Végre láttam és hallottam Demeter Szilárdot, tegnap este a Hír TV-ben beszélt az elképzeléseiről. Tudható róla, hogy könnyűzenész és regényíró, mostanában pedig a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója. Azt fejtegette, hogy a színházi törvény utáni lépés a könyvkiadás rendbetétele volna. Több szakmai szervezet kérte a közreműködését, ő azonban csak akkor „hajlandó” beleállni az átalakításba, ha… Azért nem írom le a feltételeit, mert azóta is tűnődöm, vajon miből táplálkozik az önbizalma.

Volt egy érdekes mondata: „Szükségünk lenne egy jó ellenzéki újságírásra.” De mi fán terem a jó ellenzéki újságírás? Az e bejegyzés után olvasóható összeállításból kiderül, hogy Lázár János kancelláriaminiszter mintha másként vélekedne róla, mint Orbán Viktor. Van viszont egy értelmezés, amelynek szerzője elég pontosan járja körül az újságírást. Az SZDSZ hajdani médiapolitikusa, Haraszti Miklós szerint „Két szemlélet áll szemben egymással. Az egyik azt mondja, hogy a sajtó akkor demokratikus, ha a demokratikusan választott kormányt szolgálja, szerintünk viszont akkor, ha független.” (Vas Népe, 1992.10.12.) Nem sikerült kibontania, hogy mi a független újságírás, de ez most nem is nagy baj, mert Demeter Szilárd sem független újságírásról beszélt, hanem ellenzékiről.

A kormánypárti elszólásokból olyan kép kerekedik, hogy a média hordozó, amely a hasznos információkat juttatja célba. Továbbítja a többségi akaratot, közvetíti a választott személyek álláspontját. S mert az újságírók nem választott személyek, lehet ugyan véleményük, de jobban teszik, ha az információk továbbítására korlátozzák magukat. Az újságírás két lényeges ismérve, az információk közvetítése és a vélemények nyilvánítása közül tehát az előbbi fontosabb, mint az utóbbi. Ezzel magyarázható, hogy a kormánypárti újságírók szakmai közérzetét is együttérzéssel képzelem el. Eme értelmezési kereten belül azonban az ellenzéki újságírást nem is tudom elképzelni.

Néhány kivételtől eltekintve az ellenzékbe szorult politikusok is a választott személyek tolmácsolásában látják az újságírás funkcióját. Csupán annyi a különbség, hogy az épp hatalmon lévő politikusok tökélyre fejlesztették a haszonelvű gyakorlatot. A soha sem összefoglalt, de gyakran tapasztalt szemléletmóddal ellentétben úgy vélem, hogy az újságírás másra is alkalmas. Például arra, hogy az igazságot elválassza a hazugságtól. Az újságíró pedig eldönti, hogy igazat akar-e mondani, vagy hazudik.

Tíz mondat az újságírásról

Az újságírást olyan hivatásnak látom, amiben együtt van a pedagógus, a gyógyító orvos, a politikus és a művész. (Lezsák Sándor MDF-politikus, Népszabadság, 1990. június 18.)

Az újságírásnak az a dolga, hogy a hatalom körmére nézzen. (Nehéz-Posony István jogász, Nógrád Megyei Hírlap, 1994. április 16-17.)

A tényfeltáró újságírás hazánkban nem hatol sem elég mélyre, sem elég magasra. (Bitó László író, Magyar Hírlap, 2003. december 9.)

Ma Magyarországon nem pusztán leíró, eseményeket követő újságírás van, hanem meggyőződés által vezérelt, jobboldali újságírás. (Mesterházy Attila szocialista politikus, Népszava, 2009. május 23.)

Azért izgalmas az önök szakmája, mert olyasmiről is írniuk kell, amiről fogalmuk sincs. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, 2012. szeptember 7.)

Az újságírás civil kontrollt jelent az aktuális hatalomgyakorlással szemben. (Balavány György publicista, Klubrádió, 2012. szeptember 14.)

