Három nappal ezelőtt háromezer kilométernyiről hoztam példát, hogy az aktivista újságírásról töprenghessek. Várhattam volna, mert másnap a 168 Óra című hetilapban interjú jelent meg Jámbor Andrással. A Kettős Mérce alapítója Orbán Viktor hatalomra jutása után nem érezte jól magát a bőrében, és a cselekvés lehetőségeit kereste. Arra jutott, „hogy az újságírás az egyik út”. Nem az önkifejezés vitte a nyilvánosságba, hanem a politikai cselekvés szándéka.

Kérdezte is tőle Lampé Ágnes, az interjú készítője: „Nem tájékoztatni akarnak, hanem meggyőzni, befolyásolni, aktivizálni? Ez nem az újságíró dolga.” A válasz így hangzott: „Nem a hagyományos újságíró dolga. De mi bloggerek vagyunk, blogot írunk, ami más műfaj, cikkeink 90 százaléka publicisztika.” Kijelentése az elevenembe vágott. Bár e Médianaplót sokan blognak tartják, nem az - nélkülözi a digitális napló kellékeit, például a linkeket. Nem is nevezem magam bloggernek, bár másoknak erre áll rá a szájuk.

E rovatot 2002. január elseje óta írom, ez az 5709. bejegyzésem. Műfajilag glosszákat adok közre, terjedelmük nem lépheti át a 2500 karaktert. Cikkeim 100 százaléka vélemény, amiből Jámbor kolléga álláspontja szerint az következik, hogy aktivista újságíró volnék. Csakhogy nem a társadalmi-politikai cselekvés lehetőségeit keresem, hanem nyilvánosan tűnődöm. Senkit sem akarok meggyőzni az igazamról, 5709-szer ugyanis nem lehet igazam. Médiatanárként megelégszem azzal, hogy az újságírással kacérkodó fiatalemberekben érdeklődést keltek a nyilvánosság mestersége iránt.

S ha ők vagy a korosabb olvasók hézagot fedeznek föl az eszmefuttatásban, akkor pontosítok. Mert azt szeretném, hogy a tanítványok megértsék: olyan szakmára készülnek, amelyben minden tévedésünket nyilvánosan követjük el. Nem árt, ha igyekszünk mindennek utánanézni, de ha ez nem sikerül, a kommentelők még mindig ott vannak a pontosításaikkal. Ez még hagyományos újságírás, noha már digitális értelemben, elvégre perceken belül lehetséges a „frissítés”.

A Kettős Mérce alapítója arról is beszámolt, hogy a napi 10-12 vélemény-cikket 7-8 ezren kísérik figyelemmel. Havonta 200-250 ezer látogató jön ki, szép eredmény, az aktivista újságírás sikere. Szakmai jellegű, hagyományosabb, tárgyszerűbb, visszafogottabb rovatom napi egyetlen bejegyzése havonta 100 ezernél több olvasót könyvelhet el. Márpedig a szerényebb eredmény azt sejteti, hogy a tájékoztató, továbbgondolásra késztető újságírásnak is van még helye a Nap alatt.          

A reggeli tévéműsorban egymás után hangzott el két interjú. Az egyikben az MSZP „fenegyereke”, Szanyi Tibor szólalt meg, a másikban Schiffer András, az LMP tavaly visszavonult társelnöke. Az egyik műsorvezető azt firtatta, hogy a szocialista politikus kivel ért egyet a párttársai közül. A miniszterelnök-jelölt Botka Lászlóval, aki nem demokratikus politikusnak nevezte Gyurcsány Ferencet, vagy a hajdani pártelnök Mesterházy Attilával, aki viszont demokratikusnak vélte a volt miniszterelnököt? Schiffer Andrástól pedig azt is kérdezte a másik műsorvezető, miként vélekedik Ungár Péter LMP-politikus botrányáról a Momentum nyári táborában.

