Most nem én vertem ki a biztosítékot a kommentelőknél, hanem ők nálam. A Zoom.hu-ról tűnődtem, és minden negyedik hozzászólásból kiderült, hogy álneves szerzője nem olvasta a megszüntetett portált, ennek ellenére markáns véleményt nyilvánított róla. Akik viszont olvasgatták, az állapították meg, hogy hja, a „libsik”, „komcsik” és egyéb haszonlesők oly kevesen vannak, hogy még egy portálocskát sem képesek eltartani.

Az okfejtésekben akad annyi igazság, amennyit e sorok írója is állított. Ha egy portál kétszer bukik meg, először 2009-ban kormányzati hátszéllel, másodszor pedig 2018-ban kormányzati ellenszéllel, akkor nem a szellemiségével van baj, hanem a konstrukciójával. Az eltartásról gyökeresen más az álláspontom: igenis van fizetőképes kereslet a kormánykritikus médiumok befogadására. A Klubrádió egy-egy kampányban ötvenmilliót szokott összeszedni. A 444-nek már csak négymillió hiányzik a tervezett ötvenből. A Mérce 27 millióra tett szert, és még hat kéne neki az idei megjelenéshez. Az Index pénzgyűjtő akciójáról annyit tudni, hogy három hónap alatt 114 millió forintot sikerült összegyűjteni.

Az MSZP-nek legalább öt portálja van, az egyik pártsajtóbb, mint a másik. Bizonyára szűkös anyagi fedezetüket platformok, pártszervezetek és hiú politikusok teremtik elő. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy Gyurcsány Ferenc milliárdos magánvagyonából jutott valamicske a DK körüli portáloknak. Az LMP-s Ungár Péter több milliárdnyi magánvagyonából tőkerészekkel vetette meg lábát a szombathelyi és a szentgotthárdi nyilvánosságban, és beszállási szándékkal beszélget Pécsett, Komlón, Egerben és Debrecenben is. A Magyar Nemzet romjain felépült Magyar Hang című hetilap szerényen működik, de életképesnek látszik. A szintén megszüntetett Heti Válasz munkatársai pedig létrehozták a Válaszonline.hu-t, nyilván nekik is van némi pénzük a működtetésre.

Mindebből két következtetés adódik. 1. Ha a kormányzat szétmorzsolt ellenzéke egyesítené a médiára fordított pénzeit, akár több százmilliós összeg is kikerekedne. Ebből azért már lehetne hatni az április 8-i urnákhoz járult választópolgárok mintegy felére, körülbelül 2,8 millió emberre. 2. Miközben siránkozunk a baloldalon, hogy egyre-másra szűnnek meg az orgánumaink, mintha nem akarnánk észrevenni, hogy az Orbán-kormány keményebben bánt el az árulónak tekintett, konzervatív értékrendű és polgári szemléletű újságírókkal. Azokkal a kollégákkal, akik másként látják ugyan a világot, mint mi, de szintén érdekeltek a nyilvánosság tágításában.         

A karácsonyról hallottam egy vitaműsort, a Magyar Rádióban tudósok beszélgettek róla. Tegnap Dr. Zsengellér József, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora szinte hangsúlytalanul, mellékesen vetette oda, hogy „médium, vagyis szócső”. S bár 2006-ban az Általános médiaismeret című tankönyv szerkesztőjeként és egyik szerzőjeként utánanéztem a médium kifejezés előéletének, ezzel a megfogalmazással még nem találkoztam. De ha egy vallástörténész emlegeti, akkor lehet benne valami.

A latin medium eredetileg közbülsőt, valaminek a közepét jelentette. Kétezer év alatt azonban több réteg rakódott rá. Például vegyi folyamat közegét jelenti. Meg azt az embert is, aki fogékony a szellemekre. Ehhez persze olyan médium kell, aki jósnőnek álcázza magát. Ügyesen kifaggatja az özvegyet, aztán elfüggönyözi a szobát, és a félhomályban térdével megmozdítja az asztalt, majd síron túli hangon teremt kapcsolatot a nemrégiben elhunyt férjjel. De ha a pincér megkérdi, milyen állapotban kérjük a bifszteket, akár azt is mondhatjuk, hogy médiumban, közepesre sütve. Végül pedig a médium hírközlési értelemben a tájékoztatás eszközét is jelenti. Kétségkívül ilyen a szócső, amelyet a szájunkhoz emelünk, és fölerősíti a hangunkat.

