Mielőtt szitkozódássá fajulna két hozzászóló vitája, hadd ragadjak ki egy szálat a tegnapi bejegyzésemhez fűzött magándisputájukból. Hátha megnyugszanak. Mindkettőjüket becsülöm, mert hol vitatkozunk, hol pedig egyetértünk, de legalábbis velem szemben a kulturáltság keretei között maradtak. Most gyepálják egymást egy digitális szerepjátszóról alkotott álláspontjuk miatt. Merőben másként vélekednek róla, de hogy kinek van igaza, azt nem dönteném el. Van azonban valami, ami olvasás közben mellékszálnak hatott, mégis gondolkodóba ejt. Az úgynevezett kommentkultúra egyik fontos mozzanatáról árulkodik.  

Ama bizonyos szál az, hogy Drizari szerint Manna5, „ez a régi hölgyismerős ’újságíró’ árnyékra vetődött”. Manna5 kikérte magának a lenéző hangnemet, majd felsorolta a négy üzemi lapot és a kerületi újságot, valamint a Magyar Televíziót, egy grafológiai magazint és a Szabad Föld című hetilapot, hogy önérzetesen hozzátehesse: „Ennyit ízelítőül az ’újságíró’ nőről.” Csakugyan nem volt szép Drizaritól, hogy egy tartalmasan megélt riporteri, szerkesztői pályafutásról szólván idézőjelbe tette az újságíró kifejezést. Mégis az a benyomásom, hogy nem nézte le a kolleginámat, akit évtizedek óta ismerek. Mert csak azt lehet lenézni, akit látunk.

Márpedig az álneves kommentelőknek nincs arcuk. Identitásuk persze van, igazán kár, hogy ezzel rajtuk kívül senki sincs tisztában. Véletlenül tudom, hogy Manna5 tisztességben megőszült újságíró, aki a vezetéknevéből és a keresztnevéből fabrikált egy álnevet. Amikor felhívtam telefonon, és megkérdeztem tőle, hogy figyelemre méltó véleményeit miért nem vállalja a szakmánkban jó hírű nevén, azt válaszolta, hogy így szokta meg a digitális sajtóban. Senkit sem akarok lebeszélni arról, hogy álnéven szóljon hozzá blog-bejegyzésekhez. Ennek kialakult a hagyománya, ráadásul az államilag szűkített nyilvánosság óvatosságra inti azokat, akik rendszeresen értelmezik a hatalmon lévők tevékenységét.

De vajon az említett mellékvitában Drizarinak honnan kellett volna tudnia, hogy Manna5 vitatott álláspontja mögött újságírói életmű rejlik? Az álneves hozzászólók ugyanis arctalanok, számomra például nincs mélységélességük, mert az érveiket nem támasztja meg a sorsuk. S mert ennek ellenére hálás vagyok nekik, hogy megtisztelnek a véleményükkel, az arctalan kommentelőket nem azonosítom az arcátlan trollokkal.  

Tíz mondat a névtelenségről, a kommentelőkről és a trollokról

A trollok a fórumok hőzöngői. (Pákozdy Cincy újságíró, Life.hu 2011. augusztus 8.)

Az embereket valamiért kifejezetten gonosszá teszi az anonim hozzászólás lehetősége. (Fliegauf Bence filmrendező, Délmagyar.hu, 2012. június 23.)

A kommentelők álnéven, csekély ismerettel alkotnak nagyon határozott véleményt. (Karsai László történész, Zalai Hírlap, 2015. szeptember 3.)

Nem akarok fejben ismeretlen emberekkel párbeszédet folytatni. (Tóth Krisztina költő, Heol.hu, 2016. március 10.)

A trollok az internet szörnyetegei. (Cseresnyési László nyelvész, Magyar Narancs, 2018. március 15.)

A kommentek 90 százaléka baromság, de a 10 százalék informatívabb, mint a cikk. (Pintér Gábor kommentelő, Facebook.com, 2018. szeptember 18.)

Miért könnyebb az online térben sértegetnünk és bántanunk valakit, mint szemtől szemben? (Nagy Zsófia pszichológus, Mérce.hu, 2018. október 23.)

A legfontosabb kormányzati kommunikációs eszköz a trollbamondás. (László József újságíró, Facebook.com, 2019. január 16.)

