A múlt század utolsó harmadának egyik legérdekesebb és legvitatottabb írója 1933. október 14-én született. Több mint félszáz könyvet jelentetett meg. Az évforduló alkalmából nem lesz konferencia, melynek előadói elemezhetnék a figyelemre méltó életművet. Helyettük közlöm Kabai Domokos Lajos Bekiáltás című blogjából a tegnapi bejegyzést.

Bevezető egy talált cikkhez

A közelmúltban azzal hívott fel Zöldi László, hogy megemlékezést tervez Végh Antalról. Az első gondolatom az volt: vajon mond-e a maga idejében botrányokat is kavaró szerző neve valamit akárcsak a középkorúaknak, hogy a náluk fiatalabbakról már ne is beszéljek? Október 9-én azonban még egy hívást kaptam:„Van nálam egy 2008-as jegyzeted Végh Antalról. Emlékszel-e rá, hogy hol jelent meg?”

Nemcsak arra nem emlékeztem, hogy hol jelent meg, de arra sem, hogy bármikor is írtam volna Végh Antalról. Lázas kutatásba kezdtem a számítógépemen, majd a régebbi komputereim többségéről egy háttértárba mentett cikkeim között, illetve az úgy-ahogy elérhető, korábbi blogtereimben, de semmi. Ez önmagában is jelzi, milyen szakadozott az a számítógépes-internetes háló, amelyre rábízzuk a történeteinket, a dokumentumainkat; megtalálásuk, felélesztésük esetenként már-már lehetetlennek bizonyul.

Csakhogy kollégám hamarosan átküldte a másfél évtizeddel ezelőtti kéziratomat, ami a Végh Antal élesztése címet és a Széljegyzetek Végh Antal hatásáról alcímet viselte. Miután visszahívtam, arra a következtetésre jutottunk, hogy valószínűleg az általa akkoriban szerkesztett és a rendszergazda által kitörölt, Klubháló nevű blogtérben jelentette meg az írást, ami elé ezt írta: „Hétfőn este a Pallas Páholyban a nyolc éve halott író, Végh Antal életműve került terítékre. Az összejövetelen részt vett Domokos Lajos, a közismert tévés, a Teleschola médiaiskola igazgatója. Benyomásait fejti ki”.

Hogy tévéhíradósként még 2008-ban is közismert lettem volna, őszintén szólva már akkor is kételkedtem benne. 1986-ban hagytam el a Magyar Televízió Híradójának szerkesztőségét. Vagyis, 2008-hoz képest több mint húsz esztendő telt el, hogy utoljára képernyőre kerültem, és előtte sem gyakran. Az akkori, a televíziósokat csak lépésről-lépésre képernyőre engedő felfogás szerint még nem tartottam ott. Másrészt a csaknem ötven munkatársat foglalkoztató tudósítói osztályt irányítottam, és az adásszerkesztéshez jóval nagyobb kedvet éreztem.

 Ehhez képest is tizenöt év múlva, vagyis most, 2023 őszén már-már anakronisztikusan hat az egykori televíziós múltamra való hivatkozás. Mindezt csak azért említem meg, mert ugyanúgy az emlékezet fakulásáról szól, mint amit anno Végh Antallal kapcsolatban is jeleztem: „az ismertség elenyészik a legnagyobb botrány, a halál után, mert nem jöhetnek már újabbak, hogy ébren tartsák az emlékezetet”.

Az előkerült cikk számomra még egy meglepetéssel szolgált. Azzal, hogy a másfél évtizeddel ezelőtti jegyzetben már megpendítettem: a társadalmi lelkiismeretet lenullázzák a bulvárújságok, a kereskedelmi televíziók, a politikai propaganda és az oktatási-közművelődési rendszer lerobbantása. Íme!

Végh Antal élesztése (Klubháló.hu, 2008. szeptember 30.)

Végh Antal nem tudott példaképemmé válni. Írom mindezt úgy, hogy hétfőn este magam is ott voltam az íróra emlékezők között a Pallas Páholyban. Meglepően népes volt a társaság, bár tagjai jobbára hatvanon túliak, hetvenen inneniek. A meghívó szerint „A jeles író, szociográfus 2000-ben halt meg, és ezekben a hetekben két jubileum is kötődik a nevéhez. Negyven éve, hogy megjelent egyik legvisszhangosabb írása, az Állóvíz című szociográfia, és ha élne, néhány nap múlva ünnepelhetné a hetvenötödik születésnapját.”

