Egyelőre nem látom, hogy hasábjain a Vasárnapi Híreké jelen volna. A patinás napilap tegnapi számában megjelent ugyan a Visszhang című „közérzeti melléklet”, de ha már visszhang, akkor a múlt héten megszüntetett hetilapot jellemző (olvasmányos, kispublicisztikás, glosszás) olvasólevelek nélkül. Nekem hiányzik a két rejtvényoldal és a PINK humorrovat kesernyés-ironikus hangvétele is. Mindazonáltal belátom, hogy a korlátozott terjedelembe nem lehet minden jellegzetes mozzanatot (hangulatot, ízt, kedélyállapotot) átmenteni.

Az sem biztos egyébként, hogy a Népszava hasábjain túl sokáig kéne érzékelni a Vasárnapi Hírek szellemiségét. A még XIX. században alapított újság ugyanis minden szocdem hagyományával, minden előnyével és hátrányával együtt immár az ellenzék egyetlen napilapja. A tizenhét volt Népszabadság-munkatárs hozta ugyan magával a hajdani zászlóshajó szemléletmódját, de két év alatt mintha már alkalmazkodtak volna új munkahelyükhöz. Előbb-utóbb idomulnak hozzájuk a Vasárnapi Hírek frissiben érkezett munkatársai is, hogy szerencsés esetben olyan orgánum jöjjön létre, amelyet már csak Népszavának érdemes nevezni.

Ehhez persze meg kéne még szerezni például Nagy N. Pétert is, akinek hetente közölt cikkei „feldobták”, értelmezhetőbbé, olvashatóbbá tették a Vasárnapi Híreket. Ahogy látom, ő most inkább a 168 Órához kötődik, mint a Népszavához. A mértékadó publicista nemcsak egy név, hanem gondolkodás- és fogalmazásmód is. Negyedszázada van egy rovatom, amelyben hétről hétre összegyűjtöm a legütősebb mondatokat, és Nagy N. Péter írásaiban csak az idén többet találtam, mint a Vasárnapi Hírek többi munkatársánál együttvéve. Tudom, hogy torzítás lefülelt mondatokra kihegyezni egy szerkesztőség hangvételét, közelítésmódját, de mégiscsak felmutat valamit egy műhely szellemiségéből, ha valaki feltűnően jó mondatokkal véteti észre magát. 

Egyszóval hátra van még a három redakció összehangolása. Izgalmas szerkesztői feladat lesz a Népszava talán elavultnak ható „szakis” hagyományát, bár mostanában ismét időszerű (rabszolgatörvény-ellenes) érdekvédelmi tevékenységét összesimítani a Népszabadságban kikristályosodott szakújságírói felfogással és a Vasárnapi Hírek tipikusan háttérelemző gyakorlatával. De ha már úgy alakult a helyzet, hogy a mai magyar sajtó matuzsálem korú, 145 éves újságja maradt életben, akkor nekem is izgalmas olvasói feladat lesz figyelemmel kísérni a szintézis alakulását.      

A fővárosi tiltakozásokkal párhuzamosan két vidéki városban is tüntettek a rabszolgatörvénynek elnevezett túlóratörvény ellen. Nyíregyházán és Pécsett. A nyírségi városban másfél évtizedig dolgoztam, ezért talán érthető, hogy ma reggel először a Szabolcs Online-t néztem meg. A Kelet-Magyarország című napilap digitális változata tudósítást közölt a tegnap délutáni demonstrációról. A fényképen öten láthatóak. Három férfi sárga mellényben, egy negyedik civilben, zászlóval a kezében, elől pedig egy nő, valószínűleg az újságíró, mert a kezében toll és jegyzetfüzet van. A félpályás útlezárásról fogalmazott tudósítás három és félsornyi.

A pécsi tüntetésről nem fedeztem föl hírt a Bama.hu felületén, holott három metszetben is végignéztem az információkat. Úgy rémlik, a Dunántúli Napló online kiadása nem vett tudomást a tegnap esti tüntetésről. Talán mert túl későn ment végbe ahhoz, hogy ma délelőtt tízkor olvashassunk róla? Sebaj, a SzabadPécs.hu-ban már tegnap este megjelent Nimmerfroh Ferenc élménybeszámolója. A szerző kitűnő újságíró, két éve rúgták ki a Dunántúli Napló szerkesztőségéből, azóta ezt az alternatív portált működteti hasonlóképpen kiebrudalt kollégáival együtt.

