tíz mondat Kassa bombázásáról

Nem elképzelhetetlen, hogy esetleg eltévedt szovjet gép dobta le a bombákat. (Ránki György történész, Élet és Irodalom, 1979. április 21.)

Kassa 1941. június 26-i bombázása inkább ürügyül szolgált a hadüzenetre. (Ránki György történész, Élet és Irodalom, 1979. április 21.)

Amikor Ránki György épp az ÉS hasábjain vetette fel, hogy a szovjet támadók sem zárhatók ki a vizsgálódásból, „elszabadult a pokol”. (Szakály Sándor történész, Élet és Irodalom, 2007. szeptember 14.)

A szerzőt amiatt, hogy a szovjet támadás lehetőségét is fölvetette, szovjet és csehszlovák kívánságra komoly dorgálásban részesítették. (Balassa Zoltán kassai helytörténész, Felvidék.ma, 2011. június 30.)

Először 1978-ban vetette föl az Élet és Irodalomban Ránki György történész - akit nem lehet az előző rendszer ellenségének tartani -, hogy előfordulhat, hogy mégis szovjet gépek voltak. Óriási botrány lett belőle. (Szakály Sándor történész, Híradó.hu, 2017. június 26.)

1979-ben Ránki György felvetése - esetleg szovjet támadók - viharos vitát váltott ki. Igazi eredmény nélkül. (Szakály Sándor történész, Rubico, 2018/2.)

Az utóbbi eset máig nem tisztázott. (Ungváry Krisztián történész, M4, 2021. május 4.)

Egyértelmű bizonyítékot feltárni bármelyik verzió mellett mindez idáig senkinek sem sikerült. (Romsics Ignác történész, Index.hu, 2021. június 26.)

A hadüzenet a kassai bombázás túlreagálása volt? (Ch. Gáll András újságíró, Index.hu, 2021. június 26.)

Csak ürügyre vártak, s ezt 26-án megkapták. (Romsics Ignác történész Horthy Miklósról és a bizalmi embereiről, Index.hu, 2021. június 26.)

Többen aggódnak az erkölcseimért. Köztük a húgom is, aki azt firtatta, vajon ki az, aki a közösségi üzenőfalamon tűnt föl, egy régi kollegina (a Magyar Ifjúság szerkesztőségében dolgoztunk együtt) és egy szociográfus (régi szerző az Élet és Irodalomból) között.

Nora Fraser fénykép helyett rajzot küldött magáról: egy szemüveges nő portréját. Csak tán nem? Ezt kevésbé visszafogottan mások is firtatták, elsősorban férfi kollégák, akik tudják, hogy a kéretlen címek között rengeteg női név olvasható. Carla, Leticia, Miranda, Smeralda, Teresa, satöbbi, és ágybéli incselkedéssel kecsegtetnek. De mert fénykép helyett gyakran rajzot mellékelnek magukról, digitális ismerőseim óhatatlanul közéjük sorolták Norát is. Érdeklődésüknek nem tulajdonítanék akkora jelentőséget, hogy nyilvánosan tűnődjek róla, csakhogy a gyerekes rajzolat és az idegen név mögött emberi sors rejlik.

A sógorom nemrégiben halt meg New York-ban. A hetvenes évek közepén vándorolt ki egy vidéki nagyvárosból, és az utolsó estéjüket nálunk töltötték. A mátyásföldi lakótelepről indultak a ferihegyi repülőtérre. Ő, a felesége és a csecsemő kisfia. Sejtettem, hogy nem térnek vissza. Ami ellen nem is lett volna különösebb kifogásom, nyomasztott azonban, hogy itthon hagyták a nagyobbik gyermeküket. Ő lett a túsz, akit a magyar állam azért nem engedett ki „rokonlátogatásra”, mert eleve abból indult ki, hogy vannak olyanok, akik hajlamosak kacérkodni a „disszidálás” gondolatával. Ez a túsz volt Nóra.

Négy-ötévesen nem értette, miért kellett a nagyszüleinél maradnia, miközben apu, anyu és Gáborka meglátogatja Ida nénit Amerikában. Több év múltán, jogi bonyodalmak után, egyesült államokbeli szenátorok közreműködésével sikerült egyesíteni a családot. A történtek azonban elmérgesítették a szülők és Nóra kapcsolatát, amely lázadássá fajult. Később férjhez ment egy Fraser nevű fiatalemberhez, és élték az amerikai átlagpolgárok életét. Gábor egyébként ügyvéd lett, és a texasi Dallasban dolgozik, Nóra pedig New York közelében, egy farmon gazdálkodik. A gyerekei felnőttek, és ő most rendezi kapcsolatát az elözvegyült anyjával, és a Facebookon velünk, az itthon maradt rokonsággal.

