Két gyöngyszemmel gyarapodott a XXI. századi magyar újságírás dicsőséglistája. Abból az alkalomból, hogy a Debreceni Egyetem díszdoktorrá avatta a Magyar Nemzeti Bank elnökét. Összefoglalom, mi jelent meg erről két online újságban.

A 444.hu-n Albert Ákos cikkének címe ez: „Matolcsy György csatlakozott Vlagyimir Putyinhoz, ő is a Debreceni Egyetem díszdoktora lett”. (2019.03.14. 15 óra 42 perc) A szerző kifejtette, hogy a felsőoktatási intézmény „amúgy elég sajátosan osztogatja a díszdoktori címeket”. De hogy megállapítása még hitelesebb legyen, egy linket is megadott. Nos, haszanz (Haszán Zoltán) korábbi cikkében ez olvasható: „Aztán jött Vlagyimir Putyin díszpolgári címe, ami ellen több tanszék is tiltakozott.” (444.hu, 2019.01.25.)

Egyelőre ne siessük el a következtetést, mert íme, a kacifántos kitüntetési ügy folytatása egy másik portálból. A 444.hu értesülésére hivatkozva Pándi Balázs néhány órával később ezt a címet adta: „Putyin után Matolcsy is a Debreceni Egyetem díszdoktora lett”. (Index.hu, 2019.03.14. 20 óra 57 perc) A cikk szövegében megismételte az állítást, de hogy közleménye még hitelesebb legyen, egy linket is mellékelt hozzá. Kollégája, FB hajdani cikkében ez olvasható: „A Debreceni Egyetem újabb két tanszéke határolódott el Putyin díszpolgárrá választásától.” (Index.hu, 2017.09.08.)

Úgy rémlik, két újságíró összetévesztette a közgazdász Matolcsy György kitüntetését, a Doctor honoris causát az orosz elnök kitüntetésével, a Civis honoris causával. Az életkorukból valószínűleg nem telt arra, hogy latinul tanulhassanak Balla Lajos tanár úrtól a múlt században még Kossuth Lajos Tudományegyetemnek nevezett debreceni intézményben. Nem szép tőlük, hogy felkészületlennek mutatkoztak, közös tévedésük mégis bocsánatos vétek. Logikusan gondolkodtak, elvégre díszpolgári címet leginkább települések, önkormányzati testületek szoktak adni. Az egyetemhez kétségkívül jobban illik díszdoktorsággal kecsegtetni ama közéleti személyiségeket, akiktől anyagi támogatás várható.

Csakhogy ami logikusnak látszik, azt is érdemes ellenőrizni. A két online újságíró mulatságos tévedését súlyosbítja, hogy mindkét digitális utalásban saját szerkesztőségük figyelmesebb munkatársa pontosan határozta meg Putyin elnök szokatlan egyetemi státuszát, a díszpolgárságot. Kínos, ha épp hitelesítőnek szánt utalások hiteltelenítenek felületességről árulkodó cikkeket. 

A Facebook figyelmeztetett a mai születésnaposokra. Dám Lászlóra, akivel a debreceni egyetemre jártunk, és Mosolygó Antalra, akit a nyíregyházi főiskolán tanítottam. Őket az üzenőfalukon köszöntöttem, a húszéves Csökmői Mozaikról azonban itt tűnődnék.

Csökmő félúton van Debrecen és Békéscsaba között. De ha 1920-ban a határ nem választotta volna el Nagyváradtól, akkor a helybéliek még mindig a váradi piacra hordanák a terményeiket. Amikor a nyolcszáz esztendős bihari településen jártam, a Mozaik tizenötödik születésnapján, úgy kétezren lakták a falut. A szerkesztőség talán legérdekesebb vállalkozása egy interjúsorozat, amelyben 2013 óta az elszármazottak szólalnak meg. A legfrissebb számban például a főszerkesztő beszélgetett egy vasutassal, aki a főváros melletti Kistarcsán lelt új otthonra. A váltókezelő „kedves helynek” mondta a szülőfaluját, és akár haza is költözne, ha nyerne egy-két milliárdot a lottón, ám a munkája egyelőre Budapest közelében tartja.

