A múlt század utolsó harmadának egyik legérdekesebb és legvitatottabb írója 1933. október 14-én született. Ötvenöt könyve jelent meg, írt novellát, regényt, színdarabot, riportot, publicisztikát. Két írásmű között pedig szervezett kört, egyesületet, folyóiratot, hetilapot - literátoroknak való elfoglaltságokat. Sokszor a fehér asztalnál, az egyikről, íme, a Médianapló című blogban közölt hajdani bejegyzés.

Únyi csíny (2012. február 5.)

Tegnap meghalt Csurka István. A digitális újságok kivétel nélkül írtak róla, a nyomtatott lapok majd csak holnap emlékeznek rá. A nekrológok után és előtt másként mutatnám be a 78 éves korában elhunyt drámaírót.

Idestova negyedszázada, egy téli napon disznótoros ebédre invitálta baráti körét Végh Antal. Azt, hogy pontosan mikor, nem jegyeztem föl, de az biztos, hogy 1983 után és 1986 előtt. Már nem Jovánovics Miklós, hanem Bata Imre volt az Élet és Irodalom főszerkesztője, és még nem rendezték meg az Írószövetség ama kongresszusát 1986 végén, amikor Végh Antal és néhány társa búcsút mondott a szövetségnek. 

Az únyi présházban vegyes társaság foglalt helyet a vastag fából ácsolt asztalnál. Ügyvéd, mérnök, gyermekorvos, sógor, szomszéd, négy író és személyemben egy szerkesztő is, aki az irodalmi hetilapnál gondozta a házigazda kéziratait. Eszegettünk, iszogattunk, beszélgettünk. Nagy volt a hangzavar. A költő Gyurkovics Tibor számított a társaság középpontjának, a velem szemben ülő Csurka István inkább hallgatott. Nevetett a szellemes beszólásokon, és nem sértődött meg, ha épp az ő rovására élcelődtünk.

Tetőpontra hágott a hangulat, amikor nyílt az ajtó. Megjelent egy rövid vattakabátba öltözött tiszt, oldalán kigombolt bőrtokban revolver. Mögötte nagydarab közkatona, kezében dobtáras géppisztoly. Utoljára gyerekként, 1956 végén, ’57 elején láttam az utcán ilyen párost. „Melyikük az a Csurka?” - kérdezte a pufajkás tiszt. A drámaíró fejéből kiszállt a vér, lassan kászálódott ki a székből. A hármas úgy lépett ki az ajtón, hogy elől ment a tiszt, középütt a letartóztatott, mögötte pedig a marcona baka.

Csönd telepedett a présházra, elszoktunk az efféle jelenetektől. Haraptunk a disznótorosból, kortyoltunk rá, alig néztünk egymásra. Nem tudtunk mihez kezdeni magunkkal és a helyzettel. Vagy öt perc múlva kicsapódott az ajtó, és egymás hátát lapogatva jött vissza a tiszt meg a drámaíró. A géppisztolyos közkatonát kint hagyták a hidegben.

A házigazda pedig elmesélte, hogy itt, a Pilisben van egy légelhárító egység, íme, a parancsnoka, akit megkért, ugyan viccelje már meg a Csurka Pistát. Szavunkat vette, hogy ne mondjuk el senkinek, ami történt, mert még baja esne az őrnagy barátjának. Megkönnyebbülten ettünk és beszélgettünk tovább, mintha mi sem történt volna. Most már nemcsak Végh Antal halott, hanem Csurka is, talán föllebbenthetem a fátylat e buta, de azért korjellemző csínyről.

Egyébként a házigazda író és a vendég drámaíró 1957-ben ismerkedett meg egymással. Együtt raboskodtak a kistarcsai internáló táborban. A szabadulásuk után sok irodalmi csínyben vettek részt, lám, én is szem- és fültanúja lehettem az egyiknek. Az utókor okosságával fűzöm hozzá, hogy a présházban miért lepődhetett meg Csurka. A rendszerváltás után nyilvánosan vallotta be, hogy őt bizony beszervezte a belbiztonsági szolgálat. Ezzel magyarázható, hogy a múlt század nyolcvanas éveiben érinthetetlennek vélte magát.

Az érinthetetlenség bűvköre a „letartóztatással” tarkított disznótoron foszlott szét.