Az egyetlen baloldali napilapot sokféleképpen értékelik. Azt azonban nem lehet elmondani a Népszaváról, hogy egyik vezető munkatársa, Friss Róbert zavartatná magát. Józan hang maradt az ellenzéki kavalkádban. Miközben az ellenzéki politikusok nyakra-főre emlegetik, milyen nagy győzelmet arattak az önkormányzati választáson - lásd a bejegyzés után olvasható összeállítást -, a kitűnő publicista ezt írta a mai számban: „Október 13-a még csak a bizalom első jele volt.” 

Két napja Győrben egy megbecsült lokálpatrióta lett Borkai Zsolt utódja, aki ezt fejtegette: „Felkért a miniszterelnök úr arra, hogy nyerjem meg a választást.” (ATV, 2020.01.24.) Vele szemben egy baloldali lokálpatrióta képviselte az ellenzéki pártokat. Őt kevésbé ismertek a helybéliek, és a nyilvánosság fórumain is szürkébbnek bizonyult. Ellentétben ama néhány tucat ellenzéki politikussal, akik Budapesten és más városokban már berendezkedtek a polgármesteri hivatalban. Egyelőre nem sokat tudunk róluk, de amit tudhatunk, az nem tesz derűlátóvá.

Szűkebb érdeklődési körömben zokon vehető, hogy bár negyedik hónapja vannak hatalmon, mégis hallgatnak arról, mit akarnak kezdeni a nyilvánossággal. Látható, olvasható persze, hogy ahányan vannak, annyiféle gyakorlatot próbálnak kialakítani, és tevékenységükben nyoma sincs az összehangoltságnak. Lehet, hogy amit fontosnak tartok, azt ők pillanatnyilag háttérbe szorítják. Szorult belém annyi empátia, hogy tudomásul vehető: ők egyelőre fontosabb dolgokkal vannak elfoglalva. Azzal például, hogy fölemelték a fizetésüket, és bizalmi embereiket (aktivistáikat, barátaikat, sőt olykor a rokonaikat is) olyan funkciókba juttatták, amelyek feledtetik velük, hogy kilenc évig éhkoppon voltak. Maradék energiájuk jelentős részét arra is fordították, hogy visszaszerezzék a többséget az önkormányzati testületekben. Az általuk kiválasztott ellenzéki képviselők közül akadt ugyanis egy-kettő, leginkább az MSZP-ből, aki átállt a másik oldalra.             

Ami eddig történt, azt nem nevezném pótcselekvésnek. De az se mondható, hogy az ellenzéki „győztesek” azon törnék a fejüket, vajon hogyan képzelik a váltást 2022-ben. Talán korai még ezen tűnődni. Ám ha az immár száz napja működő polgármesterek nem szedik össze magukat, hogy tartalmibb jellegű tevékenységükkel jobb hangulatot teremthessenek a rájuk bízott városokban, akkor az ellenzék alig több mint két év múlva lemondhat a kormány-, sőt rendszerváltásról.

Tíz mondat az önkormányzati választásról

Október 13-a után egy új világ nyílt meg Magyarországon. (Tóth Bertalan szocialista politikus, InfoRádió, 2019. december 9.)

Az önkormányzati választásokon sikerült sikereket elérni. (Szakács László szocialista politikus, ATV, 2019. december 10.)

Bár a polgármestereink több voksot gyűjtöttek, mint öt éve, mégis sok kerületben veszítettünk. Ez egy mélyütés volt nekünk Budapesten. (Borbély Lénárd Fidesz-politikus, csepeli polgármester, Népszava, 2019. december 12.)

A társadalom egy nagyon jelentős része megelégelte a 2010 óta zajló Fidesz-kormányzást. (Schmuck Erzsébet LMP-politikus, Magyar Hírlap Online, 2019. december 14.)

Sikerült rést ütni, de nem sikerült átütő győzelmet aratni. (Juhász Ferenc szocialista politikus, ATV, 2020. január 3.)

 A választást nem a baloldal nyerte meg, hanem a Fidesz veszítette el. (Lázár János Fidesz-politikus, Promenád.hu, 2020. január 5.)

Hatalmas győzelmet arattunk az ország jelentős részén. (Molnár Csaba DK-politikus, ATV, 2020. január 6.)

A Fidesz csúfos vereséget szenvedett. (Kunhalmi Ágnes szocialista politikus, ATV, 2020. január 8.)