Független újságírás nélkül a demokrácia sánta. (Bajnai Gordon E14-politikus, volt miniszterelnök, ATV, 2014. március 16.)

Az újságírás mindig kritikus és ellenzéki. (Lázár János Fidesz-politikus, Index.hu, 2015. március 29.)

Időnként kevesebb a tudás, mint az ítélet. (Veiszer Alinda műsorvezető, Index.hu, 2018. november 30.)

Igazán szükségünk lenne egy jó ellenzéki újságírásra. (Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, Hír TV, 2019. december 13.)

A kérdésre igennel válaszolt két portál, a világnézetileg elkötelezett PestiSrácok.hu és a Mérce.hu. Bár a politikai élet két ellenkező oldalán vannak, nagyjából ugyanazt kifogásolták. A munkatársaik összeszámolták, hogy a Józsefváros című önkormányzati lap december 4-i számában hány fényképe jelent meg az újdonsült polgármesternek, valamint hányszor látott napvilágot a neve. Arra jutottak, hogy a kelleténél többször. Lehet, hogy igazuk van? Lehet, hogy Pikó András elfelejtette választási ígéretét, miszerint az ő lapja nem lesz propagandaújság?

A Józsefváros ingyenes példányait 18 évig dobták be a postaládámba. Már másik kerületben lakom, de most megnéztem a legyőzött polgármester uralma idején megjelent utolsó, október 9-i számot is. Elfogadván a pályatársak módszerét, azt striguláztam, vajon a helyi nyilvánosság első számú kedvezményezettje, Sára Botond hány fotóval volt jelen benne. 16 fényképét láttam, ebből más(ok) társaságában 14-szer tűnt fel, kétszer pedig szólóban. Észrevettem azonban, hogy a legtöbbször zsebre vágott kézzel kapta le a fotóriporter. Vagy azért, mert ezt az utasítást kapta a főszerkesztőtől, vagy azért, mert a polgármester nadrágján a zsebet erős cérnával varrták be, és nem volt képes kihúzni belőle a kezét. A nevét 35-ször írták le, és ez akkor is túlzás, ha a kampány hevében a választópolgárok agyába akarták vésni, hogy a fülke magányában kire voksoljanak.

Ehhez képest Pikó András adatai a csaknem egy hónappal később megjelent önkormányzati hetilapban: 8 fénykép jelent meg róla - egyedül három portréfotón tartózkodott, ötször mások társaságában (kétszer Karácsony Gergellyel). A nevét pedig 16-szor említették. Ezt sokkalom ugyan, de mégis csak fele az előd említésének. Egyébként az újság polgármester által kevésbé látogatott részében akadtak figyelemre méltó írások, például Szerbhorváth György hangulatos tárcája Józsefváros egyik üde színfoltjáról.

A csaknem hónapnyi szünet után megjelent hetilap szakmailag inkább a hevenyészettség állapotát keltette. Azt azonban nem olvastam ki belőle, hogy az újdonsült polgármester igényelte volna a fényezést. Mindazonáltal arra nemrég volt újságíróként ügyelnie kéne, hogy akik világnézeti szempontból fürkészik a helyi nyilvánosságban betöltött szerepét, ne vonhassák le azt a következtetést, hogy az önkormányzati testület kisebbségben maradt tagjai kimaradnak a kerület minden postaládájába bedobott újságból.

A szocialista politikus „mocskos zsarolási ügy”-ről beszélt, amikor elismerte, hogy ő bizony botrányba keveredett. Az évek során azonban annyi ügybe keveredett, hogy a párt legtöbbször hírbe hozott politikusaként könyvelhetjük el. Ezért nem is foglalkoznék azzal, hogy esetleg nemcsak a kormánypárti Borkai Zsolt szórakozott prostituáltakkal, sőt talán drogozott is, hanem lám, a másik politikai oldalon szintén akadnak…