Semmi név nélküli vagy álneves blogot, írást nem olvasok. (Gyurgyák János történész, Mandiner.hu, 2019. január 26.)

A legnagyobb bíránk előtt sosem maradhatunk névtelenek. (B. Molnár László újságíró, Magyar Hang, 2019. február 1.)

A legutóbbi napokban bulvárhír hozta lázba a hazai sajtót. Hugh Grant, a világhírű színész a Twitteren küldte el melegebb éghajlatra a brexitező brit miniszterelnököt. A gyermekei nevében keresetlen szavakkal perelte vissza Boris Johnsontól az európai kontinenstől elszigetelt jövőt. Kifejezései nem tűrik a nyomdafestéket, ennek ellenére a digitális sajtóban rögtön elkezdődött a vita, vajon a magyarra gumikacsának fordított kormányfői megnevezés az angol szlengben nem jelenti-e inkább a guminőt, „akivel” a magányos férfiak vigasztalják magukat.

Miközben parázs vita kerekedett erről, egy kommentelő, Fisch Gábor tegnap délelőtt 11.29-kor megpendítette, hogy a gumikacsa inkább csak kacsa. Az ő hírforrásai szerint ama bizonyos bejegyzést nem is a színész írta, hanem „Az a felhasználó, aki ezen a néven ír.” Kijelentése vagy elkerülte a gyorsújságírásra szakosodott szerkesztőségek figyelmét, vagy úgy vannak vele, mint Ungvári Tamás író és művelődéstörténész, aki cinikusan megjegyezte, hogy az álhír, vagyis „A kacsa ugyanolyan hír, mint a nem kacsa.” (ATV, 2011. október 5.) A történtek azért érdekelnek, mert a más bőrébe bújás korántsem elszigetelt jelenség a kommentkultúrában.

Itt van velünk például egy Bircaman álnevű hozzászóló, aki közírónak nevezi magát, és minden kommentje végén a blogjára hívja fel a figyelmet. Ha rákattintunk, akkor szabatos életrajz tárul elénk, amely a civil nevét is tartalmazza. Ezt azonban azért nem írom ide, mert azonos egy újságíróéval, aki a HVG munkatársa, ráadásul egy városi legendákkal foglalkozó blog alapos szerzője és gazdája is. Két eset lehetséges. Az egyik az, hogy a két blogger vezeték- és keresztneve is azonos. A másik pedig az, hogy második álneve mögött újabb álnév rejlik, és Bircaman közíró tudatosan ráépült az újságíró hírnevére. Az ügyből bírósági tárgyalás keletkezett, ám ez nem zavarja a trollnak is nevezhető blogger és kommentelő „áldásos” tevékenységét.

A jelek arra utalnak, hogy a kommentkultúrában még nem terjedt el az újságírás szakmai etikába ágyazott íratlan szabálya. Ha a nyilvánosság fórumain felbukkan egy-egy ismert szakmabelivel azonos nevű újdondász - és ez a több százezer Kiss, Kovács, Nagy, Szabó és Tóth országában gyakran megtörténik -, akkor a fiatalabbik vagy egy betűvel, vagy egy második keresztnévvel különbözteti meg magát a közös mesterséget régebben gyakorlótól. Talán érdemes volna e sajtóhagyományt a blogok világában is meghonosítani. 

Most, hogy Fodor Gábor lemondott a Magyar Liberális Párt elnökségéről, keresik az újságírók. Augusztus 28-án este ezt mondta az ATV stúdiójában: „A napi politikától szeretnék visszalépni, de a közélettől nem.” Alapítványt hozna létre, és munkatársai a rendszerváltást rekonstruálnák.

Az idézett mondat ismerősnek hatott, mintha hallottam volna mástól is. Némi nyomozás után megtaláltam a házi archívumban, Medgyessy Péter fejtegette 2016. december 28-án, ugyancsak az ATV-ben: „A politikából ki akartam szállni, de a közéletből nem.” A különbség csak a politikához biggyesztett napi jelző Fodor Gábornál. De ha eltekintünk ettől, kirajzolódik előttünk a rendszerváltó elit gondja: mi legyen az élvonalból eltávozott, kihullott, lemorzsolódott, nyugalomba vonult politikusokkal?