Az újságírásnak azóta van efféle funkciója, amióta nem kinevezik a politikusokat, hanem választják őket. Létkérdés számukra, hogy azok is megismerjék az elképzeléseiket, akiket közvetlenül nem képesek elérni. Igénybe vették olyan szakember segítségét, aki fölerősíti (visszhangozza) a szavaikat. Közben azonban megjelent az a fránya reklám, amely a szerkesztőségeket lassanként eltávolította a politikai szervezetektől. A hirdetések felszabadító hatására a közvetítésre (fölerősítésre, visszhangzásra) vállalkozó szakemberek rájöttek, hogy a nyilvánosság számára érdemes megfogalmazni a saját véleményüket is.

Az újságírók önállósulását a politikusok nehezen viselik el. Ha hatalmukban áll, visszaterelnek bennünket a közvetítői (mediátori) szerepkörbe. Leglátványosabb érvük, hogy a képviseleti demokráciában ők a választottak, az újságírók ne szóljanak (dumáljanak, pofázzanak) bele a dolgukba. A kormánypárti politikusok például a hirdetések államosításával eltorzították a médiumok piacát, és az újságírókat mediátorként képzelik el. Funkcionális szemléletüket a korábban kormányzók is képviselték, bár nem verték nagydobra. A hatalom jelenlegi gyakorlóit „csak” abban marasztalnám el, hogy a szócső-jelenséget tökélyre fejlesztették.          

Náray Balázs a Magyar Rádió munkatársa. A hangja alapján fiatal férfi, aki - ezt a műsoraiból tudom - szeret futni. Már ezért rokonszenves, ráadásul ma reggel kiderült, hogy kitűnően beszél németül. Felhívta ugyanis a Stille Nacht Társaság vezetőjét, aki a híres karácsonyi dal kultuszát ápolja, és kifaggatta az először épp kétszáz éve énekelt költeményről.

Egy Joseph Mohr nevű oberndorfi segédlelkész verset írt, amit inkább dalszövegnek szánt. Megkereste hát a szomszéd településen, Arnsdorfban tanító Franz Xaver Grubét, aki orgonálni szokott a Szent Miklósról elnevezett templomban, és felkérte, hogy írjon hozzá zenét. A Stille Nacht 1818. december 24-én, más források szerint egy nappal később hangzott el a tiroli faluban. Méghozzá sajátos körülmények között: elromlott az orgona, állítólag egerek rágták szét a fújtatókat, ezért a zeneszerző jobb híján gitáron kísérte önmagát és a vele éneklő dalszövegírót.

A versezetet körülbelül háromszáz nyelvre fordították le, és világszerte éneklik a karácsonyfa közelében. Ama bizonyos civil szervezet vezetője pedig elmondta a rádióban, hogy az 5815 lakosú városkában ma estére ötezer vendéget várnak, leginkább német nyelvterületről. A romantikus történetről hallottam már korábban is, noha a múlt század nyolcvanas éveiben még nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Filmkritikusként meg-megfordultam a német nyelvű filmek saarbrückeni világtalálkozóján, ott ismerkedtem meg egy Axel Corti nevű rendezővel.

Kifogástalan eleganciával öltözködő, nálam vagy másfél évtizeddel idősebb úriember volt. Többnyire kosztümös (történelmi) filmeket forgatott, bár a Tatort (Tetthely) című, nálunk is sugárzott tévésorozat sok epizódja szintén a nevéhez fűződik. Arról mesélt, hogy egy Salzburg közeli településen lelt otthonra, és Oberndorfból jár át dolgozni a határ túlsó oldalára, a közeli Münchenbe meg a jóval távolabbi osztrák fővárosba, Bécsbe. Szóba hozta a Stille Nachtot is, amely egyébként magyar fordításban a Csendes éj címet kapta, és most bármennyire kerestem, nem találtam meg, hogy ki ültette át a nyelvünkre. Talán segít valaki az olvasók közül, előre is köszönöm.