De nem bontom ki a feltételezést. Kivárom inkább, hogy a hatóságok nyomozzanak, a bíróság pedig ítélkezzen. Van viszont valami, ami nagyon is belefér e sajtószakmai rovatba. Molnár Zsolt interjút adott a Népszava magát meg nem nevező munkatársának, aki összefoglalta a beszélgetőpartner szavait. A zsaroló állítólag megkereste a hírbe hozott politikust, aki „elhitte, hogy dolgozni szeretne, és elvégzett munkáért pénz jár. Megkérdeztük, hogy miért adott volna munkát neki. Azt mondta, tehetséges szakembernek tartotta, úgy gondolta, hogy a korábbi nézetkülönbségek ellenére is segít neki, így egy baloldali hírportáltól kapott volna esélyt.”

Vagyis a zsarolási ügybe keveredett politikus elismerte, hogy a találkozón szóba került a pénz, de csak az újságírói munka ellenértéke gyanánt. A korábbi nézetkülönbség pedig azt jelentette, hogy az MSZP-hez hajdan közel álló újságíró blogját állítólag „lenyúlták” a szocialisták, ezért az illető berágott, és a tavalyi választás előtt kijelentette, hogy a Fideszre fog szavazni. Ilyen előzmények után gondolta a szocialista politikus, hogy esélyt ad neki egy baloldali hírportálnál. Nocsak. A baloldalnak van olyan hírportálja, mely az MSZP közvetlen irányításával működik?

S ha egyik legbefolyásosabb politikusa úgy véli, akkor a megtért (és anyagilag megszorult) bárány lehetőséget kap arra, hogy ismét újságírói tevékenységgel járuljon hozzá a párt fölemelkedéséhez? Az „életszerű” magyarázattal talán lehet cáfolni, hogy az ellenzék soraiban is akadnak sebezhető, zsarolható politikusok, akik magánlakásban, bárban, titkos kuplerájban bosszulják meg az emberiségen, amiért jó pénzért érzik rosszul magukat a parlamentben és a polgármesteri hivatalban. Eme feltételezésnél azonban kínosabb, amit Molnár Zsolt a Népszava tegnapelőtti számában kotyogott ki.

Arról számolt be, hogy az egyik ellenzéki párt hírportált, netán újságot is tart. Pártigazgatója és a budapesti szervezet vezetője pedig el-eldönti, hogy ki dolgozhat a kézivezérelt szerkesztőség(ek)ben.    

A tegnapi bejegyzés témája túlságosan szakmaira sikeredett. Mégse bánom, mert legalább utánanéztem a polgármesteri összeférhetetlenségnek. Különösen akkor, ha befolyásolni akarják az önkormányzati sajtót. Ennek mikéntje miatt fő most az ellenzékből érkezett elöljárók feje. Megnyilvánulásaik alapján az benyomásom, hogy szívesen befolyásolnák közvetlenül a vonzáskörükbe került szerkesztőséget, ezt azonban nem köthetik a nyilvánosság orrára.

Bár volt olyan 32 éves alpolgármester (az újbudai Barabás Richárd), aki egy tévéműsorban a kéziratok megjelenés előtti ellenőrzését „felelős vezetői kérdés”-nek minősítette. Ez azonban az önkormányzati törvény szerint kimeríti az összeférhetetlenségi záradékot, és a polgármesteri pozíció megszüntetését eredményezheti. Egy harcedzett, a butaságig őszinte fiatalembernél tapasztaltabb ellenzéki politikus óvatosabban fogalmaz a nyilvánosság fórumain. Mindenesetre az újdonsült polgármesterek médiaszemléletéről írott bejegyzést kommentálta egy újságíró kolléga. S bár a fészbukos üzenőfalamon névvel vállalta a véleményét, nem hatalmazott föl arra, hogy itt megnevezzem.

