Tegnap vita bontakozott ki a Facebook-on. Székely Ferenc, a tapasztalt tévémenedzser azt firtatta, miként vélekedünk Kunhalmi Ágnes ama kijelentéséről, hogy „A bajor állampárt körbehordozza Orbánt.” (Hír TV, 2018.05.08.)

Sokan fejtették ki az álláspontjukat, és a legtöbben úgy találták, hogy a szocialista politikus tájékozatlan. Pedig bizonyos értelemben csakugyan állampártnak nevezhető a CSU, elvégre a Bajor Szabadállamban 1950 óta csupán kétszer volt szociáldemokrata miniszterelnök, akkor is rövid időre. A jelenlegi kormányban például kizárólag keresztényszociális politikusok ülnek. Abban viszont igazuk van a bírálóknak, hogy az állampárthoz rosszalló jelentéstartalom is fűződik, bár diktatórikus hajlamot csupán Franz Josef Strauss tartományi miniszterelnök árult el 1978 és ’88 között. Azért zavarnak az elmarasztaló vélemények, mert Kunhalmi Ágnes a politikai mezőny egyik legígéretesebb tagja. Épp most pályázik az MSZP elnöki székére, mert úgy véli, olyan vezetőre van szükség, aki hibátlanul játssza a „kifelé szóló kommunikációs szerepet”. (ATV, 2018.04.25.)

Íme, némi ízelítő a megszólalásaiból. Az úgynevezett migránsválság idején mondta: „Hideg vizet tudunk biztosítani a civileknek.” (ATV, 2015.07.15.) Ezt is mondta a Pedagógiai Önértékelési Csoport jelentéseiről: „Minden PÖCS-értékelés a miniszterelnök úr asztalán fog kikötni.” (ATV, 2015.09.29.) Sőt, ez is az ő száját hagyta el: „A CEU magyar hungarikum.” (ATV, 2017.04.12.) Ezt pedig a világ 33. leggazdagabb emberéről, Soros Györgyről állította: „Egy szegény öregemberrel kiplakátolják az országot.” (ATV, 2017.07.12.) Szerinte „Hadházy Ákos bicskája beletört a saját pártjába. (ATV, 2018.04.05.) S hogy teljesebb legyen a szókép, ezt is mondta: „Az önvezető autók előszobájában vagyunk. (hvg.hu, 2018.05.01.) A példamondatok azt sejtetik, hogy nemcsak azzal van tisztában, amit beszél, hanem azzal is, miként lehet visszhangzó hasonlatokat rögtönözni.

De visszatérve a kiindulási ponthoz, miközben kiejtette a bajor állampárt nevét, hibátlanul mondta cé esz u-nak. Bezzeg a rendszerváltó Vörös Vince, az 1990-es országgyűlés alelnöke furcsán üdvözölte a karzaton helyet foglaló bajor politikusokat. Hajdani kisgazda képviselőtársát, Ómolnár Miklóst idézem: „Senki se merte megmondani neki, hogy a bajor Keresztényszociális Unió rövidítését nem ’csu’-nak kell ejteni.” (hvg.hu, 2015.06.25.)      

Ma reggel megnéztem magamnak az emlékművet. Tegnap ugyanis fényképezkedtek nála a szocialista képviselőcsoport tagjai. Lakásomtól úgy negyedórányira, Újlipótváros legfelső csücskében található, a Duna-parti Moszkva-sétányon. Hm. A kormányzati szócső Magyar Idők milyen hangulatos kis cikket rittyentene az Újlipótvárosból meg a Moszkvából, én azonban maradnék a Népszabadság 2011. április 16-i tudósításánál.

Kiderül belőle, hogy az ötlet a civilben történész Hiller István fejéből pattant ki, ám a szobrot az MSZP akkori elnöke, Mesterházy Attila avatta. Szerinte „kőbe vésik a köztársaságot, de nem temetik”. Közelebbről megnézve azt a bizonyos követ, feltűnik, hogy akár egy ősrégi fa részlete is lehetne. Mintha még az évgyűrűk is kirajzolódnának rajta. Ráadásul a számomra ismeretlen, de szemlátomást kitűnő szobrász csak azt véste bele csupa nagybetűvel, hogy KÖZTÁRSASÁG. Megengedi tehát, hogy ne egy kőépítmény romjának képzeljük, hanem a folytatásnak. Ha úgy tetszik: a harmadik után a negyedik köztársaságnak, amelynek létrehozása április 8-án újabb halasztást szenvedett.