Nem szokványos, hogy ekkora pofonba szaladt bele a Fidesz. (Mirkóczki Ádám Jobbik-politikus, egri polgármester, ATV, 2020. január 8.)

2019-ben a Fidesz súlyos vereséget szenvedett az önkormányzati választáson. (Szilágyi György Jobbik-politikus, ATV, 2020. január 21.)

Az ügy hullámai Győrtől messze is éreztették hatásukat. (Fekete Sándor miskolci politológus, Borsod Online, 2019. október 15.)

A Borkai-ügy fellázította az embereket. (Jeszenszky Zsolt publicista, Hír TV, 2019. október 17.)

Mintha ráhúznák a Borkai-ügyet a választási vereségre. (Hiller István szocialista politikus, ATV, 2019. október 18.)

Velünk marad a Borkai-ügy. (Horn Gábor volt SZDSZ-politikus, Hír TV, 2019. október 18.)

A Borkai-üggyel veszítette el a Fidesz a politikai szüzességét. (Komlódi Gábor ügyvéd, ATV, 2019. október 22.)

Borkai ügye nem az egész Fideszt jeleníti meg, de föllebbentette a fátylat az egészről is. (Pápai Gábor karikaturista, Facebook.com, 2019. október 26.)

Amíg lesz Borkai, addig ügy is lesz. (Kovács Zoltán újságíró, HírKlikk.hu, 2019. október 27.)

A konzervatív szavazóbázis nehezebben bocsát meg egy ilyen ügyet a saját embereinek, mint a liberálisok. (Tarlós István volt budapesti főpolgármester, Magyar Hang, 2019. november 22.)

A Borkai-ügy most kezd ráégni a Fideszre. (Szél Bernadett volt LMP-politikus, ATV, 2020. január 24.)

A Borkai-hatás kimúlt. (Deák Dániel politológus, ATV, 2020. január 27.)

Tegnap este az egyik kereskedelmi csatornán megnéztem a Gyaloglás az ellenséggel című amerikai-kanadai filmet. A magyar zsidók második világháborús megpróbáltatásait érzékeltető cím hajaz az angolra (Walking with the Enemy). Arra utal, hogy az 1944. október 15-i puccs után a nyilasok gyalogosan indították Bécs irányába a pesti zsidók egy részét. A német nyelvterületen használt cím, az Unter Feinden (Ellenségek között) pontosabban fejezi ki a tartalmat.

A forgatókönyv Rosenbaum Pinchas emlékiratából készült, akinek vidéki városban élő rokonai Auschwitzban pusztultak el. Ő maga úgy élte túl a német megszállást, majd a nyilas rémuralmat, hogy Budapesten SS-tisztnek adta ki magát. Próbálta menteni a menthetőt, hol sikerrel, hol sikertelenül. Személyes sorsának íve van, ám a történelmi háttért a rendező összekutyulta. Csak három mozzanatot említek. A másik ál SS-tisztet (szintén zsidó fiatalembert) a nyilasok letartóztatják az utcán, és beviszik az Andrássy út 60-ba, ahol brutálisan megkínozzák. Mindezt akkor viszik véghez, amikor még nem ők adják az államhatalmat. Október 15-e előtt Horthy kormányzó szélsőjobboldali ellenzékét alkották, és a járókelők egyenruhás-fegyveres egzecíroztatására aligha volt lehetőségük. Azt az állami rendőrség-csendőrség végezte.

Majd a nyilasok október közepén átvették a hatalmat, amikor azt látjuk, hogy Auschwitzban SS-katonák mérgező anyagot dobnak a zuhanyozónak álcázott gázkamrába. Holott a vidéki zsidóságból legalább 400 ezer embert már hónapokkal korábban elgázosítottak, és Horthy a nyár közepén le is állította a bevagonírozást. A románok augusztus 23-i kiugrása után éppen előkészíti Magyarország kiugrását, ezért keresi föl a szovjet meghatalmazottat. Ez ugyan sosem történt meg, de játékfilmben elképzelhető, hogy a rendező dramaturgiai okból átalakítja a valóságot. Az viszont elképzelhetetlen, hogy miközben a Horthy Miklóst megjelenítő Ben Kingsley tárgyal a vele hadban álló hatalom képviselőjével, a Szovjetunió vezetőjét „Sztálin elvtársnak” nevezi. Ezt a fia, ifjabb H. Miklós is megismétli. Ez így már aligha írható a véletlen számlájára.