Szerinte öt-hétszázan vettek részt a fél várost végigsétáló és a Kossuth térbe torkolló tüntetésen. A Népszava baranyai tudósítója, Ungár Tamás félezernyire becsülte a számukat. Láttam egy 3 perc 40 másodpernyi videófelvételt is. Szűk utcában jöttek szembe a tiltakozók, egy sorban öten fértek el, és ha az egymáshoz szorultak egy másodperc alatt haladtak el előttünk, akkor mintegy ezren lehettek. De mert nem mindegyik sor hatott tömöttnek, az a benyomásom, hogy Nimmerfroh kolléga hétszáza áll közelebb a valósághoz.

E rovatban évek óta kísérem figyelemmel a vidéki megmozdulásokat. 2014 októberében a netadó ellen 1200 pécsi tiltakozott, a tüntetéshullám végpontján, november 17-én, a Közfelháborodás napján ezren voltak. A Valódi változások napján, december közepén 440-en, 2015. április 19-én a korrupció ellenin háromszázan. 2016 februárjában félezren tüntettek az oktatáspolitika ellen, június közepén „ezernél kevesebben”. 2017. május 21-én pedig 1500 tüntetőről számolt be a tudósító.

Mindezt egy város 145 ezer lakosához kéne viszonyítani. Miközben a szerda óta fővárosi utcákon araszoló tiltakozók számát a legengedékenyebb tudósító is maximum tízezerre becsülte. Köztünk szólva ez elég halovány teljesítmény az 1,7 milliónyi budapestihez képest.            

A tegnapi kormányinfón a tegnapelőtti tüntetésekről is beszélt a miniszterelnökséget vezető miniszter. Mondandójából azt emelték ki a nyilvánosság kormánypárti fórumain, hogy a Budapest utcáin vonulgatók olyan jelszavakat skandáltak, amelyek „kereszténygyűlöletről” árulkodnak. A Hír TV honlapja idézte is a kancelláriaminisztert, aki állítólag ezt mondta: „Az a nyílt kereszténygyűlölet és a karácsony ünnepével szembeni megvetés és gyűlölet, ami az ő megnyilvánulásaikból kiviláglott, attól Isten óvja Magyarországot.”

Bár az összetett mondat egyeztetési nehézségek miatt döcög, az idézet pontos - egyetlen betű kivételével. Hiányzik belőle egy ipszilon. Aki meghallgatja a kormányinfó hangfelvételét, azt tapasztalhatja, hogy Gulyás Gergely „keresztyéngyűlöletet” rótt fel a tüntetőknek. Ezen azért nem csodálkoznék, mert a felmenői között voltak református lelkészek, a pesti Református Gimnáziumban érettségizett, és a Károli Gáspár Református Egyetemen tanított. Eddigi életét hangsúlyozottan keresztyén környezetben töltötte.

A keresztény és a keresztyén között az a különbség, hogy mindkettő Krisztus követőjét jelenti ugyan, Luther fellépése óta azonban a krisztushívők viszontagságos kapcsolata reformációba és ellenreformációba, véres vallásháborúba torkollott. A katolikusok kereszténynek nevezték magukat magyar nyelvterületen, a reformátusok pedig a bibliafordító Károli Gáspár nyomán keresztyénnek. S most lám, az Orbán-kormány második embere „keresztyéngyűlöletről” beszélt. Arra utalt tehát, hogy azok a fránya pápista tüntetők utálják a református magyarokat.

 Más a helyzet, ha a protestáns miniszter akaratlanul is egy ipszilonnal toldotta meg ama bizonyos gyűlöletet. Akkor élhetünk a gyanúperrel, hogy a kormánypárti médiumok szerkesztői központi sugallatra emelték ki szövegéből az ipszilontalanított kifejezést, hogy értelemszerűen a református tüntetők „kereszténygyűlöletét” sejtessék. Van persze egy harmadik értelmezési lehetőség is. A Fidesz-körökben „református csodagyereknek” becézett Gulyás „Gergő” azt akarta mondani, hogy ateista (hitetlen, istentelen, istentagadó, pogány, vallástalan) tüntetők a hazai katolikus és református egyház hatalomhoz fűződő viszonya ellen tiltakoztak.

