Csillag István, a Medgyessy-kormány hajdani gazdasági minisztere kétszer is megszólalt a vírusjárvány következményeit enyhíteni óhajtó Orbán-csomag ügyében. Először tegnapelőtt, a Népszavában fejtette ki gazdaságmentő elképzeléseit, tegnap pedig a 168 Óra hasábjain ismételte meg ugyanezt. Egy kicsit másképp, de ugyanolyan hevülettel, meglepően gyakran használva szépirodalomból kölcsönzött szóképeket. Az említett napilapban volt egy körmondata, melyet teljes egészében idézek. Nélküle ugyanis nem volna érthető a rövid bejegyzés után olvasható esszé.
Íme, a gondolatmenet: „A kínaiak nagy barátjaként tetszelgő, ezért vélhetően jól értesült magyar kormánynak legalább két teljes hónapja volt 2020 januárjától húsvétig, hogy felkészüljön, és felkészítse a magyar közvéleményt és a gazdaság szereplőit arra, hogy „ló..sz lesz itt, nem acél!” (ahogyan ezt Örkény a sztálinvárosi esetről megírta).” (Népszava, 2020. április 15.) Mit is írt meg Örkény István? Ha megírta, hogyan írta meg? Ha nem írta meg, ki írta meg helyette? Ennek néztem utána néhány hónappal ezelőtt, akkor még persze Csillag Istvántól függetlenül. Megjelent az újírás.hu című digitális folyóirat 2019. november 4-i számában. Átdolgozott változatában azért nem pontozom ki a népies nevén megnevezett lószerszámot, mert dramaturgiai funkciója lesz az alábbi oknyomozásban.
Egy poén változatai
Szerkesztőként, az írók közelében megtanultam, hogy miről ismerhető fel a dilettáns. Arról, hogy ha riportot vagy színdarabot ír, akkor mindegyik riportalanya-szereplője az ő nyelvén beszél. Az igazi riporter és író azonban egyéníti a partnereit és a teremtményeit. Ezzel magyarázható, hogy náluk a házmesterek és a kocsmapultnál álldogálók nem föltétlenül az akadémikusok nyelvét beszélik. A lófaszok csak úgy röpködnek a levegőben. Amúgy is polgárjogot nyertek.
Az Országgyűlési Napló 2019. október 21-i számában például ez olvasható: „Dr. Hadházy Ákos képviselő helyén ülve felmutat egy táblát, amelyen a következő szöveg látható: ’A lónak a faszát!’” A honatya civilben állatorvos, és azt tanulta az egyetemen, hogy az említett testrész emberi indulatot is kifejezhet. Valaminek vagy valakinek a tagadását is jelenti, ezúttal a miniszterelnöki hatalomgyakorlás elutasítását. Most mégse bocsátkoznék az aktuálpolitikai értelmezésbe. Beérem azzal, amit évtizedekkel ezelőtt, az Élet és Irodalom című hetilapnak helyet adó háztömb közelében, a Nimród nevű talponállóban hallottam egy Kossuth-díjas írónktól.
Dunapentelén javában építették a későbbi Sztálinvárost. A félig kész Sztálin Vasműbe 1950-ben írókat és riportereket hívtak, hogy megörökítsék a szocialista ipar legszebb, legmaradandóbb pillanatait. A vendégek között volt Örkény István is. A vasmű párttitkára kísérte őket a kohó épületébe, és lendületesen magyarázta, hogy két hét, legföljebb egy hónap múlva itt már acél fog folyni. Egy pillanatra megakadt azonban tekintete az egyik vendégen. Ismerős volt az arca, bár hajdanában mintha több haja lett volna. Majd némi zökkenő után ugyanolyan lelkesen folytatta a kiselőadást, ahogy elkezdte. Az üzemlátogatás végén pedig odament Örkényhez, és megkérdezte tőle, vajon honnan ismerheti. Amikor kiderült, hogy az író papája Örkény Hugó, aki Pesten működtette a Rákóczi út és a Nagykörút kereszteződésénél lévő Csillag gyógyszertárat, ahol a párttitkár még patikussegéd volt. A kísérő bizalmasan átkarolta az író vállát, és ezt súgta a fülébe: „Österreicher úr, lófasz fog itt folyni, nem acél.”
