Olykor színvonalas viták zajlanak a Facebookon. Alighanem azért, mert a kezdeményezők nem engednek be akárkit a digitális ismeretségi körükbe. Akik hozzászólnak, többnyire a saját nevükön fejtik ki az álláspontjukat, márpedig a nyilvánosan vállalt név óhatatlanul moderálja őket. E bevezetővel idézem Tamás Vághyt, aki ezt firtatta: „Mit lehet várni olyan ellenzéktől, amelyik az elfojtást ly-nal írja?”

Két ellenzéki politikusnőre utalt, akik a tiltakozásukat helyesírási hibával adták közre. Huszonnégy órán belül egy harmadik ellenzéki politikus is sajátos színben tüntette föl a jottisták és az elipszilonisták évtizedek óta csordogáló vitáját. Ly-nal írta a miniszterelnök dolgozószobáját. Egy politikus is sok, nem három, mégis az a benyomásom, hogy a hozzászóló túláltalánosított. A túláltalánosítás előítéletnek is nevezhető. Azt sejteti, hogy a kommentelőnek kapóra jöttek az egymásra torlódó nyelvi bizonytalanságok, és kiírta magából a csalódást, a kiábrándulást. Nekem sincs sokkal jobb véleményem az ellenzék tehetetlenségéről, keresem azonban a nyelvi jelenség okát.

Nem fedezhető fel lényeges különbség a kormánypárti és ellenzéki politikusok között. Már az idősebbek is olyan iskolarendszerben múlatták az időt, amelyben a magyartanárok nem szívesen zaklatták őket nyelvtannal. Abban viszont fölfedezhető némi különbség, hogy amikor a kormánypárti politikus kicsöppen a hatalomból, megszűnik ama lehetősége, hogy stábot tartson. S mert a nyilvánossága is korlátozódik, a Facebookra vagy a Twitterre fanyalodik. Ha rögtönöz (gyorsan reagál valamire), akkor a j helyett be-beugrik neki az a fránya ly.

Van más forrása is a nyelvi bizonytalanságnak. A politikus valaha jó magyartanárt fogott ki, aki nem ódzkodott a nyelvtantól, de az érettségi óta rengeteg idő telt el, és a világháló nem használt a nyelvi kultúrának. A blogszférában például tucatjával vannak elfogadott rövidítések, játékos félrefogalmazások. Ha a blogger vagy a kommentelő átmerészkedik a nyilvánosság hagyományosabb fórumaira, óhatatlanul viszi magával a digitális beidegződéseit. A XXI. századi magyar politikusnak van egy harmadik típusa is.

A közoktatásban megkímélték a nyelvtan furcsaságaitól, ezzel a fogyatékossággal lépett át a digitalizációba. Néha pedig kiáll a nyilvánosság elé, és elírásokkal, elszólásokkal szórakoztat bennünket. Ebből azonban nem vonnék le általánosítható következtetést.