A múlt század utolsó harmadának egyik legérdekesebb és legvitatottabb írója 1933. október 14-én született. Több mint félszáz könyvet jelentetett meg. Az évforduló alkalmából nem lesz konferencia, melynek előadói elemezhetnék a figyelemre méltó életművet. Helyettük közlöm Kabai Domokos Lajos Bekiáltás című blogjából a tegnapi bejegyzést.

Bevezető egy talált cikkhez

A közelmúltban azzal hívott fel Zöldi László, hogy megemlékezést tervez Végh Antalról. Az első gondolatom az volt: vajon mond-e a maga idejében botrányokat is kavaró szerző neve valamit akárcsak a középkorúaknak, hogy a náluk fiatalabbakról már ne is beszéljek? Október 9-én azonban még egy hívást kaptam:„Van nálam egy 2008-as jegyzeted Végh Antalról. Emlékszel-e rá, hogy hol jelent meg?”

Nemcsak arra nem emlékeztem, hogy hol jelent meg, de arra sem, hogy bármikor is írtam volna Végh Antalról. Lázas kutatásba kezdtem a számítógépemen, majd a régebbi komputereim többségéről egy háttértárba mentett cikkeim között, illetve az úgy-ahogy elérhető, korábbi blogtereimben, de semmi. Ez önmagában is jelzi, milyen szakadozott az a számítógépes-internetes háló, amelyre rábízzuk a történeteinket, a dokumentumainkat; megtalálásuk, felélesztésük esetenként már-már lehetetlennek bizonyul.

Csakhogy kollégám hamarosan átküldte a másfél évtizeddel ezelőtti kéziratomat, ami a Végh Antal élesztése címet és a Széljegyzetek Végh Antal hatásáról alcímet viselte. Miután visszahívtam, arra a következtetésre jutottunk, hogy valószínűleg az általa akkoriban szerkesztett és a rendszergazda által kitörölt, Klubháló nevű blogtérben jelentette meg az írást, ami elé ezt írta: „Hétfőn este a Pallas Páholyban a nyolc éve halott író, Végh Antal életműve került terítékre. Az összejövetelen részt vett Domokos Lajos, a közismert tévés, a Teleschola médiaiskola igazgatója. Benyomásait fejti ki”.

Hogy tévéhíradósként még 2008-ban is közismert lettem volna, őszintén szólva már akkor is kételkedtem benne. 1986-ban hagytam el a Magyar Televízió Híradójának szerkesztőségét. Vagyis, 2008-hoz képest több mint húsz esztendő telt el, hogy utoljára képernyőre kerültem, és előtte sem gyakran. Az akkori, a televíziósokat csak lépésről-lépésre képernyőre engedő felfogás szerint még nem tartottam ott. Másrészt a csaknem ötven munkatársat foglalkoztató tudósítói osztályt irányítottam, és az adásszerkesztéshez jóval nagyobb kedvet éreztem.

 Ehhez képest is tizenöt év múlva, vagyis most, 2023 őszén már-már anakronisztikusan hat az egykori televíziós múltamra való hivatkozás. Mindezt csak azért említem meg, mert ugyanúgy az emlékezet fakulásáról szól, mint amit anno Végh Antallal kapcsolatban is jeleztem: „az ismertség elenyészik a legnagyobb botrány, a halál után, mert nem jöhetnek már újabbak, hogy ébren tartsák az emlékezetet”.

Az előkerült cikk számomra még egy meglepetéssel szolgált. Azzal, hogy a másfél évtizeddel ezelőtti jegyzetben már megpendítettem: a társadalmi lelkiismeretet lenullázzák a bulvárújságok, a kereskedelmi televíziók, a politikai propaganda és az oktatási-közművelődési rendszer lerobbantása. Íme!

Végh Antal élesztése (Klubháló.hu, 2008. szeptember 30.)

Végh Antal nem tudott példaképemmé válni. Írom mindezt úgy, hogy hétfőn este magam is ott voltam az íróra emlékezők között a Pallas Páholyban. Meglepően népes volt a társaság, bár tagjai jobbára hatvanon túliak, hetvenen inneniek. A meghívó szerint „A jeles író, szociográfus 2000-ben halt meg, és ezekben a hetekben két jubileum is kötődik a nevéhez. Negyven éve, hogy megjelent egyik legvisszhangosabb írása, az Állóvíz című szociográfia, és ha élne, néhány nap múlva ünnepelhetné a hetvenötödik születésnapját.”

Könyvtáramban egy riportkötet (Az almafákat évente kell metszeni), a futballról szóló két könyvecske (90 perc, Gyógyít6atlan), a Valóság című folyóiratban megjelent Száz szatmári parasztétel receptgyűjtemény, az Akkor májusban esett a hó című kisregény és a Könyörtelenül című riportregény emlékeztet rá. Ez utóbbi hátlapján Vinkó József írja: „A könyv írói értékei vitathatatlanok. Ez a regény nem csak Végh Antal eddigi, mintegy harminc kötetének kiemelkedő darabja, de az egész mai magyar prózairodalomnak is.”

Amikor idáig jutottam az író emlékezetének megidézésében, azt mondtam magamban: lehet, hogy újra kellene olvasni… Egy biztos, akkoriban rám egyetlen műve sem hatott a reveláció erejével. A mélyszegénységről, a falvak életéről szóló írásainak technikája, szellemisége Móricz Zsigmond, Illyés Gyula hírlapi riportjainak hatását tükrözi. Ezek a hatások a múlt század hatvanas, hetvenes, nyolcvanas éveiben sok idősebb és fiatalabb, a vidék-Magyarország gondjai iránt érzékeny újságíró írásaiban, riportköteteiben ugyanígy tetten érhetőek.