Mindkét interjúalany elhárította a kérdéseket. Szanyi Tibor viccesebben és emberibben, Schiffer András sértődöttebben és sértőbben. Érteni vélem Szanyit. Nem akart állást foglalni a kínos ügyben, mert csak baja lehetne belőle. Schiffer akár válaszolhatott is volna, elvégre távol került a napi politikától, ő azonban nem akart foglalkozni „Ungár Peti” ügyével. (A lepetizett fiatalember felöntött a garatra, és bemászott két táborozó ágyába, hogy szexuális ajánlatot tegyen nekik, a hírek szerint egy lánynak, majd egy fiúnak.) Egymástól függetlenül mindkét interjúalany arra buzdította, noszogatta, ösztökélte, unszolta a műsorvezetőket, hogy kérdezzenek mást. Ilyenkor, a nem hivatalos választási kampányban például szívesebben beszélnének a pártjuk programjáról.

Azon tűnődöm, vajon az ellenzéki politikusok agyában mi kavaroghat a médiáról és az újságírókról. Talán azt hiszik, hogy ők határozhatják meg a beszélgetés témáját? Mi jogosítaná fel őket erre? Vagy ha ennél intelligensebbek, vajon hallottak-e arról, hogy a korszerű kommunikáció vezérfonala az úgynevezett perszonifikáció? Az, hogy a közélet összefüggéseit a személyeken keresztül próbálják megvilágítani a nyilvánosság képviselői. Különösen egy reggeli tévéműsorban, amikor csipás szemmel meredünk a képernyőre, és nem föltétlenül a politikai szervezetek szándékairól szeretnénk értesülni. Arra ott vannak az esti interjúk, még inkább a késő esti vitaműsorok.

A jelek azt sejtetik, mintha a megszemélyesített politikától borzongó, idegenkedő, irtózó, ódzkodó, viszolygó politikusok afféle pártsajtóként képzelnék el a médiát, amelynek az ő szempontjaik szerint kellene működnie. Vajon csakugyan akkor kéne föltenni azt a fránya személyekre vonatkozó kérdést, amikor annak szerintük itt van az ideje? 

Neves kollégák és álneves kommentelők kérdezik, miként látom a vidéki sajtó bekebelezését. Kétségtelen, hogy a maradék öt független megyei napilapból Pecina úr megvásárolta a miskolcit, a nyíregyházit és a debrecenit. Vajna úr pedig engedélyt kapott a Médiahatóságtól és a Gazdasági Versenyhivataltól a győri meg a szegedi újság megszerzésére. Mégis kivárnám a fejleményeket. Aki ugyanis olvassa az említett lapokat, egyelőre nem sok változást vehet észre.

Az osztrák Heinrich Pecina átvette egy szintén osztrák médiacég északkelet-magyarországi újság-hálózatát. Valószínű, hogy tovább adja a magyar miniszterelnök egyik bizalmi emberének, de néhány hónapig a Népszabadságnál sem szólt bele a szerkesztésbe. Előkészítette a terepet a hozzá került lapcsoport gyökeres átalakítására, vagy ha ez lassan megy, a zászlóshajó elsüllyesztésére. Sokan Orbán Viktor strómanjának tartják, ám a szememben csak egy ügyeskedő üzletember, aki olcsón vesz, és drágán ad el. Lehetséges, hogy most felgyorsulnak az események, mert közeledik az országgyűlési választás, és a Fidesznek nincs ideje lacafacázni. A három megyei napilapban egyelőre megjelennek közéleti témájú jegyzetek. Szerzőik változatlanul értelmezik a kormány és az ellenzék tevékenységét, de már érzékelhető néhány publicista visszahúzódása és a többi újságíró elbizonytalanodása.

Úgy rémlik, van az a pénz, amennyiért a győri és a szegedi újság amerikai tulajdonosa megválna a két legjobb vidéki napilaptól. Azért fogalmaztam feltételes módban, mert egyikben se olvastam arról, hogy az Amerikából hazatelepült Andy Vajna már birtokba vette volna a szerkesztőségeket. Olvastam a legjobb győri jegyzetírótól történelmi metaforát, amelyből kisejlett álláspontja a kormányzati médiapolitikáról. Ám jobban tetszik a szegedi publicisták fiatalosabb, egyértelműbb hangvétele, mert nyíltan vállalják a nyilvánosságszemléletüket. Úgy tesznek, mintha jogállamban élnének, és nem fenyegetné őket a bedarálás veszélye.

