A sors iróniája, hogy november 25-én, a 96. születésnapján halt meg. Nem ismertem személyesen, de leveleztünk, és telefonon is beszélgettünk. Máig őrzöm egyik levelét, amelyben pontosította egy német (Wehrmacht) tábornok visszaemlékezését. Bokor Péter filmrendező készített vele interjút az Élet és Irodalomba, és amikor a válogatott beszélgetéseket kötetben is kiadta, az interjú már a Del Medico-féle pontosítással látott napvilágot.

A legtekintélyesebb sajtólevelező halála azért érint érzékenyen, mert apám születésnapján látta meg a napvilágot, igaz, négy évvel később. Ráadásul a családunkban van valaki, aki gyermekparalízisben betegedett meg, mint az utolsó éveit tolószékben töltő Del Medico Imre is. Vele távozott az élők sorából ama újságolvasó nemzedék, amelynek tagjai nem barátkoztak meg a számítógéppel. Írógépen pötyögtette le a mondandóját, röviden és kulturáltan tette szóvá a pontatlanságot. Nem állítom, hogy megtiszteltetés volt közölni a helyreigazítását, de soha senkit nem sértett meg a személyében. Tisztában volt azzal, hogy mi, újságírók olyan pályán működünk, ahol minden tévedésünket nyilvánosan követjük el. A tárgyat nézte, nem az alanyt. Manapság, amidőn a papír alapú sajtóról a digitálisra tevődött át a hangsúly, épp fordítva van.

Del Medico Imre még újságokra fizetett elő. Pénzt adott a tartalomért, és joggal kérhette számon a pontatlanságot. A digitális sajtó levelezői nem fizetnek a tartalomért, és néhány kivételtől eltekintve otrombán helyesbítenek. Még két szempont különbözteti meg egymástól a hagyományos és a digitális sajtót. Az egyik az, hogy a papír alapúban voltak olvasószerkesztők, akik kiszűrték a legsúlyosabb elírásokat, A digitális sajtóban viszont hiánycikk a korrektor, a közösségi oldalakon nem is létezik. A cikkíró rászorul az alkalmi szerkesztőkre, akik közül az igényesebbek tudomásul veszik, hogy az ingyen olvasott tartalomért kulturált, tárgyszerű pontosításokkal „fizetnek”. A harmadik különbség az, hogy a hagyományos sajtóban nem közöltünk név nélküli leveleket, a digitálisban pedig szinte minden kommentelő álnevet használ. Ezzel magyarázható, hogy többnyire a kocsma hangján szólalnak meg, és nem ismerik el, hogy ők is tévedhetnek. Egyetlen kivétel akadt, aki így fogalmazott: „Igazad van, de azért a k. anyádat.” Ő kiírta persze a jelzőt.

Del Medico Imre halálhíre nyomán azon tűnődöm, ha egy álneves sajtólevelező távozik az élők sorából, vajon hány nekrológ jelenik meg róla.

Kovács Zoltán, a nemzetközi kommunikációért felelős államtitkár ezt mondta egy háttérbeszélgetésen: „Az internet, a Facebook és a Twitter segítségével már bárkiből egy pillanat alatt újságíró lehet.” (hvg.hu, 2019.11.26.)

Kovács úr a debreceni egyetemen sajtótörténetet is tanított, mielőtt kormányszolgálatra adta volna a fejét. Bizonyára tudja, hogy az újságírás évszázadokon át szabad foglalkozás volt. Akik például diplomával a tarsolyukban művelték, nem újságírást tanultak a felsőoktatásban. Újságíró-képzés 1993 óta folyik a hazai főiskolákon és egyetemeken. Azóta több ezren végeztek kommunikáció szakon, de csak a töredékükből, körülbelül minden tizedikből lett újságíró.

Ha az olvasó egy pillantást vet a bejegyzés utáni idézetcsokorra, észreveheti, hogy Orbán Viktor is mondott valami nagyon hasonlót. Két eset lehetséges. 2018 áprilisában egyik bizalmi embere, Kovács Zoltán súgott neki. Illetve magától jött rá a mélyen szántó következtetésre, és most az államtitkár igazodik hozzá. Egyikük kijelentésének sincs sajtószakmailag értelmezhető jelentése. Hadd bizonyítsam ezt egy példasorral. Fészbukos ismerőseim közül néhány száz az újságíró, őket most figyelmen kívül hagyom, Kovács Zoltán ugyanis nem róluk beszélt, Maradnak tehát a nem újságírók.