Hozzájuk képest Végh Antal annyiban volt más, hogy őt az általa gerjesztett botrányok is körülvették. Ahogy egyik kritikusa, Bodor Pál írta: „Végh Antal reklámfőnöke a botrány.” Ami nyilvánvalóan jót tett az ismertségének, viszont akadályozta az írásaiban rejlő értékek felfedezését, befogadását. Bennem mindig ott motoszkált a gondolat: vajon nemcsak a nagyobb hírverés, a garázsából maga árusította könyvek példányszámának növelése érdekében nyúl-e azokhoz a témákhoz, amikről ír? Vajon nem csupán a marketingstratégia része, amikor igazságosztó szerepben hangoskodik?

Így vagy úgy, ismertséget szerzett, de ezzel - legalábbis előttem - hiteléből is veszített. Az a baj ezzel, hogy az ismertség elenyészik a legnagyobb botrány, a halál után, mert nem jöhetnek már újabbak, hogy ébren tartsák az emlékezetet. A művek persze elkezdhetnének önálló életre kelni. Csakhogy ebben a kapitalista világban egyszerűen nincs hírértéke annak, hogy ma jóval nagyobb tömegek élnek létbizonytalanságban szerte az országban, mint amilyenek elemi gazdasági kiszolgáltatottságban léteztek a hatvanas-kilencvenes évek Magyarországán.

Az meg végképp senkit nem érdekel, hogy a falvakban nagyrészt felszámolódtak azok a közművelődési intézmények, amelyekről, hol dicsérve, hol bírálva, de Végh Antal még bőven írhatott, és az érdeklődés okán publikálhatott. A Horthy- és a Kádár-rendszer évtizedeiben még volt remény arra, hogy az írók, az újságírók népies vonulatának szociográfiai kötetei, riportjai visszhangot keltenek a társadalom lelkiismeretében. De ma, amikor ez a lelkiismeret a politikai propaganda, a bulvárújságok, a kereskedelmi televíziók, az oktatási-közművelődési rendszer lerobbantásának hatására nullázódik le, remény sincs arra, hogy az újabb nemzedékekben érdeklődés támadna a múlt olyasfajta színvonalas, bár szerintem nem kivételes erejű leírása iránt, mint amilyen Végh Antal nevéhez is kötődik.

Legfeljebb egy társadalmi kataklizma fordíthatná az emberek figyelmét a vidék- és a főváros-Magyarország olyan jelenségeire, amelyekre először a Horthy-korszakban, majd a Kádár-rendszerben indított Magyarország felfedezése szociográfiai kötetekben és a hasonló munkákban sokkolták a közvéleményt az országjáró írástudók. Csak egy kataklizma szabadíthatná ki a közemlékezet zárványaiból azokat a korábbi műveket, amelyek főként a hol ilyen, hol olyan rendszerváltások miatt kerültek oda. Csak egy társadalmi robbanás közeli helyzet következtében lehetne ismét keletje a szembesítő szándékú, szociográfiai igényű valóságfeltárásnak.

Az isten mentsen meg ettől! Bár ahogy elnézem, épp a növekvő társadalmi feszültségek miatt van esély rá, hogy Végh Antal immár valóságos értékeire is irányuljon a figyelem. Ha így lesz, bár egy porcikám sem kívánja, akkor jusson majd eszünkbe: a korabeli könyvekben és újságokban ott van már minden leírva. Amiből megérthetjük, hogy az istenadta nép életében mi volt az előzménye annak a helyzetnek, amire úgy 2015 táján mint vadonatúj jelenségre fogunk rácsodálkozni.

Az első szalonképtelen köztársasági elnöke Magyarországnak. (Föld S. Péter újságíró, Amerikai Magyar Népszava, 2006. november 28.)

Hidegnek érzem. Szeretném szeretni is az államfőt. (Bodor Pál író, Klubháló, 2007. március 14.)

A magyarországi konzervativizmus legtisztességesebb alakja. (Tamás Gáspár Miklós filozófus, Népszabadság, 2009. szeptember 16.)

Álmában lila talárt visel. (Buják Attila újságíró, 168 Óra, 2010. augusztus 5.)

Sólyom mindig „önjáró” volt. (Fleck Zoltán jogszociológus, 168 Óra, 2010. augusztus 5.)

Addig lebegett, amíg le nem vették az égről. (Tóta W. Árpád publicista, hvg.hu, 2014. március 26.)

Elment Magyarország köztársasági elnöke, a nagyszerű jogászprofesszor. (Orbán Viktor miniszterelnök, Facebook.com, 2023. október 8.)

Sólyom László sírjára azt írhatnánk: élt 1989 és 2010 között. (Karácsony Gergely Párbeszéd-politikus, budapesti főpolgármester, Facebook.com, 2023. október 8.)

Épített, de volt, hogy hagyta, hadd málljon. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök, Facebook.com, 2023. október 8.)

Életművét egykori rendszerváltó társainak egy része rontotta le. (Simon Zoltán újságíró, Népszava, 2023. október 9.)

A múlt század utolsó harmadának egyik legérdekesebb és legvitatottabb írója 1933. október 14-én született. Ötvenöt könyve jelent meg, írt novellát, regényt, színdarabot, riportot, publicisztikát. Két írásmű között pedig szervezett kört, egyesületet, folyóiratot, hetilapot - literátoroknak való elfoglaltságokat. Sokszor a fehér asztalnál, az egyikről, íme, a Médianapló című blogban közölt hajdani bejegyzés.

Únyi csíny (2012. február 5.)

Tegnap meghalt Csurka István. A digitális újságok kivétel nélkül írtak róla, a nyomtatott lapok majd csak holnap emlékeznek rá. A nekrológok után és előtt másként mutatnám be a 78 éves korában elhunyt drámaírót.