Annyit azért elárulhatok róla, hogy néhány hónapja bocsátották el a KESMA rövidítésű kormányzati alapítványhoz átigazolt megyei napilaptól. Azóta szabadúszóként dolgozik. A helyhatóság választás után egy polgármester fölajánlotta neki az önkormányzati lap szerkesztését, ám beszélgetés közben kiderült, hogy ragaszkodna a cenzúrához. Amit persze nem mondott ki, csak mellékesen hozta szóba, hogy ő bizony megjelenés előtt átnézné az újságba szánt kéziratokat. A nehéz anyagi helyzetben lévő kolléga nem vállalta a kínálkozó lehetőséget, és így szólt hozzá a tegnapi bejegyzéshez: „Újságíróként semmivel sem jobb olyan önkormányzati lapnál dolgozni, amelyet a kormányzati médiatúlsúly ellenében hoztak létre.”

Most, két hónappal a helyhatósági választás után itt tartunk. Az újdonsült polgármesterek azt tapasztalják, hogy a hivatali szekrényekből csontvázak dőlnek ki, és a kormány „együttműködési” készségéből leginkább megszorításokra telik. S bár átvették az önkormányzati újságot, e polgárháborús állapotban nem igazán tudják, hogy mihez kezdjenek vele. Érteni vélem vívódásukat a birtokba vételi vágy és a kampányban beígért demokratikus magatartásforma között. Ezért ítélkezés helyett inkább figyelmükbe ajánlom Szerető Szabolcs újságíró álláspontját: „Propagandára nem ellenpropaganda a helyes válasz.” (Magyar Hang, 2019. november 1.)

Tegnap egy konferencián gyűltek össze. Nyomatékul meghívták a tavaly február óta Hódmezővásárhelyen polgármesterkedő Márki-Zay Pétert is, aki ezt mondta az Index.hu tudósítása szerint: „Ellenzéki lapok ellenzéki politikusok ellen indítanak lejárató akciókat.” Szerintem inkább arra ösztönzik az ellenzéki polgármestereket, hogy a helyi nyilvánosság korlátozása helyett a bővítését szorgalmazzák.

Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy Márki-Zay a november 15-i bejegyzésemre is utalt. Elvégre szóvá tettem, hogy egy nappal korábban a Klubrádióban kifejtette a Vásárhelyi Valóság című önkormányzati lapról: „A felelős kiadó természetesen én vagyok.” Úgy véltem, hogy az ügyetlen és fennhéjázó megjegyzéssel kimerítette az önkormányzati törvényben megfogalmazott összeférhetetlenségi szabályt. Egy közigazgatásban járatos jogász azonban felhívta a figyelmet a belügyminisztérium 2015/6. módszertani ajánlására. E jogértelmezés nemcsak a 3000 lakos alatti és fölötti településeket különbözteti meg, hanem az 1500 lakos alattiakat és fölöttieket is.

Ezt azért tartja szükségesnek, mert a kis településeken legföljebb tucatnyi értelmiségi található, akik vállalkoznak közéleti tevékenységre. Ha az igazságszolgáltatásban a kelleténél szigorúbban alkalmazzák az összeférhetetlenségi záradékot, nem lesz ember, aki csinálná a helyi újságot vagy portált. Ha például az apátfalvi polgármester az önkormányzati újság főszerkesztője is, akkor közvetlenül befolyásolja a médiaszolgáltatás tartalmát, és ez már nem fér össze a polgármesterséggel. De ha a helyi újság előállításáról gondoskodott volna felelős kiadóként, megúszhatta volna a bírósági eljárást.

Igen ám, csakhogy Hódmezővásárhelynek 43 ezer lakosa van, és megyei jogú városként aligha tekinthető kis településnek. Ennek ellenére a belügyminisztérium szerint a felelős kiadói tevékenység mégse „tartozik az összeférhetetlenséget eredményező okok közé”. Ellentmondás fedezhető fel a törvény eme értelmezésében, de most már nyilvánvalóbb, hogy Márki-Zay Péter megúszhatja a felelősségre vonást, ha csupán a Vásárhelyi Valóság előállításáról gondoskodik. Ha viszont ő vagy a kabinetvezetője előzetesen bekéri a kéziratokat is, akkor bizony közvetlenül befolyásolja az általa kiadott újság tartalmát. Ez pedig már összeférhetetlenség.