Azok a különböző foglalkozású közéleti személyiségek, akik a legolvasottabb közösségi oldalon rendszeresen fejtik ki az álláspontjukat jó, olykor kitűnő íráskészséggel. S mert nem tanultak újságírást, közírónak nevezem őket, idegen szóval publicistának. Például Andor Mihályt, Balla D. Károlyt, Bodor Johannát, Bruck Andrást, Csepeli Györgyöt, Fábri Pétert, Fleck Zoltánt, Gábor Györgyöt, Hell Istvánt, Kardos Andrást, Kolláth Györgyöt, Lendvai Ildikót, Majtényi Lászlót, Nagy Bandó Andrást, Odze Györgyöt, Sándor Erzsit, Tamás Pált.

Jó kis névsor, bármelyik színvonalas újság publicisztikai rovatvezetője megnyalná mind a tíz ujját, ha volna honoráriumkerete rendszeresen foglalkoztatni őket. S ha hozzájuk veszem ama újságírókat, akiket Orbán Viktor és Kovács Zoltán nyilvánosságkorlátozó médiapolitikája 2010 óta száműzött a szerkesztőségekből, akkor érthető igazán, vajon az említett uraknak mi bajuk van a Facebookkal. Az, hogy pillanatnyilag e közösségi oldal az első számú közvélemény-formáló fórum, és a kormányzatnak egyelőre nincs hatalma fölötte.

Orbán Viktor az újságírókról

A hírhez nem lehet hozzájutni, és a hírforrás eldugul, ha az újságíró nem működik közre. (168 Óra, 1992. január 21.)

Amíg a Fidesz a parlamentben van, nem kell félniük az újságíróknak. (Népszabadság, 1992. február 7.)

/Hajdú Péterhez/ Nézd, mindig túlértékeltek bennünket, mármint az újságírók a politikusokat. (tv2, 2011. május 1.)

A nemzetközi újságíróknak néhány kérdésben igazuk van, de a legtöbb kérdésben valótlanságokat állítanak. (Magyar Nemzet, 2011. december 24.)

A közösségi média mindenki számára elérhető. Mindenki újságíróvá vált. (Hír TV, 2018. április 10.)

Egy interjúnak nem az az értelme, hogy bikaviadalt vívjak egy újságíróval. (Hír TV, 2019. január 10.)

Szerkesztőségi közlemény jelent meg e címmel a világhálón: „Pénzhiány miatt felfüggesztjük a Szabad Pécs működését”. A szövegből megtudható, hogy a megyei napilaptól 2017-ben elbocsátott portál-alapítók kifogytak az anyagiakból, és ha nem találnak legalább ötszáz előfizetőt, akkor kénytelenek befejezni a vesztes Fidesztől és a győztes ellenzéki együttműködéstől független tevékenységüket.

A jajkiáltás azért nem lep meg, mert többször is pedzegettem, hogy az alkalmilag egyesült ellenzéki pártok akarva-akaratlanul nehéz helyzetbe hozták azokat a médiumokat, amelyek  függetlenítették magukat a kormánypárti nyilvánosságtól. Az újdonsült polgármesterek azonban a legutóbbi másfél hónapban vagy hallgatnak arról, hogy milyen szerepet szánnak a helyi nyilvánosságnak, vagy közlik a szándékukat, amelyből hajlamosak kifelejteni a település egyetlen független szerkesztőségét. Nem vádolnám őket rosszindulattal. Arra gyanakszom inkább, hogy kisebb gondjuk is nagyobb annál, mintsem hogy sort kerítsenek a filléres gondokkal küszködő szerkesztőségre.

Nem a Szabad Pécs az egyetlen, amely légüres térbe került, de az ő munkatársai fogalmazták meg legvilágosabban a helyzetet. A Népszava mai számában fejtegette Babos Attila, a portál alapító szerkesztője, hogy „csak akkor fogadnak el önkormányzati reklámot, ha azért a város irányítói nem kérnek szervilis viszonzást”. Idestova három évtizede foglalkozom a helyi sajtóval, de még nem találkoztam olyan polgármesterrel, aki úgy utalt volna át hirdetési pénzt a nem tőle függő szerkesztőségnek, hogy azért nem kért ellenszolgáltatást.