A fővárosi véleményformálók hirtelen fölfedezték a megyei napilapok jelentőségét. Soha ennyit nem írtak, beszéltek róluk, mint mostanában. Kár, hogy úgy nyilvánítanak véleményt, mintha a vidéki sajtó kormányzati meghódítása befejezett folyamat volna. Talán nem ártott volna fellapozni ama újságokat, amelyek még ragaszkodnak a függetlenségükhöz. Bár őszintén szólva már azzal is megelégednék, ha a neves kollégák képesek volnának pontosan leírni a túl korán elsiratott lapok nevét.           

Hajdani kollégám néhány éve kitelepült Izraelbe. A világháló révén vagyunk kapcsolatban, ezúttal egy fordítást küldött. A közel-keleti országban megjelenő ingyenes újságról kiderítették az oknyomozó újságírók, hogy a főszerkesztője éjfélig marad a munkahelyén. Bezárkózik a szobájába, és telefonál, állítólag a miniszterelnökségre. Hiába fordultak azonban a kormányszervhez, nem kaptak választ a kérdésükre, vajon kinek a számát hívta.

Annyit azért megtudtak az újság munkatársaitól, hogy a legfontosabb hírek nem az ő szövegezésükben láttak napvilágot, hanem a kormányzatot kedvezőbb színben feltüntető módosítással. A magyarra fordított cikk szerzője elnevezte aktivistának az oknyomozókat, mert kiléptek a hagyományos újságírói szerepkörből, amidőn panaszukkal a legfelsőbb bíróságot keresték meg. Azt firtatja, hogy mi van, ha az események külső szemlélőjéből résztvevővé válik az újságíró. Az a benyomásom, hogy a kérdés nálunk is indokolt. A közelmúltból két eset keltett visszhangot, bár az izraelitől eltérő előjellel.

Szakmabeliek avatkoztak politikai folyamatba, midőn nem a tudósításukkal, hanem a durvaságukkal tettek szert országos hírnévre. Emlékezhetünk rá, hogy 2015 őszén, amikor tetőpontra hágott a hazánkon átcsapó menekülthullám, az N1 tévé operatőrnője elgáncsolta azt a muszlim férfit, aki futás közben kisgyereket tartott a kezében. Néhány hete pedig az erdélyi Tusnádfürdőn egy magyar diplomata férje, aki egyébként esküvői fotósként keresi a kenyerét, hajánál fogva rántott a földre egy fiatal nőt, mert az kifütyülte az éppen előadó Orbán Viktort. Az talán véletlen, hogy mindketten képek készítéséből élnek, de az már aligha, hogy az egyik aktivista Jobbikhoz tartozó televíziónál dolgozott, a másik meg a külügyminisztériumi konzulátus egyik munkatársnőjét boldogítja.

Nem azt állítom, hogy az úgynevezett aktivista újságírás nálunk kizárólag a jobboldaliakat jellemzi, a baloldali sajtó legújabb kori történetéből azonban nem találtam példát az otromba beavatkozásra. Ezzel együtt mindkét oldalon indokolt a kérdés: van-e létjogosultsága ama magatartásformának, hogy a média munkatársai ki-kilépnek a tudósító hagyományos szerepköréből? De az agyamban motoszkál egy másik kérdés is. Kampányolnak a politikusok, és mintha elvárnák az újságíróktól, hogy frontharcosként viselkedjenek, sőt a kormány ennek meg is teremtette a rendszerét. A kérdés tehát így hangzik: van-e még létjogosultsága a tudósítói pártatlanságnak?              

Mindig szerettem volna felnézni a magyar miniszterelnökökre, de nem sikerült. Mindegyikből hiányzott valami, leginkább a polgári demokráciában kikristályosodott politikai kultúra. Tőlünk nyugatra az utcán kezdik. Szórólapot osztogatnak, hogy beválasszák őket az önkormányzati testületbe. Még fiatalon beülnek a polgármesteri székbe, és megtanulják a városigazgatást. Parlamenti képviselők lesznek, és úgy negyven körül már az országban is ők gyakorolják a hatalmat. Elvégre nincs nagy különbség egy város és egy ország ügyei között, csak a lépték más.    