Néha a volt a benyomásom, hogy a rendező Mark Schmidt átadott a vágónak egy csomó szalagot a forgatásról, és azt mondta neki, hogy rakjon össze belőle egy filmet. Eric L. Baeson tudatában pedig összecsúsztak az idősíkok. A készítők tisztességes szándékát nem vonom kétségbe, de tegnap este egy rossz, ellentmondásokban bővelkedő filmet kísérhettem lankadó figyelemmel.              

A legutóbbi napokban Kövér trianonozott, Varga Judit és Novák Katalin néppártozott, Gyurcsány momentumozott, Parti Nagy orbánozott, Nagy Feró lázadozott, Böde pedig pelenkázott. Lefülelt mondatok.

Nagyváradon a „zsidó” egy ember, Budapesten egy sértés. (Szele Tamás újságíró, Facebook.com, január 19.)

Belülről is egyre több a kritikus hang. (Török Gábor politológus a Fideszről, ATV, január 20.)

Ez már lezárt ügy, csak ki kell várni a végét. (Ara-Kovács Attila, a DK Európa-parlamenti képviselője a Fidesz és a Néppárt kapcsolatáról, Klubrádió, január 21.)

Annyi pénzt kérünk a Lánchídra, amennyibe a miniszterelnök várbéli dolgozószobája került. (Tüttő Kata MSZP-politikus, budapesti főpolgármester-helyettes, ATV, január 21.)

A viharlámpát olyan magasra kell elhelyezni, hogy azt se ember, se állat a farkával le ne verhesse. (Duka Zoltán olvasó idézete egy tűzvédelmi szabályzatból, Facebook.com, január 21.)

A Momentum fantasztikus két évet futott. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök, InfoRádió, január 22.)

Ma valamiféle riadalmat kelt a hozzáértés és a szakértelem. (Pozsgai Zsolt író, Mandiner.hu, január 22.)

Nemcsak Magyarországot darabolták szét, hanem a megmaradt, csonka Magyarországot is életképtelenségre ítélték. (Kövér László Fidesz-politikus, az országgyűlés elnöke Trianonról, Kisalföld, január 23.)

Kádár rendszere öregségére demokratizálódott, Orbáné öregségére rákosizálódott. (Parti Nagy Lajos író, 168 Óra, január 23.)

A rendszer megtűr bennünket, mert mi is elviseljük őt. (Föld S. Péter újságíró, HírKlikk.hu, január 23.)

A művészt egy érdekli: a szerep. (Végvári József ny. őrnagy, a Kádár-korszakban „művészeti vonallal” foglalkozó titkosszolgálati tiszt, 24.hu, január 23.)

Lázadjatok, de csak módjával! (Nagy Feró rocker a szombathelyi egyetemistáknak, Nyugat.hu, január 23.)

Sületlenség, ha azt gondolják, hogy hatalmi úton le lehet cserélni egy létező kultúrát. (Dés László zeneszerző a kormánypárti kultúrharcosokról, Magyar Narancs, január 23.)

A jövő irodalom-tankönyveiben a Nyugat nemzedékeinek helyét a Kelet Népének szűkebb mezőnye veszi át. (Puzsér Róbert publicista, Magyar Hang, január 24.)

A nemzeten belül lőnek. (Szél Bernadett volt LMP-politikus a kormányzati gyűlöletkampányról, ATV, január 24.)

A pártok sikerre játszanak. (Ungár Tamás újságíró, Népszava, január 24.)

Ha van bárminek értelme 2022-ben, az a teljes ellenzéki összefogás, egy rendszerváltó technikai óriáskoalíció. (Papp László Tamás újságíró, Facebook.com, január 25.)

Nekünk nem a fejléc, nem a házszám a fontos. (Varga Judit Fidesz-politikus, igazságügyi miniszter a Fidesz Európa-parlamenti helyzetéről, Magyar Nemzet, január 25.)

Már nem egy centire, hanem kilométerekre vagyunk a Néppárt egyes részeitől. (Novák Katalin Fidesz-politikus, családügyi államtitkár, Magyar Távirati Iroda, január 25.)

A pelenkát felvette a csapat, aztán a meccs kezdése előtt elfelejtettük levenni. (Böde Dániel paksi labdarúgó az FTC elleni vereségről, M4, január 25.)