Ha csakugyan így gondolta, be kéne látnunk, hogy elszólását muszáj volt pontosítani. Krisztus kortársa, Ovidius óta ezt az eljárást nevezik pia frausnak: kegyes csalásnak, gyengédségből fakadó áltatásnak.  

A hozzáférhető adatok szerint Nacsa Lőrinc a huszonkilencedik évében jár, a képernyőn azonban legalább tízzel látszott idősebbnek önmagánál. Tudtam róla, hogy sokáig a kereszténydemokraták ifjúsági szervezetét vezette, és most már országgyűlési képviselő. Ma reggel tűnt fel az egyik tévé műsorában, értelmezte a parlament tegnapi fejleményét.

Azt ugyanis, hogy a kormánypártok rabszolgatörvényként elhíresült jogszabály-tervezete közös fellépésre ösztönözte az ellenzéki pártokat. Fontos lehet Orbánéknak a túlóra-törvény, ha vállalták a kockázatot, hogy összeforrasztják az ügyesen szétmorzsolt ellenzéket. Az idősebbnek látszó fiatalember pedig azzal lepett meg, hogy kifejtette: amit láttunk-hallottunk a nyilvánosság fórumain, az „a jobbikos huligánok és liberális anarchisták bizarr koalíciója” volt. Nocsak, Nacsa Lőrinc kijelentésében a ’jobbikos’ meg az ’és’ kivételével minden más idegen szó. Vagy túl művelt, vagy előre gyártott elemekből összerótt magyarázattal próbálta meggyőzni a nézőket.

Nem szívesen ítélkeznék meggondolatlanul, kivártam hát, hogy akár csak magamban is állást foglaljak róla. Aztán a kormánypárti képviselő ezt mondta a riporternek: „Ön hozta szóban.” Típushiba. Legjellemzőbb formáját a politikai süllyesztőben azóta már eltűnt Kolompár Orbán képviselte, a hazai cigányság hajdani vezetője. Becsületére válik, hogy igyekezett megtanulni a -ba, -be és a -ban, -ben közti különbséget. Úgy sikerült neki, hogy amikor a hová kérdésre válaszolt, következetesen a -ban, -ben formulát használta, amikor pedig a holra felelt, akkor a -ba, -be-t.

De még mindig nem vonnék le mélyen szántó következtetést Nacsa Lőrinc kommunikációs felkészültségéről. Amidőn azonban azt fejtegette, hogy „Az ellenzék részéről egyfajta fenyegetést kaptunk.”, már fölhagytam a mentegetéssel. A megfogalmazás annyira bumfordinak, esetlennek, nehézkesnek, sete-sutának, ügyetlennek hatott, hogy a bejegyzés elején idézett mondatban található öt idegen szó egyre kevésbé képzelhető el az ő agyszüleményének. Mindazonáltal továbbra is kivárok. Csak akkor élhetünk a megalapozott gyanúval, ha a kormányzati értelmezésekben felbukkan a „jobbikos huligánok és liberális anarchisták koalíciója”.

Ebben az esetben nyilvánvaló lesz, hogy a tegnapi fejlemények kacifántos magyarázatát egy kommunikációs boszorkánykonyhában rágták a kormánypárti politikusok szájába.             

Egyszer már próbáltam megfejteni a Puzsér-rejtélyt. Most újra nekirugaszkodom, hátha ezúttal sikerül. Az Egyenes beszéd című ATV-műsornak van egy blokkja, amikor a műsorvezető és még két újságíró faggat egy közéleti személyiséget. Tegnap este például Puzsér Róbertet. A tizennyolc percnyi beszélgetésben a kérdezők egyike, Lampé Ágnes csupán a tizenharmadik percben jutott szóhoz. Addig a harsány vendég tízszer ejtette ki száján a „döngölt padló” kifejezést - mint a mélyszegénység, a nyomor metaforáját.

Okosan visszakérdezett persze, hogy a „borsodi-szabolcsi” problematikának mi köze van az ő budapesti főpolgármester-jelöltséghez. Szerintem az a köze, hogy ha egy jelölt a Sétáló Budapest-programmal pályázik, és a kétszavas elképzelésből további részleteket csak tavaszra ígér, akkor valamiről csak kell beszélgetni. Azt pedig aligha érdemes számon kérni a hivatásos kérdezőkön, hogy beleállt a vitába, és percenként említette ama bizonyos döngölt padlót.

