A jelmondat (szlogen) hívószavak halmaza. Többnyire jól megválasztott összessége. A magyar politikai kommunikációban bonyolultabb a helyzet. Sikertelenségre vannak ítélve azok a pártok, amelyek lemondanak az igei állítmány mozgósító hatásáról. Ha csak olyan jelmondatot képesek kiötleni, melyben fogalmak találhatóak, akkor előnyben részesítik a fogalmi gondolkodású értelmiségieket, és lemondanak az igei állítmánnyal bekapcsolható tömegek mozgósításáról.

Néhány napja erről a jelenségről közöltem egy húsz évvel ezelőtti Médianapló-bejegyzést. Nem robbant ki róla országos vita, néhányan azonban kifejtették a véleményüket. Okosakat mondtak, ráadásul ma már én is árnyaltabban látom a témát. Érdemes újra nekirugaszkodni. Már csak azért is, mert február elején kezdődött a politikai szezon, a pártok egymás után rendezték meg az évértékelőket. Az első emberek összefoglalták a pártjuk mögött hagyott esztendőt, és elmondták, hogy az idén mit terveznek.

Legutóbb a Jobbik tartott kongresszust Újpesten, egy furcsa nevű rendezvényközpontban. Az elnök, Gyöngyösi Márton olyan szónoki pultra támaszkodott, amelynek homlokzatán ezt olvashattuk: „Európa a biztonságunk!” Általában kijelentő mondat végére nem teszünk felkiáltójelet, kivétel azonban, ha felhevült állapotban vagyunk, vagy nyomatékosítani akarunk valamit. Tartalmilag nincs is bajom a jelmondattal, bár igei állítmány nincs benne. Talán nem is kell, elvégre az összejövetelt zárt körben tartották, mintegy 300 meghívottal. Aligha kell őket noszogatni, hogy azonosuljanak az újjászervezett párt programjával. Ha majd a vezetői járják az országot, bizonyára sort kerítenek arra is, hogy olyan állítmány írjanak az eléjük helyezett szószék homlokzatára, amely tömegeket mozgósít.

Egy másik párt, a Demokratikus Koalíció már el is indult az országjárásra. Pécsett szervezett egy kampánygyűlést. Az árnyékkormány miniszterelnöke, Dobrev Klára mögött hatalmas betűkkel ez a mondat tűnt fel: „A NATO-tagság megvédése”. Szerencsésebb lett volna a ’Védjük meg a NATO-tagságunkat!’ jelmondat. Van benne igei állítmány, és a mondat felszólító, következésképpen a végén indokolt a felkiáltójel. Feltételezhető persze, hogy az 1200 résztvevő mindegyike fogalmi gondolkodású, és őket már nem is kell mozgósítani. De akkor mihez kezdjünk a pártelnök Gyurcsány Ferenc néhány nappal korábbi évértékelőjével Budapesten? A pult homlokzatán ezt olvashattuk: „Elhozzuk a reményt!” A kijelentő mondat végére nem tettem volna ki a felkiáltó jelet, de talán a szónok felhevült állapotban volt. Mindenesetre a DK két népes rendezvényén a jelmondatok közti ellentmondás nyilvánvaló.

Most már csak vázlatosan a többi ellenzéki párt kongresszusáról, munkaértekezletéről, szezonindító összejöveteléről. Az MSZP társelnökei, Komjáthi Imre és Kunhalmi Ágnes előtt, ama bizonyos homlokzaton ezt olvashattuk: „Fordulat Magyarországnak!” (Vajon mit jelenthet?) A Mi Hazánk elnöke, Toroczkai László előtt ez látszott: „Magyarország a magyaroké!” Donáth Anna Momentum-politikus előtt ezt emészthettük: „Vezessük új útra Magyarországot!” A jelek, sőt a jelmondatok is arra utalnak, hogy az ellenzéki pártok közül leginkább a Momentum akar mozgósítani. A DK pedig még nem döntötte el, hogy akar vagy nem akar.                 