Ma este az idősebbik lányomnál jön össze a család. Ilyenkor elcsodálkozom, hogy milyen sokan vagyunk: három gyerek, velük két férj meg egy feleség, valamint a három unoka. A negyediknek, a jövőre érkezőnek énekeljük majd el a talán legismertebb karácsonyi dalt.       

"A naplóíró háta mögött áll, és vállán áthajol az olvasó” - írta Márai Sándor. Túl vagyok a hatezredik bejegyzésen, nem lep meg az olvasó folyamatos jelenléte. Az sem, hogy megkopogtatja a vállam, és belekotyog a szövegbe. Az egyik álneves kommentelő például piócát játszik. Hónapok óta firtatja, vajon miért ezt írom, miért nem azt, és  követeli, hogy nyilvánítsak véleményt aktuálpolitikai kérdésekről is.

E szakmai rovatban médiapolitikával foglalkozom. Remélem, hogy kirajzolódik belőle az értékrendem, ez kívánatos a publicisztikai műfajoknál. Tanáremberként mégis jobban szeretem, ha a tanítványok vonják le a következtetést. A kommentelők aligha tudják, hogy a Médianapló a kommunikáció szakos diákok számára készül, immár tizenhét éve. A helyzet érzékeltetésére hadd említsek egy példát. Néhány napja jegyzetet írtam a Vasárnapi Hírek megszüntetéséről (a kiadó beolvasztotta a Népszava című napilapba). Az alapítás, 1985 óta ismertem a hetilap tevékenységét, egy ideig rovatom is volt benne, talán ezért furdalt a kíváncsiság, vajon milyen előzményei voltak, milyen médiapolitikai döntés nyomán jött létre.

Kiderült, hogy 1981-ig nyúlnak vissza a szálak. Április 27-én kormányrendelet látott napvilágot az ötnapos munkahétről. A munkaórák számát 42-ről 40-re csökkentették, így lett szabad a szombatunk, és ez a változtatás jelentős következményekkel, átalakításokkal járt a közoktatásban, a közlekedésben, a sportéletben és a nyilvánosságban. A legutóbbiról szólván az 1,2 millió példányban megjelenő megyei napilapok vasárnapi száma megszűnt, a kulturális melléklettel együtt átkerült szombatra. Elvégre az embereknek a hét hatodik napján lett idejük az olvasásra. S mert a szombaton megjelenő újságok maximum a pénteki híreket tartalmazhatták, a szombati hírrést a Vasárnapi Hírek töltötte ki.

Ha távolságtartóbb médiapolitikai bejegyzést írnék, az olvasóra bíznám az aktuálpolitikai következtetést. De most, az úgynevezett rabszolgatörvény okozta válság kellős közepén, a Piócának elnevezett kommentelő kedvéért megkérdem: hogy is van ez? Az a fránya Kádár-korszak kedveskedett nekünk a szabad szombattal és a negyvenórás, ötnapos munkahéttel? Az áldott Orbán-korszak pedig visszahozza a hatnapos munkahetet, megtisztel bennünket négyszáz órányi túlmunkával, ráadásul a cégekre, intézményekre bízza, vajon három éven belül kifizetik-e a túlórákat, vagy akkor küldik szabadságra a dolgozókat, amikor épp nincs szezonmunka? Hm.

A Népszava búcsúztató cikkében olvasható, hogy „újabb kormánykritikus médium esett el”. A megállapításban van igazság, mégis inkább az a csoda, hogy idáig bírta. A befektetési tárgyalások elakadtak, a munkatársak panaszkodtak, hogy nem jutnak a pénzükhöz, és terjedt a szakmai pletyka, hogy a Zoom.hu fölött tornyosulnak a fellegek.

Nem először. Tarjányi Péter biztonságpolitikai szakértő egyszer már megalapította a digitális szerkesztőséget. Ígért néhány százmillió forintot, aztán a befektetési tárgyalások elakadtak, a munkatársak panaszkodtak, és 2009-ben meg is szűnt a Zoom - pedig akkor még nem könyvelhettük el kormánykritikus médiumnak. De ha barátságos és ellenzéki környezetben egyaránt hajlamos kudarcot vallani, talán nem is a politikai közegben kéne keresni a megszűnés okát. Aki összehasonlítja a kiadó hajdani és mostani közleményét, annak feltűnik, hogy alig változott a szöveg. Tarjányi úr másodszor is elfelejtette hozni a befektetőket, és megint jégre vitte a hozzá csatlakozó újságírókat.