Bajnai Gordon hétvégenként Londonból ruccan haza. Demszky Gábor a szemközti házban lakik, és keresi önmagát. Király Zoltán biztonsági őr. Kuncze Gábor stúdiókba jár dörmögni. Lendvai cikkeket közöl a szombati Népszavában. Németh Miklós a Balatonon vitorlázik. Szili Katalin miniszterelnöki megbízottként a nemzetegyesítésről beszél. Vona Gábor videós blogokat készít. Lamperth Mónika kerületi jegyző, Herényi Károly pedig polgármester-jelölt a szűkebb pátriájában. (Az utóbbi két közéleti személyiség a politikai élmezőny és jelenlegi foglalatossága között potencianövelő étrend-kiegészítőket árult.)   

Ahány ember, annyi sors. Pályafutásuk azt sejteti, hogy nálunk még nincs kikövezve a politika utáni lét útja. Úgy rémlik, ehhez kevésnek bizonyult három évtized. Választópolgárként már mellőzném őket, adófizető polgárként azonban nem volnék szűkmarkú hozzájuk. Egy politikában eltöltött év a háborúshoz hasonlóan duplának számít, ezért sem hagynám magukra őket. Szemem előtt lebeg az amerikai gyakorlat. Az elnökök a mandátum lejárta után könyvtárt kapnak egy általuk kijelölt településen, alapítványt hoznak létre, és magánkiadók versenyeznek az emlékiratukért, amelyért két-három millió dollárt könyvelhetnek el. Életük politika utáni részében sem küszködnek filléres gondokkal.

Jólelkűségemnek volna egy előfeltétele. Át kéne venni ama amerikai gyakorlatot is, hogy megakadályozandó a túlhatalmat, az ország első embere legföljebb két ciklust tölthet a Fehér Házban. Erre mondta Heller Ágnes filozófus: „Ha Magyarországon olyan elnöki rendszer lenne, mint Amerikában, Orbán Viktor már nem lehetne hatalmon.” (Magyar Narancs, 2019. május 9.)

Lendvai Ildikó az a politikus, aki a civil életben is föltalálja magát. Visszavonulása óta glosszákat ír az élet kis dolgairól, és nemhogy elviseli, igényli is a digitális követők véleményét. Az ellenérvek hatására pedig finomítja az álláspontját, amelyet szombatonként oszt meg a Népszava olvasóival. Tegnap hajnalban, éjfél után néhány perccel például szösszenetet helyezett el fészbukos üzenőfalán Kósa Lajos amazonasi „bozóttüzéről”. Arra jutott, hogy „Akármi van, nehogy egyszerre távolítsák el a politikai vezérkarból Kósa Lajost, Kásler doktort és Németh Szilárdot.”

Sorait úgy értelmezem, hogy amíg az említett hármak ügyetlenkednek a nyilvánosság fórumain, lesz gyúanyag - ha nem is mindig szellemi - az ellenzéki véleményformálók számára. Mellőzném Kásler doktor és Kósa Lajos szónoki tevékenységét, de csak azért, hogy megvédhessem Németh Szilárdot. Történt ugyanis, hogy a Fidesz harcias alelnöke augusztus 9-én bekapcsolódott a szűkebb pátria közéletébe. Fészbukos üzenőfalán azt fejtegette, hogy „Az ellenzék ismét gallyra vágná Csepelt.” Erről közöltem egy művelődéstörténeti bejegyzést a Médianaplóban. Arra utaltam, hogy a g-vel kezdődő szó eredete homályos ugyan, de az biztos, hogy nem ly-nal kell írni.

Elterjedt, hogy a jiddis gajdesz (enyészet, halál, pokol, pusztulás) rövidítése, és a gajra menni azt jelenti, hogy tönkremenni, esetleg tönkretenni. Van azonban egy másik felfogás, amely ráadásul neves nyelvésztől származik, hogy a gaj a finnugor kaj zöngésített változata. Belőle sarjadzott például a kajla és a kajtat is. Sikerélményként könyvelem el, hogy a bejegyzés meglepő eredménnyel járt. Németh Szilárd interjút adott a Magyar Hírlapnak, és augusztus 24-én ezt mondta az ellenzékről: „Mindig aszerint tudnak csak gondolkodni, hogy hogyan lehetne visszaszerezni a 2010-ben elvesztett totális hatalmukat, amit arra használtak fel, hogy gajra vágják Csepelt.” Dicséretes az önkritikával párosult intellektuális fejlődés. Még akkor is, hogy ha a gaj nem faipari tevékenységre utal, akkor bizony nem illik hozzá a vágni ige.

