Olyan, mint ama hetilapé, amelynek most jelent meg a századik száma. A Magyar Hang főszerkesztője, György Zsombor rövid cikkben fejtegeti, hogy „egyetlen orgánumot sem gyűlöl jobban a hatalom”. Ez talán túlzás, a hatalom ugyanis minden orgánumot gyűlöl, amely nem az ő nótáját fújja.

Abban viszont igaza van a cikkírónak, hogy a kormányzat a baloldali újságokat, például a Népszavát állami cégek hirdetéseivel tartja lélegeztetőgépen. Az úgynevezett konzervatív sajtót viszont, például a Magyar Nemzet romjain létrejött Magyar Hangot vagy a Heti Válaszból kisarjadt Válaszonline-t a sorsára hagyja. Sőt, ahol csak lehet, betesz neki. A megkülönböztetést azzal magyarázom, hogy a hagyományos ellenzék jól áll a hatalomnak, elvégre a Nyugat szemében a polgári demokrácia látszatát kelti. A konzervatív újságírók pedig akár csatlakozhattak is volna a kormányzati kórushoz, ehelyett inkább az éhkoppot választották. A létükkel emlékeztetik arra a hatalmat, hogy első országlása idején még polgári kormánynak nevezte magát. Egyik bizalmi embere utólag árulta el, hogy a polgári jelző csupán politikai termék volt.

A Magyar Hang szerzői megélik a polgárságukat és a kereszténységüket (az utóbbi fogalom manapság szintén az Orbán-kormány politikai terméke). Amíg a polgári hetilapot kinyomtatják a határon túl, és eljut az előfizetőkhöz, óhatatlanul kínos helyzetbe hozza a neofitákat (köpönyegforgatókat) és a parvenüket (felkapaszkodottakat, újgazdagokat). A Magyar Hang polgári gondolkodásmódot tükröző írásaiból kirajzolódik ugyanis, hogy talmi az, amit a kormányzati média originális értékként akar felmutatni. Ez leginkább a publicisztikákból derül ki. Talán csak a Facebook üzenőfalára beszorított bloggerek jegyzetei emlékeztetnek a Dévényi István, Gazda Albert, György Zsombor, Pápay György, Pethő Tibor, és igen, Puzsér Róbert képviselte magatartásformára.

Első generációs értelmiségiként csupán felnőtt fejjel értettem meg, mit jelent valójában polgárnak lenni. Kiforrott ízlést, elmélyült kultúrát és hivatástudatot, anyagi függetlenséget, szükség esetén pedig polgári engedetlenséget. Még ma is lehet bennem némi bizalmatlanság a polgárság iránt, mert juszt se fizettem elő a Magyar Hangra. Megvettem mind a száz számát. 

Tíz mondat a polgárról

Az a polgár, aki lehajol és hajlandó felszedni a kutyapiszkot. (Jankovics Marcell filmrendező, Magyar Nemzet, 1998. május 22.)

A polgár pénzt akar keresni, másfelől igényes szórakozást kíván teremteni magának. (Sümegi György művészettörténész, Hajdú-bihari Napló, 1999. május 6.)

A polgár az a forradalmár, akinek már jól megy. (Popper Péter pszichológus, Népszabadság, 1999. október 8.)

A polgár sohasem fogadja papucsban a vendégeit. (Kurucz Gyula író, Heti Válasz, 2001. május 25.)

A polgár magánúton jár. (Konrád György író, ATV, 2013. augusztus 19.)

A polgár befektet, az újgazdag felél. (Nádas Péter író, Zalai Hírlap, 2014. június 28.)

Az Orbán-rendszer mindig éppen azt a jogot korlátozza, amellyel a polgárok élni próbálnak. (Lakner Zoltán szociológus, 168 Óra, 2018. december 20.)

A polgár ma már nem szavazó, hanem szurkoló. (Dévényi István újságíró, Magyar Hang, 2019. augusztus 9.)