A tegnap itt beszélő Karácsony Gergely a Magyar Távirati Iroda tudósítása szerint imigyen fogalmazott: „Azért innen indulunk, mert ide szeretnénk megérkezni.” A mondat illik mérsékelt derűlátásunkhoz, mindazonáltal azt vettem észre az egyik tévéfelvételen, hogy a Párbeszédtől kölcsönzött miniszterelnök-jelölt körülbelül méternyi távolságban helyezkedett el a frakció összeszorult, két sorban álldogáló tagjaitól. Máskülönben a szocialisták 15 főnyi képviselőcsoportja azért nem lett a KDNP-vel holtversenyben harmadik az új országgyűlésben, mert Burány Sándort átadta a Párbeszédnek, hogy Karácsonyék is frakciót alkothassanak.

Az összehasonlítás kedvéért rögzítem a szocialisták létszámát a rendszerváltás utáni parlamentekben. 1990: 33,  1994: 209, 1998: 134, 2002: 178, 2006: 190, 2010: 59, 2014: 38. A legutóbbihoz két megjegyzést fűznék. Az egyik az, hogy ekkor már csaknem felényire, 199-re csökkentette az országgyűlés létszámát a Fidesz, a másik pedig az, hogy a szerény eredményt közösen érte el a Magyar Szocialista Párt, a Demokratikus Koalíció, az Együtt, a Párbeszéd Magyarországért és a Magyar Liberális Párt. Az MSZP idei teljesítménye csak azért nem mélypont, mert a 386 főnyi parlamentben szerzett 33 mandátum még 11,69 százalékot ért, a mostani 16 pedig már 12,43-at kóstál. Innen lesz szép nyerni, a negyedik köztársaságot megalapítani.          

Ma reggel megkérdezték Korózs Lajost egy tévéstúdióban, hogy a pártjában hányan pályáznak a megüresedett elnöki székre. A kitűnő szociálpolitikus ezt válaszolta: „Van legalább kettő, aki kandidál.” Majd kimondta Kunhalmi Ágnes és Tóth Bertalan nevét. Tudok azonban egy harmadikról is. Szanyi Tibor nemrégiben őszintén elemezte az MSZP helyzetét, majd felajánlotta, hogy ha a júniusban összeülő kongresszus nem jutna dűlőre, ő bizony feláldozná magát.

Ha én volnék a kongresszus, a három közül Tóth Bertalant választanám. Nyugodtabb és kiszámíthatóbb, mint Szanyi Tibor, és tapasztaltabb, mint Kunhalmi Ágnes. Bár ma reggeli interjúja a Népszava hasábjain némi kétséget ébresztett a szavahihetősége felől. Ezzel kezdte: „A Fidesznek úgy van kétharmados többsége a parlamentben, hogy a többség nem a Fideszre szavazott, és az ellenzékre voksoló 2,9 millió emberből 700 ezren az MSZP és a Párbeszéd szövetségét támogatták.” Vetélytársa, Kunhalmi Ágnes ugyanezt állította néhány napja egy tévéstúdióban, ezért az a benyomásom, hogy a szocialisták vezetői hamis premisszára építve próbálják magyarázni a megalázó választási vereséget.

Az Országos Választási Iroda szerint a Fidesz-KDNP pártszövetség 2824206 szavazatot kapott. Ehhez képest az MSZP-Párbeszéd 682602, az LMP 404425, a DK 308068, a Momentum 175225, az Együtt 37561 voksot könyvelhetett el. Összesen 1607881 szavazatot. A két szocialista elnökjelölt hozzájuk számította a Jobbikot (1092669) és a Magyar Kétfarkú Kutya Pártot (99410) is. Az általuk utólag egyesített ellenzék tehát 2799960 szavazatot kapott. Méltányosságból hozzájuk adtam a Munkáspárt voksait is, 15640-et, így jött ki 2815600. A különbség 8606, amiből azóta levonható 4360 érvénytelen szavazat, amelyet a Kúria vett el Orbánéktól. Vagyis a kormányzat 2819846 voksa áll szemben az amúgy széttagolt ellenzék 2815600 szavazatával.

