Médiatörténeti pillanat volt. 2016 nyarán két ismert, öltönybe öltözött országgyűlési képviselő társaságában beült a stúdióba egy ismeretlen, rövidnadrágos és pólós fiatalember. Civil passzivistának nevezte magát, és miközben a politikusok szertartásosan köszöntötték a „kedves” nézőket, ő magasba emelte a kezét, majd csuklóból mozgatta. Pá-pá.

A honatyák méltóságteljesen fejtették ki álláspontjukat az időszerű kérdésekről, a Magyar Kétfarkú Kutya Párt elnöke viszont savköpő menyéteket küldött Szíriába, hogy legyőzzék az Iszlám Állam vérszomjas harcosait, továbbá ingyen sört és örök életet ígért a magyar választópolgároknak, ráadásul űrállomást Felcsútnak. A politikusok dermedten néztek össze, arcukra fagyott a mosoly. Azóta Kovács Gergely a nyilvánosság előtt leplezi le a kormányzati manipulációkat és az ellenzéki ötlettelenségeket. Hülyére veszi azokat, akik hülyére vesznek bennünket. Neki is szerepe van abban, hogy 2018. április 8-án olyan pártot választottam, amelyben nincsenek politikusok.

Most interjút adott a Magyar Hang című hetilapnak, és a legutóbbi számban a szokásos módján szórakoztatott bennünket. Akadt azonban egy pillanat, amikor elkomolyult, és ezt találta mondani: „Minket nem nagyon érintett a hagyományos médiumok, a Népszabadság, a Magyar Nemzet, a Heti Válasz megszüntetése, hiszen lényegesen kevesebbet foglalkoztak velünk, mint a többi ellenzéki párttal. Az ATV-ben például a választás óta kétszer voltam vendég, a Kutya Párthoz hasonló támogatottságú pártok képviselői naponta hívják be kétszer.”

Érteni vélem, hogy a viccpárt elnökét miért hanyagolják a tévések. Harci fegyvere, az irónia értelmiségi műfaj, és nem mindenki érti, vagy ha érti is, lefagy, és vérig sértődik. Ezzel magyarázható, hogy a műsorszerkesztők már csak önmagában merik meghívni a stúdiókba. Még képes volna elrontani a hótt komoly, nyársat nyelt megélhetési politikusok üzletét. Azt is értem, hogy közelebb áll hozzá a digitális sajtó, ezért mondja azt, hogy „Átalakult a nyilvánosság, az online és az utca lett az ellenzék igazi terepe.” Azt nem értem, hogy miért nem zavarja a nyilvánosság kormányzati korlátozása, még ha az leginkább a számára nehezebben elviselhető hagyományos sajtót érinti is.

Kiábrándító, hogy egy vérbeli civil passzivistából röpke két és fél év alatt hiú reálpolitikus lett. Elvégre a médiaszemlélete odáig szűkült, hogy a nyilvánosság fórumait annak alapján ítéli meg, vajon hányszor készítenek vele interjút.