Szeged polgármesterét négyszer választották meg, legutóbb kétharmados többségre tett szert az önkormányzati testületben. A miniszterelnök-hiányos korszakban Botka Lászlóval is meg lehetne próbálkozni, de „Vaci Laci” - a pártjában így csúfolják - sokáig vacillált. Már-már lemondtunk róla, ám tavaly decemberben váratlanul bejelentette, hogy az ellenzéket kivezeti a válságból. Azóta megismerte az ország, én pedig nem tudom, hogy hányadán állok vele. Az a kép, amely kirajzolódott róla, nem rokonszenves. Még az is felötlött, hogy nálunk a polgármesterség nem a legjobb ajánlólevél az ország vezetésére.

Nem mindegy, hogy egy választott személy miként viselkedik nyilvános helyzetekben. Botka ilyesmiket mondott a nyilvánosság képviselőinek: „Maradjunk ennél a témánál!”, „Ha úgy kérdezi, hogy…, akkor…”, „Megelőzve egy másik kérdést is.”, „Ez álkérdés.” Elismerem, hogy a politikus hozza a döntéseket, ám az újságíróknak joguk van ahhoz, hogy a választópolgárok nevében firtassák a döntés indítékait. A macskakörmös megjegyzések azt sejtetik, hogy a szegedi polgármester épp az alaphelyzetet nem fogadja el; ő akarja uralni a beszélgetést. Tévedhetek persze, és csak arról van szó, hogy képtelen leszokni másfél évtized alatt beidegződött stílusáról, amellyel a városi önkormányzat üléseit vezeti. Bejelent, szót ad, megvonja a szót - irányítja (kordában tartja) a képviselők testületét.

Elképzelhető, hogy a pattogó hangvétel, a lekezelőnek ható modor eredményes lenne a kormány ülésein is. Kár, hogy a város és az ország vezetése között egy polgármesternek át kell verekednie magát az okvetetlenkedő újságírók gyűrűjén. Ez Botka Lászlónak eddig nem sikerült. De ha esetleg megbarátkozna a gondolattal, hogy a tévé- vagy rádióstúdióban nem ő a műsorvezető, talán nekem se kéne lemondani arról, hogy a tiszteletre méltó magyar miniszterelnök egy polgármester köpönyegéből bújik majd elő.  

Csak most pótoltam egy áprilisi szokást. Húsvét után, amikor már tartós a kellemes idő, megszemléltem Pest főutcáját. A Margit hídnál ültem föl a nagykörúti Combinóra, elvillamosoztam a Boráros térig, átszálltam a Buda felől érkező hatosra, amely a másik oldalon visszavitt a Margit hídig. Közben számoltam a dobogókat, szétnyitható sátortetőket - a járdára kihelyezett kávézókat.

Az idén elmulasztottam a tavaszi seregszemlét, tegnap azonban sort kerítettem rá. 98 utcai kávézót számoltam össze, ami nem jelenti azt, hogy csaknem száz kávéház található a nagykörúti épületekben. Némelyik vegyesbolt-tulajdonos is kitesz egy asztalt meg két széket, az üzlet előtt több nem is férne el. Tavaly még csak 68 kávézó suhant el előttem, most pedig az a benyomásom, hogy a szűkülő nyilvánosságban szaporodik a hatóságilag nehezebben ellenőrizhető utcai találkahelyek száma.   

A kétezres évek elején a Ludwig-múzeumban rendeztek egy kiállítást, amelyről egy számra és egy illatra emlékszem. Kolumbiai kávé aromája hatotta át a termeket, 352 budapesti kávéház hajdani berendezési tárgyait nézegethettük. Ha a teremőr nem pillantott oda, megsimogattam Ady asztalát, Rejtő Jenő kedvenc székét, Márai tintatartóját. Az utóbbi fanyarul jegyezte föl, hogy azért emigrált, mert Rákosi megszüntette a kávéházakat, amelyek terjedelmes márványasztalánál nagyregényt írhatott. A helyükbe lépő presszók kicsiny asztalánál már csak epigrammára telt, ami nem az ő műfaja.

Leginkább azok jártak kávéházba, akiknek ősztől tavaszig nem telt arra, hogy átfűtsék a hónapos szobájukat (mai kifejezéssel az albérletüket). Ha törzstagnak számítottak egy asztaltársaságban, még hitelt is kaptak a főpincértől feketére meg vizeszsömlére. Jómagam a múlt század 90-es éveitől laktam a kárpitosok utcájában. A házunkat 1913-ban építették a kárpitos szakszervezet tagdíjaiból. A földszinten, ahol most egy albán pék működik, a kárpitosok kávéházát rendezték be. Az apró, zsúfolt műhelyekben szállt a por, a főnök meghívta hát kávézni a leendő vevőt, hogy kulturáltabb körülmények között beszélje rá az üzletre.

