Ha élne, holnapután lenne 100 éves. Azért nem várhatok két napig, mert egy 1991-ből való portréfilmet vasárnap este sugárzott az ATV. Szinetár Miklós készítette az interjúalany év végén bekövetkezett halála előtt néhány héttel. A betegség jelei nem látszottak Aczél Györgyön, teljes szellemi vértezetben fejtette ki álláspontját a Kádár-korszakról, amelyben az első és az utolsó fél évtizedtől eltekintve vezető szerepet játszott.

A film értékelői közül Kuczogi Szilvia a Bukás címet adta kritikájának, amely a Népszava mai számában látott napvilágot. A kulturális újságíró más korosztályba tartozik, ezért nem vehető tőle zokon, hogy így fogalmazott: „Az egykori potentát és klientúrájának egyik résztvevője egymás között bukásnak nevezett valamit, aminek a következménye az éppen akkor épülgető demokrácia volt.” A mondat második feléről az a benyomásom, hogy ami éppen csak épülgetett 1991-ben, az most, több mint negyedszázad múltán kezd hasonlítani a Kádár-korszak nyolcvanas éveire. De ha Orbánék egy újabb választási győzelem után tovább fokozhatják a nyomást, akár még a Rákosi-korszakba is visszajuthatunk.

Ami pedig az idézett mondat első felét illeti, az egykori potentát és az úgynevezett klientúra kapcsolata inkább ellentmondásos, viszontagságos volt. Aczél szívesen fedezett föl fiatalokat, e sorok írója is azok közé tartozott, akiknek figyelemmel kísérte a pályafutását. S mert még a magánéletünkbe is beleszólt, ez a figyelem olykor terhesnek bizonyult. A puhuló diktatúrában, 1975 eleje és 1984 vége között például ötször rúgott ki - és a döntését ötször szívta vissza. Csütörtökön megjelent valami az Élet és Irodalom című hetilapban, és a kézivezérlés jegyében indulatosan hívott föl telefonon, majd hétfőn reggel közölte, hogy nem talált a helyemre mást, és menjek dolgozni a szerkesztőségbe. Szoktam beszélgetni harmincas lapszerkesztőkkel, akik arról számolnak be, hogy manapság is akadnak indulatos politikusok, akik kirúgással fenyegetőznek, olyannal azonban még nem találkoztak a keményedő demokráciában, aki néhány napnyi gondolkodás után változtatott volna a döntésén.

Szinetár már megkapta a magáét az utókor árnyalatokra érzéketlen képviselőjétől, nyilván én is megkapom a magamét az álnevek mögé bújt kommentelőktől. Ennyit azonban érdemes vállalni, mert az ATV olyan filmet mutatott be, melyet iskolákban kéne vetíteni, hogy legalább az unokáink megértsék: a bukás előtt mi történt a hatalom berkeiben.              

Egyetértek azokkal, akik kormányzati túlsúlyról beszélnek. Nem értek egyet azonban senkivel, aki a túlsúlyt számmal jelöli. Erre ugyanis nincsenek felmérések. Miközben az ellenzéki véleményformálók 90 és 100 százalék közötti számokkal szórakoztatják egymást, a kormánypárti oldalon is kezd kirajzolódni egy hasonló indíttatású toposz.

Apáti Bencével szombaton jelent meg interjú, és a neves balettművész ezt mondta: „Nincs ellenzék, ellenzéki sajtó viszont nagyon is van.” (888.hu, 2017.08.26.) Két nappal korábban Jeszenszky Zsolt, a neves DJ kifejtette: „A legolvasottabb, legnézettebb felületek mind kormánykritikusak.” (Heti Válasz, 2017.08.24.) Egy héttel korábban pedig Gulyás Gergely Fidesz-politikus így nyilatkozott: „A legnézettebb tévé, a leglátogatottabb internetes újság, a legolvasottabb országos politikai napi- és hetilap ellenzéki”. (Heti Válasz, 2017.08.17.) A médián belüli erőviszonyokat nagyjából fele-fele arányban, a kiegyenlítődés jegyében képzelik el.