A polgári Magyarország már nem fideszes. (Szerető Szabolcs újságíró, Magyar Hang, 2019. október 18.)

Aki a mindennapi megélhetésen túl a köz ügyeire is tud figyelni, polgárrá válik. (Matkovich Ilona újságíró, újdonsült váci polgármester, Facebbok.com, 2019. november 17.)

A nemzeti bajnokságban holtszezon van. Sajnos a szó szoros értelmében, mert a vírus szedi az áldozatait. Érthető, ha szünetel a bajnokság. Az már kevésbé érthető, hogy a szövetség nem hirdetett bajnokot, és a helyezéseket sem állapította meg. Bár a mérkőzések 70 százalékát már lejátszották, és utcahosszal vezetett a győri világválogatott. Nem is vele van baj, hanem a második és a harmadik helyezettel. A siófoki világválogatott ugyanis megverte a Fradit, és letaszította az immár hagyományos második helyéről.

Ezzel lett teljes a nemzeti bajnokság elkülföldiesítése (bocs). A kisalföldi és a Balaton parti világválogatott azért előzte meg a Ferencvárost, mert a legnépszerűbb magyar klub a tao-pénzét nem külföldi sztárokra költötte. Mindössze egyetlen külföldi játékos kapott benne rendszeres lehetőséget, a holland beállós, aki megtanult magyarul, és nem volt szüksége tolmácsra, hogy meghallgassa a magyar edző utasításait. S mert a Fradi vezetősége azt feltételezte, hogy a csapat valószínű harmadikként nem indulhat a legrangosabb nemzetközi sorozatban, levonta a következtetést, és szerződtetett egy csomó külföldi játékost. A menedzsment tudomásul vette tehát, hogy magyar és magyarosított lányokkal nem versenyképes.

Vajon változtatott volna a játékospolitikáján, ha tudja, hogy a koronavírus miatt nem fejeződik be a bajnokság, és a szövetség megjutalmazza a Fradi által sokáig szorgalmazott magyar modellt? Bizonyára csak bennem ötlik fel, hogy a szövetségi elnök Kocsis Máté, a Fidesz parlamenti frakcióvezetője az FTC elnökének, Kubatov Gábornak a segítségére sietett, aki egyébként a Fidesz alelnöke. Ennél tovább nem is mennék a nyilvánvaló képzelgésben, mert van még egy figyelemre méltó mozzanat. A magyar sportújságírók sokat foglalkoztak a Fradi gyökeresen megváltoztatott játékospolitikájával, és gyakran emlegették a Németországból frissiben szerződtetett átlövő, bizonyos Stolle nevét.

Idegen nyelvi felkészültségükből annyira telt, hogy a rádió- és tévéműsorokban szinte kivétel nélkül angolosan ejtették ki a nevét. Úgy, hogy Sztolle, holott a németben az st-t és az sp-t s-nek kell mondani. Példának okáért a világhírű filmrendező, Steven Spielberg ősei lehetséges, hogy német nyelvterületről vándoroltak ki az Egyesült Államokba, de az ő nevét amerikásan Szpílbergnek kell ejteni. Stolle azonban maradjon csak Stolle, különösen akkor, ha góljaival készteti majd a magyar sportújságírókat arra, hogy szóba hozzák a nevét.    

Megütötte a fülem egy mondat a Gyurcsány Ferenccel készített tévéinterjúból. Rónai Egon műsorvezető azért hívta be az ATV stúdiójába, mert Orbán Viktor bejelentette a gazdaságvédelmi akcióterv részleteit. Néhány perc múlva, április 6-án, 12.53-kor a volt miniszterelnök fölírta a fészbukos üzenőfalára, hogy az általa gazdasági csomagnak nevezett kormányzati elképzelés nem nevezhető mentőövnek, „Ez bizony halottnak a csók.” Megtetszhetett neki, mert néhány óra múlva, a tévéstúdióban így ismételte meg: „Ez halottnak a csók.”