Azzal biztatta őket, hogy szerzőtársával - aki a Zoom kiadója is - külföldön megjelent könyveik bevételéből tartja majd el a szerkesztőséget. Ez olyannyira sikerült, hogy huszonhárom jobb sorsra érdemes újságíró és egy „orrnyomozó” (Zazi kutya) került az utcára. Szerintem azzal magyarázható a kudarc, hogy megbillent az egyensúly a hírek és a vélemények között. Minél kevesebb pénz állt a házhoz, annál több hírújságírótól szabadult meg a kiadóhivatal. Márpedig a Magyar Távirati Iroda egyenirányított információira nem lehet piaci alapon működő szerkesztőséget építeni.

A saját hírszolgáltatás hiánya óhatatlanul megmutatkozik a jegyzetek, glosszák színvonalában is. Az ütős mondat ugyanis jelzi, hogy a publicista mennyire képes közérthető, szellemes módon megfogalmazni az álláspontját. Egy tévéportálon hetente közlöm a sajtóból lefülelt mondatokat, és az idei lista azt sejteti, hogy a szintén megbillent egyensúlyú, de még vegetáló FüHü.hu 71 mondattal vétette észre magát, a Zoom 21-gyel. Miközben elismerem, hogy a legjobban tördelt digitális újságnak hatott, és két szakírója, Fekete Gy. Attila rendőrségi tudósító meg Lengyel Tibor politikai elemző a hazai újságírás élvonalába tartozik. Nekik aligha lesznek elhelyezkedési gondjaik.

A fiatalabb és kevésbé ismert munkatársak pedig levonták talán a tanulságot, hogy ha Tarjányi Péter harmadszor is megalapítaná a Zoom-ot, akkor alaposabban kéne mérlegelni az ajánlatát.          

 A kormányzati kommunikációt irányítók taktikát változtattak. A múlt héten még igyekeztek elhallgatni (bagatellizálni) az ellenzéki megmozdulásokat, a tüntetéshullám azonban átcsapott a fejük fölött. Arra kényszerítette őket, hogy másféle értelmezési keretbe helyezzék (túldimenzionálják) a fejleményeket.

Soros György sugallatára a „bevándorláspárti” erők EU-szerte egyszerre támadták meg a „bevándorlásellenes” kormányokat. Nálunk például azok a fránya ellenzékiek a Munka törvénykönyvét módosító jogszabály ürügyén, amelyet „rabszolgatörvénynek” neveztek el, holott a miniszterelnök úr is megmondta, hogy a munkavállalók helyzetét javítja. Már nem kellett eljelentékteleníteni a vidéki Magyarországon lezajlott tüntetéseket, ezért a kormány ellenőrzése alatt álló megyei napilapok ezen a héten már beszámoltak róluk.

Első munkahelyem a Hajdú-bihari Napló volt. Egyetemistaként amúgy is fél évtizedet töltöttem Debrecenben, és amíg élt a városszerte ismert nagybátyám, Zöldi cukrász a Bem térről, gyakran visszajártam. Érzelmi okból kísérem tehát figyelemmel a Hajdú Online tevékenységét. Két napja, december 19-én beszámolt egy tüntetésről. A tiltakozókat ellenzéki pártok és civil szervezetek hívták a gyülekezőhelyre, ahol körülbelül ötvenen jöttek össze. Sétáltak a városban, nagyjából százra gyarapodott a számuk, majd útjuk egy köztérbe torkollott, ahol már százötvenen lehettek. Ebből lett a tudósításban „mintegy száz” résztvevő.

