Médiatörténeti pillanat volt. 2016 nyarán két ismert, öltönybe öltözött országgyűlési képviselő társaságában beült a stúdióba egy ismeretlen, rövidnadrágos és pólós fiatalember. Civil passzivistának nevezte magát, és miközben a politikusok szertartásosan köszöntötték a „kedves” nézőket, ő magasba emelte a kezét, majd csuklóból mozgatta. Pá-pá.

A honatyák méltóságteljesen fejtették ki álláspontjukat az időszerű kérdésekről, a Magyar Kétfarkú Kutya Párt elnöke viszont savköpő menyéteket küldött Szíriába, hogy legyőzzék az Iszlám Állam vérszomjas harcosait, továbbá ingyen sört és örök életet ígért a magyar választópolgároknak, ráadásul űrállomást Felcsútnak. A politikusok dermedten néztek össze, arcukra fagyott a mosoly. Azóta Kovács Gergely a nyilvánosság előtt leplezi le a kormányzati manipulációkat és az ellenzéki ötlettelenségeket. Hülyére veszi azokat, akik hülyére vesznek bennünket. Neki is szerepe van abban, hogy 2018. április 8-án olyan pártot választottam, amelyben nincsenek politikusok.

Most interjút adott a Magyar Hang című hetilapnak, és a legutóbbi számban a szokásos módján szórakoztatott bennünket. Akadt azonban egy pillanat, amikor elkomolyult, és ezt találta mondani: „Minket nem nagyon érintett a hagyományos médiumok, a Népszabadság, a Magyar Nemzet, a Heti Válasz megszüntetése, hiszen lényegesen kevesebbet foglalkoztak velünk, mint a többi ellenzéki párttal. Az ATV-ben például a választás óta kétszer voltam vendég, a Kutya Párthoz hasonló támogatottságú pártok képviselői naponta hívják be kétszer.”

Érteni vélem, hogy a viccpárt elnökét miért hanyagolják a tévések. Harci fegyvere, az irónia értelmiségi műfaj, és nem mindenki érti, vagy ha érti is, lefagy, és vérig sértődik. Ezzel magyarázható, hogy a műsorszerkesztők már csak önmagában merik meghívni a stúdiókba. Még képes volna elrontani a hótt komoly, nyársat nyelt megélhetési politikusok üzletét. Azt is értem, hogy közelebb áll hozzá a digitális sajtó, ezért mondja azt, hogy „Átalakult a nyilvánosság, az online és az utca lett az ellenzék igazi terepe.” Azt nem értem, hogy miért nem zavarja a nyilvánosság kormányzati korlátozása, még ha az leginkább a számára nehezebben elviselhető hagyományos sajtót érinti is.

Kiábrándító, hogy egy vérbeli civil passzivistából röpke két és fél év alatt hiú reálpolitikus lett. Elvégre a médiaszemlélete odáig szűkült, hogy a nyilvánosság fórumait annak alapján ítéli meg, vajon hányszor készítenek vele interjút.    

Hírlap csata lesz belőle. Most még csupán ott tartunk, hogy Ungváry Krisztián történész a Klubrádió tegnapi műsorában tájékoztatta a hazai közvéleményt. Megpróbálom röviden felvázolni a fejleményeket.

Egy romános vezetéknevű német történész, Joseph Croitaru, aki 1960-ban született Haifa városában, írt egy figyelemre méltó cikket a Frankfurter Allgemeine Zeitung karácsonyi számába. Ehhez szólt hozzá január 2-án az 1947-ben, Tel Aviv városában született Michael Wolffsohn. E másik német történész cáfolta Horthy Miklós felelősségét a vidéki zsidóság deportálásában, mondván, hogy „1944 márciusa óta a német megszállók uralták Magyarországot, és már nem Horthy gyakorolta a hatalmat, hanem a nyilaskeresztesek”. Ehhez szólt hozzá a negyvenes éveiben járó magyar történész, Ungváry Krisztián, aki szintén olvasólevélben fejtette ki, hogy Wolffsohn téved. Elvégre a nyilasok csak 1944. október 16-án kerültek hatalomra, a deportálást pedig Horthy kormányzósága alatt, május 15. és július 9. között hajtotta végre a magyar állam.