Elismerem persze, hogy más arány jönne ki, ha az ellenzékhez sorolnánk az úgynevezett kamupártokat is. De akkor szakítani kéne a választási vereség ama értelmezésével, hogy a rengeteg mesterséges pártocskának köze van a kormányzathoz. A két magyarázat együtt nem hangzik hitelesen. Azt már csak kíváncsiságból kérdem, vajon miért nem felel meg az MSZP vezetésének egy szerényebb és hihetőbb aránypár. Ha azt állítanák a vereséget magyarázó kommunikáció középpontjába, hogy április 8-án ugyanannyian szavaztak az eddigi kormányra, mint amennyien nem rá szavaztak, még igazat is mondanának.     

Ma hajnalban 6 óra 17 perckor és 6 másodperckor ezt írta a Kutyás majmok népe: „A blogger nem normális. Újfent felületet biztosított a közismert orbánista trolloknak.” S bár normálisnak vélem magam, annyi igazság van az elmarasztalásban, hogy két troll elgondolkoztatott a digitális nyilvánosság mibenlétéről.

Vagy azért vonnak felelősségre, mert nem tiltok ki a Médianapló hozzászólói közül olyanokat, akik szándékosan eltérítik a vitát. Vagy azt hányják a szememre, hogy a durva, otromba szavakat használó verbális terroristákat kitiltom a digitális térből. Azt vallom, hogy a világnézeti jellegű vélemények nyilvánosságot érdemelnek, amennyiben kulturáltan adják közre őket. Csak akkor moderálok, ha a hozzászólók nem moderálják önmagukat. Tegnap ők cuppantak rá az MSZP választási szereplését értelmező bejegyzésemre.

Egyikük tájékozott értelmiségi, talán újságíró képzetét keltette. Úgy oktatta ki a hozzászólókat, hogy érdemben pontosította őket, ám azt is hozzáfűzte, hogy „faszfejkém”. Ha elfeledkezett kedvenc kiszólásáról, azzal fejezte be, hogy „te húgyagyú”, meg hogy „te elmebeteg”. Hát persze, hogy a vérig sértett kommentelők hasonló hangnemre ragadtatták magukat. A másik troll Kolompár álnéven fogalmazott úgy, hogy harsány tónusa illeszkedjék a hátrányos helyzetű népcsoport általa elképzelt vitakultúrájához. Az ügyesen megválasztott álnév rejtekében az váltott ki belőle elégedettséget, hogy a hasonló hangnemű válaszok a romák fejére hullottak vissza.

A  több mint száz hozzászólásból minden másodikat ők hoztak össze. Amikor meguntam a túltengésüket, kimoderáltam őket. Ezt azonban megszokhatták, mert az egyik háromféle, a régebbitől csak egy-egy betűvel eltérő álnévvel tért vissza, a másik pedig nem változtatott az álnevén, csupán újabb számot írt hozzá. Néhány óra alatt így jutott el Kolompár 111-től Kolompár 117-ig. Vagyis troll pályafutása alatt csak ezzel az álnévvel száznál többször tiltották ki különböző blogok alól. A trollok tehát levakarhatatlanok. Az a dolguk, hogy eltorzítsák a blogger mondandóját. De nemcsak a mi levesünkbe köpnek bele, hanem az értelmesen, kulturáltan vitatkozó hozzászólókéba is.

A tegnapi kettő közül csupán az egyik hatott „orbánistának”, a másik inkább dogmatikus baloldalinak rémlett. Az a benyomásom, hogy a trollozás nem egyetlen világnézethez kötődik. Ha ügyesen és szorgalmasan művelik, akkor kormányzati közreműködés nélkül is megbénítja a bejegyzést övező vitákat.               

A nyilvánosság kormánykritikus része nem kedveli a Mediaworks nevű céget. Okkal, mert mögötte Mészáros Lőrinc, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének egyik megtestesítője rejlik. Az ország immár leggazdagabb embere megvásárolt a vidéki sajtóból tizenhárom megyei és egy városi napilapot. Feltételezhető, hogy a miniszterelnök megbízásából tett szert az országos nyilvánosság jelentős részére.