A kormánypárti politikus becsületére válik, hogy vállalta a kockázatot. Ha antiszemita hívei megtudják, hogy jiddisre vette a figurát, ezt aligha köszönik meg neki. Ha pedig a finnugor változat mellett kötelezné el magát, óhatatlanul szembe kerül a hun-magyar rokonságot szorgalmazó Kásler doktorral. Az egyik gyerekét mindenesetre Bendegúznak nevezte el, gondolom, Attila hun király apja után.    

Úgy kéne nekrológot írni, hogy azok is elolvashassák, akiktől elbúcsúztam. Ha nekidurálnám magam, épp most kezdhetném. Tegnap ugyanis lemondott elnöki címéről a Magyar Liberális Párt alapítója. Szeptember 27-én lesz ötvenhat éves, több mint három évtizedet húzott le a közéletben, ennek felét az élvonalban. Már kevesen emlékeznek rá, de 1990-ben vele kampányolt a Fidesz.

Óriásplakátok lepték el az országot, rajtuk Fodor Gábor, a „szőke herceg”, aki a párton belüli liberalizmust jelképezte. A kép másik szélén Deutsch Tamás, a kamaszlányok fülbevalós álma, aki a párton belüli radikalizmust képviselte. Középütt Orbán Viktor kötötte össze a két irányzatot. Akkoriban azon tűnődtem, vajon a 198 centis Fodor, a 193 centis Deutsch és a 170 körüli Orbán feje hogyan került egy magasságba. Most meg azon, hogy a két magas fiú miért tűnt el a jelenlegi miniszterelnök mellől.

Látván pályájuk nem túl szerencsés alakulását, alighanem olcsó magyarázat volna, hogy az ország első embere nem tűri meg környezetében a magas embereket. Közelebb áll hozzám ama feltételezés, hogy a munkamániás, hatalomra törő Orbán Viktor óhatatlanul maga mögött hagyta pártalapító társait. Akik közül Deutsch Tamás akarta ugyan a hatalmat, de talán nem volt elég okos hozzá, Fodor Gábor pedig okos volt, de nem nagyon akarta a hatalmat. Ehhez képest kétszer volt miniszter Horn Gyula és Gyurcsány Ferenc kormányában, és kétszer pártelnök is. S bár kérész életű miniszterségei és egyik pártelnöksége alig tartottak tovább egy-egy esztendőnél, becsületére válik, hogy a Magyar Liberális Párt élén több mint fél évtizedet töltött az egyszázalékos jelentéktelenségben. Őrizte a liberalizmus lángját, és egy kicsit szeretett is melegedni a tábortűznél.

Most azt olvastam ki a búcsúközleményből, hogy újra tanítana az egyetemen, ahonnan tanársegédként távozott a miniszteri bársonyszékbe. Ha sikerül neki a visszatérés, akkor félő, hogy tanársegédként is megy majd nyugdíjra. Ritkaság ez, de azért nem lehetetlen. A debreceni egyetemen volt egy fregoli tanárunk, akit alkalmatlanság miatt a megyei tanács éléről váltottak le. Túlkoros tanársegédként ő tanította az összes tantárgyat, amelyre a múlt század hatvanas éveiben nem volt képzett oktató. Utoljára a budai Várban találkoztam vele, ahol immár nyugdíjasként barackmagból faragott politikusportrékat árult. A különbség annyi, hogy nem magaslott ki a népművészek tömegéből.

Tíz mondat Fodor Gáborról

Kis János szellemi emlőin nevelkedett. (Speidl Zoltán MDF-politikus, Heti Magyarország, 1993. október 8.)

Ő az, aki mindig éppen máshol van. Sokszor akkor is, amikor éppen ott van. (Kósa Lajos Fidesz-politikus, Reform, 1995. augusztus 11.)

Gyámoltalan kultúrpolitikusnak tartottam, akinek az volt a felfogása, hogy nem a kultúrát képviseli a kormányban, hanem a kormányt a kultúrában. (Konrád György író, Fejér Megyei Hírlap, 1995. december 18.)