A havilapban hatvan ilyen és ehhez hasonló interjú jelent meg alig több mint fél évtized alatt. Ez azért tünetértékű, mert a Mozaikot nemcsak papírra nyomják, hanem a világhálón is terjesztik. Olyanok is olvassák, akik itthon vagy külföldön karriert csináltak, és anyagilag méltányolják a szűkebb pátria érdeklődését. Nem valószínű, hogy a falu mindenese, a lapot alapító és szerkesztő B. Kiss Andrea egyedülálló vállalkozást hozott volna létre. Klasszikus helyi újságot csinál, benne keresztelő és temetés, rejtvény és viccláda, ovis farsang és veszettség elleni eboltás. Abban tér el a hagyományos működéstől, hogy a digitális olvasók adományaiból és az ötszáz eladott példányból készül, ráadásul folyamatosan pályázik.

Egyesületének időnként be kell számolni a pénzügyekről, ezért tudható, hogy 2015-ben 352678 forintot nyert, ’17-ban 250 ezret, tavaly 200 ezret. A színvonalán pedig meglátszik, hogy a szerkesztőség munkatársai bejárták a Kárpát-medencét. Önköltségi alapon megnézték Ady Endre, Arany János, Móricz Zsigmond és Petőfi Sándor szülőházát, Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc és Tompa Mihály emlékhelyét. Minderről persze tűnődhettem volna máskor is, mindazonáltal aligha véletlen, hogy a Csökmői Mozaik épp a szabad sajtó napján született. Van-e még két évtizedet megért helyi lap Magyarországon, amely egyetlen fillérnyi támogatást sem fogad el az önkormányzattól? A jubileumi számban írta róla Nagy Elemérné nyugalmazott tanárnő: „Nagykorú, kinőtte a gyermekbetegségeit.”           

Ha Petőfi ma élne, nem lenne fideszes.

Szili Katalin szocialista politikus (Népszava, 2007. március 14.)

A Magyar Írószövetség elnöke három Sándort emlegetett. Petőfit, Weörest, Kányádit.

Pion István költő (Magyar Hírlap, 2009. április 21.)

Amióta a Petőfi Rádiót hallgatom, jobban mennek a fordulók.

Gyurta Dániel úszó világbajnok (Magyar Rádió, 2011. augusztus 25.)

Petőfi megvetné Orbánt.

Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök (DKP.hu, 2012. március 15.)

/Orbán Viktorról/ Szónokként Petőfi, tárgyalópartnerként inkább Széchenyi szeretne lenni.

Török Gábor politológus (Index.hu, 2012. március 19.)

Mi lett volna 166 éve március 15-én, amikor hideg volt, és esett az eső, ha Petőfi, Irinyi, Vasvári és Jókai hazamennek?

Stefka István újságíró az elmaradt ellenzéki nagygyűlésről (Magyar Hírlap, 2014. március 17.)

/1956-ról/ Akkor mind Petőfik voltunk.

Tóth-Máté Miklós író (Hajdú Online, 2016. december 30.)

Petőfi 2017. március 15-én ki se dugná az orrát a Pilvax-kávéházból?

Bujdos Attila miskolci újságíró (Borsod Online, 2017. március 17.)

Mindenki először Petőfi akar lenni.

Szilágyi Zsófia irodalomtörténész (Magyar Rádió, 2018. március 2.)

Petőfit egy időben tormás kolbászért szalajtották a színészek.

Török Zsuzsa újságíró (Mindmegette, 2018. március 15.)

Sokan élcelődtek Manfred Weber keddi útvonalán. Azon, hogy az Európai Néppárt bajor frakcióvezetője fölkereste a miniszterelnökünket. Vagy azért, hogy az Európai Unió nevében selyemzsinórt nyújtson át neki, vagy mert az Unió vezetője szeretne lenni, és ehhez kéne Orbán Viktor támogatása. Témánk szempontjából az a lényeg, hogy a Junckert és Sorost ábrázoló óriásplakátok eltűntek a Ferihegyi repülőtértől a budai Várig vezető úton. Pontosabban szólva szorgos kezek takarták le a barázdált arcú öregemberek páros képét. A történtekről két párhuzam ötlött fel.