Azóta sok minden történt a zaklatott múltú kávéházzal, át is tettük székhelyünket a Nagykörút és a Baross utca sarkára. Ha azokkal találkoztam, akik nem álltak annyira közel hozzám, hogy otthon lássam őket vendégül, az immár Stexnek elnevezett kávéházban üldögéltünk. Vagy tavasztól őszig kint, az utcai kávézóban. Bár az eszmecserékből nem sok pénzt láttam, majdnem sikerült megváltanunk a világot.  

A jobb érzésű hozzászólók néha figyelmeztetnek a trollkodás veszélyére. Elő is írnák, hogy gondozzam a Médianaplót, mert akadnak olyan kommentelők, akik a tárgyhoz nem illő üzenetekkel bombázzák az online közösséget. Nemrégiben feltűnt, hogy ugyanaz a hozzászóló mintha kisajátította volna az eszmecserét. Minden negyedik komment tőle származott, megtámadott boldog-boldogtalant, értetlenkedett, káromkodva minősített, indulatokat keltett. Mihez kezdjek vele? 

A befogadó portál, ahol megjelenik e rovat, lehetőséget teremtett arra, hogy utánanézhessünk a kommentelőknek. Megtudhatjuk az ímél-címüket, azt is, hogy mikor kéredzkedtek az olvasók közé, és azóta hányszor szóltak hozzá. Az említett troll például 25 ezerszer alig néhány év alatt. Meglepetésem fokozódott, amidőn kiderült, hogy van még kéttucatnyi álneve, köztük több ismerős is. Ekkor döbbentem rá, hogy nem minden negyedik hozzászólás az övé, hanem legalább minden harmadik. Ha már mások nem állnak szóba vele, mert ismerik, mint a rossz pénzt, elvitatkozgat magával. Van szélsőbalos és szélsőjobbos énje, megszólal kormánypárti és liberális tónusban - elénekli a politikai skála összes hangjegyét.

Molnár Ferencről följegyezték, hogy a nagykörúti New York-kávéházban lesétált az úgynevezett Mélyvízbe, és elüldögélt egy-egy törzsasztalnál. Olykor beleszólt a beszélgetésbe, de inkább hallgatott, és valamit írt a keményített, cserélhető mandzsettájára (kézelőjére). Majd odavetette az asztaltársaság tagjainak: „Mától kezdve én mondtam.” Becsületére válik, hogy nem magának adományozta a kölcsön kért szállóigéket, hanem a szereplőinek. A színészek azért imádják még ma is, mert akármilyen kis szerepet kapnak, jár hozzá egy szellemes mondat. A világ egyik legjátszottabb színpadi szerzőjénél a gróf másként beszél, mint a komornyik, igazán kár, hogy a mi kommentelőnk ebben nem követte Molnár Ferencet.

Már nemcsak az álneveiről ismerem föl, hanem arról is, hogy nála a Fidesz-hívő ugyanúgy beszél, mint a DK-rajongó. Ma se tudom, ki rejlik a sok álnév mögött, de szakmabeli lehet. Fél évszázada vagyok szerkesztő, és gyakran szembesültem ama újságíró-típussal, aki drámaírással is kísérletezett. Talán megértette, hogy a tudományok doktora nem föltétlenül házmesteri stílusban fejezi ki magát, ám ahhoz már nem volt képessége, hogy egyénítse is a teremtményeit. Most a digitális felület jelenti számára a világot jelentő deszkát, a jelek azonban azt sejtetik, hogy nem lett tehetségesebb.                   

Kipróbáltam a Facebook legújabb szolgáltatását. Néhány hete tizenhárom színből álló skálával kecsegtet bennünket, és ha nem lépjük túl a felkínált karakterszámot, akkor az átlagosnál nagyobb betűkkel írhatjuk immár színes alapra az üzenetünket. A rózsaszíntől feketéig terjedő skálán végül is maradtam a sötétkéknél, erre jegyeztem föl fehér betűkkel: Nem igaz, hogy a parlamentben egy tökös képviselő van, Szél Bernadett. Van még egy, Szabó Tímea.