A magyar kultúra uradalmi gazdatisztje. (Gábor György filozófus Demeter Szilárdról, Facebook.com, január 26.)

A legutóbbi napokban Kövér trianonozott, Gyurcsány momentumozott, Ungár elempézett, Nagy Feró lázadozott, Böde pedig pelenkázott. Lefülelt mondatok.

Hóman Bálint antiszemitizmusa nem meggyőződésből fakadt, hanem politikai számításból. (Ujváry Gábor történész, Fejér Megyei Hírlap, január 18.)

Nagyváradon a „zsidó” egy ember, Budapesten egy sértés. (Szele Tamás újságíró, Facebook.com, január 19.)

Belülről is egyre több a kritikus hang. (Török Gábor politológus a Fideszről, ATV, január 20.)

Ez már lezárt ügy, csak ki kell várni a végét. (Ara-Kovács Attila, a DK Európa-parlamenti képviselője a Fidesz és a Néppárt kapcsolatáról, Klubrádió, január 21.)

Annyi pénzt kérünk a Lánchídra, amennyibe a miniszterelnök várbéli dolgozószobája került. (Tüttő Kata MSZP-politikus, budapesti főpolgármester-helyettes, ATV, január 21.)

A viharlámpát olyan magasra kell elhelyezni, hogy azt se ember, se állat a farkával le ne verhesse. (Duka Zoltán olvasó idézete egy tűzvédelmi szabályzatból, Facebook.com, január 21.)

A Momentum fantasztikus két évet futott. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök, InfoRádió, január 22.)

Ma valamiféle riadalmat kelt a hozzáértés és a szakértelem. (Pozsgai Zsolt író, Mandiner.hu, január 22.)

Nemcsak Magyarországot darabolták szét, hanem a megmaradt, csonka Magyarországot is életképtelenségre ítélték. (Kövér László Fidesz-politikus, az országgyűlés elnöke Trianonról, Kisalföld, január 23.)

A művészt egy érdekli: a szerep. (Végvári József ny. őrnagy, a Kádár-korszakban „művészeti vonallal” foglalkozó titkosszolgálati tiszt, 24.hu, január 23.)

Kádár rendszere öregségére demokratizálódott, Orbáné öregségére rákosizálódott. (Parti Nagy Lajos író, 168 Óra, január 23.)

A rendszer megtűr bennünket, mert mi is elviseljük őt. (Föld S. Péter újságíró, HírKlikk.hu, január 23.)

Lázadjatok, de csak módjával! (Nagy Feró rocker a szombathelyi egyetemistáknak, Nyugat.hu, január 23.)

Sületlenség, ha azt gondolják, hogy hatalmi úton le lehet cserélni egy létező kultúrát. (Dés László zeneszerző a kormánypárti kultúrharcosokról, Magyar Narancs, január 23.)

A jövő irodalom-tankönyveiben a Nyugat nemzedékeinek helyét a Kelet Népének szűkebb mezőnye veszi át. (Puzsér Róbert publicista, Magyar Hang, január 24.)

A nemzeten belül lőnek. (Szél Bernadett volt LMP-politikus a kormányzati gyűlöletkampányról, ATV, január 24.)

A pártok sikerre játszanak. (Ungár Tamás újságíró, Népszava, január 24.)

Nagyon jó párt, de rengeteg hülyeséget csinált. (Ungár Péter LMP-politikus az LMP-ről, Partizán, január 25.)

Ha van bárminek értelme 2022-ben, az a teljes ellenzéki összefogás, egy rendszerváltó technikai óriáskoalíció. (Papp László Tamás újságíró, Facebook.com, január 25.)

Nekünk nem a fejléc, nem a házszám a fontos. (Varga Judit Fidesz-politikus, igazságügyi miniszter a Fidesz Európa-parlamenti helyzetéről, Magyar Nemzet, január 25.)

Már nem egy centire, hanem kilométerekre vagyunk a Néppárt egyes részeitől. (Novák Katalin Fidesz-politikus, családügyi államtitkár, Magyar Távirati Iroda, január 25.)

A pelenkát felvette a csapat, aztán a meccs kezdése előtt elfelejtettük levenni. (Böde Dániel paksi labdarúgó az FTC elleni vereségről, M4, január 25.)

