A múlt század utolsó harmadának egyik legérdekesebb és legvitatottabb írója 1933. október 14-én született. 2000-ben bekövetkezett haláláig majtisinek nevezte magát, holott a szatmári szülőfaluját később összevonták a szomszédos Jánkkal.  Több mint félszáz könyvet jelentetett meg. Volt olyan, a Miért beteg a magyar futball?, amely 750 ezer példányban látott napvilágot.  Tudomásom szerint az évforduló alkalmából nem lesz konferencia, melynek előadói elemezhetnék a terjedelmes és figyelemre méltó életművet. Helyettük közlöm a Facebook üzenőfalán azokat a glosszákat, amelyekben Végh Antalt próbáltam közelebb hozni a Médianapló olvasóihoz. Íme, az első bejegyzés

A tetves riport (2002. március 10.)

Vajon holnap a riportot közel tudom-e vinni a nyíregyházi diákokhoz? S bár ritkán szoktam személyes mozzanatot keverni a médiapolitikai előadásokba, ezúttal talán kivételt kellene tenni. Van valami, amit el kéne mesélni a kommunikáció szakos főiskolásoknak. Hátha így könnyebb lesz megértetni a valóságfeltárás esélyeit a múlt század hatvanas éveiben.

1968-ban jelent meg az Állóvíz című szociográfia a Szabolcs és Bihar csücskében megbúvó Penészlekről. A debreceni egyetemen ronggyá olvastuk a Valóság című folyóiratot, a közlemény nyomán kibontakozó hírlapi vitát is igyekeztünk figyelemmel kísérni. A botrányból lassanként bontakozott ki, hogy hol van a határ, ameddig egy magyar riporter a Csehszlovákia megszállása utáni helyzetben elmehet.

A megyei pártbizottság első titkára, egy bizonyos Orosz elvtárs a szerzőt mindjárt ki is tiltotta a Szabolcs-Szatmárból, sőt föl is jelentette a Pártközpontban. Végh Antalt ki akarta záratni az Írószövetségből, ami akkor fölért egy katasztrófával. Tóni írószövetségi ösztöndíjból élt, ráadásul egy frissiben kizárt írót aligha közöltek volna a folyóiratokban. Az elnök Darvas József azt mondta: kizárjuk, ha kiderül, hogy nem írt igazat.

Hozzáfűzte azonban, hogy ez kiderüljön, el kell menni a riport színhelyére. El is utazott Penészlekre, és gyakorlott falukutatóként nézett körül. Megállapította, hogy Végh Antal igazat írt a tengődő helybéliekről. Ebből az élményből lett A térképen nem található című dráma, amelyet Miskolcon mutattak be 1969 januárjában. Éppen akkor, amikor mi Debrecenben készültünk a szigorlatra. Aztán túlestünk rajta, és február elején elhatároztuk, hogy átugrunk megnézni a darabot.

Vagy tízen eredtünk útnak. Hogy, hogynem, a nyíregyházi állomáson civil ruhás, de egyenruhához szokott egyének lepték el a szerelvényt. Leszállítottak bennünket, mondván, ha annyira fontos színházba járni, induljunk el gyalog Miskolcra. Farkasordító hidegben álltunk ki az országút szélére, és stoppal vergődtünk el a szomszédos megye székhelyéig. A pénzünkből csak a kakasülőre telt, de a nézőtéri emelet majd’ leszakadt, amikor tapsolás helyett az egyetemen elsajátított módon, lábdobogással fejeztük ki a tetszésünket.

A megyei pártbizottság első titkára tudomásul vette, hogy Budapesten és Miskolcon vereséget szenvedett, a saját hitbizományában azonban ellentámadást indított. Egy Gesztelyi nevezetű nyíregyházi újságíróval íratott ellenriportot a Kelet-Magyarország című napilapba. Máig rögzült bennem a cikksorozat első mondata: „Akácillattól terhes a penészleki út…” Az egyébként jó tollú riporter a hamis idillt írta meg, a Pestre „elfajzott” Végh Antal pedig a tetves fejű gyerekeket és a noha bortól elbutult felnőtteket.

Nem sokkal később az írószövetségi ösztöndíjból elkészítette a Nyíren, Erdőháton című szociográfiát a Magyarország felfedezése-sorozatba. Ám a kéziratot hiába adta le elsőként a kiadónak, csak a harmadik kötetként jelenhetett meg. Két évig hevert egy páncélszekrényben. Hát, körülbelül ezt kéne holnap elmesélni a nyíregyházi főiskolásoknak, hogy megismerjék a valóságfeltárás félmúltját.