De ha színvonalasabbnak tartják az ellenzéki sajtót, és tehetségesebbnek az ellenzéki publicistákat, akkor azzal is kezdenünk kéne valamit, hogy az Indexet csakugyan többen látogatják, mint az Origót, és az RTL Klubot is többen nézik, mint a tv2-őt. (A napi- és hetilapokról másként vélekedem.) Felmérések híján hiába kötnék ki bármilyen arányszám mellett, nem a lényeggel foglalkoznék. A lényeg ugyanis az, hogy az Orbán-kormány a papír alapú sajtóra és a vidéki Magyarországra helyezi a hangsúlyt. Lehet erre azt mondani, hogy másra aligha telik azoktól, akiknek a miniszterelnöke nem használ számítógépet és okostelefont. Lehet majd esetleg azt is mondani, hogy ez a döntés tragikai vétségnek bizonyult.

Csakhogy a kormányzati kommunikáció irányítói korántsem tökfejek, ezért nem föltétlenül a milliós kisebbséghez akarják eljuttatni az üzeneteiket, amelynek tagjai a digitális korszakban élnek. Inkább a néhány milliós többséget veszik célba, amely falun él, és nem használ számítógépet. E célt szolgálta a megyei sajtó felvásárlása, melynek révén a hatalom üzenetei eljutnak a legeldugottabb zsákfaluba is. A médiapolitikai jelentőségű akció borította fel a médián belüli arányokat, a kormány elzárta a falvak népétől az ellenzéki véleményformálókat. Ezzel magyarázható, hogy a kormányzati tevékenységet bíráló szerkesztőségek más lehetőség híján Budapesten és a nagyvárosokban győzködik ama médiafogyasztókat, akik az érvelések nélkül is Orbánék ellen szavaznának.  

Régóta szervezik a szocialista miniszterelnök-jelölt és a magyar értelmiségiek találkozóját. Állítólag sok értelmiségit hívott meg a szegedi polgármester, de kevesen fogadták el Botka László meghívását. Állítólag elég sokan mennek el, de kritikusan nyilvánítanak majd véleményt. A latolgatásban élen jártak a kormánypárti lapok.

A találkozó tegnap késő délután fejeződhetett be, mert a két szegedi újság közül a Délmagyarország online kiadásában 19.02-kor jelent meg a tudósítás - nem saját munkatárs klaviatúrájából. A szegedi összejövetelről a szegedi napilap a Magyar Távirati Iroda közleményét jelentette meg. Tévedésre gyanakodtam, ezért tovább görgettem a keresőt, hátha a napi jegyzet a város tegnapi csúcseseményével foglalkozik. Nos, szerzője Veres András győri megyéspüspök lombikbébi-álláspontjával vitatkozott. Oly nagyon nem lepődtem meg. Mielőtt kormányközeli befektetők megvásárolták volna a megyei napilapokat, már kialakult az a gyakorlat, hogy ha a helyi újság nem akart állást foglalni arról a közéleti eseményről, amely valahogy a városba keveredett, akkor az MTI visszafogott, száraz közleményét hozta.

Sebaj, van még portál is Szegeden, a Fideszhez közeli SzegedMa.hu, biztosan beszámol a tegnap délutáni fejleményekről. 19.11-kor meg is jelent az MTI közleménye. Majd a „frissítés” - a kormánypárti sajtó feltételezéseiből. Szerencsére a szerkesztőség sátoron kívül rekedt munkatársai fényképeket készítettek az egymás után érkező vendégekről, amelyekből kikövetkeztethettük, hogy kik tették tiszteletüket Botka Lászlónál. Többen voltak, mint amennyit beharangoztak a kormánypárti lapok, de kevesebben, mint amennyire a vendéglátó számított.

Tegnap este végül is az Index.hu-n találtam 19.41-kor megjelent, korrekt élménybeszámolót. A fölé tördelt fényképen az értelmiségi találkozó mottója olvasható: „Igazságos Magyarországot!” Oldalt a miniszterelnök-jelölt, papírlapot tartó kezével az igazság felé mutat. 2001-ben még pályakezdő politikus volt, és aligha tudja, hogy a kampányoló szocialisták egyik hívószava szintén az igazság volt. Ezt feszítették ki az akkori pártelnök mögé. A kormánypárti szerkesztőségek fotóriporterei és operatőrei pedig olyan szögből örökítették meg Kovács Lászlót, hogy az igazságból nem látszott az i betű…

Ama bizonyos fogalom megint a kampányra készülő MSZP hívószava. Csakugyan azt hiszik a szocialisták kommunikációs szakemberei, hogy a kormánypárti sajtó ezúttal barátságosabb szöget választ?        