Idestova negyedszázada, egy téli napon disznótoros ebédre invitálta baráti körét Végh Antal. Azt, hogy pontosan mikor, nem jegyeztem föl, de az biztos, hogy 1983 után és 1986 előtt. Már nem Jovánovics Miklós, hanem Bata Imre volt az Élet és Irodalom főszerkesztője, és még nem rendezték meg az Írószövetség ama kongresszusát 1986 végén, amikor Végh Antal és néhány társa búcsút mondott a szövetségnek. 

Az únyi présházban vegyes társaság foglalt helyet a vastag fából ácsolt asztalnál. Ügyvéd, mérnök, gyermekorvos, sógor, szomszéd, négy író és személyemben egy szerkesztő is, aki az irodalmi hetilapnál gondozta a házigazda kéziratait. Eszegettünk, iszogattunk, beszélgettünk. Nagy volt a hangzavar. A költő Gyurkovics Tibor számított a társaság középpontjának, a velem szemben ülő Csurka István inkább hallgatott. Nevetett a szellemes beszólásokon, és nem sértődött meg, ha épp az ő rovására élcelődtünk.

Tetőpontra hágott a hangulat, amikor nyílt az ajtó. Megjelent egy rövid vattakabátba öltözött tiszt, oldalán kigombolt bőrtokban revolver. Mögötte nagydarab közkatona, kezében dobtáras géppisztoly. Utoljára gyerekként, 1956 végén, ’57 elején láttam az utcán ilyen párost. „Melyikük az a Csurka?” - kérdezte a pufajkás tiszt. A drámaíró fejéből kiszállt a vér, lassan kászálódott ki a székből. A hármas úgy lépett ki az ajtón, hogy elől ment a tiszt, középütt a letartóztatott, mögötte pedig a marcona baka.

Csönd telepedett a présházra, elszoktunk az efféle jelenetektől. Haraptunk a disznótorosból, kortyoltunk rá, alig néztünk egymásra. Nem tudtunk mihez kezdeni magunkkal és a helyzettel. Vagy öt perc múlva kicsapódott az ajtó, és egymás hátát lapogatva jött vissza a tiszt meg a drámaíró. A géppisztolyos közkatonát kint hagyták a hidegben.

A házigazda pedig elmesélte, hogy itt, a Pilisben van egy légelhárító egység, íme, a parancsnoka, akit megkért, ugyan viccelje már meg a Csurka Pistát. Szavunkat vette, hogy ne mondjuk el senkinek, ami történt, mert még baja esne az őrnagy barátjának. Megkönnyebbülten ettünk és beszélgettünk tovább, mintha mi sem történt volna. Most már nemcsak Végh Antal halott, hanem Csurka is, talán föllebbenthetem a fátylat e buta, de azért korjellemző csínyről.

Egyébként a házigazda író és a vendég drámaíró 1957-ben ismerkedett meg egymással. Együtt raboskodtak a kistarcsai internáló táborban. A szabadulásuk után sok irodalmi csínyben vettek részt, lám, én is szem- és fültanúja lehettem az egyiknek. Az utókor okosságával fűzöm hozzá, hogy a présházban miért lepődhetett meg Csurka. A rendszerváltás után nyilvánosan vallotta be, hogy őt bizony beszervezte a belbiztonsági szolgálat. Ezzel magyarázható, hogy a múlt század nyolcvanas éveiben érinthetetlennek vélte magát.

Az érinthetetlenség bűvköre a „letartóztatással” tarkított disznótoron foszlott szét.   

A legutóbbi napokban Orbán Viktor karikózott, Ungár Péter nem orbánozott, Medgyessy Péter öregezett, Szili Katalin felvidékezett, Kunhalmi Ágnes tüttőzött, Donáth Anna pedig tagozott.

A világ egyik baja, hogy túl sok az öreg vezető. (Medgyessy Péter volt miniszterelnök, ATV, október 2.)

Miniszterelnökünket a század legnagyobb politikusának tartom. (Koncz Gábor színész Orbán Viktorról, Mandiner.hu, október 2.)

Magyar nő a világ tetején. (Orbán Viktor miniszterelnök Karikó Katalin Nobel-díjáról, Facebook.com, október 2.)

Magyarként is el lehet jutni a világ tetejére, de ahhoz sajnos előbb el kell hagyni az országot. (Perintfalvi Rita katolikus hitoktató, Facebook.com, október 2.)

Nem lehet kicsi az a nemzet, amely ilyen embereket ad a világnak. (Pilhál Tamás újságíró Karikó Katalinról, Magyar Nemzet Online, október 3.)

Sok tehetség születik nálunk, de rosszul gazdálkodunk velük. (Hargitai Miklós újságíró, Népszava, október 3.)

Lassan mi leszünk a legnépszerűbbek. (Kovács Gergely, a Magyar Kétfarkú Kutya Párt elnöke, Jelen.media.hu, október 3.)

A magyarországi ellenzéket is a NER részének tartom. (Reisz Gábor filmrendező, Válaszonline.hu, október 3.)

Nem úgy működik az ügyészség, ahogyan egy jogállamban kellene. (Ihász Sándor volt budapesti főügyész, Népszava, október 4.)

Karikó Katalin az Egyesült Államokban még mindig adjunktus. csak nálunk professzor. (Merkely Béla, a budapesti Semmelweis-egyetem rektora, Magyar Rádió, október 4.)

Miért ne lehetne zenés darabot írni Karikó Katalinról? (Szente Vajk rendező, Index.hu, október 4.)

Igenis létezik az a magyar spiritusz. (Sitkei Levente újságíró a két újdonsült Nobel-díjasról, Magyar Nemzet Online, október 4.)

Mindketten külföldön végzett munkával érték el. Úgy látszik, a Nobel-díjhoz nem elég simán magyarnak lenni. (Bognár László gerillamarketinges Karikó Katalinról és Krausz Ferencről, Facebook.com, október 5.)   