Harminchárom éves, és politikailag bukott embernek számít. (Orbán Viktor Fidesz-politikus, Szegedi Egyetem, 1996. október 1.)

Politikai értelemben tíz évig abból élt, hogy ő az SZDSZ belső ellenzéke. (Pető Iván SZDSZ-politikus, Magyar Narancs, 2009. július 16.)

Cuki fiú. (Ungár Klára liberális politikus, ATV, 2013. január 18.)

A nagy túlélő. (Keller-Alánt Ákos újságíró, Magyarnarancs.hu, 2018, március 1.)

Fodor Gábor egy politikai élősködő. (Szabó Tímea Párbeszéd-politikus, ATV, 2018. május 18.)

Zárvány. (Szerető Szabolcs újságíró, Hír TV, 2018. május 21.)

Köszönöm, hogy amióta politizálsz, sosem fordítottál hátat a liberális értékeknek. (Sermer Ádám liberális politikus, Facebook.com, 2019. augusztus 27.)

A fiatal demokratákból vén kecske lett. (Facebook.com, 2019. január 20.)

Orbán pályatársairól jelent meg cikk, először azonban azt olvastam, hogy Orbán pávatársai. (Facebook.com, 2019. február 9.)

Magyarországon nem korlátozott demokrácia van, hanem korlátozott diktatúra. (Facebook.com, 2019. március 15.)

Katinka kiemelkedik a habokból, de a vízen ő sem képes járni. (Facebook.com, 2019. április 2.)

A szocializmusban a kapitalizmus hiányzott, a kapitalizmusban a szocializmus hiányzik. (Facebook.com, 2019. április 7.)

Az ellenzéki politikusok jó pénzért érzik rosszul magukat. (Index.hu, 2019. április 12.)

Amióta Dobrev Klára a DK listavezetője, már tudom, honnan származik a Demokratikus Koalíció rövidítése. (Facebook.com, 2019. május 10.)

Olyan országban élünk, ahol a kátyúkat a kutyák tömik be. (Facebook.com, 2019. május 17.)

Magyarországon a szövetkezesítés legfejlettebb formája a bűnszövetkezet. (Facebook.com, 2019. július 18.)

Harminc éve nyugatra indultunk, és most érkeztünk vissza keletre. (Facebook.com, 2019. augusztus 21.)

Ez a sokadik bejegyzés, amelyben a média mibenlétéről tűnődöm. Mentségemre szóljon, hogy tanítom a nyilvánosság mesterségét, sőt tankönyvet is írtam róla. A rendszerváltás óta figyelemre méltó fejlődést vettem észre. Az újságírók mellett leginkább érintett politikusok kezdetben minden médiumot médiának neveztek. Becsületükre válik, hogy lassanként megtanulták: a média a nyilvánosság eszközrendszere, és a keletkezés sorrendjében jelenti a papírra nyomtatott újságok, a rádiók, a televíziók és a világhálós platformok összességét.

Alapesete a latin eredetű médium, amelynek többes száma az a fránya média. A fogalom fejlődéstörténetét most mellőzöm, a lényeg ugyanis az, hogy nem érdemes médiának nevezni egy-egy újságot, rádiót, tévét vagy portált. Helyesebb is, szerencsésebb is maradni a médiumnál. Akadnak persze kivételek. Itt van például Schlagmüller Gábor, aki postásként négy évtizede rója a fővárosi utcákat. Ő mondta magáról a Népszava mai számában, hogy „sajnos alacsony” az iskolázottsága, élettapasztalatai alapján mégis szívesen lenne budapesti főpolgármester. Jelölti minőségében fejtegette, hogy „Minden média azt harsogja, elfogy a víz, nos, így ez nem igaz.” A rokonszenves postás rosszul használta a médiát, de ha szerkesztőként hozzám került volna a kézirat, mégse kértem volna az újságírót, hogy javítsa médiumra.