Az illetlen kifejezést körülírva ezt kérdezte tőlem néhány napja egy rádiós műsorvezető. Mindjárt előre is bocsátotta a véleményét: eldurvult a köznyelv, a digitális sajtó révén például csúnya szavak szüremlettek be az úgynevezett kultúrnyelvbe. Csak részben értettem egyet vele, jó kis vita kerekedett.

Azzal árnyaltam a képet, hogy csupán a rossz színpadi szerző meg a rossz regényíró beszélteti ugyanazon a nyelven a teremtményeit. Azt a példát említettem, hogy Spiró György az esszéiben még csak véletlenül sem használ trágár szavakat, de ha a Csirkefej című drámáját értekező stílusban írta volna meg, akkor bizony aligha nevezhetnénk klasszikusnak a darabját. A múlt század nyolcvanas éveiben Gobbi Hilda játszotta házmester lepcses szájából egyszerűen nem jöhettek elő filozófushoz illő mondatok. Érdekes, hogy a Nyelv és Tudomány 2012. április elsejei számában egy névtelen szerző is épp Spiró nyomán pedzegette, vajon a címben említett kifejezés igekötős igének tekinthető-e, vagy kötőszónak.

Végül arra jutott, hogy ha felszólító módban használjuk (Baszd meg!), akkor ige, ha viszont egybe írjuk, és megspórolunk két betűt belőle (bazmeg), akkor kötőszó., és a mondat bármelyik részében használható. Régi kedves ismerősöm, Balla D. Károly ungvári költő tovább fokozta a téma jelentőségét. Fészbukos üzenőfalán fejtegeti: „lehet, hogy trendi bazdmeggel kezdeni mondatot, de nekem a végén jobban tetszik”. Csatlakozom hozzá, és van is két rövid történetem.

Ma már negyvenhez közeledő fiam a kamaszság lázadó éveit élte, és az édesanyja nehezen boldogult vele. Fel is szólított, hogy végre embereljem meg magam, és beszéljek a fiunk fejével. Péter azonban nem hajlott a szavamra, ekkor öntött el a pulykaméreg, és az atyai dörgedelem végén kicsúszott számon az a bizonyos kifejezés. Ilyesmit sem azelőtt, sem azóta nem hallott tőlem, és olyannyira elképedt, hogy az arckifejezése nem feledhető el. Az egész nemzet sorsára kiható kérdésben azoknak adok tehát igazat, akik szerint a bazmegelés jobban hat a mondat végén, mert a hangulatot nyomatékosítja.

Ezt támasztja alá a poénnak szánt történet is, amelynek csak hallgatója voltam. A zebra egyik oldalán vártam a közlekedési lámpa váltására, mellettem harmincas férfi beszélgetett az óvodából hazakísért kisfiával, aki a gyerekek közt hallott kacifántos káromkodással örvendeztette meg. Az apa mérgesen rántotta meg a fiúcska vállát, és így rótta meg az illetlen beszédért: „Ne káromkodj, baszd meg!”      

Olvasom, hogy Putyin elnök mégse megy el a „kálvinista Rómába”, hogy a debreceni egyetemen átvegye a díszpolgári címet. Kínos ügy. Hiába utazott ki Moszkvába a rektor meg a kancellár, hogy a Roszatom nemzetközi hálózatának vezetőjével együtt aláírják a Paks 2 debreceni atommagkutatóra vonatkozó szerződését, az orosz államfő inkább dzsúdóruhát öltene a néhány nap múlva kezdődő budapesti világbajnokságon.