Zalai tagságunk a vesztes választás után öt főből állt. (Donáth Anna Momentum-politikus, HVG, október 5.)

Tüttő Katának nemcsak fővárosi, hanem európai uniós lába is van. (Kunhalmi Ágnes szocialista politikus, Index.hu, október 5.)

Pressman asszony Magyarországért aggódik. (Horváth K. József újságíró, Magyar Hírlap Online, október 6.)

A céltalan orbánozás ellentétje nem a célzott orbánozás, hanem az ügyek kezelése. (Ungár Péter LMP-polirikus, Facebook.com. október 6.)

Már-már kínos, hogy a magyar hivatalosság újra és újra olyan filmalkotások nemzetközi elismeréséhez gratulál, amelyek itthon nem leltek pártfogóra. (Szerető Szabolcs újságíró, Magyar Hang, október 6.)

/Miért kutat külföldön?/ Mert a körülmények Magyarországon annyira mostohák voltak. (Krausz Ferenc Nobel-díjas fizikus, InfoRádió, október 6.)

Ilyen gazdasági és politikai helyzetben nem az a nehéz, hogy átmenjünk a hídon, hanem egyáltalán megtaláljuk azt. (Kiss Ambrus budapesti főpolgármester-helyettes, Népszava, október 7.)

 Nekünk az volt akkoriban a munkánk, hogy Nobel-díjhoz segítsük a magyar kutatókat. (György László Fidesz-politikus, volt innovációs államtitkár, Facebook.com, október 8.) 

Nem lehet feladni az etnikai politizálást, mert az az önfeladást jelentené. (Szili Katalin KDNP-politikus, miniszterelnöki főtanácsadó a szlovákiai magyar pártokról, Magyar Távirati Iroda, október 8.)

Nem vagyok politikus alkat. (Népszava, 1992. március 21.)

Nem állok bosszút, mert a szüleimet tönkretették. Ez magasabb rendű erkölcsiség, mint ugyanúgy tenni, ahogy velünk elbántak. (Magyar Hírlap, 2003. november 22-23.)

A sas nem kapkod a legyek után, a sólyom sem. (Index, 2005. június 7.)

Nem szeretnék a gazdagok elnöke lenni. (Magyar Nemzet, 2005. augusztus 6.)

Az erőszak érzelmi előkészítése büntetendő. (Népszabadság, 2009. február 28.)

Amikor Gyurcsány Ferenctől tájékoztatást kértem a gazdaság valódi állapotáról, a kapott anyag egyértelműen félrevezető volt. (Heti Válasz, 2009. november 17.)

Bajnai Gordon három-négyhetente tényszerűen tájékoztat, fontos kérdésekről pedig azonnal. Korrekt az együttműködés. (Heti Válasz, 2009. november 17.)

A valóságot nem lehet hatályon kívül helyezni. (Heti Válasz, 2011. április 21.)

Kívül vagy inkább túl vagyok már mindenen. (Ars Boni.hu, 2013. december 9.)

A rezsim fő jellemzője az erőszakosság, a központosítás, a kíméletlenség. (Index.hu, 2016. április 27.)

A múlt század utolsó harmadának egyik legérdekesebb és legvitatottabb írója 1933. október 14-én született. Hatvanhét évesen bekövetkezett haláláig ötvenöt könyve jelent meg. Írt novellát, regényt, színdarabot, riportot, publicisztikát. A hetvenötödik születésnapja alkalmából szerveztünk szűkebb pátriájában, Nyíregyházán egy konferenciát, ahol leginkább az életmű műfaji változatosságáról beszélgettünk. Az akkori értékelés egyik későbbi elágazásáról tűnődtem a Médianapló című blogban, íme a hajdani bejegyzés.

Regényes publicisztika vagy publicisztikus regény? (2010. március 17.)

Tíz éve tanítok a nyíregyházi főiskolán. Azóta érzem úgy, hogy az ország északkeleti régiójában mintha nem becsülnék eléggé a hozzájuk tartozó irodalmi értékeket. Végh Antal például nem kapta meg azt a figyelmet, amelyet ötvenöt kötetes életműve érdemelt volna.

Korántsem hozsannázásra gondolok, inkább a befejezett pálya tárgyilagos felmérésére. 2008 októberében azonban elindult valami. A 2000 végén elhunyt író hetvenötödik születésnapja alkalmából a Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle rendezett konferenciát, amelyen elgondolkoztunk egy tősgyökeres szatmári írónak a maga korában nagy visszhangot kiváltó munkásságáról. Ennek eredménye, hogy az egyik előadó, Bakó Endre most tanulmánnyá bővítette a hajdani okfejtését. Elemezte Végh Antal regényeit.

Bandit még debreceni éveimből ismerem. Ő szerkesztette az Egyetemi Élet című diáklapot, ahol az első cikkeim megjelentek. Tanulmányát kéziratban kaptam a Szemle szerkesztőségétől, mondván, hogy írjak róla véleményt. A debreceni irodalomtörténész tizenöt regényt olvasott el, és az volt a benyomásom, hogy esztétikai értékítélete megbízható. Meggyőző írásával csupán egyetlen gondom van: mintha az alkotáslélektani mozzanatokat nem mindig vette volna figyelembe.

Például azt fejtegette, hogy Végh Antal utolsó három regényében, az Azt mondta, hogy igyi szudá-ban (1998), a Kruzlics engem úgy segéljen-ben (1999) és a Fehérgyarmat tangót jár-ban (2000) a kelletnél több a publicisztikus betét. Nekem meg az a tapasztalatom, hogy a szokottnál kevesebb. Mentségemre szóljon, hogy kétpercnyire laktam Tónitól, és sokat beszélgettünk. Elmondta, hogy akkor írja bele regényeibe a cikkeit, ha nincs fóruma, ahol kiírhatná magából az időszerű (aktuálpolitikai) gondolatait.