Rengeteg olyan újságíróval találkoztam fél évszázados szerkesztői pályafutásom alatt, aki próbálkozott a drámaírással. Egyik szöveg rosszabb volt, mint a másik, mert a szerző teremtményei ugyanúgy beszéltek, mint a szerző. Elfelejtette őket egyéníteni. Márpedig Molnár Ferencről tudjuk, hogy azért járkált a New York kávéház asztalai között, mert máskülönben nem hallgathatott volna bele a beszélgetésekbe. Ha ütős, szellemes mondatot hallott, akkor följegyezte a kaucsuk mandzsettájára, és bejelentette: „Mától kezdve én mondtam.” Gyűjtötte következő színdarabjához az egyénítésre alkalmas mondatokat. Megtanulta, hogy még az egymondatos komornyiknak is szüksége van egy bon mot-ra, mellyel fölhívja magára a közönség figyelmét, és tovább görgeti a cselekményt.

A vállalkozó szellemű postással beszélgető Zoltai Ákos ebben az értelemben Molnár Ferenc követője. Jó, hogy nem javította ki az alacsony iskolázottságú főpolgármester-jelöltre jellemző szóhasználatot.   

Tíz mondat a médiumról

A civil társadalom nem élhet együtt olyan médiumokkal, amelyeken keresztül a hatalom bármikor megrendelheti a számára kívánatos történelmi fordulatot. (Stark R. László újságíró, Magyar Hírlap, 1990. június 27.)

A kereskedelmi médiumok nélkül ma nincs figyelem Magyarországon. (Geszti Péter dalszövegíró, Heti Válasz, 2008. május 29.)

A médiumok jobboldali elfoglalása akkor se tenné lehetővé az ellenzék kívánatos ellensúlyát, ha a balközép ellenzék ügyesebb, koherensebb, harciasabb lenne, mint amilyen. (Tamás Gáspár Miklós filozófus, Népszava, 2013. december 21.)

Van, hogy egy nap több kormányoldali médium szó szerint ugyanazt a kérdést teszi fel. (Mesterházy Attila szocialista politikus, Fejér Megyei Hírlap, 2014. március 17.)

Minden médium valakinek a szócsövévé válik. (Molnár Ferenc Caramel énekes, Origo.hu, 2015. augusztus 14.)

Aki azt gondolja 2016-ban, hogy egy printmédium lététől függ a politikai napirend, az a 90-es években ragadt. (Csepreghy Nándor miniszterelnökségi államtitkár, 24.hu, 2016. október 10.)

A könyv szerzője a balliberális média ünnepelt sztárja lett, akit szinte kézről kézre adnak a médiumok. (Bán Károly újságíró, Magyar Hírlap, 2017. február 11.)

Látok abban tendenciát, ahogy az önjelölt Puzsér sztárolása folyik az ún. ellenzéki médiumokban. (Lánczos Vera publicista, Facebook.com, 2018. október 18.)

Azt hallottam valamelyik médiumban. (Szili Katalin volt országgyűlési elnök, Echo TV, 2019. február 7.)

Az újságírónak médiuma van, a politikusnak világnézete. (Vágó István DK-politikus, ATV, 2019. május 3.)

A tegnapi bejegyzéshez szólt hozzá ma hajnalban 5 óra 5 perckor BIG74 Bodri. „Az az érzésem - írta -, hogy az Indexnek már nincs szüksége az olvasói támogatásra.” Erre válaszolt 8.18-kor Manna5: „Miért, eddig volt? Ennyi ingyenes, nagyon jó tartalom akár el is tudná tartani, ha nem az Indamédia kezelné.” Mit is kezelne?

Az Index korábbi főszerkesztője, Dudás Gergely 2017. november 19-én kifejtette a Médiapiac.com digitális felületén: „Elegem lett abból, hogy a mi hitelességünket kezdi ki a hirdetői befolyás.” Új portált próbált létrehozni, évi 10 ezer forintra számított 30 ezer előfizetőtől. A 300 milliós ötlet azon bukott meg, hogy csak 30 millió jött össze. Van már két támpontunk a nyilvános tűnődéshez. Az egyik az, hogy az Index sebezhető pontja a hirdetési bevétel. A másik pedig az, hogy ha 300 millióra van szükség egy 30 főnyi szerkesztőség fenntartásához, akkor a jelenlegi Index 120 munkatársát körülbelül évi 1,2 milliárd forintból lehet munkában tartani.