Azért nem olyan nagy a baj. Ha már a két egyetemi vezető kibírta a moszkvai repülőutat, meg se kottyan nekik egy intercitys kiruccanás a budapesti parlamentbe. Hajdani alma máterem még jobban is járhat. Gyönyörű épületét nem árasztják el biztonsági szakemberek, zeg-zugait nem járják végig merénylők után kutatva, az egyetemistákat nem kell összecsődíteni a díszudvarba, hogy vatták legyenek a nagy ember kitüntetésén. Csinnadratta nélkül is összejön az a néhány milliárd forint, amennyiért díszpolgár lehet a külföldi vendég. Hoci-nesze, az egyetem jelenlegi vezetése kétségkívül ügyesen sáfárkodik.

Az akció azért nem lepett meg, mert van doktori előzménye. Két éve lett díszdoktor Debrecenben Mocsai Lajos, a Testnevelési Egyetem újdonsült rektora. Igaz, hogy már a megválasztását is némi botrány keretezte, mert csupán a docensi címig jutott el. Ezért azonban e sorok írója volna az utolsó, aki megrója, elvégre én is hasonló cipőben járok. De ha az igazi doktori cím helyett Debrecenben kapta a díszdoktorit, akkor ez néhány plusz pontot jelenthetett, Áder János köztársasági elnök ki is nevezte professzorrá, noha ehhez hiányzott a neves kézilabda-edző tudományos teljesítménye.

Volna még tippem az élelmes debreceni rektor és kancellár számára. Nem föltétlenül Schmitt Pálra, a volt köztársasági elnökre gondolok, akinek a doktori címét plagizálás miatt vette el a budapesti Semmelweis Egyetem. Politikai szolgálataiért illene kárpótolni a díszdoktorsággal, mégse érdemes, mert aligha származna belőle haszna a debreceni egyetemnek. Még csak nem is Németh Szilárd Fidesz-alelnökre gondolok, a Magyar Birkózó Szövetség elnökére, akiből ki sem nézhető a kultúremberség. Kézenfekvőbb ötletem van.

Kósa Lajos sokat tett Debrecenért, ezt még a politikai ellenfelei is elismerik. S noha másfél évtizednyi polgármesterkedés után elkerült a fővárosba, ő csakugyan megérdemelné, hogy a patinás egyetem díszdoktora legyen. Ha már elvégezte a közgazdasági egyetem tervgazdaság szakát, bár a diplomát még nem szerezte meg.

Kedvezménnyel szabadult Andrej Bubejev. Az orosz mérnök két év és három hónapot kapott, de jól viselkedett, ezért negyedévet elengedtek neki. Egy közösségi oldalon megjelent üzenet megosztásáért csukták le, amely így hangzott: „Krim Ukrajna része.” Nem azért ítélték el, amit ő írt, hanem amit elküldött a digitális ismerőseinek. Szabadulása után ezt mondta az újságíróknak: „Bármely más országban föl se merült volna, hogy ezért megbüntessenek.” Nálunk fölmerült.

A siófoki polgármester kétes lakásügyében névtelen bejegyzés látott napvilágot. A helyhatósági választások kibillentették ugyan székéből a városatyát, ám ez nem akadályozta meg abban, hogy eljárást indítson. Nem a bejegyzés szerzőjét, hanem a megosztókat vette célba. A rendőrség tizenhetet rabosított is, közülük kilencet az a Czeglédy Csaba nevű szombathelyi ügyvéd védett, aki most adócsalás gyanúja miatt előzetes letartóztatásban raboskodik. A második bírósági fok arra jutott, hogy a digitális megosztás nem minősíthető jogellenesnek. A felperes azonban bejelentette, hogy elmegy a Kúriáig is - ennek eredményéről nincs tudomásom.

Azt viszont észrevettem, hogy a bíróságok a papír alapú sajtóban szerzett tapasztalataikat érvényesítik a jóval később indult digitálisban is. De ha már egy kalap alá veszik a két különböző médiumot, akkor érdekes következtetés adódik. A papír alapú sajtó attól versenyképtelen a médiapiacon, hogy alapanyaga sok pénzbe kerül, a nyomda- és a terjesztési költség is tetemes. A digitális sajtóban mindez megspórolható, a terjesztést például elvégzik a bejegyzést megosztók. Az őket perlő volt polgármester egyelőre csupán azt érte el, hogy még háromezren osztották meg a lakásügyet firtató bejegyzést.