Nem is olyan régen, 2017. július 14. és 30. között Budapesten rendeztük meg az úszó világbajnokságot. Apait-anyait beleadtunk, még egy túlárazott úszópalotát is emeltünk a Duna pesti oldalán. Valami azonban nyugtalanította az úszók nemzetközi vezérkarát, tetőpontra hágott nálunk a Soros György elleni kampány. Az Amerikába kivándorolt üzletembert kedvezőtlen színben feltüntető óriásplakátok elárasztották az egész országot. Talán sosem derül ki, miről tárgyaltak a külföldi csúcsvendégek és a hazai szervezők, az viszont tény, hogy az úszó világbajnokság idején a budapesti utcákról eltűntek az amerikai milliárdost megbélyegző óriásplakátok.

Amidőn úszóink kimagasló szereplésével befejeződött a vébé, a kormány besöpörte a nemzetközi dicséreteket, és visszarakatta a Soros-plakátokat. Nincs új a Nap alatt, mert Weber úr tegnapelőtti látogatásáról is beugrik egy párhuzam, ezúttal történelmi. A múlt század harmincas éveiben a nemzetközi közvélemény ellenszenvvel fogadta Hitler hatalomra jutását, és Németország vezetése a rohamosan közelgő olimpiától várta az elszigetelődés feloldását. Igen ám, de Avery Brundage, az amerikai olimpiai bizottság vezetője Berlinbe látogatott, megszemlélendő a világjátékok előkészületeit.

Ahogy végighajtott a repülőtérről a belvárosba vezető úton, azt vette észre, hogy horogkeresztes zászlók lengedeznek, és zsidóellenes óriásplakátok vonzzák a tekintetet. Közölte a vendéglátókkal, hogy sportolói kihagyják az olimpiát, ha a szervezők nem takarítják el a zászlókat meg az uszító plakátokat. A német kormány számára fontos volt a nemzetközi elismerés, és némi mérlegelés után úgy megtisztította a főváros utcáit, mintha a heccelő jelképek sosem léteztek volna. Goebbels birodalmi propagandaminiszter pedig 1936. augusztus 8-án ezt jegyezte föl a naplójába: „Ha vége lesz az olimpiának, durvábbak leszünk.”     

Fontos cikk jelent meg az Átlátszó nevű portálon. Papp László Tamás tekintette át a világhálóról eltűnt archívumok helyzetét. Kiinduló pontja a Népszabadság Online kálváriája volt, a napilap bezárása után ugyanis hozzáférhetetlenné vált a világhálós szövegtár. A jelenséget a könyvégetéshez hasonlította a cikkíró.

A hatalom számára kényelmetlen kiadványok nyilvános megsemmisítésének nálunk is hagyománya van. 1944. június 16-án Kolosváry-Borcsa Mihály, a médiaügyekért felelős államtitkár kifejtette: „Vállaltam a könyvégetés annyiszor elítélt és barbárnak minősített szerepét, mert ezt az irodalmat ki kell tépni a szellemi életből.” 22 vagonnyi iromány, 250 szerző 447627 darab kötete semmisült meg a zúzdában. Most még nem tartunk itt, bár a cikkíró magyarázatot kért a NOL-archívum sorsáról. A Mediaworks vezérigazgatója, Liszkay Gábor azt felelte neki, hogy 2016. október 8-án még nem volt köze a Népszabadsághoz, ő csak október 25-én került birtokon belülre, az újságíró forduljon érdemi válaszért Heinrich Pecina osztrák sajtóbefektetőhöz, az akkori tulajdonoshoz: „Ezt az eljárást magam is digitális könyvégetésnek tartom” - írta.