Könyvtáramban egy riportkötet (Az almafákat évente kell metszeni), a futballról szóló két könyvecske (90 perc, Gyógyít6atlan), a Valóság című folyóiratban megjelent Száz szatmári parasztétel receptgyűjtemény, az Akkor májusban esett a hó című kisregény és a Könyörtelenül című riportregény emlékeztet rá. Ez utóbbi hátlapján Vinkó József írja: „A könyv írói értékei vitathatatlanok. Ez a regény nem csak Végh Antal eddigi, mintegy harminc kötetének kiemelkedő darabja, de az egész mai magyar prózairodalomnak is.”

Amikor idáig jutottam az író emlékezetének megidézésében, azt mondtam magamban: lehet, hogy újra kellene olvasni… Egy biztos, akkoriban rám egyetlen műve sem hatott a reveláció erejével. A mélyszegénységről, a falvak életéről szóló írásainak technikája, szellemisége Móricz Zsigmond, Illyés Gyula hírlapi riportjainak hatását tükrözi. Ezek a hatások a múlt század hatvanas, hetvenes, nyolcvanas éveiben sok idősebb és fiatalabb, a vidék-Magyarország gondjai iránt érzékeny újságíró írásaiban, riportköteteiben ugyanígy tetten érhetőek.

Hozzájuk képest Végh Antal annyiban volt más, hogy őt az általa gerjesztett botrányok is körülvették. Ahogy egyik kritikusa, Bodor Pál írta: „Végh Antal reklámfőnöke a botrány.” Ami nyilvánvalóan jót tett az ismertségének, viszont akadályozta az írásaiban rejlő értékek felfedezését, befogadását. Bennem mindig ott motoszkált a gondolat: vajon nemcsak a nagyobb hírverés, a garázsából maga árusította könyvek példányszámának növelése érdekében nyúl-e azokhoz a témákhoz, amikről ír? Vajon nem csupán a marketingstratégia része, amikor igazságosztó szerepben hangoskodik?

Így vagy úgy, ismertséget szerzett, de ezzel - legalábbis előttem - hiteléből is veszített. Az a baj ezzel, hogy az ismertség elenyészik a legnagyobb botrány, a halál után, mert nem jöhetnek már újabbak, hogy ébren tartsák az emlékezetet. A művek persze elkezdhetnének önálló életre kelni. Csakhogy ebben a kapitalista világban egyszerűen nincs hírértéke annak, hogy ma jóval nagyobb tömegek élnek létbizonytalanságban szerte az országban, mint amilyenek elemi gazdasági kiszolgáltatottságban léteztek a hatvanas-kilencvenes évek Magyarországán.

Az meg végképp senkit nem érdekel, hogy a falvakban nagyrészt felszámolódtak azok a közművelődési intézmények, amelyekről, hol dicsérve, hol bírálva, de Végh Antal még bőven írhatott, és az érdeklődés okán publikálhatott. A Horthy- és a Kádár-rendszer évtizedeiben még volt remény arra, hogy az írók, az újságírók népies vonulatának szociográfiai kötetei, riportjai visszhangot keltenek a társadalom lelkiismeretében. De ma, amikor ez a lelkiismeret a politikai propaganda, a bulvárújságok, a kereskedelmi televíziók, az oktatási-közművelődési rendszer lerobbantásának hatására nullázódik le, remény sincs arra, hogy az újabb nemzedékekben érdeklődés támadna a múlt olyasfajta színvonalas, bár szerintem nem kivételes erejű leírása iránt, mint amilyen Végh Antal nevéhez is kötődik.

Legfeljebb egy társadalmi kataklizma fordíthatná az emberek figyelmét a vidék- és a főváros-Magyarország olyan jelenségeire, amelyekre először a Horthy-korszakban, majd a Kádár-rendszerben indított Magyarország felfedezése szociográfiai kötetekben és a hasonló munkákban sokkolták a közvéleményt az országjáró írástudók. Csak egy kataklizma szabadíthatná ki a közemlékezet zárványaiból azokat a korábbi műveket, amelyek főként a hol ilyen, hol olyan rendszerváltások miatt kerültek oda. Csak egy társadalmi robbanás közeli helyzet következtében lehetne ismét keletje a szembesítő szándékú, szociográfiai igényű valóságfeltárásnak.

Az isten mentsen meg ettől! Bár ahogy elnézem, épp a növekvő társadalmi feszültségek miatt van esély rá, hogy Végh Antal immár valóságos értékeire is irányuljon a figyelem. Ha így lesz, bár egy porcikám sem kívánja, akkor jusson majd eszünkbe: a korabeli könyvekben és újságokban ott van már minden leírva. Amiből megérthetjük, hogy az istenadta nép életében mi volt az előzménye annak a helyzetnek, amire úgy 2015 táján mint vadonatúj jelenségre fogunk rácsodálkozni.