A közéleti szereplők nehéz helyzetben vannak, ha rögtönözniük kell. Gyakran hagyja el olyasmi a szájukat, amit a legszívesebben visszaszívnának, az élő adást azonban nem lehet meg nem történtté tenni. Mindazonáltal most, hogy épp a mi hetvenes nemzedékünket tizedeli a koronavírus-járvány, politikusként óvatosabban fogalmaztam volna. Mégse tulajdonítanék túlzott jelentőséget az elszólásnak, elvégre a rögtönzés megbocsáthatóbb, mint a tervezett kijelentés. Igen ám, csakhogy az inkriminált szólás ebéd után már megjelent a nyilvánosság egyik fórumán, aligha nevezhető tehát rögtönzésnek a tévében.

Egy ír blogger, Colm Fitzgerald kapcsolatba került a kultúránkkal, és érdekesnek találta a nyelvünket is. Lefordította angolra a 12 legismertebb szólásmondásunkat. A negyedik helyre sorolta az „Annyit ér, mint halottnak a csók.”-ot. („It’s worth as much as a kiss to a dead person.”) Majd azt firtatta, hogy ezek a magyarok miért írják körül azt, amit egyszerűbben is megfogalmazhatnának. Imigyen: „A dolog nem ér annyi fáradságot.” Hm. Gyurcsány Ferenc talán mégsem akarta azt mondani, hogy kár belénk a gazdasági mentőcsomag. Esetleg épp az ellenkezőjére gondolt. Arra, hogy a gazdaságvédelmi akcióterv azokat hagyja cserben, akik nem érik meg, hogy 2021 elején megérkezik majd a számlájukra a 13. havi nyugdíj első heti részlete. Vagy ha megérik is, milyen biztosíték van arra, hogy megérik a 2022 elején esedékes második heti részletet, 2023-ben a harmadik, 2024-ben pedig a negyedik hetit?

Gyurcsány Ferenc jobban járt volna, ha erre való tekintettel a csókos helyett inkább a szakrális változatát hozza szóba. Akár így is mondhatta volna: a gazdasági mentőcsomag annyit ér, mint halottnak a szenteltvíz. Ezt értelmezőként úgy fordítanám köznapi magyarra, hogy az Orbán Viktor által beharangozott gazdaságvédelmi akcióterv azért hatástalan, mert nem támasztja föl a koronavírus-járvány áldozatait.         

Az ATV egyik műsorvezetője megkérdezte Gyurcsány Ferencet, ízlésesnek tartja-e politikai versenytársát, Orbán Viktort „görcsrángatta útonállónak” nevezni. A volt miniszterelnök helyénvalónak vélte a megfogalmazást. S bár e sorok írója jobban kedveli az elemzéseket, mint a minősítéseket, érdemes rögzíteni, hogy két vezető politikusunk több mint három évtizede foglalkozik a másikkal.

Orbán először 1989. február 21-én említette Gyurcsányt, aki egy évtizedre eltűnt a szeme elől. Amióta ismét felbukkant, csupán tucatnyiszor nevezte meg a nyilvánosság fórumain. Gyurcsány Ferenc másként értelmezi a kommunikációt. A legutóbbi két évtizedben 176-szor nevezte meg Orbán Viktort. Mostanában, ellenzéki politikusként visszaszorult a Facebookra, ahol valószínűleg maga szerkeszti a „faliújságját”, és olykor el-elszabadul a fantáziája. Az a benyomásom, hogy kettejük háborújában Orbán áll nyerésre. Úgy tesz, mintha nem tulajdonítana különösebb jelentőséget Gyurcsánynak. Ezzel együtt ők ketten a hazai közélet leggyakrabban jellemzett-minősített szereplői.