Papp László Tamást a közírók között tartom számon. Tegnap este azt fejtegette közösségi üzenőfalán, hogy korábban a választások bojkottjára buzdított, ma viszont, győri lakosként elmegy szavazni. Szerinte ugyanis „Ha van bárminek értelme 2022-ben, az a teljes ellenzéki összefogás, egy rendszerváltó technikai óriáskoalíció.”

Sosem buzdítottam bojkottra, de az utóbbi években már olyan pártot kerestem, amelyben nincsenek politikusok. S mert a politikusok hajlamosak arra, hogy nem tartják be a választási ígéreteiket, újságíróként ezt számon is kérem rajtuk. Ráadásul nemcsak tanulmányozom a nyilvánosságot, hanem tanítom is. Az az én emberem, aki nem szűkíti, hanem bővíti. Amikor például Toller László szocialista politikus lett Pécs polgármestere, estére tette át az önkormányzati testület üléseit. Ahhoz nem volt mersze, hogy a helyi tévé közvetítését leállítsa, azt pedig okkal remélte, hogy az „ellenzéki áskálódások” este kevésbé hatnak a nyugdíjasokra, akik akkor már inkább az országos tévék szappanoperáit nézik. Ezt megírtam egy újságba, amelynek felelős kiadója felhívott, és barátilag elmondta, hogy a pártvezetőség most nem akar szembesülni a „baranyai lobbival”, ezért eláll a közléstől. Azóta nem írtam az újságba.      

Alig több mint száz napja az ellenzéki pártok közös jelöltjei meglepően sok városban győztek. Azóta Barabás Richárd újbudai alpolgármester (Párbeszéd) kifejtette: a polgármesternek vagy a kabinetfőnökének az a dolga, hogy megjelenés előtt ellenőrizze az önkormányzati lapba szánt kéziratokat. Matkovich Ilona váci polgármester (civilben újságíró) megtiltotta az önkormányzati tulajdonú cégek munkatársainak, hogy belső ügyekről beszéljenek a nyilvánosság fórumain. Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármester azzal dicsekedett, hogy ő lett az önkormányzati újság felelős kiadója (ez a pozíció összeférhetetlen a választáson elnyert tisztségével). Budai Lóránt jászberényi polgármester (Jobbik) egyelőre nem szűkíti látványosan a helyi nyilvánosságot, idestova négy hónap alatt azonban több mint kétszáz fényképet tett föl magáról a közösségi üzenőfalára. Nem jó előjel.

Rokonszenvem az együttműködő ellenzéki pártoké, és érteni vélem, hogy Papp László Tamás közíró ma miért aktivizálja magát győri választópolgárként. Mindazonáltal elgondolkoztat, amit így fogalmazott meg: az ellenzéki pártok közös jelöltjére „leadott szavazatom nem hűségeskü, sem pedig hallgatási fogadalom”.       

A lassanként mögöttünk hagyott hét két mondatáról tűnődnék. Dezső András terjedelmes cikket közölt tegnap az Index.hu-n, a Borkai-ügy hátterét tárta föl a Győrben holnap esedékes polgármester-választás előtt. Idézi például Kubatov Fidesz-pártigazgatót, aki kifejtette, hogy „a ’főnök’ szerint ami történt, az magánügy, és nyugodjon meg /Borkai/, mert ha az önkormányzati választás kampányában nyilvánosságra kerül a téma, akkor azt a jobboldali médiában blokkolni fogják”. A másik mondat szintén tegnapi, Széll Bernadett száját hagyta el az ATV stúdiójában: „Az iskolaérettségi botránnyal foglalkoztam, most van fönt a blogomon.”

Az első mondat hitelességéért nem kezeskedem, bár a tartalmát nem vonom kétségbe. A másodikat viszont saját kezűleg jegyeztem föl. Az egyikben a miniszterelnök idézett módon vagy talán másként elhangzott szavaiból az derül ki, hogy egyebek között azért vásároltatta föl embereivel a média jelentős részét, mert máskülönben aligha blokkolhatná a neki nem tetsző témákat. A másik mondat arról árulkodik, hogy az LMP volt társelnöke és miniszterelnök-jelöltje a képviselői igazolvány adta jogosultságát kihasználva tárta föl a hat-hétéves gyerekek és szüleik szorult helyzetét. De úgy, hogy a százezreket érintő témát maga dolgozta föl, majd cikkszerű bejegyzését a közösségi üzenőfalán közre is adta.