A digitális ismeretségi körben azonnal kirobbant a vita. A szegedi helytörténész szerint nem tökös az a politikusnő, aki elment Tusványosra. (Ha nem tévedek, Szél Bernadettre utalt.) A miskolci közgazdász szerint a tökösök közé sorolható Kunhalmi, Bangóné és Vadai is - így keresztnevek nélkül. A budapesti, de jelenleg Sárospatakon időző hangmérnök ostobának nevezte őket. A szintén budapesti rádióriporter-regényíró pedig szexistának vélte az iménti megjegyzést. Feltűnt, hogy a hozzászólóknak nem a tökösséggel volt bajuk, ami ugyebár biológiai képtelenség a politizáló hölgyek esetében. Azért mertem mégis hivatkozni rá, mert az aforizmák tulajdonsága, hogy szürreális paradoxonra épülnek - bocs az idegen kifejezésekért.

Egyébként azért se vitatkoztam a digitális vita résztvevőivel, mert ezerféle szempont alapján zárhatnók ki nőnemű közéleti személyiségeket a tökös kategóriából. Ezt azonban aligha tehetném, ha a biológiai okot se zárom ki. Sőt, bővíteném a kört. Ott van például az immár független Demeter Márta. Hallott róla valaki, amíg a szocialista képviselőcsoport tagja volt? Elvbarátai inkább kirakatbabaként kezelték. Mintha nem akarták volna észrevenni, hogy a választópolgárok számára vonzó, ha a szép külső biztonságpolitikai érdeklődéssel párosul. (A csinos spanyol hadügyminiszter terhesen, nagy hassal fogadta a tábornokok tisztelgését, és a látványba nem halt bele az ibériai demokrácia.)

Amióta D. M. kilépett a pártkeretek közül, a tévés műsorvezetők kézről-kézre adják. Az odafigyelés megsokszorozta honanyai aktivitását, egy értelmes politikus arca rajzolódott ki a képernyőn. Nem azt írtam róla, hogy politikusnő. Arról ugyanis már leszoktatott a parlament néhány nőnemű tagja, hogy utótaggal különböztessem meg a magyar országgyűlésben politizáló hímtagoktól. Maradnék a sötétkék alapon fehér idézet ősforrásánál, Kéthly Anna szociáldemokrata politikusnál, akiről a két világháború közti kávéházakban mondogatták: „Egyetlen férfi van a parlamentben, az is nő.”    

Augusztus 8-án este Atyánszky György kisgazda politikus bejelentette a Hír TV-ben, hogy „Mástól nem fél a Fidesz, csakis a Jobbiktól.” Ezzel a kisgazdák, akik szervezetileg már nem léteznek, de sok van még belőlük a vidéki Magyarországon, Vona Gábort tekintik Orbán Viktor kihívójának. Ez korántsem mellékes politikai fejlemény, Simicska Lajos szerepe helyett mégis inkább Lőrinc pap mártíriumát pedzegetném.

II. Sixtus, a római katakombákban bujkáló keresztények vezetője rá bízta az egyház vagyonát. Miután azonban a pápát Valerianus császár 258. augusztus 6-án kivégeztette, Lőrinc megsejtette, ha őt is elfogják, ki akarják majd szedni belőle a titkot. Kínzás közben a szegényeket nevezte az egyház vagyonának. Augusztus 10-én épp rostélyon sütögették, amidőn odaszólt a hóhérnak: „Az egyik oldalam már megsült, fordíts a másikra.” A vallási szimbólumok között otthonosan mozgó Jankovics Marcell szerint így lett „a pecsenyévé pirító augusztusi forróság jelképe”.

A néphagyomány szerint viszont ízetlen lesz a dinnye, ha nem szedik le Lőrinc napjáig. Ehhez kapcsolódott Torgyán József, a kisgazdák ellenzékbe szorult vezére. A Délvilág című szegedi újság 1993. augusztus 9-i számában kifejtette: „A magyar nép tűrt eddig, viselte a kommunisták kizsákmányolását, majd a görögdinnye-politikusok uralmát  - kiknek vékony héja mögött nagy szív dobog -, de tudjuk: a kívül zöld, belül vörös politikusokra is eljön Szent Lőrinc napja, mikor dicstelen működésük befejeződik.”