A 24.hu, a 444.hu és a Zoom.hu munkatársai hírül adták, hogy egy pályázatot a Mediaworksra szabott a kormányzat. 163,2 millió forintból kéne egy kulturális mellékletet kigazdálkodni. A „majd” kifejezés azt sejteti, hogy a KMTG (Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft) szellemi vállalkozása a közeljövő fejleménye lesz. Hát akkor mi a csudát lapozgatok november óta? Az Előretolt Helyőrség című mellékletnek eddig húsz száma jelent meg. Tavaly két havi összeállítás látott napvilágot, az idén tizennyolc heti.

A nyolcoldalnyi válogatások a főszerkesztő Demeter Szilárd szerint a magyar szellemi élet „Nagykörúton kívüli részét” mutatják be. Ez vészjóslóan hangzik, mert a pesti Nagykörúton belüliség évtizedek óta a zsidózás kódolt formája. Szerencsére a Mediaworks-napilapok szombati számaiba hajtogatott valóság ennél kulturáltabb és árnyaltabb. A szerkesztőség leginkább azokra összpontosítja a figyelmét, akik vidéken alkotnak, ide tartozónak véli a határon túli magyarlakta településeken élőket is. Új irodalmi kánon kialakításával kísérletezik tehát, bár ez nem nagyon sikerült.

A portré-interjúk alanyai között volt szobrász (Kő Pál), rajzfilmes (Jankovics Marcell) és színésznő (Szűcs Nelli), a kínálatból azonban nem telt íróra vagy költőre. Ráadásul amilyen rövidek voltak a versek és a tárcák, később annyira testesedtek poémákká, novellákká és publicisztikákká. De ahhoz, hogy ilyen (vagy bármiféle) értékítéletet alakíthassunk ki, olvasni kellett volna az egyébként színvonalas és kétségkívül hiánypótló összeállításokat. Nem ártott volna ismerni az Előretolt Helyőrség Erdélybe visszanyúló előzményeit is, fiatal magyar írók könyv- és folyóirat-kiadói tevékenységét.

Kár, hogy a tájékozódást elmulasztották a gyorsújságírásban érdekelt portál-munkatársak. Indokolt ellenszenvük a Mediaworks iránt a tárgyismeret hiányával párosult. S hogy még csak véletlenül se értsék félre, a címben olvasható „Orbánék” nem a miniszterelnökre utal, hanem Orbán János Dénesre, a kulturális melléklet ötletadójára és elfogadtatójára.                    

Bolgár György Megbeszéljük… című műsorának van egy rovata. A veterán rádiós arról faggatja az ellenzéki politikusokat, vajon hol rontották el. A vezetők nem igazán hajlanak az önkritikára. Inkább másban keresik a hibát, mint a pártjukban. Tegnap Tóth Bertalan fejtette ki a szocialisták választás utánra szánt magyarázatát.

Az MSZP újraválasztott frakcióvezetője szerint ők mindvégig a közös lista és a közös miniszterelnök-jelölt mellett kardoskodtak, ám a többi ellenzéki párt nem méltányolta önfeláldozásukat. Pedig a fél országot átadták potenciális szövetségeseiknek, akik arra használták föl a helyzetet, hogy az MSZP-t eltüntessék a süllyesztőben. Annyit azért elismert, hogy Botka László miniszterelnök-jelöltségével elvesztegettek néhány hónapot, mindazonáltal potenciális ellenfeleik Karácsony Gergellyel sem bántak méltányosabban. Például a szocialista képviselőjelöltek visszalépéseit se nagyon viszonozták.

Viszonozták - ama körzetekben, ahonnan az MSZP vezetői (Molnár Gyula, Hiller István és Kunhalmi Ágnes) egyénileg jutottak be a parlamentbe. Tóth Bertalan csak magáról mondhatta volna el, hogy ő visszalépett a független Mellár Tamás javára, és be kellett érnie azzal, hogy a listáról lett honatya. Máskülönben nem vonom kétségbe, hogy így is lehet látni az MSZP viselkedését. Lehetséges persze egy másik nézőpont is, amelyből e sorok írója látja egy jobb sorsa érdemes párt mélyrepülését. Vezetői reálisan mérték föl a helyzetet, amikor abból indultak ki, hogy nincs 106 esélyes képviselőjelöltjük. Különösen a vidéki Magyarországon álltak rosszul, ezen belül is a kistelepüléseken.