Amit tehát ő lejárató akciónak vél, az a frissiben megválasztott ellenzéki polgármesterek számára akár sorvezető is lehet a helyi nyilvánosság értelmezésében.

Keszthelyi András politológusi megnyilvánulásait azért olvasom érdeklődéssel, mert érzem bennük az intellektuális többletet, amelyet egy Ceausescu-féle nyilvánosságot is megtapasztalt ember kölcsönözhet nekünk. A168 Óra legutóbbi számában például így fogalmazott: „A közösségi médiát ma már nyugodtan nevezhetjük első nyilvánosságnak.” Ha mondjuk a Facebook fontosságát akarta kiemelni, akkor igazat adok neki. A számozásról azonban vitatkoznék vele.

A második nyilvánosság címmel 1987. július 17-én látott napvilágot az Élet és Irodalom hasábjain Bodor Pál elemzése. A szintén Erdélyből érkezett közíró szerint az első (hivatalos, pártállami) nyilvánosság kullogott nálunk a nem hivatalos mögött, késve és kényszeredetten reagált a körön kívüli véleményekre. Majd a szerző felvázolt egy köztes, a két szint között közvetítő nyilvánosságot is, és elnevezte senki földjének. A pártpolitikától tavaly visszavonult Vona Gábor úgy jellemezte a nyilvánosság mai helyzetét, hogy első szint a pártállami sajtó, melynek orgánumai a megrendelő nótáját fújják, és ennek fejében veszteséget termelhetnek. A második nyilvánosság piaci alapon működik, és nyereségre törekszik. A harmadik a közösségi oldalak laza hálózata, melyről az első és a második nyilvánosság alig vesz tudomást. Mi változott 1987 óta?

Lám, első nyilvánosságnak ma is ott vannak a kormánypárti orgánumok. A helyzetre van egy mércém: az ütős mondat. Összehasonlításul a Bekiáltás című blogot választottam, amely közösségi oldalon jelenik meg, és a hatását gyakran erősíti föl másodközléssel az ellenzékinek elkönyvelt Index.hu, ritkábban a kormánypárti Mandiner.hu. Az egyszemélyes szerkesztőség, Kabai Domokos Lajos híreket nem gyárt, véleményt annál inkább formál: 2019-ben eddig 13 ütős mondattal hívta fel magára a figyelmet. Számadatok az első nyilvánosságba sorolható, híreket is gyártó és sok újságírót foglalkoztató szerkesztőségek idei ütősmondat-terméséből: Magyar Hírlap: 18, M1,2,3,4,5: 16, InfoRádió: 15, PestiSrácok.hu: 13, Origo.hu: 9, Délmagyarország: 4, 888.hu: 2.

Érteni vélem Keszthelyi András minőségelvű megállapítását, és bizonyítékul az általa pontatlanul első nyilvánosságnak nevezett közösségi médiából a Facebookot hozom szóba. Az államilag ellenőrzött nyilvánosságból kiszorított írástudók idén 163 ütős mondattal vétették észre magukat. Az első (állampárti) nyilvánosság legprofibb szerkesztősége, a Magyar Nemzet 52 mondattal a mezőny közepén foglal helyet.         

A legutóbbi napokban Moldova kádározott, Kövér pozsgayzott, Kósa ellenzékizett, Szili globalizált, Kocsis Máté pedig színházalt. Lefülelt mondatok.

Pozsgay Imre nem lett volna rosszabb köztársasági elnök, mint Göncz Árpád. (Kövér László Fidesz-politikus, az országgyűlés elnöke, M5, december 2.)

A Fidesz az új szélsőjobboldal. (Krausz Tamás történész, ATV, december 2.)

Az ellenzékiek kiélhetik magukat a MÁV-on, a fideszesek pedig a fővároson. (Lukácsi Katalin volt KDNP-politikus az első hóról, ATV, december 3.)