A Szabad Pécs vágya, hogy az előfizetők havi 2000 forintot utaljanak át a számlájára, kísértetiesen emlékeztet a debreceni modellre. Porcsin Zsolt, az ugyancsak megyei sajtóból eltávolított szerkesztő alapította meg a Debreciner nevű portált ugyanezzel a kondícióval. Vállalkozása működik, igaz, hogy a szabad nyilvánosságot olyan városban képviseli, amelyet megtartottak maguknak a kormánypártok. Talán éppen azért, mert az alapító kesernyésen állapította meg a debreceni ellenzékről: „Azonnal kitalálta az egyik párt, hogy a másiké vagyunk, a harmadik pedig azt, hogy a negyediké.” (Azonnali.hu, 2019.08.14.)

A magyar sajtótörténet abszurd lábjegyzete volna, ha az ellenzéki sikerek után azokban a városokban szűnne meg a szabad nyilvánosság fóruma, amelyekben a pártoktól független portál már a létével is jelentős szerepet játszott a régi garnitúra leváltásában.          

Ha a Borkai-botránnyal foglalkoztam, mindig akadt kormánypárti hozzászóló, aki megemlítette, hogy bezzeg nem értelmezem a Lackner-ügyet. Szerintük a két botrány lényege ugyanaz: választott politikusok közpénzzel tömték a zsebüket. A kommentelőkön nem kérhetem számon, miért nem kísérik figyelemmel a Médianaplót, október 9-én ugyanis párhuzamba állítottam a két botrányt.

Úgy értelmeztem őket, hogy a kormánypárti és az ellenzéki sajtó gyakorlata kísértetiesen hasonlított egymásra. Bagatellizálták a saját oldal kínos ügyét, és igyekeztek kibontani a másik oldalét. Azóta eltelt néhány hét, és többet tudunk a háttérről, bár még nem ismerjük a valóság minden szeletét. Az ügyek még nincsenek bírósági szakaszban, a türelmetlen nyilvánosság azonban már meghozta az ítéletet: mindkét oldal érintett a korrupcióban. Miért bizonyult mégis hatásosabbnak, eredményesebbnek az ellenzéki oldal kommunikációja?

Azért, mert Borkai Zsolt tornász olimpiai bajnokként országos ismertségre tett szert, és évek óta vezetett egy 130 ezres iparvárost. Lackner Csaba pedig egy hatvanezres fővárosi kerület önkormányzati testületében képviselkedett..Noha sokan ismerték Kispesten, neve azonban semmit se mondott az országos nyilvánosságnak. Ráadásul az őt leleplező videóból hiányzott a szexuális mozzanat, amely a választási kampány hajárájában több mint 800 ezer nézőt "hozott" a Fidesznek.

Ettől persze a kormánypárti sajtó túlnyomó többsége alkalmas lett volna arra, hogy kiegyenlítse a hátrányt. Vajon miért nem sikerült neki olyan erővel, hatásfokkal napirenden tartania a kispesti botrányt, mint a sokkal gyérebb ellenzéki sajtónak a Borkai-ügyet? Lehetséges, hogy igaza volt a kormánypárti sajtót felügyelő KESMA-kuratórium elnökének? Dr. Varga István azt fejtegette, hogy „Ennek az oldalnak nincs komoly sajtója.” (Behir.hu, 2019.02.04.) E kijelentésbe bele is bukott, a fejlemények azonban mintha őt igazolnák.

Feltűnt, hogy mindkét oldalon ugyanazt a kríziskommunikációt választották. A kormánypártok nem akarták elveszíteni Győrt, ezért október 13-ig kitartottak Borkai Zsolt mellett, akit a helybéliek meg is választottak. Az ellenzéki pártok sem akarták elveszíteni Kispestet, ezért kitartottak Gajda Péter polgármester mellett, akiről furcsákat mondott Lackner Csaba ama videón - a helybéliek újra is választották. Most éppen tart a tőlük való rugalmas elszakadás, és az a benyomásom, mintha ezt is ügyesebben csinálná az ellenzéki sajtó.        

A legutóbbi napokban Orbán lapozott, Németh Szilárd hadakozott, Tarlós borkaizott, Tóth Bertalan hídfőzött, Farkasházy pedig arénázott. Lefülelt mondatok.