A két politikus gyökeresen eltérő körülményeit nem mosnám össze. Mindazonáltal van egy közös tulajdonságuk: az egyik akarva, a másik akaratlanul akadályozta az oknyomozásra szakosodott újságírókat abban, hogy művelhessék azt, amit kitanultak. Orbán Viktor több száz szolgálatába szegődött újságírónak tiltotta meg, hogy a Borkai-üggyel foglalkozzék, Széll Bernadett pedig maga vállalkozott az újságírásra. A miniszterelnök kézivezérléses akciója azért nem sikerült, mert blokkolta ugyan a kormánypárti médiumokat, akik azonban kirobbantották a Borkai-botrányt, a világhálón adták közre a nagy hírre vergődött szexvideót, amelyet 800 ezren néztek meg. A botrány kedvezőtlenül befolyásolta a kormánypárti politikusok szereplését a helyhatósági választáson, a volt LMP-s politikus pedig pénz híján kénytelen beérni a közösségi üzenőfallal.

Mégsem teljesen eszköztelen. A hazai médiának van egy növekvő jelentőségű része, a világháló, mely fölött a majdnem mindenható miniszterelnöknek egyelőre nincs hatalma. Neki azonban van, kár, hogy ezt valóságfeltárásra szakosodott újságírók nélkül próbálja gyakorolni.         

A digitális ismerőst még a világháló előttről ismerem. Mérnökként végzett egy moszkvai egyetemen, a rendszerváltás után pedig menedzser lett itthon. Szűkszavúnak találta tegnapi bejegyzésemben ezt a mondatot: A tulajdonában lévő Csillag-patikát „Örkény István ajánlotta fel 1949. december 5-én a magyar államnak, Sztálin 70. születésnapja alkalmából (amely egyébként egy évvel korábban volt)”. A zárójeles félmondatot kifogásolta, fejtegetvén, hogy egy német és egy angol lexikonban azt olvasta, Sztálin 1879-ben, Gori városában született.

A bejegyzés számomra kötelező 2500 karakterébe az idézett mondatnál több nem fért bele Sztálin születésnapjáról. Azért köszönöm a szelíd korholást, mert ma újabb 2500 karaktert szentelhetek az érdekes témának. A Sztálinról megjelent lexikoncikkek ugyanis vegyes tartalmúak. Hol 1879-et, hol 1878-at tüntetik föl születési évként. Az újabbak a korábbi időpontot, és akad néhány, amely az ellentmondást is feszegeti. Ráadásul konzultáltam két szovjet-specialista újságíróval is, akik árnyalták a képet. Megpróbálom összefoglalni, amit olvastam és hallottam.

Örkény István úgy akart megszabadulni a családi örökségtől, amit amúgy is államosítottak volna, hogy némi haszna legyen belőle. Ezért ajánlotta fel a patikát Sztálin közelgő hetvenedik születésnapjára. Ő nem tévedett, elvégre akkoriban mindenki úgy tudta, hogy a Szovjetunió vezetője 1879. december 6-án született. Legalábbis a Julián-naptár szerint, amelyet Julius Caesarról neveztek el, és az időszámításunk előtti 45-től használták. Ezt változtatta meg XII. Gergely pápa 1582-ben, a Gregorián-naptárt azonban a keleti pátriárkák nem fogadták el. A különböző országok fokozatosan álltak át az új időszámításra, például Oroszország 1918. január 31-én. Másnap már február 14-e volt. Ezzel magyarázható, hogy nálunk 1949. december 21-én ünnepelték Sztálin születésnapját. De vajon a hetvenediket?

A haláláig, 1953-ig senki sem vitatta az 1879-es dátumot. Utána viszont fel-felbukkantak dokumentumok Sztálin múltjából, és egy orosz történész megtalálta a gori székesegyház anyakönyvében a bejegyzést, hogy a későbbi diktátor 1878. december 6-án született - az ortodox kereszténység időszámítása szerint. Arról azonban nem olvastam-hallottam meggyőző magyarázatot, hogy politikus korában miért fiatalította meg magát egy évvel. A címben föltett kérdésre tehát egyelőre nincs válaszom, de talán akad valaki az olvasók közül, aki felvilágosít. Előre is köszönöm.      

Ez egy új SZDSZ. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, 2017. február 24.)