Papp László Tamás több példát is említett az online szövegtárak áldatlan helyzetére. A Lánchíd Rádióét, a Vs.hu-ét, a Zoom.hu-ét, a Hirszerző.hu-ét és a Stop.hu-ét. Az utóbbi két archívum gondozását nem vállalta a HVG, illetve a Hírklikk.hu, egyik sem tartozik a kormány befolyási övezetébe. A „digitális könyvégetésnek” lehetséges ugyan politikai motivációja is, a jelenség azonban túllép az ideológiai tisztogatáson. A cikkíró utánanézett a részleteknek, és kiderült, hogy ahány portál, annyi rendszergazda. Majd’ mindegyik alapos munkát végzett, csak éppen a technikai megoldások sokfélesége és az új tulajdonos (utód) szűkmarkúsága szinte lehetetlenné teszi a gazdátlan szövegtárak kezelését, hozzáférhetőségét.

2005-től 2011-ig magam is szerkesztettem egy diákportált, amelynek archívumát még évekig használtuk. Aztán jött egy új rendszergazda, aki úgy megreformálta a szövegtárat, hogy azóta hozzáférhetetlen. Még szerencse, hogy a számítógépem merevlemezén föllelhető a tizenvalahány ezer cikk szövege. Kár, hogy ezt kevesen tudják. A digitális archívumok rendezetlen helyzete tehát nem föltétlenül magyarázható az Orbán-rendszer gyakorlatával. Annyit mégis hozzáfűznék a „digitális könyvégetés” létező jelenségéhez, hogy Kolosváry-Borcsa Mihályt 1946-ban háborús bűnösként ítélték el, és kivégezték.     

Olykor színvonalas viták zajlanak a Facebookon. Alighanem azért, mert a kezdeményezők nem engednek be akárkit a digitális ismeretségi körükbe. Akik hozzászólnak, többnyire a saját nevükön fejtik ki az álláspontjukat, márpedig a nyilvánosan vállalt név óhatatlanul moderálja őket. E bevezetővel idézem Tamás Vághyt, aki ezt firtatta: „Mit lehet várni olyan ellenzéktől, amelyik az elfojtást ly-nal írja?”

Két ellenzéki politikusnőre utalt, akik a tiltakozásukat helyesírási hibával adták közre. Huszonnégy órán belül egy harmadik ellenzéki politikus is sajátos színben tüntette föl a jottisták és az elipszilonisták évtizedek óta csordogáló vitáját. Ly-nal írta a miniszterelnök dolgozószobáját. Egy politikus is sok, nem három, mégis az a benyomásom, hogy a hozzászóló túláltalánosított. A túláltalánosítás előítéletnek is nevezhető. Azt sejteti, hogy a kommentelőnek kapóra jöttek az egymásra torlódó nyelvi bizonytalanságok, és kiírta magából a csalódást, a kiábrándulást. Nekem sincs sokkal jobb véleményem az ellenzék tehetetlenségéről, keresem azonban a nyelvi jelenség okát.

Nem fedezhető fel lényeges különbség a kormánypárti és ellenzéki politikusok között. Már az idősebbek is olyan iskolarendszerben múlatták az időt, amelyben a magyartanárok nem szívesen zaklatták őket nyelvtannal. Abban viszont fölfedezhető némi különbség, hogy amikor a kormánypárti politikus kicsöppen a hatalomból, megszűnik ama lehetősége, hogy stábot tartson. S mert a nyilvánossága is korlátozódik, a Facebookra vagy a Twitterre fanyalodik. Ha rögtönöz (gyorsan reagál valamire), akkor a j helyett be-beugrik neki az a fránya ly.

Van más forrása is a nyelvi bizonytalanságnak. A politikus valaha jó magyartanárt fogott ki, aki nem ódzkodott a nyelvtantól, de az érettségi óta rengeteg idő telt el, és a világháló nem használt a nyelvi kultúrának. A blogszférában például tucatjával vannak elfogadott rövidítések, játékos félrefogalmazások. Ha a blogger vagy a kommentelő átmerészkedik a nyilvánosság hagyományosabb fórumaira, óhatatlanul viszi magával a digitális beidegződéseit. A XXI. századi magyar politikusnak van egy harmadik típusa is.