A jogalkotás vált jogellenessé. (Magyar György ügyvéd, ATV, november 18.)

Amolyan Orbán-buktató hangulatot teremt a Magyar Nemzet, és ez megengedhetetlen. (Stoffán György újságíró, NemzetiNapló.blog, november 19.)

Az MSZP nélkül az ellenzék mostani győzelme nem jött volna létre. (Ujhelyi István szocialista politikus, ATV, november 19.)

Nyert a Fidesz, de nem annyira, mint remélte. (Mráz Ágoston Sámuel politológus az önkormányzati választásról, Mandiner.hu, november 20.)

Csak azt az egyet nem kapta meg a Vezér, amit a legjobban akar. (Péterfy Gergely író a walesi vereségről, Facebook.com, november 20.)

Gyönyörű és hatalmas, mint a Parlament, amelyet még hatvannégy vármegyére szabtak, miként a Népstadiont is az Aranycsapathoz. (Farkasházy Tivadar újságíró a Puskás Arénáról, Hócipő, november 20.)

Jövőkép nélkül nehéz lesz hosszú távon megtölteni az új Puskás Arénát. (Pór Károly újságíró a magyar fociról, Nemzeti Sport Online, november 20.)

A potenciális hadkötelesek korhatárát negyvenről ötven évre emeltük. (Németh Szilárd honvédelmi államtitkár, M1, november 20.)

Nem lehet kulturális fehérterrorra kulturális vörösterror a válasz. (Buzinkay György Momentum-politikus, hvg.hu, november 20.)

 Az önkormányzati választással létrejöttek az ellenzéki hídfőállások. (Tóth Bertalan szocialista politikus, Népszava, november 21.)

Elvárom, hogy a politikai paletta minden szereplője megszólalhasson a felületeinken. (Bognár Szilvia pécsi alpolgármester, 168 Óra, november 21.)

A helyi médiában is meg kell jelennie a kritikának, ha bármit rosszul csinálunk, velünk szemben is. (Csőzik László érdi polgármester, Magyar Narancs, november 21.)

A Laci össze-vissza hazudozik. (T. Mészáros András volt érdi polgármester Csőzik Lászlóról, ATV, november 21.)

Azt hazudtam, hogy hazudtunk. (Bödőcs Tibor humorista Gyurcsány-paródiájából, Comedy Central, november 21.)

A konzervatív szavazóbázis nehezebben bocsát meg egy ilyen ügyet a saját embereinek, mint a liberálisok. (Tarlós István volt budapesti főpolgármester a Borkai-botrányról, Magyar Hang, november 22.)

Általában a nyílt lappal játszók közé tartozom. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, november 22.)

A kíváncsiságot, ami ugye a megismerés egyik hajtómotorja, egyre inkább elhallgattatják. (Király Kinga Júlia író, Népszava, november 22.)

Nagyon messze vagyunk már attól, hogy a sajtó színvonalasan tehesse a dolgát. (Krizsó Szilvia újságíró, HírKlikk.hu, november 22.)

Az ellenzék sokkal megértőbb a Fidesszel, mint a Fidesz az ellenzékkel. (Ceglédi Zoltán politológus, ATV, november 22.)

Mintha Gyurcsányt látnánk a megyei kettőben. (Pilhál György újságíró Tordai Bencéről, Magyar Nemzet, november 23.)

Talán a futballunkban most érkeztünk el ahhoz az időponthoz, amikor már illik észrevenni, hogy nem reménytelen vállalkozás invesztálni a sportágba. (Vincze András újságíró, Nemzeti Sport, november 24.)

Tavaly nyáron egy hétig vendégeskedtem a Civil Rádióban. Nyikorgott a szék, a hangszigetelt stúdió falából kilógott a tömítő anyag - a hazai médiáról beszélgettünk a műsorvezetővel. Olyan kép tárult elém, amelyet megszoktam a kormány által nem stafírozott szerkesztőségekben. Találkozásainkat a jóllakáshoz kevés, éhenhaláshoz sok pénzből élő újságírók hangulata lengte körül.