Ez nekem tetszik, ezért a világhálón meghirdetett szokásommal ellentétben elfogadom tőle, hogy egyelőre nem portréfotót küldött magáról, csupán egy félreérthető rajzot. De azért kíváncsi vagyok, vajon 51 évesen, immár háromgyerekes családanyaként hogyan néz ki. Örülnék a fényképének.         

A tegnapi bejegyzésemet ellenpontozta az egyik olvasó, aki  konzervatív alapállásból szokott rátapintani a sebezhető pontokra. Fölajánlottam neki a telefonszámom, és bár azóta se árulja el a nevét, jó néhányszor hallottam a hangját. Olykor el is fogadtam az álláspontját. Ezúttal azt firtatta, hogy miért csak két kormánypárti politikus fészbukozási szokásairól tűnődtem. Vajon a képviselői költségkeretet ellenzéki politikusok nem használják arra, hogy a honlapjuk kezeléséhez „jó pénzért” kommunikációs munkatársakat szerződtetnek? Elismerem, hogy erről is kellett volna írni, ha belefért volna a Médianapló-bejegyzések 2500 karakternyi terjedelmébe.

Mentségemre szóljon, hogy naponta megjelenő rovatban folytathatom a tegnapi okfejtést. Alkalmat kölcsönöz erre Molnár Gyula ügye. Az MSZP volt elnökét kizárták a pártjából, és ezt a Facebookon értelmezte. 26 sornyi eszmefuttatása azt sejteti, hogy tisztában van a digitális kapcsolatteremtés egyik íratlan szabályával. Akkor lesz áttekinthető a véleménye, ha egy-egy bekezdés nem hosszabb hat-hét sornál, és két bekezdést üres sorral választ el egymástól. Igen ám, csakhogy érvelés közben kilenc hibát vétett. Hadilábon áll az írásjelekkel, a számokat hol számmal, hol betűvel írja, és akad két vesszőhibája meg egy elütése is.

A vétkek azonban egyenletesen oszlanak el, és bocsánatosnak minősülnek, elvégre az MSZP-ből kizárt politikus zaklatott lelkiállapotáról árulkodnak. Ha volt mellette valaki, aki segít neki a honlap kezelésében, akkor a kommunikációs munkatárs a zaklatottságban is együtt érzett vele. Ami pedig a tartalmat illeti, Molnár Gyula változatlanul fenntartja ama álláspontját, amelyet még a hét elején fogalmazott meg egy tévéstúdióban: az MSZP és a DK elnöke a feje fölött állapodott meg, ő csak a döntésüket hajtotta végre. A saját szavaival: „Akart a fene DK-s lenni.” (ATV, 21.06.21.)

Azóta négy nap telt el, és lehetett volna ellenőrizni a kijelentését. Ha a szerződésben az olvasható, hogy a DK-s támogatásért a képviselői mandátum megszerzése után be kellene lépnie a Demokratikus Koalíció parlamenti frakciójába, akkor indokolatlanul zárták ki. Ha viszont e záradékot nem tartalmazza az a fránya egyezség, akkor Molnár Gyula nem hisz az MSZP frakcióalakító erejében, és csatlakozni akar a megélhetési politikusok táborához. Kár, hogy a tisztázás lehetőségét elmulasztották a nyilvánosság fórumai.       

Tíz mondat Molnár Gyuláról

Abban bízom, hogy az MSZP nem várja Molnár Gyulától a morális megújulást. Sok mindent várhatunk tőle, de ezt nem. (Kövér László Fidesz-politikus, Magyar Hírlap, 2016. július 2.)

Pártja régi és új baját az MSZP-elnök ügyetlen mondatai tetőzték (Mráz Ágoston Sámuel politológus, Népszabadság, 2016. szeptember 3.)

Molnár, az új fiú még a saját személyiségét keresi. (Odze György író, Népszava, 2016. szeptember 16.

Amióta Molnár Gyula átvette a pártot, az MSZP-nek még annyi gondolata sincs, mint annak előtte. (Nagy Ervin publicista, Hír TV, 2016. november 8.)