Azt is hozzáfűzte azonban, ha valamelyik szerkesztőség felkérte, hogy rendszeresen írjon publicisztikát, akkor a regényei zártabbak, tömörebbek lesznek. Ha úgy tetszik: esztétikusabbak. Végh Antal a kilencvenes évek közepén agyvérzést kapott, újra kellett tanulnia beszélni és írni. Utána vetette papírra az említett trilógiát a múlt század negyvenes éveiről. Ezt a három regényt azért tartom a talán legegységesebb vállalkozásának, mert a betegsége folytán elhalt benne a jelen iránti érdeklődés, ugyanakkor kiélesedett a memóriája.

Nem mindig emlékezett arra, hogy aznap mit ebédelt, de kristálytisztán idézte meg gyermek- és ifjúkora eseményeit.  Szerintem ezzel magyarázható, hogy elvékonyodott publicisztikai vénájából alig csordogált némi cikkszerűség az utolsó három könyvébe.

A múlt század utolsó harmadának egyik legérdekesebb és legvitatottabb írója 1933. október 14-én született. Ötvenöt könyv maradt utána, több kötete uralta az olvasottsági listát. Vajon halála után csaknem negyedszázaddal mit gondolunk az életművéről? Ahol ez kiderülhetne, például egy szakmai konferencián rendezés híján aligha válaszolnak erre az irodalomtörténészek. Helyettük is közlöm a Facebook üzenőfalán azokat a glosszákat, amelyekben Végh Antalt próbáltam közelebb hozni a Médianapló olvasóihoz. Íme, a harmadik bejegyzés.

A sminkelés elmaradt (2002. június 29.)

Moldova György interjút adott a Vas Népe című szombathelyi napilapnak. Végh Antalról is beszámolt: „A Tónival én már harminc éve nem beszéltem, összebalhéztunk a focin. De kétségtelen, hogy ez az időnként kiröhögött, lenézett író egy nagyon tehetséges, rengeteg életanyagot hordozó szerző. Csak hát kinyitotta a száját. Nem tartozott egyetlen klikkbe sem, nem is nagyon érvényesült.” Pontos jellemzés a feltűnően, meglepően lovagias ellenfél szájából.

Elgondolkoztató, hogy miközben utálták egymást, mennyire hasonlítottak egymásra. Végh Antal a szatmári gazdálkodó-kupecek plebejus öntudatával járt-kelt az életben és irodalomban. Moldova pedig a kőbányai zsidó-prolik plebejus öntudatával. Mindketten autodidakták, noha főiskolát végeztek. Mindketten áradó mesélőkéjű írók, tehetséges epikusok,ám egyiküknek sincs érzéke a szerkesztéshez. Jobban érvényesültek a rövid irodalmi műfajokban, mint a hosszúakban. Ami pedig a témaérzéküket illeti, mindketten úgy nyomoztak, mint a legjobb szimatú rendőrkutyák.

Sem a „bugrist”, sem a „prolit” nem fogadta be az irodalmi tudat. Akár még barátok is lehettek volna, ha nem vesznek össze azon, vajon melyikük vezethesse a SzocReál nevű amatőr focicsapatot. Végh Antal helyzetét nem könnyítette, hogy ő a médiához - mint a nyilvánosság első számú eszközéhez - nehezebben alkalmazkodott. Nem egy nemzedékkel maradt el a számítógéptől, hanem kettővel: még az írógépet sem használta.

Könyveit kézzel írta, többnyire únyi tanyáján. Esténként hazavitte a napi adagot, amelyet a felesége, Gabi másnap legépelt. Kivéve egy esetet, amikor egy hétig nem is látta a családja. Pilisi birtokán, a présházban fogott bele a balassagyarmati túszdrámáról írandó regényébe. Csakhogy kevés kézirat-papírt hozott magával. Az országúti kanyarból is látható présház hátsó kamrája akkor még csupán kopárságában, berendezetlenül létezett.

Tóni készült arra, hogy a présház mögötti dombon felépíti majd az ősei szatmári kúriáját, és a kamrában tartotta az építkezéshez való cementes zsákokat. Ezekből öntötte ki a szürkés port. A szalonnázáshoz használt bicskával szabdalta szét megközelítőleg A/4-es formátumúra a zsákokat, hogy befejezhesse a regényt. Egy irodalmi árverésen sokat érne a később Könyörtelenül címmel megjelent könyv szabálytalan kézirata.

Az a benyomásom, hogy akkor esett ki a média kegyeiből, amikor a kilencvenes évek közepén Juszt László meghívta a Nyitott száj című beolvasós tévéműsorába. Az első sorba ültették, hogy a kamera kedvére pásztázhasson a képernyőről ismert arcokon. De már csak a fizimiskájára: a kopasz fejére és a figyelő tekintetére volt szükség. Hiszen - mesélte kesernyésen - a felvétel előtt már nem kísérték a sminkszobába, hogy kifessék az arcát. Helyette „Kézcsók” Laci Farkasházy Tivadart faggatta a magyar fociról.

Holott Végh Antal nem is raccsolt, és ronggyá olvasott könyvét, a Miért beteg a magyar futball?-t 750 ezer példányban adta el. Ekkor érezte először a halál leheletét. Néhány év múlva a fizikai elmúlás már csak ráadás volt neki.