A fogalmazásban rejlő egyszerűsítési lehetőségeket úgy használta ki, hogy a korabeli sajtóban még ötször kísérletezett a görögdinnyés hasonlattal. Vannak köztük szellemesebbek, a gondolatmenet mégis elvérzett a vidéki közegben. A kisgazda politikus figyelte a közönségét, és ha aznapi üzenete nem érte el a kívánt hatást, a következő állomáson újabb változattal próbálkozott. Hamarosan belátta, hogy ha a gazdálkodókból álló hallgatóság sem veszi a dinnyés lapot, akkor nem sok jóra számíthat a fővárosi köztérre tervezett országos nagygyűlésen. Az idén, január 22-én elhunyt „rózsadombi kisgazda” mondatai tartalmilag nem hiányoznak. Mindazonáltal hiánycikk a tudatossága, amellyel előkészítette a látszólagos rögtönzéseit.

A rekkenő hőségben pártvezetők járják az országot, hogy híveket szerezzenek a jövő tavasszal esedékes választáson. Egyelőre nem látszik, hogy az üzenetek kikalapálásában követnék Torgyán József példáját.

A tegnapi bejegyzést Orbán Viktor bizalmi embereiről írtam. Azokról a vállalkozókról, akik extraprofitra tesznek szert, ennek fejében olyasmibe is befektetnek, amire a miniszterelnök kéri őket. Egyik újságíró kollégám felhívott, és azt firtatta, vajon miért hagytam ki Mészáros Lőrinc portfóliójából a vidéki napilapokat, elvégre 14-et is megvásárolt. Hozzáfűzöm: 13 megyeit és egy városit.

Azért hagytam ki, mert az említett befektetések (a veszprémi kézilabda csapat feltőkésítése, az itthoni és határon túli fociakadémiák, labdarúgó csapatok működtetése, a Vál-vögyi főiskolások és egyetemisták anyagi támogatása) inkább viszik, mint hozzák a pénzt, a vidéki napilapok viszont a nyereséges kategóriába tartoznak. Eleve nagy példányszámmal indultak, a rendszerváltás táján akadt kettő is, amely százezerben jelent meg. S bár azóta elvesztették a példányszámuk felét, még mindig jobban jártak, mint az országos terjesztésű újságok.

Apropó terjesztés. 1993-ban az Antall-kormány, kiszorítandó a külföldi sajtóbefektetőket, 30 százalékkal fölemelte a postai terjesztés díját. Erre a vidéki újságok francia, angol, osztrák és német tulajdonosai leváltak a Magyar Postáról, és kiépítették a saját terjesztői hálózatukat. S mert korábban kicserélték a szerkesztőségek számítógép-állományát, később pedig korszerű nyomdákat építettek, hogy a megyeszékhelyi nyomdákból átvihessék az újságjaikat, előkészítették a digitalizációt is.

Ebben például megelőzték az országos lapokat. A papír alapú változatot ugyanis csak a megye határain belül terjeszthették, az elszármazottak ország-, sőt világszerte olvashatták a digitálisat. Az országos lapok terjesztését azonban korlátozta, árbevételét pedig csökkentette volna, ha túl sokan igazolnak át az ingyen olvasható online változathoz. A lényeg tehát az, hogy a korszerűsített vidéki laphálózatok nyereségesnek bizonyultak, és a jövőben is szolid nyereséggel kecsegtetnek.

Máskülönben a legtöbb külföldi sajtóbefektető nem a saját pénzéből vásárolta a megyei és városi újságokat. Hanem magyarországi bankoknál fölvett hitelből, amelyet kamatostul adtak vissza a laphálózatok nyereségéből. Manapság a kormány közeli vállalkozók sem föltétlenül a saját tőkéjüket kockáztatják. A sajtóhírek szerint leginkább bankhitelből fizetik ki az immár csak volt külföldi újság-tulajdonosokat, hogy aztán a bekebelezett vidéki lapok nyereségéből adják majd vissza a csekély kamatozású pénzt. Ki van ez találva.