Olvadó jéghegy kapitánya. (Kiszelly Zoltán politológus, Zoom.hu, 2018. február 7.)

Olyan ember, aki ártani akar a Magyar Szocialista Pártnak. (Bangóné Borbély Ildikó szocialista politikus, Hír TV, 2018. május 23.)

Molnár Gyula Bangónétól kapta a selyemzsinórt. (Ceglédi Zoltán politológus, ATV, 2018. május 24.)

Amit folytatnék, azt nem tudok sokat felsorolni. (Tóth Bertalan szocialista politikus, az MSZP új elnöke, Azonnali.hu, 2018. június 16.)

Volt egy nagyon jó, kellemes, barátságos stílusa. (Mesterházy Attila szocialista politikus, az MSZP volt elnöke, Azonnali.hu, 2018. június 16.)

/Molnár Gyula kizárásáról/ Az istenért, nehogy mi magunk rontsuk el a saját esélyeinket. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, az MSZP volt elnöke, Facebook.com, 2021. június 24.)

Vinnai Győzőt a kétezres évek elején ismertem meg. Személyünkben két főiskolai oktató beszélgetett valamilyen szakmai ügyről. A politika szóba sem került köztünk. Most pedig kiderült, hogy a történész kolléga országgyűlési képviselőként szarvashibával vétette észre magát.

Június 19-én volt három évtizede, hogy hazánkból kivonultak a szovjet csapatok. Erről úgy emlékezett meg, hogy harckocsikról készített fényképet tett föl az üzenőfalára. Egy újságíró oknyomozásából kibontakozott, hogy a harckocsik nem szovjetek voltak, hanem németek, és nem 1991-ben távozták, hanem 1944-ben érkeztek, Az is kiderült, hogy a fotó olyan könyv borítójáról került az üzenőfalra, mely a Gestapo magyarországi tevékenységéről szólt, ezért a kiadóban leoperálták róla a német katonákat, és helyettük magyarokat vonultattak az utcán, karjukon nyilaskeresztes szalaggal. Arra utalván, hogy a nyilas puccs, vagyis 1944. október 15. után készült a kép, holott az országunk március 19-i megszállása után, de a nyilas hatalomátvétel előtt.

A tévedésért több száz kommentelő szedte le a keresztvizet a kormánypárti politikusról, aki elnézést is kért az olvasóktól: „Természetesen nem volt szándékos a képválasztás, hanem a grafikus kolléga tévedése.” (Facebook.com, 21.06.20.) Ezért is kapott a kommentelőktől, mondván, hogy hárítja a felelősséget. Engem az egész ügyből leginkább a grafikus foglalkoztat. Akinek a jelenléte vagy azt jelenti, hogy a tartalmi kérdésekkel a munkaadója foglalkozik, vagy pedig azt, hogy az országgyűlési képviselőnek az üzenőfal működtetésére is van alkalmazottja. Egy másik honatya, Hoppál Péter volt kulturális államtitkár elárulta: „A facebookos tevékenységemben három munkatársam is segít.” (SzabadPécs.hu, 21.06.16.)

Úgy rémlik, a választópolgárokkal való kapcsolattartáshoz ma már az is hozzátartozik, hogy politikusaink üzenőfalat tartanak fent a Facebookon. De honnan van rá pénzük? 2014-ben még „csak” havi bruttó 747878 forintot költhettek alkalmazottra, 2019 márciusától azonban 1979400 forintra emelkedett a költségkeretük. Azóta újabb fizetésemelést szavaztak meg maguknak, és mert ezzel arányosan nőtt a keretük is, nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy most már kétmillió forint fölötti összegből szerződtethetnek két vagy három kommunikációs munkatársat. Nem sajnálom tőlük a közpénzt, de látva a rengeteg elírást, figyelmetlenséget, kép- és vesszőhibát, ezért a pénzért akár szakembereket is foglalkoztathatnának.

Várom, hogy mikor csap be a mennykő. Mr. Algoritmusnak hívják, és a hónap utolsó napjaiban figyelmeztet, hogy túl sok szöveget tettem föl az üzenőfalra. Ilyenkor elmegyek sétálni, mert kiderült, hogy a tiltás csupán órányi.