Ez két okkal magyarázható. Az egyik az, hogy a rendszerváltás óta ők voltak a legtovább miniszterelnökök. Gyurcsány Ferenc csaknem öt évig, Orbán Viktor némi kihagyással a tizennegyedik évét tölti a bársonyszékben. A másik ok az, hogy a miniszterelnök mindig a nyilvánosság első számú kedvezményezettje. Kimutatásom szerint Gyurcsányról két évtized alatt, de különösen 2004 őszétől mintegy 1800 jellemzés jelent meg, hangzott el, Orbánról három évtized alatt valamivel több, mint 2300. Összehasonlításul a teljes választási ciklust kitöltő miniszterelnökök közül Horn Gyula 166 jellemzéssel szerepel a dokumentációmban. Ez megfelel Orbán Viktor egyévnyi „termésének” a legutóbbi esztendőkből.

2017-ben 149 releváns mondat jelent meg, hangzott el róla, ’18-ben 145, ’19-ben 161, az idén eddig 52. Azt is érdemes figyelembe venni persze, hogy Horn országlása idején még alig létezett a digitális sajtó, manapság viszont a vezető politikusokról már leginkább a portálokon, közösségi oldalakon látnak napvilágot szellemes, csúfondáros, elmarasztaló, olykor még elismerő mondatok is. Az orbániológiában például ma reggel fordulat következett be. A Bekiáltás blog szerzője, Kabai Domokos Lajos hét körül tett föl az üzenőfalára egy bejegyzést, és teljhatalmú miniszterelnökünket „I. Viktornak” nevezte. Ez pontosabb és kulturáltabb megfogalmazás, mint a „görcsrángatta útonálló”.             

A válság vonzza az erős, valamiféle rendet teremtő kezet: a diktatúrát. (Németh Miklós miniszterelnök, Népszava, 1989. december 22.)

A válságban a legjobb gondolkodásmód a válság utánra tervezni. (Pozsgay Imre szocialista politikus, Délmagyarország, 1991. május 3.)

Ha a Fidesz győz, a demokrácia kerülhet válságba, ha mi győzünk, akkor a jobboldal. (Szili Katalin szocialista politikus, Tolnai Népújság, 2002. február 2.)

A magyar miniszterelnök olthatatlan vágya, hogy válság címén ideológiát teremtsen önnön államának mindenhatóságához. (Aczél Endre újságíró Orbán Viktorról, Vasárnapi Hírek, 2011. július 31.)

Válság idején páratlan, hogy intézkedéseivel éppen azok ellen lép fel egy kormány, akiket a recesszió a legsúlyosabban érint. (Ferge Zsuzsa szociológus, Népszava, 2012. október 5.)

Válsághelyzetben az emberek igénylik az erős kormányzati lépéseket, az állam védelmét. (Kövér László Fidesz-politikus, Magyar Hírlap, 2015. október 1.)

Ha válsághelyzet van, akkor inkább kivándorlási, mint bevándorlási. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, ATV, 2018. szeptember 5.)

A koronavírus valódi válsághelyzetet teremtett. (Pápay György publicista, Magyar Hang, 2020. március 13.)

Ezt a válságot önök nélkül is meg fogjuk oldani. (Orbán Viktor miniszterelnök az ellenzéki politikusokhoz, Miniszterelnök.hu, 2020. március 23.)

Olyan válság közepén vagyunk, amely örökre bebetonozhatja Orbán Viktor hatalmát, de akár egy pillanat alatt is semmivé teheti. (Jámbor András publicista, Mérce.hu, 2020. március 30.)

Végre van a kormánynak olyan döntése, mely azt sejteti, hogy képes túllépni a beidegződésein. 75 ezer fiatalembernek engedte el a nyelvvizsgát. Sokan több évnyi szünet után kapják meg a diplomájukat. Az indoklás szerint az országnak szüksége lesz arra, hogy végre értelmiségi munkát végezhessenek. Azt már én fűzöm hozzá, hogy a kései rehabilitációval magasabb fizetési kategóriába is kerülhetnek.