Azóta egy ügyes ügyvédnek sikerült jogilag körülbástyáznia az Indexet. S bár a kormány tevékenységét fürkésző szerkesztőség napi 6-700 ezer kattintása országos csúcs, arra mégsem elegendő, hogy a mögötte rejlő hirdetési bevételek eltarthassák a szellemi műhelyt. Ehhez szükség van a portfólió - leginkább szórakoztató platformok - hirdetési bevételeire is. A hirdetők számára vonzóbb napi 1,4 millió kattintás, mint annak a fele. Csakhogy abba a fránya portfólióba bankhitelből bevásárolta magát egy kereszténydemokrata politikus. Szent esküvéssel megfogadta ugyan, hogy nem szól bele az Index irányvonalába, július közepén mégis benyújtotta a számlát.

Ama bizonyos Indamédia Zrt, amelyre Manna5 utalt, immár „megkíméli” az Indexet a közéleti témájú blogok közlésétől. Ezt némi dacolás után tudomásul vette a szerkesztőség, hogy a portál kritikai irányvonalát megtarthassa, és legalább a belső munkatársakat megmenthesse. Érteni vélem, hogy a jelenlegi vezetők miért fogadták el a tőlük amúgy is függetlenül szerkesztett blogketrec depolitizálását. Könnyebb elviselni a közéleti bloggerek kiszorítását, mint a belső munkatársak kiszárítását. Felötlik azonban egy mondat a Népszava 2019. február 9-i számából.

Az Index alapító-főszerkesztője, a most már 444-es Uj Péter így fogalmazott: „Hallom az indexes kollégák aggodalmait. Szerintem ők sem gondolják, hogy egy év múlva szabadabban, függetlenül dolgozhatnak.” Július közepéig, a hirdetésekkel való zsarolásig még fél év sem telt el.      

A legutóbbi napokban Németh Miklós rendszert váltott, Lendvai és Bauer orbánozott, Németh Szilárd karácsonyozott, L. Simon irodalmazott, Vidnyánszky pedig alföldizett. Lefülelt mondatok.

Orbán az a miniszterelnök, aki nem megnyitja, hanem lezárja a határt. (Bauer Tamás közgazdász, volt SZDSZ-politikus, Facebook.com, augusztus 18.)

Jó okunk van arra, hogy folytassuk azt, amit elkezdtünk. (Orbán Viktor miniszterelnök, atv.hu, augusztus 19.)

A helikopter útjába eső csatornafedeleket lehegesztik? (Kulcsár István újságíró Merkel soproni látogatásáról, Facebook.com, augusztus 19.)

Már most fáklya vagyunk a hanyatló Európában. (Udvarnoky László pálos szerzetes, Magyar Nemzet Online, augusztus 19.)

Trump elnökként is megmaradt ingatlanfejlesztőnek. (Horváth Gábor újságíró Grönland tervezett megvásárlásáról, Népszava, augusztus 19.)

Másfél millió nettó és hárommillió között kellene egy orvosnak keresnie. (Lázár János Fidesz-politikus, volt miniszter, Facebook.com, augusztus 20.)

Márpedig versekre, lélekerősítő, emberi gyarlóságainkra rámutató, magyar nyelvünket és nemzetünket megtartó irodalomra szükség van, és szükség lesz. (L. Simon László Fidesz-politikus, volt államtitkár a tokaji írótáborban, Látószög,blog, augusztus 21.)

A közvélemény mérhetetlen. (Ceglédi Zoltán politológus, hvg.hu, augusztus 21.)

Nem lehet azt mondani, hogy az uniós forrásokat elpocsékolják, ellopják. (Deák Dániel politológus, ATV, augusztus 21.)

Valahonnan el kell venni, pedig ott is kevés van. (Király Dávid várospolitikai szakértő a budapesti gondokról, 168 Óra, augusztus 22.)

Alföldié városi színház volt, mi nemzetit csinálunk. (Vidnyánszky Attila rendező, ATV, augusztus 22.)

Szívesebben lennék Kanadában zöldséges, mint Magyarországon színházigazgató. (Schilling Árpád Franciaországban élő rendező, Magyar Narancs, augusztus 22.)

A rendszerváltás hatalmi játékká züllött. (Németh Miklós volt miniszterelnök, Magyar Hang, augusztus 23.)

A modern korban az összes politikai gazemberség a szavakkal kezdődött. (Ungváry Rudolf író, 24.hu, augusztus 23.)