Az kizárt, ugye, hogy ellenzék nem lesz a parlamentben. (Kósa Lajos Fidesz-politikus a 2022-es választásról, Heti TV, december 3.)

Magyarországon a sajtószabadság halott. (Gréczy Zsolt DK-politikus, Mérce.hu, december 3.)

Előbb egy bohócot, majd egy hallgatag horgászt neveztek ki köztársasági elnöknek, miközben megszüntették a köztársaságot. (Föld S. Péter újságíró, HírKlikk.hu, december 4.)

A rendszerváltás nálam Kádár félreállításával és halálával kezdődött. (Moldova György író, 24.hu, december 5.)

A balliberális erők azóta sem nemzetben, hanem egy globális világban gondolkodnak. (Szili Katalin volt szocialista politikus a kettős állampolgárságról kiírt népszavazás 15. évfordulóján, Magyar Nemzet Online, december 5.)

A demokrácia a másik ember elfogadásának és tiszteletben tartásának a története. (Kovalik Balázs rendező, Magyar Narancs, december 5.)

Ez most már nem „Fidesz”, nem „fiatal”, ahogy a nevük mondta, hanem zsémbes, macsó öregurak károgó sereglete. (Csepeli György szociálpszichológus, 168 Óra, december 5.)

A hatalom mai birtokosai koravén demokratákká válva egyre jobban hasonlítanak azokra, akiket egykor kommunistáknak hívtunk. (Szerető Szabolcs újságíró, Magyar Hang, december 6.)

Náluk van a stukker, és nem félnek használni. (Török Gábor politológus, törökgáborelemez.blog, december 6.)

A Fidesz továbbra is a totális kontroll és letámadás politikáját folytatja. (Haász János újságíró, Index.hu, december 6.)

Ha valaki kinyitja az internetet, a kommentekből azt látja: a jobboldali lélek háborog, noha októberben is győzött. (G. Fodor Gábor politológus, Mandiner.hu, december 6.)

Gothár-féle zaklatószínházak. (Kocsis Máté Fidesz-politikus, Facebook.com, december 6.)

Kicsinálják a független színházat. (Boross Martin rendező, ATV, december 6.)

Nincs más eszköz a kezükben, mint a diktatúra védelme foggal-körömmel. (Bruck András író, Facebook.com, december 7.)

Most az ellenzék győzött, tudja, ezek a színesek. (Csapó Károly volt válogatott tatabányai labdarúgó, Magyar Nemzet, december 7.)

Az időt még senki sem győzte le. (Malonyai Péter sportújságíró, Nemzeti Sport, december 7.)

Befejezett múlt csak a nyelvtankönyvekben van minálunk. (Markó Béla romániai magyar költő-politikus, Népszava, december 7.)

A rezsim célja az, hogy minden hangot elnémítson. (Péterfy Gergely író, Facebook.com, december 8.)

Az egyik digitális ismerősöm vitát kezdeményezett a Facebookon az Új Színház körüli botrányról. Vitapartnereivel körbe is járta a témát, és az elejtett utalásokból a világháló segítségével öt perc alatt megfejtettem, hogy a 2016-ben állítólag lezajlott zaklatási ügyben egy szép hangú színészt vádolnak. Aki nemcsak a társulat tagja, hanem szakszervezeti tisztségviselő is, és leginkább arról ismerem, hogy a történelmi dokumentumfilmek magyar nyelvű narrátoraként képtelen pontosan kiejteni az angol és a német neveket.

Mégis óvakodnék attól, hogy ebbéli hiányosságát most beszámítsam neki. Mert mi van, ha az egyelőre még el sem kezdett (vagy gondosan eltitkolt) vizsgálat nyomán kiderül, hogy nem is róla van szó? De tételezzük föl, hogy az erkölcsi elmarasztalás és a vele járó következmények csakugyan a vétkest büntetik majd. Ám az adott ügyben van (lehet) áldozat is, akinek a nevét előbb-utóbb szintén kiteregetik azok a fránya újságírók. Ő aztán tényleg nem érdemli meg az efféle „hírnevet”. Amúgy is nehezen feldolgozható helyzetét aligha könnyíti meg a felé áradó országos figyelem.