Egy tüntetés hatékonyságát az dönti el, hogy a tiltakozók száma eléri-e a lakosság egy százalékát, a kétszázezres Debrecenben például kétezer embert. A tiltakozás erőtlenségén mit sem változtat az átlagszámítás, sajtószakmailag mégis érzékeltetni kellett volna a folyamatot: a tüntetők gyarapodását, esetleg apadását. Ez azonban nem fért bele a tizenhat sornyi tudósítás első felébe. A másik nyolc sorban kellett a hely a debreceni Fidesz kommentárjának. Elvileg dicséretes, hogy a szerkesztőség begyűjtötte a másik fél álláspontját is. De ha 17.30-kor kezdődött az ellenzéki megmozdulás, vajon miként sikerült beleírni a kormánypártiak értelmezését is, hogy 19.14-kor már meg is jelenhessen a cikk.

Kétféle válasz adható. Az egyik az, hogy a szerkesztőség legrutinosabb munkatársa vállalkozott az aláírás nélküli cikk elkészítésére. A másik pedig az, hogy budapesti sémára előbb készült el a helyi Fidesz-szervezet álláspontja, mint hogy elkezdődött volna a tüntetés.       

Az utókor okulására jegyzem ide, hogy a nyilvánosság fórumain szereplők közül tegnap Somogyi Zoltán volt az egyetlen, aki érzékeltette a nagy hírre vergődött petíció (folyamodvány, kérés, kérvény, követelés) teljes történetét.

A politikai elemzők azt vitatták, hogy mi lesz a tegnap ügyeletes szenzációjával. Ama bizonyos öt ponttal, amelyet Tordai Bence Párbeszéd-politikus a közszolgálat tévé óbudai székházában közlés céljából adott át egy meglepően udvarias középvezetőnek. Az értelmezők arra jutottak, hogy a Magyar Televízió nem fogja leadni, elvégre eddig sem adta le. E következetességben a hatalom rendíthetetlenségét vélték fölfedezni. Mindazonáltal a szociológus Somogyi utalt arra, hogy a látszólag egybehangoltan működő kormányzati médiahálózatban akadt egy szerkesztőség, amely közölte az ötpontos petíciót.

Nem nevezte meg ugyan a Tolnai Népújságot (Teol.hu-t), de kijelentésével kétségbe vonta a kormánypártok állítólag végiggondolt stratégiáját. Nem az összehangoltság és a rendíthetetlenség jele ugyanis, hogy miközben a közszolgálati tévé először elutasította az ellenzéki követelések bemondását, majd a tegnapi folytatásban is kitartott a petíció elhallgatása mellett, ám a kormányhoz közel álló Mediaworks egyik szerkesztősége, a szekszárdi közölte ugyanezt az öt pontot. Az sem nyomós érv az összehangoltság mellett, hogy a Mediaworks másik szerkesztősége, a szombathelyi Vas Népe (Vaol.hu) nem közölte az ellenzék követeléseit, noha az épülete előtt elvonuló tüntetők a postaládába gyömöszölték a petíciót. Ugyanezzel az erővel persze akár át is adhatták volna az ügyeletes szerkesztőnek, hátha megesik a szíve rajtuk.

Csak néhány évtizede foglalkozom médiapolitikával, ezért inkább beérem a történtek felvázolásával. A következtetést akkor vonom majd le, ha a fejleményekből megalapozott kép rajzolódik ki. Az ellenzéki petíció ügyében egyelőre ott tartunk, hogy a kormányzat az események után kullog. Ha az öt pont közléséért felelősségre vonja Finta Viktort, a Tolnai Népújság főszerkesztőjét, akkor felrója neki, hogy kilógott a sorból. Ha azonban békén hagyja, kimondatlanul is belátja, hogy jobban járt volna, ha emberei hétfőről keddre virradóra Óbudán, az MTVA székházában átveszik azt a fránya petíciót a tizenhárom ellenzéki politikustól, sőt be is olvastatják a közszolgálati híradóban. Akkor talán a kormányzat megúszta volna az egész országra kiterjedő tüntetéshullámot.   

Vas András tevékenységére a szállóige-gyanús mondatai miatt figyeltem föl. Nemcsak szorgalmas volt, hanem az álláspontját tömören, sarkosan, továbbgondolásra késztető módon fejezte ki. A kormány közeli kézbe került Somogy Hírlap állományából az elsők között bocsátották el. Hamarosan új otthonra lelt a tudósítói hálózatát hosszú kihagyás után szövögető Népszavában. Azóta sokat foglalkoztatott munkatárs, a patinás napilap ma reggeli számában például a kaposvári tüntetésről számolt be.

