Az illetlen kifejezést körülírva ezt kérdezte tőlem néhány napja egy rádiós műsorvezető. Mindjárt előre is bocsátotta a véleményét: eldurvult a köznyelv, a digitális sajtó révén például csúnya szavak szüremlettek be az úgynevezett kultúrnyelvbe. Csak részben értettem egyet vele, jó kis vita kerekedett.

Azzal árnyaltam a képet, hogy csupán a rossz színpadi szerző meg a rossz regényíró beszélteti ugyanazon a nyelven a teremtményeit. Azt a példát említettem, hogy Spiró György az esszéiben még csak véletlenül sem használ trágár szavakat, de ha a Csirkefej című drámáját értekező stílusban írta volna meg, akkor bizony aligha nevezhetnénk klasszikusnak a darabját. A múlt század nyolcvanas éveiben Gobbi Hilda játszotta házmester lepcses szájából egyszerűen nem jöhettek elő filozófushoz illő mondatok. Érdekes, hogy a Nyelv és Tudomány 2012. április elsejei számában egy névtelen szerző is épp Spiró nyomán pedzegette, vajon a címben említett kifejezés igekötős igének tekinthető-e, vagy kötőszónak.

Végül arra jutott, hogy ha felszólító módban használjuk (Baszd meg!), akkor ige, ha viszont egybe írjuk, és megspórolunk két betűt belőle (bazmeg), akkor kötőszó., és a mondat bármelyik részében használható. Régi kedves ismerősöm, Balla D. Károly ungvári költő tovább fokozta a téma jelentőségét. Fészbukos üzenőfalán fejtegeti: „lehet, hogy trendi bazdmeggel kezdeni mondatot, de nekem a végén jobban tetszik”. Csatlakozom hozzá, és van is két rövid történetem.

Ma már negyvenhez közeledő fiam a kamaszság lázadó éveit élte, és az édesanyja nehezen boldogult vele. Fel is szólított, hogy végre embereljem meg magam, és beszéljek a fiunk fejével. Péter azonban nem hajlott a szavamra, ekkor öntött el a pulykaméreg, és az atyai dörgedelem végén kicsúszott számon az a bizonyos kifejezés. Ilyesmit sem azelőtt, sem azóta nem hallott tőlem, és olyannyira elképedt, hogy az arckifejezése nem feledhető el. Az egész nemzet sorsára kiható kérdésben azoknak adok tehát igazat, akik szerint a bazmegelés jobban hat a mondat végén, mert a hangulatot nyomatékosítja.

Ezt támasztja alá a poénnak szánt történet is, amelynek csak hallgatója voltam. A zebra egyik oldalán vártam a közlekedési lámpa váltására, mellettem harmincas férfi beszélgetett az óvodából hazakísért kisfiával, aki a gyerekek közt hallott kacifántos káromkodással örvendeztette meg. Az apa mérgesen rántotta meg a fiúcska vállát, és így rótta meg az illetlen beszédért: „Ne káromkodj, baszd meg!”