Sokan persze nem helyeslik a rendhagyó döntést. E bejegyzés olvastán is lesznek kommentelők, akik a maguk keresetlen (kocsmai) modorában közlik majd, hogy a hajdani diákok megérdemlik a sorsukat. Akik ugyebár a felsőoktatásban eltöltött évek alatt sem tették le a nyelvvizsgát, egyéb gazságokra is képesek. Másként látom a helyzetet. Akikkel kapcsolatba kerültem ama öt felsőoktatási intézményben, ahol csaknem három évtizedig tanítottam, azok közül körülbelül minden harmadik került szorult helyzetbe. Talán önhibájából is, mindazonáltal a magyar állam úgy rövidítette meg, hogy elfelejtette megteremteni a felkészülés feltételeit.

Közismert, hogy minél kisebb egy település, a középiskolájában annál alacsonyabb az idegennyelv-tanítás színvonala. Nincs szaktanár, hiányos a nyelvi labor, satöbbi. Kevés az érettségizett diák, aki középfokú nyelvvizsgával lépett be a főiskola kapuján. (Az egyetem lefölözte a nagyvárosi, értelmiségi családból származó gyerekeket.) Akkor kezdtem gyanút fogni, amikor tehetséges, korántsem link tanítványokról derült ki, hogy a főiskola elvégzése után nem kapnak diplomát. Akárhol tanítottam, egy idő után kiderült, hogy a menedzsment takarékossági okból leépítette a nyelvi lektorátust, szélnek eresztette a nyelvtanárokat. Olyan hallgatóktól várta el a középfokú vizsgát, akiknek az otthoni helyzetük miatt nem telt a fizetős nyelvtanfolyamra.

Közülük feltűnően sokan emigráltak nyugatra. A sors iróniája, hogy leginkább azért, mert nyelvvizsga híján itthon nem kaptak a végzettségüknek megfelelő munkát. Kint pedig, pincérkedés, takarítás közben, futószalag mellett megtanultak angolul vagy németül. Esetleg mindkét világnyelvet elsajátították. Tudok olyanról is, aki angolul, németül és flamandul is perfekt. A válsággal küszködő kormányunk végre diplomát ad a kezükbe. De vajon kávéház- és panzió-tulajdonosként, multi cég középvezetőjeként élnek-e a kínálkozó lehetőséggel? Vajon a koronavírus-járvány után hazatérnek-e, hogy eredeti szakmájukban boldogítsák az anyaország amúgy is fantasztikusan tág nyilvánosságát?      

A lexikon szócikkek szerzői neveztek már újságírónak, kritikusnak. sajtótörténésznek is. De ha tőlem kérdezte valaki, azt mondtam, hogy szerkesztő vagyok. S ha erről beszélgetésbe elegyedtünk, elmeséltem neki, hogy gyakornoktól főszerkesztőig minden voltam már a magyar sajtóban, de mindig publicisztikai rovatvezetőnek éreztem magam. Hol munkaköri kötelességből kerestem, hol pedig gondolatban keresem azokat, akiknek jó mondataik vannak, és közírónak nevezhetőek.

Eme igényt manapság leginkább a Facebook elégíti ki. Nem ismerem a publicisztikai rovat szerkesztőjét, Algorítmus urat, aki talán akcentussal beszéli a nyelvünket, de meglepően jól tájékozódik a magyar szellemi életben. Vagy csak úgy alakult a hazai nyilvánosság legújabb kori története, hogy a legtöbb publicista kiszorult a nyilvánosság fizető fórumairól. Nemcsak a kormánypártiakból, hanem a végrehajtó hatalom tevékenységét kritikával illető ellenzékiekből is. Nem kérnek a taktikázásból, a pártérdekekhez való alkalmazkodásból. Vállalják inkább, hogy szinte kizárólag a közösségi médium üzenőfalára írják föl a szellemes vagy ”csak” ütős mondataikat.