„Professor Dr. Michael Wolffsohn, München” tehát benézte az ügyet. Vajon azért tévedett-e, mert fogalma sincs a valójában történtekről? Vagy pedig van fogalma, a Schmidt Mária-féle Sorsok Háza-kuratórium egyik tagjaként azonban szerepet vállalt Horthy Miklós szerecsenmosdatásában? Ezt majd a történészek eldöntik. A maradék sorokat inkább egy feledésbe merült epizódra szánom. Volt egy miniszterelnökünk, Gyurcsány Ferencnek hívják, aki 2007 március legelején megszólalt a londoni The Times hasábjain. A brit újságírónak elmagyarázta, hogy „árpádsávos zászló alatt több százezer zsidót hurcoltak Auschwitzba”.

Csakhogy 1944 tavaszán és kora nyarán a Magyarországot megszálló Hitler még nem tartotta a nyilasokat megbízhatónak, ezért a vidéki zsidóság deportálását Horthy Miklós államapparátusára bízta. Szálasi Ferenc, aki a kormányzó szélsőjobboldali ellenzékét szervezte, csupán fél év múlva került hatalomra, amikor a kormányzónak nem sikerült kiugrania a háborúból. Mire a nyilas hatalomgyakorlást jelképező árpádsávos zászlók a Magyar Államvasutak vagonjait díszíthették volna, Auschwitzban már elpusztult 400 ezer magyar állampolgár. Okkal fanyalgunk az egyik legtekintélyesebb német történész kínos, megbotránkoztató kijelentésén, ódzkodásért azonban nem kell a szomszédba, Münchenig menni. Hajdani miniszterelnökünk itt, Budapesten nézte be a magyar történelem egyik legszörnyűbb mozzanatát.

Szüleim a Dugonics téren laktak. Ha kinéztem az ablakon, a szegedi író, Dugonics András szobra tárult elém. Mögötte a szökőkút, a kilátást az egyetemi könyvtár épülettömbje zárta le. Ide tegnap délután aligha fért el kétezer ember, ahogy több forrás is hírül adta. Mégse vonom kétségbe a becslés hitelességét.

A kormánypárti Szegedma.hu portál arról írt tegnap este 20.18-kor, hogy „több mint ezren” voltak. Ha a tüntetők innen átvonultak az ötpercnyi sétára lévő Rákóczi térre, a megyei kormányhivatal épületéhez, akkor az út közben hozzájuk csatlakozókkal együtt akár kétszer többen is lehettek. Egyébként a rendszerváltás előtt itt székelt a megyei tanács, a téren pedig egy Lenin-szobor álldogált. Néha megtörtént, hogy tréfás kedvű fiatalok éjszakánként zsíros kenyeret helyeztek a lefelé csüngő kezébe. Ők nem voltak sem ezren, sem kétezren.

Korrekt volt a korántsem ellenzéki napilap, a szegedi Délmagyarország tudósítása. Az online változat 19.25-kor került föl a világhálóra, és az 1910 óta működő újság összefoglalta a szónokok mondandóját. Kár, hogy nem idézte őket szó szerint, mint a Botka-féle polgármesteri hivatal kiadásában megjelenő portál, a Szeged.hu. A tüntetők számára sem tért ki, csupán annyit írt, hogy „csaknem megtelt a Dugonics tér”. A hangvétele meglepően tárgyilagosnak hatott. Vajon mivel magyarázható ez? Azzal talán, hogy a központosított kormányzati kommunikáció irányítói taktikát változtattak?

A kormányellenes tüntetések elhallgatása helyett elviselik, hogy a vonzáskörükben lévő szerkesztőségek kezdenek áttérni a tudósításra? Ennek jelentőségét nem becsülném túl, mert a megváltoztatott taktika jegyében a tudósításokat övező cikkekből az ellenzéki pártok által megtévesztett emberek felvonulásai bontakoznak ki. Vagy azzal magyarázható a figyelemre méltó fejlemény, hogy hivatalosan még nem fejeződött be a megyei napilapok egyesítése a Közép-európai Sajtó és Média Alapítványba? A Délmagyar.hu impresszumában ma reggel is azt olvastam, hogy a Lapcom adja ki, Andy Vajna magántulajdona. Állítólag az baj vele, hogy fontosabb neki az üzleti bevétel, mint a kormányzati szándék.