Most, az önkormányzati választás után derült ki, hogy a médiahatóság megszüntette a Civil Rádió frekvenciáját. Az is, hogy az arcának, Fiala Jánosnak a szerződéseit a fővárosi kerületek újdonsült (ellenzéki) polgármesterei megszüntették. Bár a két döntésnek nincs köze egymáshoz, de a kialakult helyzetet akkor is érdemes értelmezni. A fővárosban és vonzáskörzetében hallható rádiónak úgy fellegzett be, hogy már Fiala hozzájárulásából sem pótolhatja a státuszban lévők nyomorúságos fizetését, a tömítő anyagot a stúdió hangszigetelt falában és a csálé széklábat.

A közismert riporter „image-építés” címén kötött szerződést politikusokkal. Hetenként egyszer beszélgetett velük, és a négyszer negyedóráért bruttó 270 ezer forintot utaltak a számlájára. Ha minden hétköznapra jutott fizető interjúalany, havonta 1 millió 620 ezer forint szedett össze, ennek nettó részéből adott át valamicskét a Civil Rádiónak. Az nem világlott ki a vele foglalkozó újságcikkekből, vajon Karácson Gergely zuglói polgármester, Navracsics Tibor uniós biztos, Lázár János miniszterelnökséget vezető miniszter, Gyurcsány Ferenc DK-politikus és néhány kerületi polgármester saját zsebből fizetett-é neki vagy áfával pántlikázott közpénzből. Egyelőre az sem tudható, hogy akik rendszeresen beszélgettek Fialával, valamennyien szerződéses viszonyban voltak-e vele.

Elég sok interjút hallottam a Kelj fel Jancsi! című műsorban ahhoz, hogy zavarjon: az ökumenikus műsorvezető szerződésben kötelezte magát, miszerint „kizárólag előre egyeztetett kérdéseket” tesz föl. Körmondatos modorából azonban telt arra, hogy majd’ mindent megkérdezett, amit érdemes volt firtatni. S ha csakugyan csurgatott a Civil Rádiónak, körülbelül annyit keresett, mint egy mezei országgyűlési képviselő. A parlamentben 199 honatya és honanya ül, gondolatban hozzájuk csapom Fiala Jánost is. Elvégre az interpellációk úgy hangozhatnak el, ha a hatalom döntéseire kíváncsi képviselők előzetesen fogalmazzák meg a kérdéseiket. Az már rajtuk múlik, hogy amit papírra vetettek, azt élő szóban hogyan bontják ki. 

Ma reggel is bevásárolni mentem a Lidl-be, a bejáratnál gazdátlan dísztárcsát vettem észre. BMW felnijéről esett le, mert közepén a márkára jellemző jelvény tűnt fel. A négy egyenlő szeletre osztott körrel, amelyek közül kettőnek a színe kobaltkék. Róluk jutott eszembe, hogy unokám túl kicsi a BMW elején és hátulján látható jelvényhez, ezért inkább a dísztárcsát tanulmányozza. Így tanulta meg élete első három betűjét. 

Utána jött a Mercedes, a Volkswagen, az Opel, a Ford, a Volvo, a Skoda és a többi márka, majd a fokozatosan megismert betűkből lassanként összeállt a mondat. Samu a közös sétákon, autókról tanult meg olvasni, kedvence azonban a BMW maradt. Talán nem is véletlenül. Amikor az apja hasonló korú volt, mögöttem gubbasztott, és nézte, hogyan vezetem a Polski Fiatot. Egyszer meg is kérdezte, milyen kocsit szeretnék, ha több pénzem lenne. BMW-t mondtam neki. Ekkor ígérte meg, hogy ha hatvan leszek, vesz nekem egyet. Ígéretét betartotta. Bécsi modell-boltban vásárolta, tizenötször huszonöt centis, kinyitható ajtóval és csomagtartóval. Ha a fia nálam járt, a szőnyegen játszott vele, mindjárt le is törte a visszapillantó tükrét. Nemrégiben elkunyerálta, a kicsinyített BMW azóta is népes gépkocsi-flottáját felügyeli a könyvespolc magasságából.

