A reggeli tévéműsorban egymás után hangzott el két interjú. Az egyikben az MSZP „fenegyereke”, Szanyi Tibor szólalt meg, a másikban Schiffer András, az LMP tavaly visszavonult társelnöke. Az egyik műsorvezető azt firtatta, hogy a szocialista politikus kivel ért egyet a párttársai közül. A miniszterelnök-jelölt Botka Lászlóval, aki nem demokratikus politikusnak nevezte Gyurcsány Ferencet, vagy a hajdani pártelnök Mesterházy Attilával, aki viszont demokratikusnak vélte a volt miniszterelnököt? Schiffer Andrástól pedig azt is kérdezte a másik műsorvezető, miként vélekedik Ungár Péter LMP-politikus botrányáról a Momentum nyári táborában.

Mindkét interjúalany elhárította a kérdéseket. Szanyi Tibor viccesebben és emberibben, Schiffer András sértődöttebben és sértőbben. Érteni vélem Szanyit. Nem akart állást foglalni a kínos ügyben, mert csak baja lehetne belőle. Schiffer akár válaszolhatott is volna, elvégre távol került a napi politikától, ő azonban nem akart foglalkozni „Ungár Peti” ügyével. (A lepetizett fiatalember felöntött a garatra, és bemászott két táborozó ágyába, hogy szexuális ajánlatot tegyen nekik, a hírek szerint egy lánynak, majd egy fiúnak.) Egymástól függetlenül mindkét interjúalany arra buzdította, noszogatta, ösztökélte, unszolta a műsorvezetőket, hogy kérdezzenek mást. Ilyenkor, a nem hivatalos választási kampányban például szívesebben beszélnének a pártjuk programjáról.

Azon tűnődöm, vajon az ellenzéki politikusok agyában mi kavaroghat a médiáról és az újságírókról. Talán azt hiszik, hogy ők határozhatják meg a beszélgetés témáját? Mi jogosítaná fel őket erre? Vagy ha ennél intelligensebbek, vajon hallottak-e arról, hogy a korszerű kommunikáció vezérfonala az úgynevezett perszonifikáció? Az, hogy a közélet összefüggéseit a személyeken keresztül próbálják megvilágítani a nyilvánosság képviselői. Különösen egy reggeli tévéműsorban, amikor csipás szemmel meredünk a képernyőre, és nem föltétlenül a politikai szervezetek szándékairól szeretnénk értesülni. Arra ott vannak az esti interjúk, még inkább a késő esti vitaműsorok.

A jelek azt sejtetik, mintha a megszemélyesített politikától borzongó, idegenkedő, irtózó, ódzkodó, viszolygó politikusok afféle pártsajtóként képzelnék el a médiát, amelynek az ő szempontjaik szerint kellene működnie. Vajon csakugyan akkor kéne föltenni azt a fránya személyekre vonatkozó kérdést, amikor annak szerintük itt van az ideje?