Elismerem, hogy az év eleje óta megterhelem a közösségi oldalt. Nem elég, hogy valamilyen médiajelenségről naponta írok egy 2500 karakternyi bejegyzést. Fölteszek az üzenőfalra még két, sőt olykor három szállóigét is. Mások elmeszüleményeit a rendszerváltás óta gyűjtöm a hazai sajtóból, és most éppen versenyeztetem őket a világhálón. Reggelenként beírom a keresőbe a mai dátumot, és a számítógép kidob néhány ütős, szellemes, korjellemző gondolatot. Amelyik a legtöbb szavazatot kapja, az kerül egy válogatásba. A képzeletbeli év 365 napján megjelent, elhangzott szállóigékkel szeretném érzékeltetni a rendszerváltás utáni időszak hangulatát, közérzetét.

A merevlemezen 14 darab június 23-i mondat lelhető fel. Négyet némi hezitálás után kihagytam. Ragaszkodom a tízes számhoz, másrészt a kelleténél hosszabbak, Ha nem tartom magam az engedélyezett karakterszámhoz, akkor nem tehetek alájuk nagy, fekete négyzetet, amelyen jól mutatnak az olvasásra csábító fehér betűk. A maradék tíznél is el kell persze végezni az előválasztást. Pozsgay Imre mondata eleve kimarad az üzenőfal szűkebb kínálatából. Csupán az alapszöveg 132 karakternyi, és még meg se neveztem őt, nem írtam le a foglalkozását, a mondat lelőhelyét és dátumát.

Csisztu Zsuzsa szerencsére nem Zsuzsannának nevezi magát, ráadásul a betűszavas ATV-ben elhangzott kijelentése illik a közelgő olimpia hangulatához. A Torgyánról szóló mondatot értik az idősebb olvasók, a harmincasoknak azonban el kéne magyarázni, hogy volt egy miniszterünk, aki a zöld nyakkendőhöz hófehér öltönyt vett föl. M. Kiss Sándor történész a szerzőm volt az ÉS publicisztikai rovatában, és most is velősen fogalmazott. Ám a mondatában van egy idegen szó, a mítosz, amely magyarázatra szorulna. Megyesi Guszti kollégám volt, Bodor Pali a barátom. Mindketten mesterei a jó mondatnak, de az olvasók őket már beszavazták a képzeletbeli évkönyvbe.

Végül maradt három szállóige a fészbukos választópolgárok számára. Időszerűségük miatt Koltai Tamás és Gyurcsány Ferenc gondolatai, valamint az olimpia okán a volt tornásznő gyermekkori fohásza. Már el is foglalták méltó helyüket a fekete négyzetekben. Amelyik elnyeri az olvasók tetszését, az lesz közös évkönyvünkben a mai nap mondata. Mr. Algoritmusnak pedig küldök majd egy tiszteletpéldányt.       

Tíz ma született mondat

Körmünkkel kapartuk ki a baloldalt a sztálinizmus romjai alól. (Géczi József szocialista politikus, Népszabadság, 1990. június 23.)

Még sohasem találkoztam olyan emberrel, aki ne lett volna emberbarát. (Megyesi Gusztáv publicista, Magyar Hírlap, 1994. június 23.)

Kedvenc állatom az ember. (Csányi Vilmos magatartáskutató, Népszabadság, 1999. június 23.)

Torgyán József többet volt Fradi-eseményen, mint kormányülésen. (Horváth Béla volt kisgazda politikus, Magyar Hírlap, 2001. június 23.)

Ha az elfogultság a kultúra terméke, akkor az emberiség többsége tárgyilagos lenne. (Bodor Pál író, Klubhálo.hu, 2005. június 23.)

A forradalom a jog felülírása. (Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök, Kapcsolat.hu, 2010. június 23.)

A politikus ott kezdődik, ahol a stratégiát taktikává kell átváltani, az államférfi meg az, aki a stratégiát nem váltja le taktikává. (Pozsgay Imre politológus, volt államminiszter, Magyar Nemzet, 2011. június 23.)

Második Kádár-korszakot élünk, rosszabb kivitelben. (Koltai Tamás színikritikus, Népszabadság, 2012. június 23.)

A mítosz szebb, a történelem keserűbb. (M. Kiss Sándor történész, Magyar Rádió, 2012. június 23.)

Azt mondtam anyukámnak, hogy én akarok lenni a Himnusz a dobogón. (Csisztu Zsuzsa volt tornász olimpikon, ATV, 2019. június 23.)