Utánanéztem az Örkény István tollára kívánkozó anekdotának, és az időben visszafelé menet az első utalást az Index.hu 2016. november 17-i számában találtam. Nagy Attila Károly üdvözölte „Örkény István legendás egypercesét.” A történetet meg is találtam az Egyperces novellák 2004-es kiadásában, Radnóti Zsuzsa dramaturg magyarázó jegyzetével. Az író özvegye 16 éve kifejtette, hogy a sztálinvárosi epizódot a férje sosem novellásította. Helyette ő közölte, „a rendelkezésére álló dokumentumok alapján”. Házi könyvtáram becses darabja az Egyperces novellák legvaskosabb gyűjteménye, melyet 2018-ban jelentetett meg a Helikon Kiadó. A 762 oldalnyi kötet 247., 248. és 249. oldalán látott napvilágot Az a bizonyos sztálinvárosi anekdota, melyről a szerkesztői jegyzetben ismét megemlékezett Radnóti Zsuzsa.
Ezt írta róla: „1987-ben a rendelkezésre álló dokumentumok alapján állítottam össze.” A 249. oldalon még azt is hozzáfűzte, hogy 1960-ban a férje „saját szavaival”… És itt most bizonytalanság fog el. Nem derült ki, hogy saját szavaival Örkény írta vagy csak mondta. Ha csupán mondta, akkor a feleségének négyszemközt, esetleg népesebb társaságban idézte-é a párttitkár és az író beszélgetését. Imigyen: „- Egyébként jól értettem? Örkénynek hívják az író urat? - Igen. - A gyógyszerész fia? - Igen. - A Csillag-patika tulajdonosáé? - Igen. - Ja úgy. Akkor elárulom, író úr. Lófasz fog itt folyni, nem acél.”
A hagyatékot gondozó özvegy által közölt dokumentumok érdekes előzményekről is árulkodnak. Tíz évvel a Sztálin Vasmű avatása után, 1960. június 10-én cikk jelent meg a Magyar Nemzetben. A finom tollú újságíró, Tamás István úgy érzékeltette az örkényes történetet, hogy Szabónak nevezte az íróvendéget, akit felismert a hivatalos kísérő, és félrevonva ezt mondta neki: „Nyavalya lesz itt, kérem, nem kohó.” Örkény István azonban helyreigazítási kérelemmel fordult a napilap főszerkesztőjéhez, Mihályfi Ernőhöz. Közölte vele, hogy ő nem Szabóként volt Sztálinvárosban, hanem Örkényként, és „Az illető nem nyavalyát mondott, hanem lófaszt.” A pontosítás persze nem jelent meg az újságban.
Vagyis Csillag István a Népszava hasábjain annyiban hivatkozhatott rá, hogy Örkény kétségkívül megírta, de nem a nyilvánosság számára. A közgazdász jóhiszemű tévedése valószínűleg abból fakad, hogy Radnóti Zsuzsa sportszerű megnyilvánulása elkerülte a figyelmét. Most már csak két mozzanatot kéne tisztázni. Az egyik az, hogy a Nimród-kocsma pultjánál álldogáló Kossuth-díjas író miért nevezte Österreichernek Örkény Istvánt. Az író apja ugyanis 1906-ban magyarosított, fia tehát már Örkényként született 1912-ben. Ettől azonban a patikussegédből lett párttitkár 1950-ben, a legvadabb Rákosi-országlás idején még urazhatta az íróvendéget a hajdani gyógyszertár-tulajdonos eredeti nevén. De vajon párttitkárként fogadta-e a küldöttséget?
Miskolczi Miklós, Dunaújváros krónikása összegyűjtötte az ilyen és ehhez hasonló történeteket, a Kacagtató Sztálin-városi anekdoták című könyv 2013-ben jelent meg. A Mi fog itt folyni? című szösszenetben a szerző két ponton változtatott a korjellemző és mulatságos anekdotán. A vendégeket a helyi források szerint nem a párttitkár, hanem a főmérnök kísérte. Aki délelőtt, a Vasműben, a kor szokásainak megfelelően még elvtársazta Örkény Istvánt. Délután azonban, a Béke téri Késdobálóban ismét összefutott vele, és két rum között rájött, hogy voltaképpen az Örkény-patika tulajdonosának fiával beszélget. Ekkor mondta neki bizalmasan, a hátát lapogatva: „Örkény úr, lófasz fog itt folyni, nem acél.”