Ami számomra mást jelent. Hétéves koromtól a gimnáziumig minden nyarat a nagyanyámnál töltöttünk két unokatestvéremmel együtt. A szüleink dolgoztak, és az iskolai szünetben nem tudtak velünk mit kezdeni. A múlt század húszas éveiben a kalocsai érsek típusházakba telepítette a világháborús hadirokkantakat. Így kerültek nagyanyámék a bácskai Adáról Kalocsára. A ház két szobájában fapadló volt, a konyhában döngölt. A rokkanttelepi családok azonban nem nyomorogtak, konyhájuk inkább a tisztes szegénységet jelképezte. Azóta a döngölt padló jelentésváltozáson ment keresztül, bár Puzsér Róbert szóhasználatában mást, egy ismerős típust fedeztem föl.

A felsőoktatásban szembesültem vele. Levelező hallgató, aki szeretné megérteni a világot. De mert kevés alapkönyvet olvasott, és az általános műveltsége is hiányos, olyan világképet fundál ki magának, amelynek a szókészletét (például a metaforáit) maga találja ki. Igazán kár, hogy amikor átszólnak hozzá egy másik (rendezettebb, csöndesebb, talán egy kicsit unalmas) világból, akkor a szokatlan szavak használatából félreértés, a félreértésekből pedig vita, majd veszekedés kerekedik.

Az a benyomásom, hogy akkor járunk rosszul, ha kiforratlan világképű főpolgármestert választunk, aki polgárpukkasztó okfejtéseivel nehezíti a megértést, és rendhagyó újításaival az életet. Akkor járunk jobban, ha a főpolgármester-jelöltséggel csupán több nyilvánossághoz akar jutni, hogy aztán megmondó-emberként nagyobb befolyásra tehessen szert.

Andy Vajnával interjút készített az Index egyik munkatársa, a figyelemre méltó beszélgetés tegnap jelent meg a portál digitális felületén. A filmipari kormánybiztos és kaszinótulajdonos egy titokról is föllebbentette a fátylat. Eddig úgy tudtuk, hogy „önként” ajánlotta fel laphálózatát a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítványnak. Ő cáfolta ezt, és mintha még azon is csodálkozott volna, hogy az olvasó társadalomba beágyazott újságjai végül is a kormány közeli nonprofit alapítványnál kötöttek ki.

Kifejtette, hogy ő ajánlatot kapott a Mediaworkstől, és üzletemberként adta el a portékáit. Hogy mennyiért, az persze üzleti titok, de más forrásból tudható, hogy a Lapcom nevű cég piaci értéke 6,16 milliárd forint. Megkockáztatható tehát, hogy eme szám közelében lévő összeget utaltak a számlájára. Arról pedig igazán nem tehet, hogy a vevő Mészáros Lőrinc a korábban felvásárolt megyei lapokkal együtt az ő újságjait is bevitte a nonprofit alapítványba. A tv2-t viszont nem adta el. Vagy azért, mert nem kapott rá ajánlatot, vagy mert arra is kapott, de még vannak vele tervei.

Ám ha már tudomást szereztünk a hazai médiavilágot kétségbe ejtő, lázba hozó, megbotránkoztató ügylet homályos részletéről, akkor egy másik „önkéntes” felajánlkozás is más színben tűnik fel. Amennyiben az ügyes magyar-amerikai üzletembernek sikerült eladnia a legkelendőbb portékáit: a jelentős példányszámú bulvárújságot (a Borsot), a legnagyobb példányszámú vidéki napilapot (a győri Kisalföldet), és a legrégebbi vidéki újságot (a Szegeden 1910 óta megjelenő Délmagyarországot), ugyanezt az ügyességet miért ne feltételezhetnők Puch Lászlóról is? Aki esetleg nem is mondott le legkelendőbb portékájáról, a 60-80 ezres Szabad Földről, jó pénzért eladta inkább, mondjuk, a Mediaworksnek, hogy az meglepetésszerűen továbbadja a KESMA rövidítésű állami alapítványnak.