A közoktatásban megkímélték a nyelvtan furcsaságaitól, ezzel a fogyatékossággal lépett át a digitalizációba. Néha pedig kiáll a nyilvánosság elé, és elírásokkal, elszólásokkal szórakoztat bennünket. Ebből azonban nem vonnék le általánosítható következtetést.

A minap érdekes interjúról írtam bejegyzést. Horváth Gábor, a Népszava főszerkesztője nyilatkozott a Kreatív című szakmai lapnak. Azóta többen is hozzászóltak az álláspontomhoz, telefonáltak, még egy szakmai tanácskozáson is firtatták, vajon a baloldali napilap milyen szerepet játszik a hazai sajtóban. A főszerkesztő erről ezt válaszolta a Kreatív munkatársának: „Amíg a Népszava nagyon közel állt az MSZP-hez, 9-10 ezren olvasták, most 21-22 ezer az átlagos példányszám.” (2019.03.04.) Vagyis az MSZP-től való függetlenedés árán sikerült megkétszerezni a példányszámot.

Volt idő, midőn a szakszervezeti újságként működő Népszava 300 ezer példányban jelent meg. A rendszerváltás táján már „csak” 200 ezerben. 2005-ben 29 ezer példányát jegyeztem föl, 2010-ben 19 ezret, 2016-ban 10 ezret. Horváth Gábor 2017 februárjában lett felelős szerkesztő (második ember), akkoriban 11 ezer példányban látott napvilágot a patinás újság.. Amikor pedig főszerkesztő lett (2017. május 17-én) 14 ezerben. Most 21125 a napi átlag. Nem vonom kétségbe a számokban is megmutatkozó fejlődést, a kétszeresség azonban nem jön ki. Ráadásul a tulajdonos Puch László is megfogalmazta az igényét: „Egy feltétel van: racionális működés, 30-35 ezer példány.” (ATV, 2016. 12.20.)

A főszerkesztő az említett interjúban beszélt az olvasókról: „Mivel nem engedhetjük meg magunknak az elidegenítésüket, az ellenzéki pártok rivalizálásába mi nem nagyon megyünk bele.” De ha abból indul ki, hogy a Népszavát az ellenzéki pártok vonzáskörében lévőknek csinálja, akkor félő, hogy soha nem jut el az áhított 30-35 ezer példányig. Van viszont egy lehetőség a tulajdonosi igény kielégítésére. Tény, hogy a politikailag tömbösített sajtót nem olvassák a másik oldalon. Ezzel magyarázom az országos terjesztésű lapok katasztrofális példányszám-csökkenését, és sokáig ezzel magyaráztam a politikai erőközpontoktól távolságot tartó megyei lapok jóval csekélyebb (a papír alapú sajtó visszaszorulásából adódó) példányszám-csökkenését.

Néhány hete a megyei sajtó egy kormányzati alapítványnál kötött ki, és megindult a politikai tömbösödés útján. A másik oldal nem fogja olvasni, óhatatlanul felgyorsul a példányszám-csökkenés folyamata. Márpedig ez növelné egy olyan országos napilap esélyeit, amely a kitörés lehetőségét abban látja, hogy függetlenedik az ellenzéki pártoktól is. Vajon ez tetszene-é Puch Lászlónak, a Népszava tulajdonosának, az MSZP hajdani pénztárnokának?             

A legutóbbi napokban az ellenzék és Orbán gyakran került szóba a nyilvánosság fórumain. Lefülelt mondatok.

Meg kell szoknunk, hogy ellenfél van a pályán.

Pálfi József, a hodászi focicsapat edzője (Szabolcs Online, március 3.)

Az ellenzéki pártok mindig akkor beszélnek összefogásról, amikor már nagyon késő. Vagy túl korai.

Gémesi György gödöllői polgármester (24.hu, március 4.)

A Népszavára ráégett korábban, hogy az MSZP lapja, ami nem használt a piacon.

Horváth Gábor újságíró, a Népszava főszerkesztője (Kreatív Online, március 4.)

Mesterházy volt az MSZP utolsó sikeres elnöke.