Akár azt is mondhatnók, hogy ez a különbség Putyin és Orbán Viktor hatalomgyakorlása között. Igen ám, csakhogy egy másik kormánypárti polgármester is beperelt egy helybéli fészbukozót, aki kommentelt egy tatai műemlék-ház elkótyavetyéléséről írott bejegyzést. A hozzászóló a legenyhébb büntetést kapta, a megrovást, bár tízezer forintot azért fizetnie kellett. Érzékelem a magukra még adó bíróságok feszengését, mindazonáltal rögzíthető az utókor számára, hogy az Orbán-korszakban az ügyészségi, majd a rendőrségi gyakorlatban Facebook-bejegyzések megosztása, illetve kommentelése miatt netezőket fényképeztek le elő- és oldalnézetből, ráadásul ujjlenyomatot is vettek tőlük. Még nem csukták le, de már rabosították őket.

Hargitai Miklós környezetvédelmi témákban szinte utolérhetetlen újságíró, de a média helyzetéről is sokat ír. Töprengő alkat, aki nyilvános helyzetekben megrágja minden szavát. Az ATV-stúdióban elhangzott egyik mondata mégis felemás érzetet keltett bennem. Ezt mondta: „A magyar sajtó kétharmadában nem újságírók dolgoznak.”

Bár mértékadó felmérés nincs a hazai sajtó erőviszonyairól, azok közé tartozom, akik a G-nap (2015. február 6.) után rendszeresen latolgatják a kormánypárti médiabirodalomban bekövetkezett szakadás következményeit. A Simicska-féle pálfordulás sok megnyilvánulási lehetőségtől fosztotta meg Orbánékat, ezért reálisnak vélem a Hargitai kolléga említette kétharmados kormánypárti arányt. Az idézett mondat második fele azonban vitára késztet. Ha ugyanis a textust (a sajtó kormánypárti részében nem újságírók dolgoznak) elhelyezzük a kontextusban, akkor azokra utalt, akik szöveggel, fényképpel, karikatúrával töltik ki a kormányzati kommunikáció kereteit. Ezt a tevékenységi formát nevezzük propagandának.

Csakhogy a kormányzati tevékenység fényezése, az ellenzék csepülése szintén újságírás, még ha a szakma legrosszabb hagyományait idézi is. Amennyiben az egyetemes sajtó legutóbbi három évszázadát ebből a szempontból nézzük át, a politikának alávetett újságírásnak több esztendőt számolhatunk, mint a politikától függetlenebbnek. Különösen az Elbától keletre, mifelénk, ahol mindmáig inkább politikai, mint gazdasági befektetés. Ezzel együtt elismerem: a Népszava című ellenzéki napilap szerkesztője megengedheti magának, hogy élesen, sarkosan fogalmazzon. Egyúttal azonban a MÚOSZ elnöke is. Bizonyára nem arra kapott mandátumot, hogy tovább szűkítse a már csupán háromezer tagú újságíró szövetség létszámát.

De tételezzük föl, hogy neki van igaza, és az úgynevezett propagandisták nem nevezhetőek újságírónak, ezért nincs is helyük a patinás szervezetben. Ama kormány közeli kétharmadban viszont nemcsak propagandisták dolgoznak. Olyanok is, sőt ők alkotják a többséget, akik nem tartoznak a szerkesztőség kemény magjához, a jobb fizetésű, bizalmi helyzetben lévő frontharcosokhoz. Esetleg épp azért választották a politikától távolabbi témaköröket, hogy a másik oldalon is kolléga számba vegyék őket. A MÚOSZ nemrégiben még négyezer tagot számlált. Lehet, hogy épp azok morzsolódtak le, akiknek nem tetszett az a szemlélet, amely épp most nyilvánult meg az újdonsült elnök velős kijelentésében?

Krekó Péterrel a Vasárnapi Hírek készített interjút kedvenc témájáról, a szélsőséges pártokról. Miközben a közismert szociálpszichológus fölvetette az eretnek gondolatot, miszerint a cukisodó, középre húzó Jobbik nélkül a demokratikus ellenzék aligha váltja le az Orbán-kormányt, futólag megjegyezte, hogy „Soha nem látott médiakoncentrációt hozott létre a hatalom.” Ez elfogadható értékítélet, különösen akkor, ha a soha nem látott a rendszerváltás utáni médiahelyzetre vonatkozik. Előnye, hogy a kitűnő elemző kerülte a számokat, amelyek közül a 9-cel kezdődő kétjegyűek karriert futottak be a nyilvánosság fórumain.