Tegnap este végigkísérte a tiltakozókat a gyülekezési ponttól a beszédek helyszínéig, egy köztérig. Miközben részletesen tudósított a fejleményekről, úgy becsülte, hogy kezdetben kétszázötvenen jöttek össze, később azonban további ötvenen csatlakoztak hozzájuk. A vidéki tüntetéshullámról írott bejegyzéseim nyomán vita kerekedett, és az érdemben hozzászólók többé-kevésbé egyetértettek abban, hogy a helybéli tiltakozás akkor hatékony, ha résztvevőinek száma eléri a lakosság egy százalékát. Ez a hatvanezernyi Kaposvárott hatszáz aktív ellenzéki lett volna. Megnéztem a megyei napilap online kiadását. A Sonline.hu tizenöt sorban számolt be a fejleményekről, és száz-százhúsz résztvevőre saccolta a tüntetők számát.

Ugyancsak a Mediaworkshöz tartozik a szombathelyi Vas Népe. Online kiadása, a Vaol.hu tegnap este tudósított a szerkesztőség előtt is elvonuló tüntetőkről. Akik egyébként a postaládájába gyömöszölték az ötpontos ellenzéki petíciót, amely körül hétfőről keddre virradóra a közszolgálati médiumok óbudai székházában burjánoztak az események. A tizenegy sornyi tudósításban nem jutott hely a tiltakozók számának. A rendezvényen résztvevőket a Nyugat.hu nevű szombathelyi portál „közel ezer”-re becsülte, a fővárosban szerkesztett 24.hu pedig „körülbelül nyolcszáz”-ra. E két számot kéne a nyolcvanezernyi városlakóhoz viszonyítani.

S hogy teljesebb legyen a kép, megnéztem, vajon a szintén mediaworkös Tolnai Népújság online kiadása, a Teol.hu miként foglalkozott a szekszárdi tüntetéssel. Huszonegy sornyi, korrekt tudósításban közölte ama bizonyos öt pontot is, amelyek Szombathelyen nem jutottak tovább a szerkesztőségi postaládánál. Hírt adott tizenöt-húsz tiltakozóról, de bizony nem ártott volna tudomást szerezni egy alternatív portál becsléséről is. Akkor most a tüntetők számát hitelesebben vethetnénk össze Szekszárd harmincezernyi lakosával. Bár félő, hogy a viszonyítás eredménye így is, úgy is lehangoló volna.     

Hozzám úgy jutott el a felvétel, hogy egyik digitális ismerősöm megosztotta a kormánypárti Mandiner, Origo és PestiSrácok nevű portálokon keringő coubot. Bocsánat az angol kifejezésért, de még nincs hiteles magyar fordítása. Úgy írnám körül, hogy tíz másodpercnyi videó. Valaki mond valami rövidet, fontosat, esetleg kínosat is, ráadásul a saját hangján - ezt nevezik hangharapásnak -, és a kép „amatőrsége” növeli az összhatás hitelességét.

A közszolgálati rádió, televízió épületében időző ellenzéki politikusok közül Bangóné Borbély Ildikó szembe fordult az okostelefonnal, és ezt találta mondani: „Kurva erős kép lenne, hogy lefekszünk a lépcső elé, és tarkóra rakjuk a kezünket.” A túszpózt javasolta, talán azért, mert túl sok bankrablásról készített filmet nézett. Az ellenzéki politikusok megfogadták a javaslatát. Láttuk őket hason fekve, arccal a padló felé, tarkóra tett kézzel. „Mit szólsz hozzá?” - kérdi kajánul digitális ismerősöm a másik oldalról. Azt, hogy Bangóné kikotyogta, amit az ügyesebben kommunikáló politikusok nem szoktak az orrunkra kötni.

De vajon miért gondolja digitális ismerősöm, vagy bárki, hogy a parlament ellenzéki padsoraiban üldögélő politikusok kivétel nélkül grállovagok? Nekik is vannak céljaik, amelyeket igyekeznek elérni. Itt vannak például a múlt hét közepén megszavazott törvények a túlórákról és a közigazgatási bíróságokról. Az utóbbi a jogállam megszüntetését jelenti majd, egyelőre azonban még nem érezhetjük a hatását. A nagyközönség szempontjából annyira elvont, hogy képtelenség volna ellene mozgósítani a társadalmat. Bezzeg a rabszolgatörvényként elhíresült jogszabály, amely a beterjesztő Kósa Lajos szerint is minimum több százezer embert érint.