 A múlt század utolsó harmadának egyik legérdekesebb és legvitatottabb írója 1933. október 14-én született. Hatvanhét évig élt, és ötvenöt könyv maradt utána. Lestrapált autója az utcán parkolt, mert a megjelentetett és terjesztőkre váró kötetek kiszorították a garázsból. Volt olyan, a Miért beteg a magyar futball?, amely országos csúcsot ért el. Több kiadásban és 750 ezer példányban kelt el.  Az évforduló alkalmából nem lesz konferencia, melynek előadói elemezhetnék a terjedelmes és figyelemre méltó életművet. Helyettük is közlöm a Facebook üzenőfalán azokat a glosszákat, amelyekben Végh Antalt próbáltam közelebb hozni a Médianapló olvasóihoz. Íme, a második bejegyzés.

Anti bácsi és Simi (2002. április 25.)

Simon Tibor volt válogatott labdarúgó szombatról vasárnapra virradóra halt meg. A tragikus eset médiában érzékelhető következménye, hogy az azóta eltelt néhány napban a magyar sajtó hivatása magaslatán állt. Pedig mostanában a riporterek ritkán járnak a témák után. A politikai és gazdasági nehézségek elvették a kedvüket a valóság kendőzetlen feltárásától.

 Első indulatomban nem a valóság feltárásáról írtam. Szerencsésebb csillagzatú országokban nem kéne a „kendőzetlen” jelzőt közbeiktatni. Ismerek olyan riportert, aki évek óta foglalkozik a Duna-Tisza közi borhamisítással. Költséges passzióját azonban nem valamelyik szerkesztőség pénzeli, hanem a környék egyik maffiózója. Szeretné a nyilvánosság előtt eláztatni a környék másik maffiózóját.

Vasárnap hajnal óta a média-befektetőktől, a politikusoktól és a maffiózóktól is meggyötört riporterek rengeteg részletet tártak föl a Simon-ügyben. Akarva-akaratlanul ellenőrizték a „független” rendőrséget, amelyet kínos helyzetbe hozott, hogy két tagja állítólag közreműködött a válogatott focistából lett edző és vendéglős agyonverésében. A riporterek jóvoltából szinte jegyzőkönyvi pontossággal rajzolódik ki egy gyilkosság anatómiája. Mégse osztom a sportújságírók felfogását. Eszményítik az áldozatot, szerintem viszont olyan embert gyilkoltak meg, aki tudomásul vette, hogy az éjszakai életben erőszakkal intézik el a vitás ügyeket.

Simon Tiborral Végh Antal hűvösvölgyi lakásán, de a Siminek becézett focista Hegedűs Gyula utcai szuterén-éttermében is találkoztam. Nemrégiben összefutottunk a nyíregyházi Intercityn is, a csapatát hozta „haza”, a főváros egyik külső kerületébe. Jót beszélgettünk „Anti bácsiról”, akit én Tóninak ismertem meg a múlt század hetvenes éveiben. Most már nem lesz Siminek baja, ha elárulom, hogy egyike annak a néhány élvonalbeli labdarúgónak, aki súgott az írónak. Ez még akkor is kétlelkűségre vall, ha a hajdani focista jó ügyet szolgált. Utálta, ami bűzlik a magyar labdarúgásban, arra azonban vigyázott, hogy inkognitóban adjon információkat.

Afféle Mély torok volt, mint a Watergate-ügyben az a kormányzati forrás, aki a The Washington Post riportereit tájékoztatta Nixon elnök üzelmeiről. Máskülönben pedig csupa szív vagány, aki jobbhátvédként se ment a szomszédba, ha meg kellett fegyelmezni a fürge balszélsőt. E kettősség jellemezte focistaként és vendéglősként is. Csak úgy maradhatott felszínen a magyar labdarúgásban és a pesti szórakoztatóiparban, ha a kétes ügyeket nem a Magyar Köztársaság évekig késlekedő bíróságára bízza, hanem az alvilág „rögtönítélő” bíróságára.

Az utolsó pezsgőzés közben lefejelt valakit, az éjszakai élet egyik császárát. Vétkével nem volt arányban a büntetés. Sajnálom ezt a rokonszenves rosszfiút. Elég volt ugyanis néhányszor beülni a pesti Nagykörút mellékutcájából nyíló vendéglőjébe, hogy az ember rájöjjön: az alvilág egyik törzshelye. Simi anyagi érdeke azt kívánta, hogy vendéglősként és focistaként-edzőként is elviselje a maffiózókat, miközben erkölcsi érzéke tiltakozott az alvilági értékrend ellen.

Ha Végh Antal még élne, akkor vasárnap reggel ő keltett volna Simon Tibor halálhírével. Estére megírta volna a következő könyve első három fejezetét. Hétfőn este a nyíregyházi gyorssal érkeztem volna a Nyugati pályaudvarra, ahol a lánya, Kati várt volna hét-nyolc fejezettel, amelyeket Tóni kézzel vetett papírra, és a felesége, Gabi gépelt le. Kedden megszerkesztettem volna a szöveget. Tegnap beépítette volna az újabb tényeket, amelyeket megtudott a sajtóból és a homályba burkolózó súgóktól. Ma reggel hozzáfűzte volna a halál időközben kinyomozott körülményeit is.

Ma délután kimentünk volna Kiskunlacházára. A házi nyomdásza, Tóth Imre a hét végére vállalta volna a nyomtatást. Holnap korrigáltam volna az immár betördelt kéziratot, utána áldomást ittunk volna hármasban. Hétfőn reggel a Tóniék immár pesthidegkúti háza mögötti raktár Salgó-dexion polcairól a könyvterjesztők vihették is volna a kötetek százait. A jövő héten megjelentek volna a többnyire fanyalgó, lehúzó kritikák, amelyek akkora érdeklődést váltottak volna ki, hogy máris előkészíthettük volna a második kiadást.

„Anti bácsi” és „Simi” most a mennyországban társalog. Szaftos történetekkel szórakoztatják egymást, leleplezik a fél országot. Nem eszményíteni kéne őket, hanem megérteni, hogy milyen közegben váltak sikeres emberré.