Szegednek 161 ezer lakosa van. Ha tegnap ezernél többen és kétezernél kevesebben tüntettek a kormányzás ellen, akkor a helybéliek körülbelül egy százaléka nyilvánította ki az érzelmeit. Vajon mi, pestiek belegondoltunk-e, hogy a fővárosnak 1,7 millió lakosa van, és a szegedi tüntetés megfelel 17-20 ezer budapesti ember tiltakozásának?      

„A ’független’ újságírás valójában a fősodorbeli újságokból kiábrándult, legtöbbször elbocsátott újságírók egyetlen alternatívája.” Csalóka az idézet, mert nem nálunk hangzott el, hanem Tel Avivban, egy konferencián tavaly, november 30-án. Az a benyomásom, hogy összefüggés mutatható ki az újságírás értéke és az ütős mondat között.

Idestova negyedszázada van heti rovatom valamelyik újságban. Elismerem, hogy torz az általam alkotott kép, mert csak ütős mondatok révén nem értelmezhető hitelesen a nyilvánosság eszközrendszere. Ahhoz a vélemény-újságírás áttekintése mellett szükség volna a hírekkel foglalkozó újságírók értékelésére is. A jó mondat mégis jelez valami fontosat egy redakció tevékenységéből. A digitális sajtó felnőtté válásával átalakult ugyan a mezőny, ám abban évek óta nincs változás, hogy a heti összeállításhoz mintegy száz orgánumban böngészem a mondatokat.

A politikai változások következtében a Népszabadsággal, a Magyar Nemzettel, a Heti Válasszal és a Vasárnapi Hírekkel évi három-négyszáz mondat távozott, a megyei napilapok felvásárlásával pedig körülbelül ezerre nőtt a deficit. Az már a médiahelyzet iróniája, hogy a mondatszerzők nem vesztek el, csak felületet változtattak. Legtöbbjük közösségi fórumon, például a Facebook üzenőfalán kötött ki. Beszédes számok a fészbukos termésről. 2011: 25, 2012: 37, 2013: 52, 2014: 61, 2015: 71, 2016: 92, 2017: 101, 2018: 118. A tavalyi mezőnyhöz kéne őket viszonyítani.

ATV: 130, Facebook,com: 118, Népszava: 99, hvg.hu: 83, FüHü.hu: 75, Hír TV: 69, Index.hu: 57, Magyar Idők: 40, Magyar Rádió: 34. A ritkább megjelenés miatt külön vettem a hetilapokat. Magyar Narancs: 34, Vasárnapi Hírek: 29 (hiányzik egy hónapja az évből), Heti Válasz: 18 (fél éve hiányzik), Figyelő: 4. Az ütős mondat felső szintje a szállóige, íme, a tavalyi felhozatal. 15: ATV, 11: Facebook.com, 6: Magyar Rádió, 5: 24.hu, hvg.hu, Népszava, 168 Óra, 4: Hír TV, Magyar Idők, 3: Magyar Hang, 2: FüHü.hu, Heti Válasz, Magyar Narancs, RTL Klub. 1: Bama.hu, Centrum TV, Duna TV, Heti TV, InfoRádió, Katolikus Rádió, M4, Miniszterelnök.hu, 444.hu, PestiSrácok.hu, Vasárnapi Hírek, WMN.hu, YouTube.com, Zalai Hírlap.

Egyébként az alternatív újságírás Tel Avivban tanácskozó képviselői elhelyezték magukat az izraeli médiában és a világtrendben. Arra jutottak, hogy mozgalmuk nem virágzik annyira, mint az Egyesült Államokban, de „szépen csírázik”. Vajon mi csírázgatunk-e?

Néhány napos késéssel tudtuk meg, hogy 2018. december 26-án meghalt Larry Roberts, az internet atyja. Az atyákból több is van, a Magyar Távirati Iroda fel is sorolta Bob Kahnt, Vint Cerffet és Len Kleinrockot. John Kemeny neve nem azért ugrott be, mert hiányolom a listáról. Őszintén szólva nem tudom, volt-e közvetlen köze az ARPANET betűszóval jelölt ősinternethez. Emlékezetem mélyéről azonban felötlött, hogy ő szintén december 26-án halt meg, igaz, negyedszázaddal korábban.