Gondolatban az ország legjobb publicisztikai rovatát szerkesztem a digitális ismeretségi körömben fel-felbukkanó közírók közreműködésével. Íme, a névsoruk: Andor Mihály, Babos Attila, Bakos András, Balla D. Károly, Bauer Tamás, Bruck András, Csepeli György, Csintalan Sándor, Domokos Lajos, Földes Péter, Gábor György, Hell István, Hollósi Zsolt, Holoda Attila, Jámbor András, Kardos András, Kárpáti Iván, Kereszty András, Kolláth György, Konok Péter, Kulcsár István, Lattmann Tamás, Lánczos Vera, László József, Lévai Júlia, Madarász Anna, Marik Sándor, Marx József, Pór Vilmos, Révbíró Tamás, Sándor Erzsi, Somogyi Zoltán, Simkó János, Szekeres István, Szele Tamás, Szepesi András, Szombathy Pál, Tamás Ervin, Tanács István, Veress Jenő és Wisinger István.

Vegyes társaság. Van köztük újságíró és tudós, jogász és mérnök, orvos és költő, baloldali és jobboldali, liberális és konzervatív szabadelvű, státuszban lévő és szabadúszó, javakorabeli és nyugdíjas, lelkesedésre hajlamos és kiábrándult. Azért figyelek a fészbukos megnyilvánulásaikra, mert világnézetüktől függetlenül a nyilvánosság bővítésében érdekeltek, honorárium nélkül fejtik ki az álláspontjukat, és úgy fogalmazzák meg a véleményüket, hogy a mondataik továbbgondolására serkentenek. A felsorolt okok közül egy is elég ahhoz, hogy kiszoruljanak a nyilvánosság hivatalos sodrából.       

A vírus nem ír fölül mindent. (Arató László újságíró, Klubrádió, 2020. március 20.)

Olyan túlhatalomra nincs szüksége a kormánynak, amely nem kapcsolódik a koronavírus helyzet megoldásához. (Jámbor András publicista, Facebook.com, 2020. március 21.)

Ez a mostani vírus leginkább egy háborúra hasonlít, csak kevésbé világos, hogy éppen hol van az ellenség. (Máté Gábor színigazgató, Népszava.hu, 2020. március 22.)

A vírus felülír mindent. (Hegyi Barbara színésznő, hvg.hu, 2020. március 26.)

A koronavírus megfertőzte a nemzeti konzultációt. (Föld S. Péter újságíró, Facebook.com, 2020. március 27.)

Két vírus ellen küzdünk: van a koronavírus, meg van a félelemvírus. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, 2020. április 3.)

A kisebb falvakban előbb jelent meg az éhezés, mint a koronavírus. (Cseke Balázs újságíró, Index.hu, 2020. április 3.)

Amiből sokat vesznek, az a vécépapír, bár az nem gyógyítja a vírust. (Nádasdy Ádám műfordító, Népszava, 2020. április 4.)

A magyar ellenzék a vírusnak drukkol. (Apáti Bence publicista, Magyar Nemzet, 2020. április 4.)

A cél az, amennyi munkahelyet a vírus tönkretesz, mi annyi munkahelyet hozzunk létre. (Orbán Viktor miniszterelnök, Miniszterelnök.hu, 2020. április 6.)

Jelen tudásunk szerint ez a járvány nem veszélyesebb, mint egy súlyosabb influenza. (Dr. Ribiczey Pál virológus, Zalai Hírlap, 2020. március 3.)

Járvány idején a pánik önjáró. (Tamás Pál szociológus, Népszava, 2020. március 6.)

Járványveszély esetében a pánik különös alakzatot ölt. Elmarad a szokásos menekülési reakció, hiszen nincs hova menekülni. (Csepeli György szociálpszichológus, Tudás.hu, 2020. március 11.)

A járványt elsősorban külföldiek hozták be. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, 2020. március 13.)

Háború esetén a hadiipar lendül fel, járvány idején az egészségügy. (Pogátsa Zoltán közgazdász, HírKlikk.hu, 2020. március 16.)