 A múlt század utolsó harmadának egyik legérdekesebb és legvitatottabb írója 1933. október 14-én született. 2000-ben bekövetkezett haláláig majtisinek nevezte magát, holott a szatmári szülőfaluját később összevonták a szomszédos Jánkkal.  Több mint félszáz könyvet jelentetett meg. Volt olyan, a Miért beteg a magyar futball?, amely 750 ezer példányban látott napvilágot.  Tudomásom szerint az évforduló alkalmából nem lesz konferencia, melynek előadói elemezhetnék a terjedelmes és figyelemre méltó életművet. Helyettük közlöm a Facebook üzenőfalán azokat a glosszákat, amelyekben Végh Antalt próbáltam közelebb hozni a Médianapló olvasóihoz. Íme, az első bejegyzés

A tetves riport (2002. március 10.)

Vajon holnap a riportot közel tudom-e vinni a nyíregyházi diákokhoz? S bár ritkán szoktam személyes mozzanatot keverni a médiapolitikai előadásokba, ezúttal talán kivételt kellene tenni. Van valami, amit el kéne mesélni a kommunikáció szakos főiskolásoknak. Hátha így könnyebb lesz megértetni a valóságfeltárás esélyeit a múlt század hatvanas éveiben.

1968-ban jelent meg az Állóvíz című szociográfia a Szabolcs és Bihar csücskében megbúvó Penészlekről. A debreceni egyetemen ronggyá olvastuk a Valóság című folyóiratot, a közlemény nyomán kibontakozó hírlapi vitát is igyekeztünk figyelemmel kísérni. A botrányból lassanként bontakozott ki, hogy hol van a határ, ameddig egy magyar riporter a Csehszlovákia megszállása utáni helyzetben elmehet.

A megyei pártbizottság első titkára, egy bizonyos Orosz elvtárs a szerzőt mindjárt ki is tiltotta a Szabolcs-Szatmárból, sőt föl is jelentette a Pártközpontban. Végh Antalt ki akarta záratni az Írószövetségből, ami akkor fölért egy katasztrófával. Tóni írószövetségi ösztöndíjból élt, ráadásul egy frissiben kizárt írót aligha közöltek volna a folyóiratokban. Az elnök Darvas József azt mondta: kizárjuk, ha kiderül, hogy nem írt igazat.

Hozzáfűzte azonban, hogy ez kiderüljön, el kell menni a riport színhelyére. El is utazott Penészlekre, és gyakorlott falukutatóként nézett körül. Megállapította, hogy Végh Antal igazat írt a tengődő helybéliekről. Ebből az élményből lett A térképen nem található című dráma, amelyet Miskolcon mutattak be 1969 januárjában. Éppen akkor, amikor mi Debrecenben készültünk a szigorlatra. Aztán túlestünk rajta, és február elején elhatároztuk, hogy átugrunk megnézni a darabot.

Vagy tízen eredtünk útnak. Hogy, hogynem, a nyíregyházi állomáson civil ruhás, de egyenruhához szokott egyének lepték el a szerelvényt. Leszállítottak bennünket, mondván, ha annyira fontos színházba járni, induljunk el gyalog Miskolcra. Farkasordító hidegben álltunk ki az országút szélére, és stoppal vergődtünk el a szomszédos megye székhelyéig. A pénzünkből csak a kakasülőre telt, de a nézőtéri emelet majd’ leszakadt, amikor tapsolás helyett az egyetemen elsajátított módon, lábdobogással fejeztük ki a tetszésünket.

A megyei pártbizottság első titkára tudomásul vette, hogy Budapesten és Miskolcon vereséget szenvedett, a saját hitbizományában azonban ellentámadást indított. Egy Gesztelyi nevezetű nyíregyházi újságíróval íratott ellenriportot a Kelet-Magyarország című napilapba. Máig rögzült bennem a cikksorozat első mondata: „Akácillattól terhes a penészleki út…” Az egyébként jó tollú riporter a hamis idillt írta meg, a Pestre „elfajzott” Végh Antal pedig a tetves fejű gyerekeket és a noha bortól elbutult felnőtteket.

Nem sokkal később az írószövetségi ösztöndíjból elkészítette a Nyíren, Erdőháton című szociográfiát a Magyarország felfedezése-sorozatba. Ám a kéziratot hiába adta le elsőként a kiadónak, csak a harmadik kötetként jelenhetett meg. Két évig hevert egy páncélszekrényben. Hát, körülbelül ezt kéne holnap elmesélni a nyíregyházi főiskolásoknak, hogy megismerjék a valóságfeltárás félmúltját. 

 Az Európai Parlament szabályozni szeretné az Európai Unió nyilvánosságát. A törvénytervezet vitája zajlik. A Népszava brüsszeli tudósítója megkérdezte a vitában aktív magyar képviselőket. Például Donáth Anna súlyosnak ítélte a helyzetet, és a pártja nevében is mondta: „A Momentum tovább fog dolgozni, konkrét ügyekkel, panaszokkal a(z Európai) Bizottsághoz fordulva azért, hogy a Fidesz-média egyeduralmát megtörhessük.” (2023. október 4.) Az idézett mondatból az egyeduralom kifejezés foglalkoztat. 

Jelzés értékű, hogy a Momentum első embere magyar kifejezést használt. Ezt a javára írom, elvégre közérthetőségre törekedett. Az egyeduralom a monopólium magyar neve. A monosz ógörögül, a mono latinul jelenti az egyedülit, az egyetlent, átvitt értelemben pedig a kizárólagosságot. Árulkodó az igei változat, a monopolizál kisajátítást jelent. Az a benyomásom, hogy a magyar nyilvánosság helyzete elkeserítő, nehezen elviselhető, sanyarú. Mások hasonló jelzőkkel illetik.