Ha nézőként választanom kéne a Gothár Péter zaklatási ügyével megfertőzött Katona József Színház és az egyelőre meg nem nevezett szakszervezeti tisztségviselő zaklatási ügyével még csak megvádolt Új Színház között, akkor nem az utóbbit választanám. Közéletünk szégyene, hogy a kormánypárti politikusok és publicisták az egy éve lappangó Gothár-ügyet használják föl a kritikus húrokat pengető "zaklatószínházak" megzabolására, sőt ellehetetlenítésére. Szintén közéletünk szégyene, hogy az ellenzéki politikusok és újságírók előrángatnak egy hároméves ügyet, hogy a szakmailag megkérdőjelezhető Új Színház ürügyén bizonyíthassák: a kormányoldalon is vannak elévülhetetlen disznóságok.

Minden zaklatási ügyet ki kell vizsgálni! Függetlenül attól, hogy a színházat vagy egyéb intézményt a közélet melyik csoportjába lehet besorolni. Elismerem, hogy ha az intézmény vagy hatóság ódzkodik a vizsgálattól, esetleg nekidurálja ugyan magát, de a bírósági folyamat tetű lassúsággal halad a végkifejlet felé, akkor bizony a türelmetlen közvélemény hajlamos ítélkezni. Igen ám, de minden zaklatási ügy mögött emberek és sorsok rejlenek. Félő, hogy épp ezt nem veszik figyelembe a kormánypárti és az ellenzéki politikusok. Karöltve újságíró kollégáimmal, a nyilvánosság hírversenyben érdekelt képviselőivel.         

A tanítványaim 169 szerkesztőségben helyezkedtek el. A hírversenyben megkövetelik tőlük, hogy a gyorsaságot részesítsék előnyben a pontossággal szemben. Nem mindegy, hogy milyen hasonlatok jutnak az eszükbe. Az egyik ilyen a vágy és a valóság ellentmondását feszegető mondás: Olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől.

Példatáram szerint Csizmadia László CÖF-vezető, Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök, Nagy Ervin publicista, Néző László veszprémi újságíró, Niedermüller Péter terézvárosi polgármester, Szakonyi Péter gazdasági újságíró és Vujity Tvrtko műsorvezető mintha nem hallgatott volna Ballagi Mórra. A szarvasi evangélikus gimnázium tanára, később az egyik legtekintélyesebb nyelvész írta 1850-ben, a Magyar példabeszédek, közmondások és szójárások gyűjteménye című könyvében: „Annyira van, mint Makó Jeruzsálemben.” Az imént felsorolt urak értelmezésében két dolgot jelenthet ez. Az egyik, hogy a makói zsidók maradéka kiköltözött Jeruzsálembe, és ott külön közösséget alkot. A másik az, hogy a két település között testvérvárosi kapcsolat alakult ki.

Van persze egy harmadik lehetőség is: Ballagi uram másról írt. Ezt sejteti három figyelmes értelmiségi. Fricz Tamás kormánypárti politológus így fogalmazott: „Talán még szegény Makó vitéz is közelebb jutott Jeruzsálemhez, mint Gyurcsány a baloldal szellemiségéhez.” (Napi Gazdaság, 2015.08.12.) Torgyán József kisgazda politikus az állami földekről fejtegette: „Az árverés olyan messze áll tőlünk, mint Makó lovag Jeruzsálemtől.” (Magyar Nemzet, 2016.04.23.) Komlódi Gábor ügyvéd pedig ezt mondta egy vitaműsorban: „Olyan messze vagyunk ettől, mint Makó kapitány Jeruzsálemtől.” (ATV, 2019.12.03.)