Igen ám, de szervezeti gyengeségüket, elenyészett társadalmi beágyazottságukat nem tárhatták a nyilvánosság elé, mert akkor elvész a nagypártiság gondosan ápolt mítosza, és nem állhatnak az ellenzéki kezdeményezések élére. S mert a reális helyzetelemzésből az következik, hogy beárazták a választási vereséget is, a kettős beszéd foglyává váltak. Utólag már nem vallhatják be, hogy hol rontották el, elvégre a nevüket és arcukat adták az imént vázolt kampánykommunikációhoz. A Fidesz kétharmada után csak akkor maradhatnak a helyükön, ha tartják magukat az „önfeláldozáshoz” és az ellenzéki pártok hibáztatásához.

Ebből aligha lesz szembenézés a megalázó választási vereséggel. Még ha elismerem is, hogy az MSZP egyik elnökjelöltje, Tóth Bertalan kulturáltabban, okosabban tolta el magától és pártjától a felelősséget, mint a másik elnökjelölt, Kunhalmi Ágnes.    

Még nem tudni. De a munkaügyi bíróság már több millió forintot fizettetne Mészáros Lőrinc cégével, mert indokolatlanul bocsátotta el a Fejér Megyei Hírlap két munkatársát. A nem jogerős döntés alkalmat teremt arra, hogy fölelevenítsük a magyar sajtótörténet furcsa mozzanatát.

A székesfehérvári újság ugyanazt az interjút közölte 2016. december 24-én, mint a Mediaworks többi napilapja is, négy ponton azonban belejavított valaki. Orbán Viktor szerint „Magyarország azért stabil sziget a forrongó nyugati világban, mert mi kikértük az emberek véleményét.” Csakhogy a módosító hozzáfűzte: ’bár nem érdekel minket’. Ezt is mondta a miniszterelnök: „A korrupciós vád mint politikai lejárató eszköz teljes mértékben megszokottá vált.” Ám így módosult a szöveg: ’mi is használjuk’. Majd a kormányfő kifejtette, hogy „az orvosok és ápolónők bérét 2017-ben és 2018-ban is folyamatosan emeljük”. A szövegmódosító ezzel toldotta meg: ’A kórházi hullák száma is emelkedik.’ Ami utalás arra, hogy a győri kórház vécéjében napokig hevert egy holttest.

A bíróság elfogadta az érvelést, hogy a két fehérvári újságírónak tilos volt belenyúlni a veszprémi központból küldött interjúba. Az egyik, Klecska Ernő tegnap a 24.hu-n így jellemezte a helyzetet: „A per során az is bebizonyosodott, hogy a megyei lapok megszerzése annyira fontos volt, hogy szakmailag nem készültek fel rá.” Azt már én fűzöm hozzá, hogy a karácsonyi interjút bevásárlás előzte meg. A felcsúti polgármester két céget vett meg: a Pannon Lapok Társasága öt napilapját és a nyolc volt Springer-újságot (később a salgótarjánit is). A különböző adminisztrációkat akkor még nem sikerült egybehangolni, e magyar igét a németek történelmileg beszédesen fejezik ki: gleichschalten.

 A másfél évvel ezelőtti botrány utáni felelősségre vonásnak áldozatul esett a központi főszerkesztő is, akinek viszont észre kellett volna vennie a szokatlan módosításokat. Az illető, Németh F. Bernadett Debrecenben helyezkedett el, a Russmedia nevű laphálózat központi főszerkesztőjeként. Oda is utána ment azonban a kormány, a három újságot a miniszterelnök másik bizalmi embere, Heinrich Pecina vásárolta meg. A jegyzeteket egy bizonyos Forgács Bernadett engedélyezi, és annyira szigorú, hogy az utolsó március 31-én jelent meg épp az ő tollából, nagy ívben kerülve az országos politikát. A sors iróniája, hogy a módosított Orbán-interjúért elbocsátott veszprémi főszerkesztő nevében ő volt az F.      

E rovatba mindig akad újabb és újabb téma a médiából. Olykor mégsem árt megállni, visszafelé nézni, és eltűnődni a történtekről. Itt van például a tegnapi bejegyzés, amelynek nem a tartalmát idézném föl, hanem két mellékszálát.