Friss Róbert újságíró szerint borzalmas. Gergely Márton újságíró szerint a Fidesz nyilvánosságban érzékelhető erőfölénye brutális. Majtényi László alkotmányjogász, az Országos Rádió és Tevízió Testület volt elnöke szerint elképesztő. Tamás Gáspár Miklós filozófus szerint a Fidesz médiában kialakított túlsúlya elsöprő. Kis János filozófus, az SZDSZ volt elnöke szerint fojtogató. Balázs Péter volt külügyminiszter és volt uniós biztos szerint a kormányzati erőfölény hatalmas. Bolgár György műsorvezető szerint hihetetlen. Dobrev Klára DK-politikus és volt miniszterelnök-jelölt szerint irtózatos. Ugyanezt a jelzőt használta Puzsér Róbert publicista is. Horvát János újságíró náluk visszafogottabban fogalmazott, szerinte a Fidesz erőfölénye jelentős.

A jelzők azt sejtetik, hogy az említett közéleti személyiségek miként élik meg a hazai nyilvánosság kedvezőtlen változásait. Mindegyik jelzőt elfogadom, mert vállaltan szubjektív értékítéletet tükröznek. Azzal azonban nem érthetek egyet, hogy a monopóliumot bárki is összetévessze a hegemóniával. Az utóbbi kifejezés szintén ógörög eredetű, a hegelszto (vezet) szóból származik. Vezető, irányító szerepet jelent. Hatalmi fölényt is: egy politikai közösség egy másik, gyöngébb közösségre kényszeríti az akaratát. Ez ment végbe 2010 óta. A hatalmon lévőknek sikerült a nyilvánosságot a saját szájuk íze szerint, érdekeiknek megfelelően átrendezni.

Akik a kormányzati túlsúlyról beszélnek, azok közül néhányan kevésnek érzik a jelzőket. Hajlamosak különféle százalékokat mondani. Vagy inkább becsülni, saccolni, taksálni. Elemzésre ugyanis az ellenzéknek nincs pénze. A kormánynak van, bizonyára föl is mérette a valóságos helyzetet, az eredményt azonban nem köti az orrunkra. Nincs különösebb bajom az ellenzéki becslésekkel. Azon kívül persze, hogy akik kimondják őket, minél magasabb számmal igyekeznek jellemezni csüggesztő, lehangoló, nyomasztó érzéseiket.

Elismerem, hogy nekik is okuk van a szomorúságra, mégsem ártana, ha csupán jelzőkre korlátoznák magukat. Mert a pálya a kormány irányába lejt ugyan, de nem kilátástalan a nyilvánosság helyzete. Amíg Magyarország bent van az Európai Unióban, az Orbán-kormányzat fontosnak tartja, hogy legyen ellenzéki sajtó. Legyen fügefalevél egy miniszterelnök személyére kihegyezett és akár róla elnevezhető rendszeren. De még így is árnyaltabb, hatékonyabb, plurálisabb lehetne a nyilvánosság, ha 2019 novemberétől másként döntenek az ellenzéki polgármesterek.

Az akkori összesítés szerint ötvennégy város elöljárója lett ellenzéki politikus. Ha nem maguknak alakították volna át az önkormányzati sajtót, hanem a nagyváros több százmilliós, a középváros több tízmilliós és a kisváros több milliós kommunikációs keretéből csurrant-cseppent volna néhány független médium megerősítésére is, akkor a jelzők sem tükröznék a nyilvánosságért aggódók rossz közérzetét.

Tíz mondat a túlsúlyról

Amikor 1998-ban megalakult a polgári kormány, a média nem szimpatizált velünk. Vagy talán pontosabban: a médián belüli arányok számunkra nem voltak kedvezőek. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, 2002. március 20.)

Szalai Panni az egész médiarendszert felrobbantotta, és néhányadmagával egy másikat csinált. (Kerényi Imre rendező, City TV, 2013. május 21.)

A „G-nap” óta dübörög a kormánypárti média újjászervezése. (Lakner Zoltán politológus, Vasárnapi Hírek, 2016. október 22.)

A szocialisták meggyengültek mára, de még mindig fele-fele arányban van jelen a médiapiacon a bal- és jobboldal. (Széles Gábor médiavállalkozó, Magyar Hírlap, 2016. november 5.)

Öt évvel ezelőtt a magyar média meghatározó része még német tulajdonban volt. Ez a helyzet megváltozott. (Orbán Viktor miniszterelnök, 888.hu, 2016. december 15.)

Nincs ellenzék, ellenzéki sajtó viszont nagyon is van. Ráadásul rendkívül olvasottak, sokkal olvasottabbak, mint a jobboldali sajtó. (Apáti Bence publicista, 888.hu, 2017. augusztus 26.)

A hazai médiaviszonyok mostanra persze jobbak lettek, de ha figyelembe vesszük a médiafogyasztási szokásokat, fenntartom, hogy továbbra is baloldali túlsúly tapasztalható. )Szájer József Fidesz-politikus, Magyar Hírlap, 2018. augusztus 18.)

Keresztény, konzervatív ember létemre Élet és Irodalmat járatok, Magyar Narancsot olvasok. A Népszavával kezdem a napot, mert most még nincs Magyar Nemzet, ha jó tollú cikket, glosszát akarok olvasni. (Dr. Varga István ügyvéd, a KESMA-kuratórium elnöke, Behir.hu, 2019. február 4.)

Nincs se jobb-, se baloldali túlsúly. Talán enyhén baloldali fölény, de csak azért, mert onnan sokkal több alkotó érkezik. (Kálomista Gábor filmproducer, 168 Óra, 2022. január 13.)

A Fidesz a közösségi médiában is érvényesíti erőforrásfölényét. (Teczár Szilárd újságíró, Magyar Narancs, 2022. február 17.)