Szemelgetés az idei megnyilatkozásokból: „A média 90 %-a a Fideszé.” (Bolgár György, Klubrádió, február 22.) „Ott van az önök kezében a média 90 %-a.” (ugyanő, ugyanott, február 24.) „A kormánysajtó, vagyis a nyilvánosság 90%-a erőszakba torkolló demonstrációkról számol be.” (Németh Péter, Népszava, április 12.) „A média 94-95 %-a nem szabad.” (Molnár Gyula, ATV, június 28.) „A média 90%-a le van fedve általuk.” (Demeter Márta, ATV, július 31.) A százalékot azért nem írtam betűkkel, hogy néhány karakternyi helyet nyerjek a következtetéshez: az említett újságírók és politikusok úgy ragaszkodtak a kilencvenvalahányhoz, hogy elfelejtették feltüntetni a forrást.

Tegnap este végre megszólalt a MÚOSZ nemrégiben megválasztott elnöke. Hargitai Miklós az egyik tévéstúdióban több felmérésre is hivatkozott, amelyek egybehangzóan tanúskodnak arról, hogy a közszolgálati médiumok 90 százaléknyi arányban a kormány üzeneteit közvetítik. A legnépesebb újságíró szövetség vezetője komoly ember, nem érdemes kétségbe vonni a szavait. De vajon a nevesített véleményformálók ebből a 90 százalékból miért jutottak a kormányzati térhódítást pontatlanul, indokolatlanul, hamisan jelző 90 és egynéhány százalékhoz? Talán figyelmetlenségből? Hozzá nem értésből? Vagy nagyotmondási kényszerből?

Mellesleg a médiahelyzet kilátástalanságát sejtető aránnyal azelőtt álltak elő, hogy Orbán Viktor bizalmi emberei megszerezték volna a győri Kisalföldet (56 ezer példány) és a szegedi Délmagyarországot (34 ezer), továbbá a miskolci, a nyíregyházi és a debreceni napilapot is. Ha a mintegy 200 ezer példányt beszorozzuk a szokásos 3,6-os szorzóval, és az eredményhez számítjuk az online változatok iránt érdeklődőket is, akkor a körülbelül 800 ezer olvasó hogy a csudába’ jelentheti a teljes kormányzati médiafölényhez szükséges 5-10 százalékot?             

Kövér László a múzsám. Tegnap már megihletett, amidőn a Magyar Idők hétvégi számában a baloldali médiafölény megszűnéséről értekezett. Interjújában olvastam még egy továbbgondolásra ingerlő mondatot. Kifejtette az ellenzéki sajtóról, hogy „Jelenleg ez a média már szinte diktál a meggyengült, önbizalom-hiányos, megroppant ellenzéki pártoknak.”

Az eszmefuttatásból kirajzolódik, hogy az ország legfelsőbb köreiben miként vélekednek a nyilvánosság eszközrendszeréről. Az országgyűlési elnök okfejtésében van logika. Ha ő és vezetőtársai már mindent maguk alá gyűrtek, miért épp a szerkesztőségeket engednék ki a kezükből? A saját oldalukon frontharcosnak tekintik az újságírókat, akiket arra kárhoztatnak, hogy propagandistaként műveljék a szakmájukat. A másik oldalon lévőket pedig olyannyira ellenséggé minősítik, hogy közjogi méltóságunk az iszlám terroristákkal azonosítja őket. Vagyis azok a fránya ellenzéki újságírók még veszedelmesebbek is, mert köztünk vannak, az ország határain belül. Ellentétben az iszlám terroristákkal, akiket távol tart a kerítés.