Úgy is értelmezhető a titokzatos akció, hogy Andy Vajna médiabirodalmából a közvetítőnek nem kellett a veszteséges tv2, és nem tartott igényt a Puch-féle médiabirodalomból a veszteséges Vasárnapi Hírekre meg a sokáig veszteséges, de az állami hirdetések miatt épp szolidan nyereséges Népszavára. Az így szerzett pénzt Vajna és Puch úr akár zsebre is vághatta, de arra is fordíthatja persze, hogy életben tartsa pillanatnyilag veszteséges médiavállalkozásait. Egyszer talán az is kiderül, hogy a két üzletember melyik megoldást választotta.           

Lukácsi Katalin volt kereszténydemokrata politikus, a kormánypártokból kiábrándult civil aktivista azzal lepett meg az ATV szombat esti műsorában, hogy a napilapok között a Népszava példányszáma a „legmagasabb”. Kijelentését arra alapozta, hogy a Magyar Hang legutóbbi számában ezt olvasta. A Civil a pályán-t pénteken vették föl, aznap látott napvilágot az említett hetilap is, amelyben Ficsor Benedek hasonlította össze a hazai sajtópiacot a környező országokéval. Ő azonban a Népszavát nem helyezte a napilapok élére.

Szerinte „A közéleti-politikai napilapok piaca a bezárások miatt szűkült be jelentősen. A Népszabadság és a Magyar Nemzet megszüntetése után megmaradt napilapok közül egyedül az állami hirdetésekkel alaposan ellátott Népszava olvasottsága számottevő (20 ezer körül).” A napilapokat tehát még csak véletlenül sem tévesztette össze a politikai jellegű napilapokkal. Lukácsi Katalin viszont olyasmiről beszélt, amit nem ismer. Egyetértek persze azokkal, akik a Népszavát a maga 21125 eladott példányával piacvezetőnek tartják a közéleti-politikai napilapok mezőnyében. De jelző nélkül a napilapok között csupán a sokadik.

Két éve ugyanezt a jelenséget éltük át a Népszabadságról szólván. Ezt olvastam róla: „A legnagyobb példányszámban elkelő napilap.” (Rényi Pál Dániel újságíró, 444.hu, 2016.06.30.) Meg ezt: „A legnagyobb példányszámú napilap.” (Gréczy Zsolt újságíró, DK-politikus, ATV, 2016.10.10.) Ezt is: „A legnagyobb példányszámú napilap.” (Eörsi Mátyás DK-politikus, ATV, 2016.10.20.) Meg ezt is: „A legnagyobb példányszámú magyar napilap.” (Bayer Judit médiajogász, ATV, 2016.10.25.) Sőt ezt is: „A legnagyobb példányszámú napilap.” (Hajdu Nóra Együtt-politikus, ATV, 2017.03.16.) A legutóbbi kijelentés kínosan is érintett, mert Nóra a szegedi egyetemen hozzám írta a szakdolgozatát, és húsz évvel később több szakszerűséget vártam volna tőle.

A Népszabadságból a megszüntetése előtt átlagosan 36958 példányt vásároltak, ezzel piacvezető volt a politikai-közéleti napilapok mezőnyében. A jelző nélkül napilapok között azonban más sorrend alakult ki: a győri Kisalföld (57221), a szombathelyi Vas Népe (40182), a zalaegerszegi Zalai Hírlap (38988) és a nyíregyházi Kelet-Magyarország (37895) előzte meg. Azóta sok minden történt velük, például betagozódtak egy kormányzati médiaholdingba. Mindazonáltal közülük még most is kilenc előzi meg a politikai-közéleti napilapok között kétségkívül piacvezető Népszavát.  

A szerkesztőség tegnap elbúcsúzott az olvasóktól. Tagjaival találkozhatunk még a Népszava hasábjain. Ők szerkesztik majd a péntekenként megjelenő, négy újságoldalnyi irodalmi mellékletet, a Nyitott mondatot, szombatonként pedig írják is a nyolcoldalnyi Visszhangot. Szemléletükkel szembesülhetünk tehát, ama márkával azonban, amelyet a Vasárnapi Hírek jelképezett, már nem. Ezzel harmincnégy éves folyamat zárult le.