Kijelentésüknek történelmi alapja van. II. András (Endre) királyunk 1217-ben harcba indult a Szentföldet elfoglaló „hitetlen muzulmánok” ellen. A keresztes hadjárat egyik résztvevője Makó vitéz volt, aki a Velencében bérelt hajón iszogatott. Miközben hullámzott alatta az Adriai tenger, arra ébredt, hogy a parton város suhan el, és a templomok tornyán kereszt díszeleg. Azt képzelte, hogy megérkezett Jeruzsálembe, holott csupán a dalmáciai Spalató (a mai Split) tornyait látta. Vajon a lovagok mennyire vetették meg a lábukat a XIII. századi Magyarországon? Vajon a kapitány kifejezés mennyire jellemezte őseinknél az akkori katonaságot?

Ezek talán vitatható mozzanatok, ám a részletekre figyelő politológus, politikus és ügyvéd hasonlatát mégis ajánlom a gyorsújságírásban érdekelt pályakezdők figyelmébe.    

Az újdonsült igazságügyi miniszter is megszólalt a magyar nyilvánosság ügyében. A Die Welt munkatársát választotta ki a beszélgetésre, és a Magyar Távirati Iroda szerint azt fejtegette, hogy az Orbán-kormány csupán a médiaegyensúlyt igyekszik megteremteni. Azt is hozzáfűzte, hogy nálunk „az online sajtó szélsőségesen kormánykritikus”. Egy másik szemléző a rendszerkritikus jelzőt használta, ilyenkor szoktam megnézni az eredeti szöveget.

A világhálón hozzáférhető az online kiadás. Néhány sornyi idézet olvasható az interjú elejéből, ami nem tartozik szűkebb érdeklődési körömbe. Ami tartozik, azért viszont át kéne utalni havi 9,99 eurót. Bár a kiadóhivatal meghív egy tesztelésre is, üzenvén, hogy harminc napig ingyen ismerkedhetek a patinás újsággal. Ezen azonban már túl vagyok. Pótmamám, Éva férje háziköntösben ült reggelenként a dortmundi nappali kert felőli sarkában, a dohánybarnára pácolt, intarziás íróasztal mögött, és a Die Weltet böngészte. Ha talált valami érdekeset, velem is elolvastatta, és többnyire nem sikerült összeegyeztetni az ő konzervatív (CDU-s) álláspontját az én SPD-re hajazó felfogásommal.

Vitáink a barátság és az egymásra utaltság keretei között maradtak. Ha ugyanis túljutott a Die Welten, kezébe vette azokat a magyarországi folyóiratokat, amelyekre előfizettem neki. Ennek fejében Éva, a családi pénzügyminiszter nyitott egy számlát a főtér melletti bankban, és ha szükségem volt például a Der Spiegel archívumából egy-egy régi cikkre, akkor átutaltam néhány eurócentet a digitális szolgáltatásért. Csakhogy a Kolozsvárról Ruhr-vidékre elszármazott költő nemrégiben elhunyt, és nem sokkal később utána halt a pótmamám is. A dortmundi számláról elfogyott a pénz, és most a hónapnyi teszttel nem akarom becsapni a patinás újság kiadóhivatalát.

Így azonban nem írhatok bejegyzést a magyar igazságügyi miniszter németül megjelent szavairól. Nincsenek persze illúzióim. Ha a hatalmon lévők a nyilvánosság szűkítésében érdekeltek, akkor az újdonsült kormánytag aligha bővítené a nyilvánosság eszközrendszerét, a médiát. Mindazonáltal tartom magam ahhoz, hogy csak azt értelmezem, aminek sikerült utánanézni. Abban bizakodom, hátha akad olyan Médianapló-olvasó, aki más okból utalt át tíz eurót a Die Welt számlájára, és elküldi azt a fránya interjút. Vagy csupán ama néhány sort, amelyben Varga Judit kifejtette, hogy miért elégedett a kormány (vagy a rendszer) médiapolitikájával.