A fiam közgazdász lett, egy nagy forgalmú céget vezet, ráadásul szolgálati BMW-t. Én már nem ülök volánnál, inkább nem teljesen függetlenül a család férfi ágán kialakult kobaltkék hagyománytól, egészségügyi séta közben BMW-ket számlálok. Eredetileg úgy gondoltam, hogy tíz lesz a napi adag, mert ez körülbelül négy kilométernek felel meg. De aztán kiderült, hogy alulértékeltem Újlipótváros polgárságát. Hetek óta tizenhat és huszonöt között van a napi átlag. Azt figyeltem meg, hogy több BMW-t látok, ha a Duna irányába haladok. A Pozsonyi út például a Margit-hídtól a Dráva utca és a Dózse György út vonaláig legalább tízzel kecsegtet. Ha viszont a Váci út irányában fedezem föl a rá merőleges mellékutcákat, akkor kevesebb BMW-vel kell beérni.

A kobaltkép jelvények felérnek egy szociográfiai oknyomozással. Budapest talán legpolgáriasultabb falujában a tehetős lakók inkább a Duna felőli részen „tanyáznak”. Akik viszont áruk (holmik és élelmiszerek) szállítására is használják kevésbé márkás furgonjaikat, a Lehel téri piac közelében. Alig várom, hogy e riporteri tapasztalatokat megoszthassam a jelenleg még dísztárcsákat tanulmányozó Samuval.         

A zuglóiakat az új Puskás-stadion építkezése zavarja, az országot pedig a költsége. (Bitskey Bence szocialista önkormányzati képviselő-jelölt, Népszava, 2017. március 29.)

A fáraó személyesen felügyeli a piramis építését. (Lattmann Tamás nemzetközi jogász a Puskás Ferenc Stadion Időarányos Kivitelezését Nyomon Követő Bizottság elnökéről, Orbán Viktorról, Facebook.com, 2017. április 21.)

Ez nem a nép, hanem a nemzet stadionja lett. (Mező Gábor újságíró, PestiSrácok.hu, 2019. november 15.)

Tizenegy nézővel több volt, mint ahányan jegyet vettek. (Hajdú B. István sportriporter, M4, 2019. november 15.)

Szurkolok annak, hogy minél több kulturális esemény és sok magyar focisiker helyszíne legyen. (Karácsony Gergely Párbeszéd-politikus, budapesti főpolgármester, 2019. november 15.)

A kulisszákra már nem lehet panasz, ha a csapat is megteszi majd a magáét. (Deák Zsigmond újságíró, Nemzeti Sport, 2019. november 16.)

A Puskás bár impozáns, egyszerűen túl nagy. (Botos Tamás és Haszán Zoltán újságírók, 444.hu, 2019. november 16.)

A fiatalokkal, akik a reménytelen állapotok miatt elhagyták Magyarországot, tíz ekkora stadiont is meg lehetne tölteni. (Péterfy Gergely író, Facebook.com, 2019. november 16.)

Jövőkép nélkül nehéz lesz hosszú távon megtölteni a Puskás Arénát. (Pór Károly újságíró, Nemzeti Sport Online, 2019. november 20.)

Fantasztikus mérnöki és műszaki teljesítmény testesül meg benne. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, 2019. november 22.)

Több mint öt héttel az önkormányzati választás után is kérdés még, vajon a győri polgármester adriai jachtkirándulása mennyire befolyásolta az eredményt. Azt, hogy Budapesten és néhány nagyobb városban a Fidesz érzékeny veszteséget szenvedett. A Borkai Zsolt körüli botrány egyik mellékszála, hogy lassanként fény derül a videóra vett orgia készítőire. Néhány napja őrizetbe vettek egy volt válogatott labdarúgót, akiben Póczik József ismerhető fel. A részleteket még nem tudhatjuk, ám egy pillanatra képzeljük el, hogy a Fidesz zavarba hozásában szerepet játszott a Demokratikus Koalíció is.

Az obsitos focista ugyanis 2014-ben a DK önkormányzati képviselőjeként indult Győrött. Ráadásul az élettársának van egy fia, aki állítólag lányokról gondoskodott az orgiához, sőt jelen is volt a jachton. S bár lehet, hogy Póczik DK-s kapcsolata elvékonyodott ’14 óta, egyik hajdani játékostársának, a szintén győri Glázer Róbertnek a húga DK-s politikusként lett Borkai Zsolt ellenfele a helyhatósági választáson. A politikai szál túlságosan kézenfekvő persze, mégse lepődnék meg, ha esetleg kiderülne, hogy két bundázásban megedződött focista nyugdíj-kiegészítési lehetőséget látott a győri polgármester megkörnyékezésében. (Bocs a feltételezésért.)