Kemény János a pesti Berzsenyi Gimnáziumban érettségizett, majd a zsidótörvények elől a családjával együtt kivándorolt Amerikába. Tizennyolc évesen, 1944-ben lépett be a hadseregbe, és a kiskatonát matematikai felkészültsége meg magyar nyelvtudása miatt beosztották Los Alamosba. A kísérleti központban akadt néhány magyar tudós az atombombán dolgozók csapatában. Így ismerkedett meg Kármán Tódorral, Neumann Jánossal, Szilárd Leóval, Teller Edével és Wigner Jenővel. A háború után a csoport vezetője, Oppenheimer professzor a Princeton-egyetem matematika szakán végzett fiatalembert beprotezsálta Einsteinhez tanársegédnek.

Innen már egyenes út vezetett az egyik legpatinásabb főiskolára. A Dartmouth College Bostontól északra, New Hampshire államban, Hanover városában található, 1769-ben alapították. E felsőoktatási intézményben lett John Kemeny huszonévesen tanszékvezető, majd a rektorságig vitte. A múlt század hatvanas éveiben pedig egy Kurtz nevű kollégájával kidolgozta a BASIC-nyelvet. A betűszó mögött tudományos vita rejlik. Keményék azok közé tartoztak, akik nem hittek az informatikusok titkos nyelvében, ezért olyan programnyelvet találtak ki, amelyet a nem szakemberek, például az egyetemisták is elsajátíthattak. Nélkülük jóval később lett volna a világháló mindenkié.

Ehhez persze az is kellett, hogy a számítógép lelkének, a processzornak a kapacitását teljes mértékben kihasználhassák. Ha valaki épp nyomtatta a szöveget, egy másik diák tudomást szerezhetett arról, hogy szabad a számítógép. Nem lepődnék meg, ha egy nálam számítástechnikailag felkészültebb cikkíró kimutatná, hogy a mikroprocesszor atyjára, Andy Grove-ra (Gróf Andrásra) hatott Kemény Jánosék időbeosztásos rendszere.

Az ősinternet magyar atyja egyszer járt itthon, 1964-ben, ám jelenlétének híre nem lépett túl a tudományos élet keretein. 1992-ben bekövetkezett haláláról is csak háromsornyi közlemény látott napvilágot. Ennek most a tízszeresét szenteltem neki.  

Belekezdtem a Médianapló tizennyolcadik évfolyamába. Egyetlen napot se hagytam ki, a nyilvános tűnődés életformámmá vált. A legtöbb glosszát vonaton írtam, úgynevezett InterCity-professzorként. Tanítani jártam Szombathelyre, Székesfehérvárra, Szegedre, Egerbe és Nyíregyházára, a legutóbbi városban például 347-szer fordultam meg. Különböző felületeken több mint hatezer Médianapló látott napvilágot. Vagy kétezer a Klubháló nevű diákportálon jelent meg, ott alakult ki a profiljuk.

A szemináriumon megbeszéltük a média időszerű kérdéseit, de ha kifutottunk az időből, akkor az egyik nyitott kérdést 2500 karakternyi terjedelemben gondoltam tovább. S mert a főiskolások és egyetemisták az ország különböző részein olvasták, képben voltak a következő szemináriumon, és élőszóban folytathattuk a diskurzust. Ez később, amidőn megszűnt a Klubháló, azért okozott gondot, mert az új közlési helyek révén a diákoknak szánt megnyilvánulások felnőtt (türelmetlenebb, gyűlölködőbb) közegbe kerültek.

A kommentkultúra vegyes összetételű művelőitől nem várhatom el, hogy figyelembe vegyék a diákos szempontokat. Ők a címben föltett kérdésre egyértelmű választ követelnek, holott a tanár kollégákkal együtt olyan szakágat képviselünk, amelyet még nem lehet médiatudománynak nevezni. Vannak persze nálunk médiatudósok is, a szakmában mégis rengeteg a nyitott kérdés. Halmozódnak, árnyalódnak ugyan a válaszok, de még nem érték el az általánosítás ama szintjét, amelyet tudománynak lehetne vélni.

