A múlt század utolsó harmadának egyik legérdekesebb és legvitatottabb írója 1933. október 14-én született. Hatvanhét évig élt, és ötvenöt könyv maradt utána. Lestrapált autója az utcán parkolt, mert a megjelentetett és terjesztőkre váró kötetek kiszorították a garázsból. Volt olyan, a Miért beteg a magyar futball?, amely országos csúcsot ért el. Több kiadásban és 750 ezer példányban kelt el. Az évforduló alkalmából nem lesz konferencia, melynek előadói elemezhetnék a terjedelmes és figyelemre méltó életművet. Helyettük is közlöm a Facebook üzenőfalán azokat a glosszákat, amelyekben Végh Antalt próbáltam közelebb hozni a Médianapló olvasóihoz. Íme, a második bejegyzés.
Anti bácsi és Simi (2002. április 25.)
Simon Tibor volt válogatott labdarúgó szombatról vasárnapra virradóra halt meg. A tragikus eset médiában érzékelhető következménye, hogy az azóta eltelt néhány napban a magyar sajtó hivatása magaslatán állt. Pedig mostanában a riporterek ritkán járnak a témák után. A politikai és gazdasági nehézségek elvették a kedvüket a valóság kendőzetlen feltárásától.
Első indulatomban nem a valóság feltárásáról írtam. Szerencsésebb csillagzatú országokban nem kéne a „kendőzetlen” jelzőt közbeiktatni. Ismerek olyan riportert, aki évek óta foglalkozik a Duna-Tisza közi borhamisítással. Költséges passzióját azonban nem valamelyik szerkesztőség pénzeli, hanem a környék egyik maffiózója. Szeretné a nyilvánosság előtt eláztatni a környék másik maffiózóját.
Vasárnap hajnal óta a média-befektetőktől, a politikusoktól és a maffiózóktól is meggyötört riporterek rengeteg részletet tártak föl a Simon-ügyben. Akarva-akaratlanul ellenőrizték a „független” rendőrséget, amelyet kínos helyzetbe hozott, hogy két tagja állítólag közreműködött a válogatott focistából lett edző és vendéglős agyonverésében. A riporterek jóvoltából szinte jegyzőkönyvi pontossággal rajzolódik ki egy gyilkosság anatómiája. Mégse osztom a sportújságírók felfogását. Eszményítik az áldozatot, szerintem viszont olyan embert gyilkoltak meg, aki tudomásul vette, hogy az éjszakai életben erőszakkal intézik el a vitás ügyeket.
Simon Tiborral Végh Antal hűvösvölgyi lakásán, de a Siminek becézett focista Hegedűs Gyula utcai szuterén-éttermében is találkoztam. Nemrégiben összefutottunk a nyíregyházi Intercityn is, a csapatát hozta „haza”, a főváros egyik külső kerületébe. Jót beszélgettünk „Anti bácsiról”, akit én Tóninak ismertem meg a múlt század hetvenes éveiben. Most már nem lesz Siminek baja, ha elárulom, hogy egyike annak a néhány élvonalbeli labdarúgónak, aki súgott az írónak. Ez még akkor is kétlelkűségre vall, ha a hajdani focista jó ügyet szolgált. Utálta, ami bűzlik a magyar labdarúgásban, arra azonban vigyázott, hogy inkognitóban adjon információkat.
Afféle Mély torok volt, mint a Watergate-ügyben az a kormányzati forrás, aki a The Washington Post riportereit tájékoztatta Nixon elnök üzelmeiről. Máskülönben pedig csupa szív vagány, aki jobbhátvédként se ment a szomszédba, ha meg kellett fegyelmezni a fürge balszélsőt. E kettősség jellemezte focistaként és vendéglősként is. Csak úgy maradhatott felszínen a magyar labdarúgásban és a pesti szórakoztatóiparban, ha a kétes ügyeket nem a Magyar Köztársaság évekig késlekedő bíróságára bízza, hanem az alvilág „rögtönítélő” bíróságára.
Az utolsó pezsgőzés közben lefejelt valakit, az éjszakai élet egyik császárát. Vétkével nem volt arányban a büntetés. Sajnálom ezt a rokonszenves rosszfiút. Elég volt ugyanis néhányszor beülni a pesti Nagykörút mellékutcájából nyíló vendéglőjébe, hogy az ember rájöjjön: az alvilág egyik törzshelye. Simi anyagi érdeke azt kívánta, hogy vendéglősként és focistaként-edzőként is elviselje a maffiózókat, miközben erkölcsi érzéke tiltakozott az alvilági értékrend ellen.
Ha Végh Antal még élne, akkor vasárnap reggel ő keltett volna Simon Tibor halálhírével. Estére megírta volna a következő könyve első három fejezetét. Hétfőn este a nyíregyházi gyorssal érkeztem volna a Nyugati pályaudvarra, ahol a lánya, Kati várt volna hét-nyolc fejezettel, amelyeket Tóni kézzel vetett papírra, és a felesége, Gabi gépelt le. Kedden megszerkesztettem volna a szöveget. Tegnap beépítette volna az újabb tényeket, amelyeket megtudott a sajtóból és a homályba burkolózó súgóktól. Ma reggel hozzáfűzte volna a halál időközben kinyomozott körülményeit is.
Ma délután kimentünk volna Kiskunlacházára. A házi nyomdásza, Tóth Imre a hét végére vállalta volna a nyomtatást. Holnap korrigáltam volna az immár betördelt kéziratot, utána áldomást ittunk volna hármasban. Hétfőn reggel a Tóniék immár pesthidegkúti háza mögötti raktár Salgó-dexion polcairól a könyvterjesztők vihették is volna a kötetek százait. A jövő héten megjelentek volna a többnyire fanyalgó, lehúzó kritikák, amelyek akkora érdeklődést váltottak volna ki, hogy máris előkészíthettük volna a második kiadást.
„Anti bácsi” és „Simi” most a mennyországban társalog. Szaftos történetekkel szórakoztatják egymást, leleplezik a fél országot. Nem eszményíteni kéne őket, hanem megérteni, hogy milyen közegben váltak sikeres emberré.
