Szabad-e a sajtó? Ezzel a címmel volt tegnap kerekasztal-beszélgetés a Független Médiaközpontban. A Sajtószabadság Központ szervezte, és az egész sorozat mögött a Bajomi-Lázár Péter szerkesztette Médiakutató című folyóirat áll. Ha már meghívtak, azon tűnődtem, vajon mitől kéne megszabadítani a sajtót, hogy március 15-e, a szabad sajtó napje előtt szabadnak érezhesse magát. Az a benyomásom, hogy elsősorban önmagától. A politikai beidegződéseitől.
Bertha Bulcsu idestova tíz éve adott egy interjút a balatonszepezdi házához legközelebbi szerkesztőségnek, a veszpréminek. Ezt mondta: „Ha a hatalomhoz túl közel megy az író, megég, ha túl távol tartja magát, megfagy.” (Napló, 1993. december 18.) Ha erre gondolok, az írót mindig behelyettesítem az újságíróval, Most pedig azt firtatom, vajon az újságírók közül hányan égtek meg a rendszerváltás óta?
Például vezető szerepet vállaltak, mondjuk, a közszolgálati médiumok valamelyikénél, aztán jött a következő kormány, amely útilaput kötött a talpukra. Vagy egyenesen politikai szerepet vállaltak valamelyik kormányhivatalban. Akadt köztük, aki címzetes államtitkárként hat napig szolgált, aztán fölvette a végkielégítést. Lehet erre kajánul azt mondani, hogy Havas Henrik jól járt, engem mégis jobban érdekel, vajon hat nap után miért dobta be a törülközőt. Ahogy számolgatok, a politikailag megpörkölődött újságírók közül több mint kéttucat tűnt el a süllyesztőben - négy évre. Kormányváltás esetén némelyikük újra a felszínre vergődött, de rajtuk maradt a bélyeg. Beleérző képességemből telik arra, hogy megkérdezzem: csakugyan egy követ fújtak volna a politikusokkal?
Nem mindegyikükről mondható el. Vagy ha elmondható is, akadnak közöttük, akik elkötelezték ugyan magukat valamelyik párt mellett, mégis megtartották vagy visszaszerezték a szellemi függetlenségüket. Ettől persze értelmiségi asztaltársaságokban még fanyalognak róluk, mondván, hogy a politika mellett vállaltak szerepet, vagy kifejezetten politikai szerepet vállaltak. Megengedőbb vagyok, ezért csupán azt állítom, hogy túl közel merészkedtek a hatalom tüzéhez, és megpörkölődtek.
Ilyen gondolati előzmények után ültem be tegnap a Független Médiaközpontba. A kerekasztal-beszélgetésen Vásárhelyi Mária előadása még nem késztetett hozzászólásra. Szokott formáját hozta. Mint szociológus okos volt, aztán átment publicisztikába. Kutatásai révén kitűnően ismeri a magyar újságíró-társadalmat, csak éppen publicistaként mindent arra vezet vissza, hogy az Orbán-kormány rombolja a sajtószabadságot. Ami igaz, de egy szakember nem érheti be azzal, hogy csupán 1998-ig nyúljon vissza.
A Horn-kormány szintén korlátozta a sajtószabadságot, legföljebb szégyenlősebben, mint Orbánék. Ha már valaki fölkészült társadalomkutató, akkor legalább tegyen kísérletet arra, hogy a tapasztalatait általánosabban fogalmazza meg. A második előadó, Vince Mátyás a MÚOSZ-t képviselte, és inkább sztorizott, mint elemzett. Leginkább Sipos Balázs előadása pendített meg bennem egy húrt. A sajtótörténész ezt kérdezte: „A magyar újságírók milyen módon veszélyeztetik a sajtó szabadságát?”
Ehhez könnyű volt kapcsolni az okfejtésemet. Körülbelül azt mondtam el, amiről elöljáróban tűnődtem. Vásárhelyi Mária kapásból visszautasította a szavaimat. Zavarja, hogy tárgyilagosságra törekszem, miközben a médiaháború szedi az áldozatait. Szerinte a jobboldali újságírók nem képviselnek szakmai színvonalat, következésképpen aljas módon szolgálják ki a kormánypárti politikusokat. Velük ellentétben a baloldali és a liberális újságírók szakmailag már bizonyítottak, következésképpen jól teszik, ha az ellenzéki (baloldali és a liberális) politikusok mellé állnak, hogy eltakarítsák az útból Orbánékat.
Lehetséges, hogy Marcsi a maga szemében nem látja a szálkát, más szemében pedig észreveszi a gerendát? Megértem persze az indulatát, elvégre a szélsőjobbosok lámpaernyőt akarnak csinálni a bőréből. Vince Matyi már érdekesebb eset. Fejét vakarva fejtegette, hogy tulajdonképpen veszélyes az okfejtésem, néhány mondattal később mégis elismerte, hogy a magyarországi újságírás helyzete hasonlít az NSZK-belire. A múlt század hetvenes éveiben a nyugatnémet újságírók is a pártok és a pártsajtó bűvkörében éltek, azóta azonban kinőttek a politikai szerepvállalásból.