Álláspontom régóta az, hogy minden világnézeti véleménynek helye van a bejegyzés alatt - már amennyiben szerzője betartja a digitális kávéház szabályait. Csak nagyritkán törlöm ama kommentet, amelynek szerzője a digitális talponállóból téved át az egymást becsülő vitapartnerek márványasztalához. Tegnap mégis töröltem egy hozzászólást, bár a tartalma nem adott okot az exkommunikációra. Csupán az álnév tartalmazta egy női politikus nevét, akivel a kommentelő szívesen létesített volna szexuális kapcsolatot, noha nem szavazna rá. (Körülírtam a brutálisabban hangzó álnevet.)

A bejegyzésben egyébként a hölgy szakmai alkalmatlanságát tettem szóvá, nem is először. Aki azonban visszalapozná ezeket az értelmezéseket, aligha találna a közéleti szereplő emberi méltóságát sértő szavakat. Ezt várom el a bejegyzéseimhez szólóktól is. Volt egy másik mozzanat is, amely gondolkodóba ejtett. Kollégám és barátom, Marik Sándor gyakran tisztel meg a hozzászólásaival. Tegnap azt írta, hogy az említett női politikust politikusnőnek neveztem, és ebből valamiféle elmarasztalást olvasott ki. Ha más is így érezte, akkor elnézést kérek érte, bár eszem ágában sem volt megbántani az illető hölgyet. Az viszont igaz, hogy idestova negyedszázada küszködöm a megnevezésekkel.

Azóta készítek összeállításokat különböző szerkesztőségek számára a búcsúzó hét ütős mondataiból, és a második sorban mindig meg kell említeni a mondatgazdák foglalkozását. Arról már leszoktam, hogy a nőnemű politikusokat politikusnőnek nevezzem (a tegnapi eset figyelmetlenség volt). A nőnemű újságírók sem újságírónők nálam, hanem a vezetéknevük és a keresztnevük után az olvasható, hogy újságíró. Idáig rendben is volnánk. De minek nevezhető a fekete ruhás nővér, Sándor Mária, ha mond valami érdekeset? Ápolónak? Furcsán venné ki magát. Nem hat jobban, hogy ápolónő? Minek nevezhető Törőcsik Mari vagy Hernádi Judit? Színésznek? Náluk színésznőbb el sem képzelhető.

Sorolhatnám tovább a példákat, de az olvasó számára talán már így is nyilvánvaló, hogy negyedszázadnyi gyakorlat után se ismerem ki magam a megnevezések sűrejében. Érdeklődéssel fogadnám a hozzászólásokat, reménykedve abban, hogy a kommentelők tartózkodnak a kocsmai megnyilvánulástól.              

Tanulságos megfigyelni, vajon az ellenzéki pártok mivel magyarázzák a megalázó vereséget. A DK például azzal, hogy a Fidesz elcsalta az országgyűlési választást, ezzel azonban most nem foglalkoznék. Az MSZP pedig azzal, hogy a torz választási törvény következtében az egyharmados kisebbség kétharmados többségre tett szert a parlamentben. Ebben van igazság, amit azonban Kunhalmi Ágnes kommunikál, az megér egy eszmefuttatást.

A szocialisták elnökjelöltje interjút adott a hvg.hu-nak, a beszélgetés tegnap jelent meg. A politikusnő azt fejtegette, hogy az ellenzék többségben van a Fidesszel szemben, ám a széthúzás megakadályozta abban, hogy április 8-án ütőképes legyen. A többség kifejezést hétszer használta, és mindannyiszor az ellenzék társadalmi beágyazottságára, támogatottságára utalt. A voksolás óta három és fél hét telt el. Bármilyen lassan dolgozott is az Országos Választási Bizottság, már ismert a végeredmény.

A Fidesz-KDNP pártszövetség 2824206 szavazatot kapott, ehhez képest a többé-kevésbé együttműködő ellenzéki pártok a következő eredményre jutottak. MSZP-Párbeszéd: 682602 voks, LMP: 404425, DK: 308068, Momentum: 175225, Együtt: 37561. Ha jól adtam össze a számokat, ez 1607880 szavazat. Elképzelhető persze, hogy Kunhalmi Ágnes hozzájuk számította az együttműködést elutasító pártokat is. Például a Jobbikot (1092669 voks) és a Magyar Kétfarkú Kutya Pártot (99410). Ebben az esetben a szocialista elnökjelölt által utólag egyesített ellenzék 2799960 szavazatot könyvelhet el, ez 24246-tal kevesebb a választási győztesekénél. De üsse kő, számoljuk még hozzájuk a Munkáspárt voksait is (15640)! Igazán kár, hogy Thürmerék híveivel együtt sem emelhető többségbe az ellenzék.