Eddig hatvankilencszer adtam elő a hazai médiapolitika száz évét, 1914-től napjainkig. Írtam róla egy 210 oldalas jegyzetet, amikor azonban vizsgáztattam belőle, a diákoktól elkértem a kinyomtatott változatot, és kíváncsiságból átnéztem a kijelölővel színesített, olykor átírt sorokat. Van ugyanis egy irigylésre méltó tulajdonságuk: egyszerűsítik a tanár olykor bonyolult, göcsörtösen megfogalmazott gondolatmenetét. Így szűkült a médiapolitikai jegyzet 170 oldalnyira. Összegyűjtöttem például a médiapolitika meghatározásait, és a harmincnyolcból kettő származik vizsgázó diáktól, a harmadikat szintén diák fűzte az egyik bejegyzéshez.

Köszönet a társalkotóknak-törzsolvasóknak. Mintegy 1200 digitális ismerősöm között százötvenre rúg a számuk. Az pedig a Blog.hu szolgáltatásából tudható, hogy tavaly a szemináriumi keretek közül kiszabadult Médianaplót 1042260-an olvasták. A mai bejegyzés végén ennél meglepőbb poén aligha jutott volna eszembe.   

Tegnap este fontos cikket tett föl Varga Attila az Index digitális felületére. A cím - Rémálmot csinált a 2018-as évből a lakájmédia – bombasztikus ugyan, de aki irtózik az olvasásra ösztönző címektől, az egyéb gazságokra is képes. A szerző a kormánypárti médiahálózat idei teljesítményét értelmezte. Talán nem haragszik meg, ha nem a dicsérendőket emelem ki alapos elemzéséből, hanem azt a mozzanatot, amelyet érdemes lett volna árnyaltabban megfogalmazni.

Szerinte a közszolgálati médiumok vezetői megúszhatták volna az országos botrányt, ha „ahelyett, hogy beengedték volna Szél Bernadettéket a stúdióba, hogy 1,5 perc alatt felolvassák követeléseiket, és hazamenjenek, befeszültek, és saját maguk kreáltak egy szappanoperát”.  Nos, a tizenhárom ellenzéki képviselőnek joga van belépni a közintézményekbe. Ha ebben bárki megakadályozza őket, akkor törvénysértést követ el. Ebből azonban nem következik, hogy beléphetnek a stúdióba is. Legföljebb azt tehetik meg, hogy fölveszik a kapcsolatot a felelős (vagy ügyeletes) szerkesztővel, és átadják neki a beolvasásra szánt petíciót.

Ők azonban utólag úgy értelmezték a történteket, hogy szerették volna felolvasni ama bizonyos öt pontot. (Ezt a véleményt fogadta el Varga Attila is.) Erre számtalan példa van, de csak forradalmi helyzetben szokott előfordulni. A petíció átvétele, feldolgoztatása és beolvastatása a szerkesztőség feladata lett volna, amely nem végezte rendeltetésszerűen a közszolgálati dolgát, ezt azonban már a honanyák és honatyák akciójától függetlenül kéne megítélni. A történeti hűség kedvéért megjegyzem, hogy december 19-én, 20-án és 21-én akadtak szerkesztőségek, amelyek engedtek az ellenzéki nyomásnak.

Velkovics Vilmos, az Echo TV műsorvezetője meglepődött, amikor Bárány Balázs szocialista politikus interjúhelyzetben elővette a petíciót, és beolvasta az öt pontot. A Tolnai Népújság online kiadása, a Teol.hu viszont a szekszárdi tüntetésről közölt tudósításba szőtte a petíció pontjait. Ugyanezt tette a 24 Óra című tatabányai napilap online kiadása, a Kemma.hu is. E három orgánum a közlés időpontjában magántulajdon volt, bár gyakorlatilag ugyanahhoz a hálózathoz tartoznak. Ezért inkább az a benyomásom, hogy zavar támadt a kormányzati kommunikációban.

Ezzel magyarázható, hogy az Echo TV-ben, Szekszárdon és Tatabányán megúszták a nagyobb botrányt. Gyanútlanul vagy tudatosan viselkedtek úgy, mintha közszolgálati médiumok lettek volna.             

„Piaci és hirdetési szempontból nyilván előnyös egy médiaholding” - válaszolta újságírói kérdésre a legutóbbi kormányinfón Gulyás Gergely. A nyilvánosság egyik képviselője a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány iránt érdeklődött, a miniszterelnökséget vezető miniszter pedig a nyilvánnal azt fejezte ki, hogy nem teljesen biztos a kormánypárti médiumokat összefogó ernyőszervezet mibenlétében. Hadd segítsek neki az értelmezésben.