Ha a kormánypárt legőszintébb politikusa rosszallóan jegyzi meg az ellenzéki sajtóról, hogy szinte diktál az ellenzéki pártoknak, akkor a logikája szerint ugyanúgy kéne viselkednie, mint a kormánypárti sajtónak. Akadnak ellenzéki politikusok, akik hasonlóképpen vélekednek a nyilvánosságról, csakhogy az akaratukat kevésbé érvényesíthetik. Az MSZP médiaszemléletéből éppenséggel telne az ellenzéki sajtó közvetlen irányítására, ehhez azonban fizetnie kéne a veszteségeket. Márpedig erre egy milliárdos adóssággal küszködő, székház nélküli és megtizedelt apparátusú párt aligha képes.

A Fidesz-politikus is érzi a helyzet fonákságát, az idézett okfejtésbe ezért csempészte a szinte szót. Ezzel különbözteti meg a teljhatalma tudatában diktáló kormánypártot a kétségkívül meggyengült, önbizalom-hiányos, megroppant ellenzéki pártoktól. Egyébként az a benyomásom, hogy az ellenzéki sajtó szinte diktálós jellege más forrásból táplálkozik. A széttöredezett ellenzék alakulatai harcolnak a médiafelületért. Azért kényszerülnek küzdelemre, mert a kormányzat felvásároltatta bizalmi embereivel a média jelentős részét, és leszalámizta, apró pártokra szeletelte az ellenzéket. Sok tehát az eszkimó, és kevés a fóka - ezt fogalmazta meg Kövér László amatőr médiakutató a maga sajátos modorában.     

Kövér László a kormányzó elit legőszintébb tagja. Becsületére válik, hogy azt is kimondja, amit a vezetőtársai elhallgatnak. Ugyanakkor azt is észrevettem, hogy az őszinteségroham közepette hajlamos összekeverni a fogalmakat. Augusztus 20-a alkalmából a Magyar Idők tegnapi számában például kifejtette, hogy nem hisz az Európai Unió fennmaradásában. Akadt azonban egy látszólag mellékes mondata is, amely azért foglalkoztat, mert médiatörténetet tanítok, és a mintegy 200 oldalas jegyzetben külön fejezetet szenteltem a rendszerváltás körüli folyamatnak.

A közjogi méltóság kijelentette a megyei lapokat külföldi cégeknek elkótyavetyélő szocialistákról: „Amikor totális baloldali hegemónia volt a magyar sajtóban…” Azért nem folytatom az idézetet, mert megakadtam annál a fránya hegemóniánál. Hegemón ugyebár az, aki fölényben van másokkal szemben. Ez a fölény lehet akár nyomasztó is, mindazonáltal az következik belőle, hogy viszonyítást, összehasonlítást feltételez. Azt, hogy mások is léteznek, működnek, és a hatalom hozzájuk képest van fölényben. Az idézett félmondat akár jellemezhetné is a rendszerváltás körüli médiahelyzetet, amidőn az MSZP a körülmények kényszere folytán lemondott a megyei napilapokról. Úgy szabadult meg tőlük, hogy nem egy külföldi cégnek adta el őket, hanem többnek.

Hajdani kincstárnoka, Fabriczki András büszkén meg is fogalmazta a Magyar Média című folyóirat 2000/2. számában: „Elégtétellel tölt el, hogy nem jött létre sajtómonopólium a vidéki Magyarországon, a regionális sajtó nem lett a politika játékszere, s ma már nem lehet kormánylapot csinálni egyik helyi újságból sem.” Csakhogy ami 2000-ben még megvalósíthatatlannak látszott, az manapság kezd bizonyossággá válni. De az iménti megjegyzés elemzése helyett maradnék inkább a Kövér-féle „totális baloldali hegemóniánál”. A hegemónia ugyanis sosem totális, elvégre mások is vannak a placcon, akik kisebbségi helyzetben próbálják érvényesíteni az érdekeiket. Totális (teljes) csak a monopólium lehet, amelyben az egyeduralomra (diktatúrára) törő hatalom kizárólagosságot élvez.

A szórványos, de a szabadság kis köreiben még létező ellenzéki sajtóban megszólaló baloldali politikusok és véleményformáló publicisták szintén hajlamosak arra, hogy az Orbán-kormány médiamonopóliumáról beszéljenek, írjanak. Félő, hogy Kövér Lászlóhoz hasonlóan ők sincsenek tisztában a hegemónia és a monopólium közti különbséggel.