A szabadság olyan, mint a fű: a beton legkisebb repedésein keresztül is kinő. (Szűcs Zoltán Gábor politológus, Mérce.blog, augusztus 23.)

Vona Gábor megszűnt Vona Gábornak lenni. (Fekő Ádám újságíró, Azonnali.hu, augusztus 23.)

A nem tornász Berki Krisztián lehet Tarlós István ellenfele. (Exterde Tibor újságíró, InfoRádió, augusztus 23.)

A saját bandáját sem képes összetartani. (Németh Szilárd Fidesz-politikus Karácsony Gergelyről, Magyar Hírlap Online, augusztus 24.)

Attól, hogy első ízben demokratikusan választották meg, nincs rá szüksége, hogy demokrata maradjon. (Paul Lendvai bécsi újságíró Orbán Viktorról, Népszava, augusztus 24.)

Az ellenzéki összefogás olyan együttműködés, amelyet a gyűlölet tart össze. (Kósa Lajos Fidesz-politikus, volt debreceni polgármester Magyar Nemzet, augusztus 24.)

Ma az amúgy méltán ismeretlen önkormányzati képviselő is kegyet gyakorol, ha válaszol pár mondatot. (Lampé Ágnes újságíró, Klubrádió, augusztus 24.)

Erről lappang egy vita a világhálón. Búvópatakként tört elő, ha írt róla a 24.hu, a hvg.hu, a Mérce.hu, egy-két blogger és néhány értelmes kommentelő. Augusztus 22-én Kabai Domokos Lajos kavicsot dobott a csordogáló vízbe. A Bekiáltás blog alapítója szerint a hatalmon lévők „Háttérbe szorítják a pártokhoz nem kötődő bloggereket.”

Az információmorzsákból annyit kapartam össze, hogy a Blog.hu mintegy 700 digitális naplót tárol. S mert a közös portfólióba tartozó Indexnek a Blog.hu-t működtető Indamédia Zrt munkatársai továbbítják a figyelemre méltó megnyilvánulásokat, az imént idézett állítás kimondója úgy véli, hogy a napi 650 ezer kattintást elkönyvelő portál főoldaláról eltűntek a közéleti tartalmú blogok. Július 20. óta az Indexen „csupán csacskaságokra” telik. Nyomatékul hozzáfűzte: „Csak a saját írásaim kattintás száma tízenezerrel csökkent egyik napról a másikra.” Az interneten is harcol a Fidesz című írását 1344-en olvasták. Korábbi bejegyzéseit július 12. és június 6. között még 17740-en, 23548-an, 17393-an, 12829-en és 13557-en kísérték figyelemmel. Ha a 85097-et elosztjuk öttel, 17019-nyi indexes átlag jön ki.

17 ezer aránylik tehát a jelenlegi 1344-hez. Ha ez nem elég bizonyíték arra, hogy az Indexet csakugyan sarokba szorították az Indamédia kormány közeli tulajdonosai, hadd adjam közre, hogy az utolsó teljes hónapban, júniusban 146 ezren olvasták a Médianapló című rovatomat. Napi átlagban 4867-en. Augusztusban, az Index utánközlése nélkül napi 724 olvasónál tartok. Hátrányban az előny, hogy már nem kell magyarázkodni a kommentelők előtt. A legtöbbjük szerint lényegtelen kérdésekkel foglalkozom, holott a Médianaplót nem nekik írom, hanem a kommunikáció szakos diákoknak arról, amit a szemináriumon nem sikerült megbeszélnünk. A sors iróniája, hogy az Indamédia „jóvoltából” visszatértem a 2011-es kiindulóponthoz.

Ami igazán meghökkentő Kabai Domokos Lajos elgondolkoztató okfejtésében, hogy az Indamédia munkatársai azért engedik át a szűrőn az ellenzéki politikusokat, mert a kormánypárti cáfolatokhoz ők kölcsönzik a szellemi gyúanyagot. A nyilvánosságban így bontható ki a jó és a rossz ütközése. Ezt a képet zavarják a pártoktól független bloggerek, akik nemcsak a kormányzat tevékenységét értelmezik, hanem az ellenzékét is. Ha eme állítás megfelel a valóságnak, akkor azért szorultunk ki az Index főoldaláról, mert azt is bemutatjuk, hogy az ellenzéki politikusok jó pénzért érzik rosszul magukat.