Orbán nem járványügyi szakember, ezért jó lenne, ha most hátrább húzódna. (Fábri Ferenc sajtólevelező, Népszava, 2020. március 18.)

A szűrés kapcsol rá nagyobb léptékre vagy a járvány? (Ujvári Márta sajtólevelező, Népszava, 2020. március 18.)

A járvány közeledtével még egy dezinformációban utazó kormány is kénytelen igazat mondani. (Szegőfi Ákos újságíró, Népszava, 2020. március 21.)

Mi támogatjuk a járvány elleni harcot, de nem asszisztálunk Orbán hatalommániájához. (Arató Gergely DK-politikus, Index.hu, 2020. március 25.)

Reális veszély lehet, hogy a kormány a járvány elmúltával is megpróbálja majd fenntartani a rendkívüli jogrendet. (Techet Péter újságíró, Magyar Narancs, 2020. március 26.)

Ezt írta tegnap este 23 óra 5 perckor liberalnazi dickheads: „Csak szólok hogy commodore 64-es-e több nyírségi parasztgyereknek volt mint a budapesti ’értelmiség’ gyerekeinek..” A kommnetelő álnevében a jelző magáért beszél. A jelzett szó pedig a kulturált körülírás szerint is hülye, idegesítő, nevetséges embert jelent. Népiesebben f@szfejet vagy inkább f@szkalapot. A digitális álmoskönyv azt sugallja, hogy egy otromba álnév viselőjét nem szabad komolyan venni. Üzenetével azért foglalkozom mégis, mert felidéz egy több mint negyedszázadnyi folyamatot.

Akkor vásároltam számítógépet, 1993 őszén, amikor a hazai felsőoktatásban ismét meghonosították az újságíróképzést. A szegedi egyetemen tanítottam, és nem sok hasznát vettem a gépnek. Most felhívtam az egyik kedves tanítványomat, és a ma már háromgyerekes családanya megerősítette, hogy a keddi szemináriumon adtam ki a feladatot, amit a kollégiumi szobában írógépen pötyögtetett le, majd a következő kedden felolvasott. A szatmári faluból elszármazott diáklány csak 2000-ben jutott számítógéphez.

1999 őszén érkeztem meg a nyíregyházi főiskolára, ahol a környező falvakból és kisvárosokból való diákokkal találkoztam. Szó sem lehetett arról, hogy e-mailben kérjem tőlük a szemináriumi dolgozatokat. Majd fölépült Magyarország egyik legszebb kampusza, és a főépület könyvtárában, egy hatalmas teremben 225 számítógépet helyeztek el. A hallgatók hetek alatt megtanulták a kezelésüket, és az ezredfordulótól már digitálisan kérhettem tőlük a dolgozatokat. Vasárnap este 24 óra volt a határidő (a bűvös lapzárta), hétfőn javítottam a gépiratokat, és a legjobbak szerzőinek küldtem a szép reményekre jogosító e-mailt, hogy „Készüljön a felolvasásra!”

S mert tárgyamat, a sajtó, később pedig a média történetét Szombathelyen, Székesfehérvárott és Egerben is tanítottam, a legügyesebb betűvetőkkel megalapítottuk a Klubháló nevű diákportált. Az országos hálózat izgalmas lehetőségekkel kecsegtetett, kiderült azonban, hogy van egy sebezhető pontja. A legtehetségesebb munkatársak júniusban levizsgáztak, aztán szeptemberig eltűntek a szemem elől. Hazatértek ugyanis a falvakba és kisvárosokba, ahol otthon nem volt számítógép, és az okostelefont is legföljebb hírből ismerték.

Hát ennyit üzennék a furcsa álnevű kommentelőnek. Akinek persze megbocsátható, hogy tegnap késő este, bizonyára álmossággal küszködve öt helyesírási hibát vétett a mondatnyi hozzászólásban.