A média ugyebár a nyilvánosság eszközrendszere. Ha egy nonprofit alapítvány nevében is olvasható a média szó, akkor nyilvánvaló, hogy van benne papír alapú újság, rádió, televízió és internetes portál is. Már nehezebb körülhatárolni a holding holdudvarát. Az angol hold ige azt jelenti, hogy valaki tart, fog valamit. Főnévként valaminek a megtartása, tartószerkezete, tárolása, sőt talán még a tartósítása is. Átvitt értelemben vagyont, tulajdont, birtokot is jelent, üzleti értelemben pedig cégcsoportot, csúcsvállalatot.

A legmeglepőbb értelmezés közelebb vihet bennünket a kormányzati kommunikáció csúcsszervéhez. Labdatartó középpályást is jelent, ama szellemi vezért, aki fejjel játssza a focit. Összeszedi a labdákat, dajkálgatja, amíg fölfejlődnek a csatárok, majd a megfelelő pillatatban, amikor még nem les, kiugratja őket, és gólokat lövet velük. Orbán Viktorról tudható, hogy jobboldali középpályás Magyarország csapatában, és Mészöly Kálmán háromszoros szövetségi kapitány szerint „Ha nem adja politikára a fejét, akár NB I-es futballista is lehetett volna.” (Dunaújvárosi Hírlap, 2001. július 5.)

A holdingnak kockázatcsökkentő és hatékonyságnövelő szerepe is van. A kockázatcsökkentés annyiban érvényes a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítványra, hogy amíg az isteni középpályás tartogatja a labdát, addig sincs az ellenfélnél. A hatékonyságnövelés pedig úgy értelmezhető, hogy a kormányzati nyilvánosság eszközrendszerében az egy kalap alá vett médiumok kihasználhatják a szinergiában rejlő lehetőségeket. A görög-latin szó együttes hatást, együttműködést jelent. Azt, hogy a feladatot, amelyet az ernyőszervezet tagjai külön-külön nem képesek elvégezni, közösen képesek megoldani.

Ha jól értelmezem a kancelláriaminiszter szavait, az immár kormányzati kézben tartott médiumok összehangolásából hatékonyabb teljesítmény jöhet ki. Az összehangolásra azonban van egy szellemi körökben ismert német kifejezés, a gleichschalten. Történelmi okok miatt kelt kínos érzéseket.     

Együtt érettségiztünk, majd kétszáz kilométernyire kerültünk egymástól. Nyugdíjas ügyvéd egy kisvárosban, nemrégiben operálták, otthon gyógyulgat. Tegnap délután félórányit beszélgettünk. Annyira belemelegedett, hogy már nem is hallotta, mit kérdezek, csak fújta a magáét.

A telefonálás hátránya, hogy két ember nem látja egymást, nem olvasnak egymás szeméből, testbeszédéből, kapcsolatteremtésük (kommunikációjuk) a süketek párbeszédébe torkollik. E furcsa közjáték miatt nem hallgathattam élőben a Klubrádió Bolgár-műsorát, benne a mintegy félórányi telefoninterjút L. Simon Lászlóval, a Fidesz kultúrpolitikusával. Mindazonáltal éjfél után, az ismétléskor mégis sikerült figyelemmel kísérni az épületes beszélgetést. Egymás szavába vágtak, folyamatosan félreértették egymást, talán mert a téma túl fontos volt ahhoz, hogy kultúremberként váltsanak szót a kultúráról.

A cégek társasági adókedvezményét, a TAO-t megszüntette a kormányzat az előadó-művészetekben. A színházi élet képviselői attól tartanak, hogy belepusztulnak a döntésbe. Hiába vigasztalta őket L. Simon azzal, hogy a TAO nem vész el, és január 20-tól épp úgy 37 milliárd forintnyi lesz, mint az eddigi konstrukcióban, nem jut azonban belőle ama fránya csalóknak, akik ál-előadások révén csíptek le néhány milliárdot. Tetszetős érvelésével szemben két ellenérv hozható fel. Az egyik az, hogy a hazai fociba csordogáló TAO-milliárdokat is csalók fölözik le, méghozzá nagyobb csirkefogók, a kormány mégse szüntette meg a magyar labdarúgás adóból leírható támogatását. Vajon miért nem?