Ne csodálkozzunk - tette hozzá -, ha nálunk az újságírók még mindig kiszolgálják a politikusokat, hisz’ a fáziseltolódás az ottani és az itteni helyzet között legalább huszonöt évnyi. Meglepett, hogy mellém állt Haraszti Miklós. Bár amerikai ösztöndíjai révén ő ismeri legjobban az angolszász sajtó hagyományait. Azt például, hogy arrafelé az újságírók elvétve vállalnak politikai feladatot. Vagy ha vállalnak is, feszélyezve érzik magukat, mert tudják, hogy szakmájuk alapelveit hágják át.
Az elhangzottak közül leginkább Vásárhelyi Mária véleménye foglalkoztat. Hátha neki van igaza, és én gondolom rosszul. Lehetséges, hogy amit megengedhetnek maguknak a baloldali és a liberális tollforgatók, azt nem engedhetik meg maguknak a jobboldaliak? Kíváncsiságból megnéztem, vajon a választási kampányban milyen szerepet vállaltak az újságírók. Figyelemre méltó példákkal találkoztam a megyei sajtóban.
A kormány tevékenységét fürkésző újságírók közül Albert Györgyi négy szabaddemokrata képviselőjelöltnővel társalgott Miskolcon. Ugyancsak ő beszélgetett Pető Ivánnal Zalaegerszegen. Szegvári Katalin Lendvai Ildikóval társalgott Sárváron. Ugyancsak ő faggatta Doszpot Péter szocialista képviselőjelöltet Egerben. Havas Henrik végigjárta a nagyvárosi plázákat Kovács Lászlóval, az MSZP elnökével.
Ezeken az összejöveteleken az újságírók nem estek ki a szerepükből, ők kérdeztek a politikusokat. Juszt László viszont Alattyánban vendégeskedett Szekeres Imre talkshowjában. Vágó István pedig Kuncze Gábor balmazújvárosi talkshowjában. Vagyis az újságírót kérdezte a politikus, a médiaszemélyiség kölcsönözte hitelességét a politikusnak. Ez sokkal inkább politikai szerepvállalás, mintha az újságíró pénzért vagy rokonszenvből kérdezgetné a politikust.
Nem árt persze árnyalni a helyzetet. Átböngésztem a Heves Megyei Hírlap március 9-i számát, ebben jelent meg Szegvári Katalin egész oldalnyi beszélgetése Doszpot Péterrel. A kopfból kiderül, hogy az újságírónak van egy Élvonalban című sorozata Egerben. A Művészetek Házában zajló beszélgetéseket a Pannon GSM támogatja, és fölment Kati színpadára Janikovszky Éva, Petschnig Mária Zita, Ráday Mihály meg Bródy János is. Miért ne ülhetne be a faggatószékbe az egykori sztárrendőr is?
Különösen akkor, ha a szocialista képviselőjelöltségről nem is kérdezte őt az újságíró, csupán a gyilkossági esetekről. Ez még belefér egy interjúvoló illetékességi körébe. Az viszont már kevésbé, ha Sárvárott beszélget Lendvai Ildikóval. Kampányidőszakban az újságíró talán mégse játsszon alá egy politikusnak. Bár nem ismerem annyira a kormánypárti újságírók megmozdulásait, az a benyomásom, hogy hasonló munkamegosztás rajzolódik ki közöttük és a jobboldali politikusok között.
Pilhál György Jászapátiban beszélgetett a Fidesz-MDF helyi képviselőjelöltjével. Bencsik András és Seszták Ágnes Szőnyben, Bayer Zsolt Dunaújvárosban és Tatabányán ugyancsak a Fidesz-MDF közös képviselőjelöltjével. Chrudinák Alajos Hatvanban MIÉP-nagygyűlésen szónokolt. Vödrös Attila Bujákon kampányolt a MIÉP-nek. Franka Tibor végighaknizta a fél országot, Szentmihályi Szabó Péter a Bocskai Szabadegyetem rendezvényein adott elő. Igaz, ők ketten már MIÉP-képviselőjelöltként találkoztak a választópolgárokkal. Lakatos Pál pedig, a Vasárnapi Újság volt főszerkesztője a Torgyán-kisgazdák képviselőjelöltjeként.
Vajon az újságírók mit keresnek moderátorként a kampányrendezvényeken, miért ott kérdezgetik a politikusokat? Még inkább foglalkoztat, vajon miért válaszolnak az őket vendégül látó politikusok kérdéseire, miért kölcsönzik nehezen megszerzett szakmai hitelüket az országgyűlési képviselőjelölteknek? Talán azt remélik, hogy a hatalom tüzénél melegedhetnek? Tudhatnák, hogy a politika tüzénél könnyebb megégni, mint fölmelegedni.