Galló Béla politológus (M1, március 4.)

Ilyen cinikus és dörzsölt politikus, mint Orbán, ma gyakorlatilag nincs Európában.

Paul Lendvai bécsi újságíró (Azonnali.hu, március 5.)

Kicsit túl vagyok dimenzionálva.

Ungár Péter LMP-politikus (ATV, március 5.)

Iszonyatos mennyiséget kell dolgoznom, hogy meglegyen az önbizalmam.

Hosszú Katinka olimpiai bajnok úszó (24.hu, március 6.)

Mi, szocialisták új politikát hirdettünk, sikerre vittük az előválasztást, és megteremtettük az ellenzéki akcióegységet.

Tóth Bertalan, az MSZP elnöke (Népszava, március 6.)

A pártban mindig volt elég Jágó.

Tamás Ervin újságíró az MSZP-ről (168 Óra, március 7.)

Tök jó, hogy benn vagyunk a parlamentben, és használjuk azt konfrontálási célzattal.

Tordai Bence Párbeszéd-politikus az ellenzéki pártokról (Mérce.blog, március 7.)

Orbán Viktor a szalonképtelenség állapotát máris elérte.

Domokos Lajos újságíró (Bekiáltás.blog, március 7.)

Magunk alatt vágnánk a fát, ha nem a valós adatokat közölnénk.

Závecz Tibor közvélemény-kutató (Magyar Narancs, március 7.)

Amíg a politika finanszírozza a közvélemény-kutatásokat, a mérés nem lesz megbízható.

Puzsér Róbert publicista, budapesti főpolgármester-jelölt (Magyar Hang, március 8.)

A férfiak nem fenékre híznak, hanem hasra, ami sokkal előnytelenebb.

Lendvai Ildikó szocialista politikus (Facebook.com, március 8.)

Európa ma az üres bölcsők kontinense.

Orbán Viktor miniszterelnök (Magyar Rádió, március 8.)

Minél inkább gyökeret ver egy diktatórikus rezsim, annál valószínűtlenebbé válik a békés rendszerváltás lehetősége.

Forgács József Ausztráliában élő szociálpszichológus (Népszava, március 9.)

A média 80-90 százaléka a Fidesz kezében van.

Bolgár György újságíró (Klubrádió, március 10.)

Tegnap este belealudtam egy rádióműsorba. Éjfél után egy és kettő között Bolgár György hangjára ébredtem. Három másik újságíróval beszélte meg a hét történéseit. Azzal emelkedett ki közülük, hogy ő magyarázta el legvilágosabban az összefüggéseket. Volt egy pillanat, amikor meglepő mondat is elhagyta a száját. Épp az egyik újságírónő bírálta a parlamenti ellenzék tehetetlenkedését, amikor a veterán rádiós így fordult hozzá: „De Mariann, te is tudod, hogy a média 80-90 százaléka a Fidesz kezében van.” Ezzel nyilvánosan szakított egy kigyakorolt beidegződésével.

Ha eddig szóba került a Fidesz túlsúlya, akkor ezt mondta: „A média 90 százaléka a Fideszé.” (2017.02.22.) Ezt is, egy kormánypárti politikusnak: „Ott van az önök kezében a média 90 százaléka.” (2017.02.24.) Meg ezt is: „A média 90 százaléka a Fideszé.” (2017.06.09.) Akadt még egy figyelemre méltó megnyilvánulása, amikor ragaszkodott ugyan a bűvös kilencvenhez, de mintha már engedni is kezdett volna belőle. Ezt mondta: „Legalább 90 százalék” a Fidesz médiafölénye. (2019.01.10.) Mindegyik a Klubrádióban hangzott el, és most jött hozzájuk ama bizonyos 80-90 százalék.