A másik ellenérv az, hogy az új szisztémában már nem maguk a cégek döntik el, melyik színháznak adják a nyereségük törvényileg meghatározott részét, hanem a kormány által kinevezett döntnökök. Márpedig a legutóbbi nyolc és fél évben az Orbán-kormányokat nem úgy ismertük meg, mint amelyek távol tartják bizalmi embereiket a zsűritagságtól. A most tetemre hívott L. Simon László kétszer is volt államtitkár. Miniszterei közül mindkettővel (Balog Zoltánnal és Lázár Jánossal) meggyűlt a baja, mert a saját véleményét is kifejtette a kulturális folyamatokról. Tisztában van azzal, hogy az úgynevezett kultúrharc kellős közepén lesz esély legalábbis az alternatív színházak kivéreztetésére.

Ezzel magyarázom, hogy igyekezett elütni a rá záporozó kérdések élét. Egyszerűbben szólva agyonbeszélte Bolgár Györgyöt, az egyik legrutinosabb műsorvezetőt. Ami figyelemre méltó teljesítmény, színházban is megállná a helyét.  

A Népszava mai számában érdekes interjú jelent meg. A Klubrádió tulajdonosa, Arató András nem utalt ugyan Van-e pénz a kormánykritikus sajtóra? című bejegyzésemre, de pontosította számomat, az ötvenmilliót. Szerinte a legutóbbi kampány hetvenmillió forintot hozott. Elmondta, hogy évente 150-200 millió jön össze. Ha tehát a Klubrádiót naponta kétszázezren kísérik figyelemmel, akkor a hallgatók átlagosan évi ezer forinttal támogatják. A bejegyzés hozzászólói azt firtatták, hogyan képzelem a „közösbe” vinni az ellenzéki orgánumok számláján elkülönített adományokat.

Állítólag azt fejtegettem, hogy ha e pénzeket összedobnánk, több százmillió forint jönne ki, amiből sokkal több embert lehetne elérni. Nem erre gondoltam. Inkább a Sajtóalapra, amelyről annyit érdemes tudni, hogy benne volt az MSZP 2002-es választási programjában. Kár, hogy a koalíciós tárgyaláson elhalálozott, mert a bevált skandináv és német modellt magyarította volna. Az országgyűlés a költségvetés meghatározott százalékát rendelte volna az Alaphoz, vagy a kormányzati reklámkeret tíz százalékát. A Sajtóalap ebből tartotta volna életben ama veszteséges orgánumokat, amelyek értéket teremtenek. Ehhez persze a politikusok helyett olyan közéleti személyiségeket kellett volna döntési helyzetbe hozni, akik nem engedhetik meg maguknak a pártosságot.

A jelöltjeim azt keresnék, mi hiányzik ahhoz, hogy a szerkesztőség hatékonyabb legyen. Például a Heti Válasz romjain létrehozott Válaszonline.hu sebezhető pontja, hogy nyilván anyagi okból lemondott a saját hírszolgálatról. A Sajtóalap pénzéből egy évig fizethetne három hírújságírót. A Magyar Nemzet romjain felépített Magyar Hang azért íratja túl a témáit, hogy belső munkatársakkal tölthesse ki a hetilap terjedelmét. A Sajtóalap támogatásából telne a külső munkatársak foglalkoztatására is. A Népszava azért nem lép túl a bűvös 25 ezer példányon, mert még mindig inkább csak Budapesten és környékén vásárolják. Van ugyan három vidéki tudósítója (Doros Judit, Ungár Tamás és Vas András), de a Sajtóalap támogatásából kiegészíthetné az országos hálózatát. A Nyomtassteis! című digitális hetilap pedig arra kapna pénzt, hogy közéleti szórólapként naponta jelenhessék meg.

A kormánykritikus újságokat, portálokat, rádiókat és tévéket aligha lehet lebeszélni arról, hogy a saját számlájukra kérjék a médiafogyasztók anyagi támogatását. A Sajtóalap azzal egészítené ki az apanázsukat, hogy átlendítené őket a holtponton. Segítene színvonalas tartalommal kitölteni a sebezhető pontjaikat.