De a politikai szál se megy ki a fejemből, elvégre Gyurcsány Ferencnek volt egy befejezetlen játszmája Orbán Viktorral. 2017 májusában jött elő azzal, hogy egy szláv akcentussal angolul beszélő férfi 300 millió forintot kért a jelenlegi miniszterelnök svájci bankfiókban szunnyadó titkáért. A DK elnöke e hírfélével házalta végig a nyilvánosság hozzáférhető fórumait, és egyre kínosabb helyzetbe lavírozta magát. Olyannyira, hogy az országgyűlési választás közeledtével be is kellett jelentenie: ezt a politikai fegyvert nem használhatja a vetélytársával szemben. Lélektani mélypontról tápászkodott föl, ha most csakugyan fölismerte a Borkai-ügyben rejlő lehetőséget. Azt, hogy megszorongathatja Orbánt is.

Nehéz elképzelni, hogy két egykori focista képes lett volna kirobbantani, és adagolva az információkat, hatásosan kiteregetni a győri polgármester körüli botrányt. Ha netán mégis kiderülne, hogy a Demokratikus Koalíció válságkommunikációs szakértői hozták kényszerhelyzetbe a Fideszt, akkor szörnyülködhetnénk azon, hová jutott a politika. De megállapíthatnánk azt is, hogy a lesajnált Gyurcsány érzékeny veszteséget okozott az Orbán-rendszer névadójának.                

A kérdés nemcsak engem foglalkoztat. A Népszava politikai szakírója, Kósa András is megkérdezte az MSZP elnökétől és parlamenti frakcióvezetőjétől. Tóth Bertalan a patinás újság mai számában közölte: a régi és az új tiszteletdíj közti különbséget „a Szolidaritási Alapba fizetjük azóta is, és nemsokára megjelenik az a 11 millió forint értékű karitatív pályázat, amelyet ebből finanszírozunk”. Az ’azóta is’ folyamatra utal, amelynek próbáltam utánanézni.

Annyit találtam róla a világhálón, hogy tavaly, az országgyűlési választás után a honatyák és honanyák megszavazták a saját fizetésemelésüket. Ezzel egy mezei képviselő tiszteletdíja a parlamenti pozíciók és a bizottsági tagságok ellenértéke nélkül 748-ról 948 ezer forintra emelkedett. Az ellenzéki politikusok sem álltak ellent a kísértésnek, de hogy megnyugtassák a háborgó választóikat, különböző csoportjaik (pártjaik) más és más megoldással rukkoltak elő. A szocialisták például bejelentették, hogy létrehozzák ama szolidaritási alapot, amelyre Tóth Bertalan hivatkozott a ma reggeli interjúban.

A pénz sorsáról csak annyit sikerült megtudni, hogy a felsorolt lehetőségek közül (az elhanyagolt pártirodák rendbe hozásából, a kormánykritikus sajtó és a szegények támogatásából) a legutóbbit választották. Annyi információt még találtam, hogy az idén másodszor is döntöttek a képviselőcsoport tagjai, valószínűleg az első félévi befizetésekről, de hogy mire költötték, az már nem derült ki. Amire a frakcióvezető utalt a Népszavában, az nyilván a második félévben felgyülemlett pénz. Nem ártana tudni, hogy mire telik belőle. Egyelőre hajlamos vagyok azt a következtetést levonni, hogy a szocialista politikusok jó pénzért érzik rosszul magukat az ország házában.

A volt pártelnök, Tóbiás József nemrégiben kiköltözött a Kanári-szigetekre, és lemondott a mandátumáról, Burány Sándor pedig átigazolt a Párbeszéd-frakcióba, máskülönben a szövetséges kispárt nem hozhatott volna létre képviselőcsoportot a parlamentben. A fizetésemelés, illetve a különbség átutalása tehát 14-15 szocialista politikust érint. ’Azóta’ 47,6-51 millió forint közötti összeget küldhettek a Horn Gyuláról elnevezett szolidaritási alap számlájára, ám a második és a harmadik részlet rendeltetéséről elfelejtettek beszámolni a nyilvánosság fórumain. Értem, hogy a jólelkűségükkel nem akarnak dicsekedni, kommunikációjuk azonban korántsem az átláthatóság mintapéldája.