Vajon ez a fránya többségezés csupán egy feltörekvő politikus magányos kezdeményezése? Vagy az MSZP választási vereség utáni kommunikációja? Ha az előbbi, akkor Kunhalmi Ágnesé a felelősség, hogy a nyilvánosság fórumain nem bontotta ki a valóság minden szeletét. Kevésbé szépítően fogalmazva hazudott. De mert udvarias szeretnék maradni egy hölgyhöz, választani kéne a rokon értelmű szavak közül. Átverhette, becsaphatta, félrevezethette, kábíthatta, megtéveszthette, rászedhette a pártjához vonzódókat. Csúsztathatott, füllenthetett, hantázhatott, linkelhetett, nagyíthatott, süketelhetett is. Kézenfekvő a füllenteni. Jóindulatúan feltételezem ugyanis, hogy a lendületesen érvelő elnökjelölt „csak” lelket akart verni az MSZP szomorkodó szavazóiba.           

Háromszor is foglalkoztam a megyei lapok választási kampányban játszott szerepével. A bejegyzéseket eddig 26313-an olvasták, és 265 kommentelő „tisztelt meg” a véleményével. Néhány tucatnyian közölték, hogy jobban értenek a témához. Álláspontjukat szomorúan vettem tudomásul, negyedszázad alatt ugyanis csak egy szakajtónyi tanulmányt írtam a szakirodalomban glokálisnak nevezett (globális plusz lokális) sajtóról. A kommentek közül kiemelkedik nick papagiorgo hozzászólása. A seggnyalás és a fasz kifejezéssel érzékelteti, hogy otthonos a digitális kocsmában, ám kultúremberként kipontozta a csúnya szavakban föllelhető magánhangzókat.

Érti a Fidesz médiapolitikáját, és okfejtésében van egy mondat, amely továbbgondolásra késztet. Szerinte a megyei lapok „2002 előtt mind kb a baloldal, ill Axel Springer tulajdonában voltak, de mivel veszteségesek voltak, eladták őket, a Fidesz(közeliek) meg megszerezték”. A közeliek Mészáros Lőrincet, Andy Vajnát és Heinrich Pecinát, a miniszterelnök bizalmi embereit jelentik, akik fölvásárolták a 18 megyei napilapot. A választási kampányban jó szolgálatot tettek a kormánynak, ezért Orbánék bizonyára azt is elviselték volna, ha veszteséges vállalkozásokat vettek volna át.

A Németországban konzervatív értékrendszerű cégként ismert Springer kétségkívül megtisztította az itteni portfólióját, és a kevésbé nyereséges újságokat eladta a Fidesz(közeli) üzletembereknek. Hasonlóképpen cselekedett az északkelet-magyarországi hálózat osztrák tulajdonosa, Eugen Russ is. Megtartotta a nyereséggel kecsegtető online kiadásokat, és megszabadult a három napilapjától. A megyei újságok között vannak tehát veszteségesek, a Fidesz(közeli) vevőket azonban kárpótolja, hogy velük együtt átvettek egy csomó magazint és hirdetési újságot is, amelyek nyereségessé tették a megvásárolt sajtó-portfóliókat.

A volt Springer-, a volt Pannon Lapok Társasága-, a volt Russmedia- és a volt Lapcom-újságok évente mintegy 30 milliárd forintnyi forgalmat bonyolítottak le. Gazdasági újságíró nem lévén mellőzném, hogy ennyi bevételhez milyen vételár illik. Annyit viszont tudok a megyei sajtó német, osztrák és amerikai tulajdonosairól, hogy nemcsak gazdasági okból adtak túl a megyei lapjaikon. Azért is, mert megunták a Kelet-Európában megszokott „alkotmányos költséget”. A korrupció törvényesített gyakorlata miatt vonultak ki a bulgáriai, romániai, szerbiai, horvátországi és bizony a magyarországi sajtóból is.