Tapasztalatból tudom, hogy hetven fölött nem könnyű változtatni a beidegződéseken. Elismeréssel adózom Bolgár György tiszteletre méltó önkritikájának, rokonszenves megnyilvánulásából azonban ellentmondás bontakozik ki. Először több mint két éve hozakodott elő azzal a fránya 90 százalékkal, amikor Orbán Viktor hajdani barátja, Simicska Lajos javában működtette a Fidesz befolyási övezetéből kiszakított médiabirodalmát. S bár a miniszterelnöknek néhány megyei napilapot már sikerült felvásároltatni a bizalmi embereivel, a kormányzati túlsúly eleve nem lehetett 90 százaléknyi. Orbánék lassanként, lépésről lépésre, laphálózatról laphálózatra, rádióról televízióra vették magukhoz a média egyre jelentősebb részét. A tavalyi választás után pedig Simicskát is „meggyőzték” arról, hogy meg kéne válnia az újságjától, rádiójától, televíziójától. Végül is 476 szerkesztőség kötött ki egy állami alapítványban.

Vajon a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány hány százalékát teszi ki a hazai médiának? Nem tudható, de az biztos, hogy a Bolgár György által két évig egyhangúan számszerűsített kormányzati fölény aligha csökkent 80-90 százaléknyira. Márpedig ha így van, akkor a veterán rádiós nem felmérésből idézett, hanem az ismételgetett 90 százalékkal csupán nyomatékosítani akarta az érzéseit.            

Három évtizede majd' mindig akadt olyan szerkesztőség, amely igényt tartott az elmúlt hét legjellemzőbb, legütősebb mondataira. Ilyenkor figyeltem arra, hogy az országos médiumok mellett a helyiek is jelen legyenek az összeállításban. Vadásztam a nem budapesti publicistákra. Mindig munkálkodott tíz-tizenkét újságíró a vidéki Magyarországon, aki a saját megyéjében közvélemény-hangadónak számított. Érdemes volt olvasni a jegyzetekből, szösszenetekből kirajzolódó véleményüket a kormányzat és az ellenzék gyürkőzéséről. Arról, amit politikának nevezünk.

A helyzet 2016-ban kezdett változni. Az összeállításokban még nem ritkultak meg a helyi közvéleményt formálók megnyilvánulásai, de már érezték és olykor érzékeltették is a fejük fölött gyülekező viharfelhőket. Közérzetüket egy jóslattal idézem: „1979-ben születtem, nekem kimaradt a stencil, a szamizdat, a sorok között olvasás. Úgy tűnik, lesz lehetőségem beletanulni.” A szerzőt azért nem nevezem meg, mert nem veszélyeztetném az egzisztenciáját. Amúgy pedig a megszégyenüléstől is kímélném. Nem, korántsem ír a „migráncsokról”, nem gyűlölködik, nem fújja az állami propaganda nótáit, csak éppen a nyilvános vécék állapotáról tűnődött.

Nem azzal van bajom, ha egy várospolitikával foglalkozó újságíró áttekinti a nyilvános vécék állapotát. Azzal sem, ha más ugyan a szakterülete, de jártában-keltében rájön a hasmars, és a megpróbáltatásait kiírja magából. A jelenséggel van gondom. A lassanként, fokozatosan, több szakaszban állami kézbe átjátszott megyei sajtóban megszűnt a közélet fonákságait elemző jegyzet. A helyét átvette a korábban is létező, de akkor még csak járulékos elemnek tekintett köznapi jegyzet. Az idézett publicistáktól olvastam mostanában az eltünedező fecskékről, az Afrikából visszatérő gólyákról, a fák kérgét megkárosító rovarokról, a hóvirágról, a biztonsági övről, a fullasztó szénmonoxidról, a placebo „gyógy”szerekről, a focimérkőzés eredményét befolyásoló videó-bíróról, a csapból folyó víz összetételéről.

Ezek is jól megírt szösszenetek persze, a szerzők nem felejtettek el írni, csak éppen furcsán hat, hogy megérve a politikai viszonyok értelmezésére, a közéleti publicisztikára, nyilván nem jókedvükben szorítkoznak az idénytémákra, a köznapi megnyilvánulásokra. Például a tehetségesnek ígérkező és az idén negyvenéves publicista azóta megtanult olvasni a sorok között. Munkaidejében pedig a nyilvános vécék állapotát firtatja.