Az alapítót, Lőkös Zoltánt már akkor ismertem, a múlt század hatvanas éveiben, amikor még a szegedi Délmagyarország főszerkesztője volt. Az egyetem elvégzése után segített abban, hogy pályakezdőként a Magyar Hírlapnál helyezkedjek el, ahol ő volt a főszerkesztő-helyettes. Amikor 1984-ben megalapította a Vasárnapi Híreket, hogy kitöltse a hetedik napi információhiányt, munkalehetőséget ajánlott. Jártam a pesti (Somogyi Béla utcai) szerkesztőségben, aztán Budán (a Csalogány utcában, majd a rózsadombi Fenyő-féle sajtóházban), volt rovatom is a hetilapban. Most a szakmai múltam újabb darabja enyészik el, és nem is biztos, hogy indokolatlanul.

A Vasárnapi Hírek 2002-ben 57 ezer példányban kelt el, 2010-ben 30 ezerben, most pedig 20 ezer példánnyal búcsúzott tőlünk. Fordulópontnak a digitalizáció hatott. A kilencvenes évek végén megjelentek nálunk a portálok, és némi késéssel az országos napilapok is létrehozták az online kiadásukat. Az ezredfordulón vált kétségessé egy olyan újság sorsa, amely vasárnap jelent meg, és tartalmazta a szombati események értelmezését is. Aztán mégis lélegzethez jutott, mert a digitális sajtó nem volt képes megfizetni a szombati ügyeletet, így aztán a vasárnapi hírrést nem sikerült betömnie. Az igazi csapás azonban a tizes évek közepén következett be.

 A kormányzat elfogadtatta a parlamenttel a vasárnapi zárva tartást, ezért több ezer üzletben nem lehetett hozzáférni a Vasárnapi Hírek friss példányaihoz. Amidőn pedig egy népszavazás-kezdeményezés miatt a kormány meghátrált, a kiadóhivatal mégis maradt a szombati megjelenésnél. Újságírói ugyanúgy a pénteki hírek közül válogattak, mint a többi szombati lap munkatársai. Innen már csak egy lépés a mostani felismerés, a márka megszüntetése. Pénteken és szombaton olvashatjuk majd a Népszavában azt, ami megmaradt a Vasárnapi Hírekből. Miközben az anyagi gondokkal küszködő digitális sajtó „lustasága” miatt változatlanul éktelenkedik az a fránya vasárnapi hírrés. Éppenséggel a Népszava is betömködhette volna.           

Egy törvénytervezet elleni tüntetésre összejöttek vagy tízezren az Alkotmány-utca torkolatában, szemben a Parlament főbejáratával. Egy moderátor felolvasta a külföldi szervezetek rokonszenv-táviratait, és egy kivételével a szónokok szavaiból egyetlen mondatot se jegyeztem föl. Székely Tamáséiból hármat is. Miután a vegyipari szakszervezet vezetője fölforrósította a hangulatot, a moderátor arra kérte a tüntetőket, hogy menjenek haza. A pódiumra ekkor ugrott zászlóval egy sárga mellényes férfi.

Komjáthi Imre edelényi lakos, kazincbarcikai szakmunkás, hatgyerekes családapa és országgyűlési képviselő belekiabálta a mikrofonba, hogy „Gyertek utánam, menjünk a térre!” Mondandóját bizonyára arra alapozta, hogy Orbán Viktor nemrégiben megjegyezte: „A Kossuth-tér a nemzet főtere.” (Miniszterelnök.hu, 2018. november 17.) Márpedig ha mi vagyunk a nemzet, mehetünk a zászlós szónok után. A tömeg átjutott a villamos síneken, és már csak annyit láttam, hogy a köpcös aktivistát leteperik a rendőrök. Húsz év körüli, bordó sapkás fiatalemberek, akik a Parlament árnyékából százszámra bújtak elő.

Előre-hátra hullámzott a tömeg, mert a rend sorfalt álló őrei tartották magukat. Egy ősz hajú tüntető visszafordult, és ezt kiáltotta a tömegnek: „Miért nem jöttök, b@szd meg?” Erre visszhangzott valaki az utca felől, szintén férfihangon: „Toljátok, ba@szd meg!” Ám a rendőrök kitartottak, ezért idősebb asszony hajolt az arcukba: „Megvéditek az ország terét?” Felhangzott a tömegből: „Álljatok mellénk!” Az is, hogy „Értetek is tüntetünk.” A két utóbbi mondatot százak ismételték meg.