Nem látom bennük az embert. Csak politikai terméket látok. (Orbán János Dénes publicista, Magyar Idők, 2017. május 22.)

A Momentum nagy csalódást okozott azzal, hogy elzárkózik mindenféle együttműködéstől. (Bojár Gábor üzletember, a Momentum egyik szponzora, 168 Óra, 2017. október 6.)

Momentumból majdnem mementó lettek. (Kuncze Gábor volt SZDSZ-politikus, FüHü.hu, 2018. május 26.)

Angolul tudnak, de magyarul nem. (Faragó Zsuzsa dramaturg, Facebook.com, 2018. november 16.)

A világos nyelvezet és a kemény munka kifizetődik. (Techet Péter publicista, Azonnali.hu, 2019. május 27.)

Talán már az új generáció pártja. (Petrasovits Anna szociáldemokrata politikus, Magyar Hírlap Online, 2019. július 27.)

A Momentum mindenféle degradálás nélkül liberális párt. (Ungár Péter LMP-politikus, Népszava, 2019. november 9.)

Most már bűzlenek a gyurcsányizmustól. (Kövér László Fidesz-politikus, az országgyűlés elnöke, Magyar Rádió, 2019. november 10.)

Orbán nélkül a Fidesz olyan lett volna, mint most a Momentum: nyálas zsizsegés. (Lovas Zoltán újságíró, 24.hu, 2020. január 23.)

Az Index kiemeli a digitális temetőből azokat a cikkeket, amelyeket utólag is fontosnak tart. Ma reggel így csodálkoztam rá Örkény István a családi gyógyszertárat adta Sztálin születésnapjára című írásra. Eredetileg napra pontosan egy éve jelent meg, de elkerülte a figyelmem. Ha nem kerülte volna el, néhány hete másként írtam volna meg azt az esszét, amely az ujiras.hu digitális folyóiratban látott napvilágot. Kolozsi Ádám, a cikk szerzője Magos Gergely kutatásai alapján foglalt össze egy immár hét évtizedes történetet.

A főváros pesti részén, a Nagykörút és a Rákóczi út kereszteződősénél található ma is egy patika. Ennek volt a tulajdonosa Örkény István. Valójában persze az apja irányította, de a kora miatt - Ö. Hugó akkoriban töltötte be a hetvenet - átíratta a fiára. Akivel két egyetemet is elvégeztetett, a gyógyszerészeti kart és a vegyészmérnökit, hogy egyszer majd átvehesse a patikahálózatot, amelynek ékköve a Csillag volt. Ezt ajánlotta fel Örkény István 1949. december 5-én a magyar államnak, Sztálin 70. születésnapja alkalmából (amely egyébként egy évvel korábban volt). Ami érdekessé teszi számomra a cikkét, az a Sztálin-motívum.

Valószínűleg a születésnapi felajánlás hozta meg Örkénynek a levelet, amelyben meghívták a Dunapentelén épülő Sztálinváros Sztálinról elnevezett vasművébe. Egy íróküldöttség tagjaként álldogált, és hallgatta a párttitkárt, aki épp azt ecsetelte, hogy a felépítendő kohóban hamarosan acél fog folyni. A vendéglátó szeme azonban megakadt egy ismerős arcán. Folytatta ugyan a dicshimnuszt, de amikor a látogatás befejezéséhez közeledett, odament Örkényhez, és megkérdezte tőle, vajon honnan ismerheti. Amikor megtudta a nevét, elmesélte neki, hogy a harmincas évek végén segédként a Csillag-patikában dolgozott. Majd átkarolta az író vállát, és a fülébe súgta: „Lófasz fog itt folyni, nem acél.”

Miskolczi Miklós író, Dunaújváros krónikása összegyűjtötte az ilyen és ehhez hasonló történeteket. A Kacagtató Sztálin-városi anekdoták című könyve 2013-ben jelent meg, és a Mi fog itt folyni? című szösszenetben két ponton változtatott. Az íróküldöttséget nem a párttitkár, hanem a főmérnök kísérte, aki néhány órával később, a Béke téri Késdobálóban összefutott Örkény Istvánnal. Két rum között kiderült, hogy a Csillag-patikából ismerik egymást. Ekkor árulta el neki bizalmasan azt, amit az imént idéztem, de kulturáltságból kifolyólag most már nem ismételnék meg.