Tegnap fejeződött be a 126. országos bajnokság. A legutóbbi fél évszázadban legalább huszonhatot néztem végig, bár ezúttal nem a helyszínen. Szerencsére a MASZ (Magyar Atlétikai Szövetség) jóvoltából figyelemmel kísérhettem a Facebookon a debreceni versenyt. Már esti világításnál szűrődött a közvetítésbe a hangosbeszélő kellemes orgánuma. Így búcsúzott a közönségtől: a magyar atléták „nagyon jó formában vannak”.

Öt évet töltöttem a debreceni egyetemen, atletizáltam a DEAC-ban, néhány ezer kilométert futottam a csodálatos Nagyerdőben. Az a benyomásom, hogy a vendéglátók családias hangulatban rendezték meg az országos bajnokságot, és minden dicséret megilleti őket. Igazán kár, hogy Mr. Algoritmusnak is feltűnt az atlétika iránti érdeklődésem, és eláraszt a kegyeivel. Évek óta küldözget videó-felvételeket a világ atlétikájáról, sokat tudósít például az Egyesült Államokban zajló versenyekről is. Hadd érzékeltessen egy példával a tartalmi különbséget, vállalva persze a túláltalánosítás kockázatát is.

Férfi 200 méteren tegnap Máté Tamás nyert 20.98-cal. A Keszthelyről indult FTC-sportoló volt az egyedüli, aki 21 másodpercen belül futott. Néhány hete pedig harmadik lett egy európai versenyen 20.99-cel. Ha kihegyezi a formáját, biztosan hozza ezt a szintet, amely azonban a nemzetközi harmadvonal. Az élvonal húsz másodpercen belül kezdődik. Az amerikai egyetemek egyik regionális versenyén arra figyeltem föl, hogy mindössze heten indultak a kilencsávos pályán. Közülük hatan ugyanolyan mezt viseltek. A houstoni egyetem sport-ösztöndíjas hallgatói, kivétel nélkül fekete, eleve robbanékonyságra hajlamos fiatalemberek. Az első helyezett 19.93 másodpercet ért el, az utolsó 20.89-et.

Elképzelek egy houstoni (texasi) edzést, szinte gyilkolják egymást a sprinterek. Ha ugyanis nem jutnak a bűvös 20 másodperc közelébe, a diploma megszerzése után aligha kapnak profi szerződést. Márpedig ha nem kapcsolódhatnak be a nemzetközi vérkeringésbe, nem is vehetnek részt pénzdíjas versenyeken. Ha tehát diákkorukban nem tesznek meg mindent azért, hogy éljenek a kitörés kínálkozó lehetőségével, akkor nem alapozhatják meg a majdani polgári életformájukat. Amennyiben sikerülne nagyjából ugyanezt a kiválasztási rendszert meghonosítani a tízmilliós országunk lehetőségeihez képest, akkor talán elmondhatta volna Deutsch Péter edző-menedzser azt, amit félő, hogy túl korán fogalmazott meg: „Szintet lépett a magyar atlétika.”