E rovatban évek óta írogatom, hogy miért hatástalan az ellenzéki pártok kommunikációja. Politikusaik fogalmakkal operálnak, holott csak az értelmiségiek fogalmi gondolkodásúak. A Fidesz ismeri a nép nyelvét, és kommunikációs szakemberei a kormánypárti politikusok fejébe verték, hogy csak igei állítmánnyal lehet cselekvésre ösztönözni. Íme, itt a rabszolgatörvény-tervezet elleni tüntetés. A kormány csúcsidőben napi 12 órán át akarja dolgoztatni a munkavállalókat, és bár azt ígéri, hogy három éven belül kifizetteti a túlórákat, feltételezhető, hogy a munkaadók fizetés helyett holtidőben küldik majd kényszerszabadságra a dolgozókat.

Lám, az ide-oda hullámzó, a nemzet főteréről kirekesztett tömeg nem az íróasztal mellett találja ki a jelszavakat, hanem átveszi és hangosan ismételgeti ama mondatokat, amelyek tetszenek neki. Mindegyikben volt igei állítmány.                

Komolyan vettem a kormányzati bejelentést, miszerint a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítványt azért kellett létrehozni, mert „közérdek fűződik Magyarországon a print és nyomtatott médiakultúra megmentéséhez”.

Kár, hogy a nonprofit alapítvány nevében olvasható sajtó és média fából vaskarika. A médiával ugyanis nem egyenlő a sajtó, csupán annak egyik része (a másik három a rádió, a televízió és az internet). Ráadásul a print és nyomtatott ugyanazt jelzi: a papír alapú sajtót. A szakszerűtlen állami megfogalmazások mögött mégis olyan szervezet rejlik, amely akár bázist is teremthetne ahhoz, hogy a mai fiatalok kezükbe vegyék az újságokat. Nálunk az olvasásra nevelési mozgalmak, a keletkezés sorrendjében a SÉTA (Sajtó és Tanulás), a HÍD (Hírlapot a Diákoknak) és a LADIK (Lapot a Diákoknak) másfél évtizednyi múltra tekintenek vissza. Működtetésükre a Magyar Lapkiadók Egyesülete különített el pénzt a tagdíjakból, és azóta mintegy 150 ezer diák jutott ingyen újságokhoz.

Interjút készítettem a ZIS (Zeitung in der Schule) elnevezésű osztrák mozgalom irányítójával. Elmesélte, hogy a hasonló nagyságú és lélekszámú hazájában évente százezer diák kapcsolódik be az újságolvasásba. Ezzel magyarázta, hogy érettségi után kétharmaduk válik előfizetővé a saját keresményéből. Akik azonban nem olvastak diákkorukban újságot, azok közül később „csak” minden harmadik áldoz pénzt a sajtóra. A legújabb adatok szerint a Kronen Zeitung 800 ezer példányban fogy el, a Kleine Zeitung 300 ezerben, a Der Standard pedig 80 ezerben.

A két ország sajtókultúrája abban különbözik, hogy a ZIS mögé állt az osztrák oktatási kormányzat, sőt a papírgyártó magáncégek is fantáziát látnak benne, a mi oktatási kormányzatunk viszont rá sem bagózik a hazai mozgalmakra, melyeket a papírgyárak sem támogatnak. Különösen azóta romlanak a mutatók, hogy a nálunk berendezkedett német Springer és WAZ, valamint az osztrák Russ eladták megyei napilapjaikat a magyar kormány bizalmi embereinek, akik most beadták újságjaikat a közösbe. Íme, itt az alkalom, hogy a magyar állam ígéretéhez híven megmentse a papír alapú médiakultúrát.

Ha már Magyar Bálint nem látott fantáziát az olvasásra nevelési mozgalmakban, és miniszter-utódja, Hiller István is inkább csak megtűrte őket az iskolában, akkor Kásler Miklós fölfedezhetné az emberi erőforrásban rejlő lehetőséget. Egy stadion árából ismét vízre lehetne bocsátani legalább a ladikot, hogy a benne ülők diákok megtanuljanak evezni.