Az egyik kommentelő szerint tízezer előfizető tarthat el egy független újságot. A hozzászóló valószínűleg látott már belülről szerkesztőséget. A Milyen a polgár hangja? című bejegyzésemet eddig szintén tízezren kísérték figyelemmel, és két csoportba osztanám őket. Az egyikbe azok tartoznak, akiknek elvettem a kedvét az Orbán-ellenes, noha konzervatív Magyar Hang elolvasásától. A másikba azok tartoznak, akiknek kedvet csináltam az előfizetéshez, a hetilap munkatársai ugyanis annak ellenére konzervatív értékrendűek, hogy ódzkodnak Orbán Viktor teljhatalmától. A kommentelőknek van egy közös jellemzőjük. Úgy szóltak hozzá, hogy a vita tárgyáról nincs olvasmányélményük.

A Magyar Hang ama százezreket képviseli, akik azért ábrándultak ki a rendszerből, mert a hatalom gyakorlását nem így képzelték el. A helyzetük megértéséhez kínálkozik egy sajtótörténeti párhuzam, hátha a Szabad Nép évfolyamait jobban ismerik a kommentelők. 1954. október 22-én, 23-án és 25-én taggyűlést tartottak a központi pártlap szerkesztőségében, és a Nagy Imre köréhez tartozó újságírók beolvastak Rákosiék megmaradt híveinek. Szóba került a Magyar Dolgozók Pártján belüli két irányvonal, a szólás szabadsága, sőt egy fiatal újságíró azt is fölvetette, hogy a napilapnak függetlenednie kéne az ország egyetlen pártjától. A háborgást, lázadást, zendülést megtorlás követte.

Gimes Miklóst (akkor 36 éves) áthelyezték a Magyar Nemzethez, 1958-ban pedig kivégezték. Lőcsei Páltól (33) is megszabadultak, a Lenin-intézetben képezte át magát szociológusnak. Méray Tibortól (30) szintén megváltak, ’56 után Párizsba menekült. Kende Pétert (27) Szegedre helyezték, szociológus és történész lett, ’56 után ugyancsak a párizsi emigránsok táborát gyarapította. Kornai János (26) a tudományos akadémián kötött ki, a nemzetközileg legismertebb közgazdászunk. Lendvai Pál (25) az Esti Hírlap munkatársa lett, 1957 óta bécsi újságíró. Kövesi Endre (24) követelte a pártlap függetlenségét, ’56 után az emigrációban veszett nyoma.

Szinte kivétel nélkül a polgárság soraiból érkeztek a pártlap szerkesztőségébe. Néhány évnyi „frontszolgálat” után tértek vissza nyilvánosan is a családjukban elsajátított értékekhez. Miért ne tételezhetnénk föl ugyanezt a Fidesz vallott értékeivel rokonszenvező újságírókról? Azokról, akik 2010 után jöttek rá, hogy amit a maguk sajátos módján megéltek, az a vezető kormánypárt számára csupán politikai termék.