Még mindig nem lehet tudni, hogy a kormánypártok kinek a nyomására, milyen gazdasági érdekcsoport kedvében járva erőltették át az országgyűlésen. A tüntetéssorozat kellős közepén azonban bebizonyosodott az, amit december 13-án még hezitálva fogalmaztam meg: „Fontos lehet Orbánéknak a túlóra-törvény, ha vállalták a kockázatot, hogy összeforrasztják az ügyesen szétmorzsolt ellenzéket.” Az ellenzék fiókjában kétségkívül nem Bangóné a legélesebb kés, ezért kitudódott a faramuci ötlet. Nekem se tetszik, mindazonáltal neki köszönhető, hogy utólag talán már elhiszi az olvasó, vajon az április 8-i választáson miért szavaztam olyan pártra, amelyben nincsenek politikusok.

A tegnapelőtti bejegyzésnek azt a címet adtam, hogy Hányan szoktak tüntetni Pécsett? Azt pedzegettem, hogy milyen tiltakozási kultúra alakult ki a mecsekalji városban. Az úgynevezett rabszolgatörvény parlamenti megszavazását Pécsett is rossz néven vették, és két tudósító, Nimmerfroh Ferenc meg Ungár Tamás becslése közül Feriét fogadtam el. Ő 5-700-ra saccolta a tüntetők számát.

A bejegyzéshez hozzászólt Ungár Tamás, aki kifejtette, hogy egy sorba öten fértek, és kezdetben 405-410 résztvevőt számolt össze. Ahogy azonban közeledtek a Kossuth térhez, 435-440-re gyarapodtak, majd a köztéren 30-40-en csatlakoztak hozzájuk. Ezért „félezer” tüntetőről számolt be a Népszava olvasóinak. Utólag azért választanám mégis inkább Tamás adatát, mert ő nem becsült, hanem ötösével számolt. S ezzel máris a becslések-számolások sűrűjében vagyunk. A tüntetéssorozat ugyanis nemcsak Budapesten folytatódott, hanem a vidéki városokban is elkezdődött.

Tegnap például Debrecenben mozdultak meg az emberek. Egy független forrás szerint 300-an voltak, és a rendezvény végpontján 400-an lettek. A kormányhoz egyre közelebb álló Hajdú Online viszont másfél sorban 50-100 tüntetőről számolt be. A Médianapló évfolyamaiból kikerestem, vajon a debreceniek régebbi megmozdulásairól miként számolt be az akkor még függetlenebb Haon.hu. A 2014-es számok a netadó elleni tiltakozást tükrözik, a 2015-ösök pedig inkább a tanügyi központosítás ellenit. Utána azonban a szerkesztőség kétszer is tulajdonosváltáson ment keresztül, és minél közelebb jutott a kormányhoz, annál távolabb került a hiteles tudósítás műfajától. Íme: ’14/300, 250, 100, ’15/100, 200.

Tegnap délután más városokban is felvonultak. Egy független forrás szerint Békéscsabán 200-an kezdtek, és 450-en fejezték be, a Beol.hu szerint csak 100-an. Számok a korábbi évekből: ’14/30, 200, ’15/100,100. Győrött egy független forrás szerint 700-an kezdtek, és 500-an fejezték be. A Kisalföld online kiadásában nem találtam tudósítást. Számok a korábbi évekből: ’14/60, 350, ’15/34,150. Szegeden az egyik forrás szerint tegnap 600-ra rúgott a tiltakozók száma, a Délmagyarország című napilap ezer résztvevőről számolt be. Számok a korábbi évekből: ’14/1500, 2000, 300, ’15/100, 200.

Mire a fővárosban szerkesztett médiumok fölfedezték, hogy nemcsak budapesti utcákon, köztereken vannak kormányellenes tüntetések, a vidéki városokban lassacskán elfogytak a tiltakozók.