Olvasni élmény volt, akkor is, ha néha nehéz. (Makai József újságíró, Népszava, 2023. január 31.)

A kortárs magyar közgondolkodás rocksztárjától búcsúzunk. (Baranyi Krisztina ferencvárosi polgármester, Facebook.com, 2023. január 31.)

Mintha szerzőként az idő múltával fiatalodott volna. (Parászka Boróka publicista, Mozgó Világ, 2023/2.)

Író volt mindvégig. (Markó Béla költő, Mozgó Világ, 2023/2.)

TGM-et sokan kísérték végső útjára. Olyanok is, akik talán viszolyogtak az ott elhangzott Munkás gyászindulótól. (Kabai Domokos Lajos újságíró, Bekiáltás.blog, 2023. február 1.)

Kevés embert érzett - joggal - a maga színvonalán. (Radnóti Sándor filozófus, Transtelex.ro, 2023. február 2.)

Egyike vagyok az olvasóknak és a küszködve értőknek. (Karácsony Gergely budapesti főpolgármester, Transtelex.ro, 2023. február 2.)

Bárkivel szót értett. (Selyem Zsuzsa író, Transtelex.ro, 2023. február 2.)

Vajon TGM halálával sírba szállt-e az ellenállás életformája? (Kardos András filozófus, Facebook.com, 2023. február 3.)

Gazsival az ellenállás fontos alakja szállt sírba, de nem az ellenállás lehetősége. (Vajda Mihály filozófus, Magyar Narancs, 2023. február 23.)

 A legutóbbi napokban Orbán Viktor boldogult, G. Fodor Gábor, Haraszti Miklós, Lattmann Tamás és Lengyel László orbánozott, Dobrev Klára pedig térképezett.

Vétóival, oroszbarátságával Orbán Viktor nem a legnépszerűbb figura ma Európában. (Lattmann Tamás nemzetközi jogász, Mozgó Világ, 2023/2.)

Kitanultuk, hogyan kell boldogulni a megújított Magyarországon. (Orbán Viktor miniszterelnök évértékelőjéből, Miniszterelnök.hu, február 18.)

Énértékelő. (Szűcs Róbert Gábor volt diplomata, Facebook.com, február 19.)

Az európai béketábor egyetlen megmaradt képviselője. (G. Fodor Gábor politológus, a XXI. Század Intézet stratégiai igazgatója Orbán Viktorról, Origo.hu, február 20.)

Az ellenzék a kormányzat politikájára veszélytelen. (Török Gábor politológus, InfoRádió, február 20.)

Nem a történelemben erős, hanem a szarvasbőgésben. (Gábor György vallástörténész Semjén Zsoltról, Klubrádió, február 21.)

Formai szempontból mindkettő tisztes munka. (Kovács Ákos énekes az Elk.rtuk és a Blokád című filmről, Origo.hu, február 22.)

Ne csak a térképen tartozzunk Európába! (Dobrev Klára DK-politikus, árnyékkormány-miniszterelnök, ATV, február 22.)

Felkapaszkodott senkik lopják ki a szemünket. (Sermer Ádám liberális politikus, ATV, február 23.)

Milyen kiválasztódás eredménye, hogy az ellenzék tele van gyakorló elmebetegekkel? (Bencsik Gábor újságíró Jakab Péter Völner-bilincselő akciójáról, Facebook.com, február 23.)

Amíg nem válaszolnak, hogy milyen nézeteket vallanak, nem nyilatkozom. (Németh Sándor, a háromszéki Vitézi Rend törzskapitánya, Transtelex.ro, február 23.)

Oroszországot ezen a módon épp úgy nem lehet megmenteni, ahogy a Szovjetuniót sem lehetett. (Szilágyi Ákos esztéta, Magyar Narancs, február 23.)

Oroszország megtámadta Ukrajnát. (Simicskó István KDNP-politikus, volt honvédelmi miniszter, Magyar Hírlap Online, február 24.)

Az orosz hadsereg mítosza szertefoszlott. (Jászberényi Sándor haditudósító, ATV, február 24.)

Orbán az orosz ultimátumok önkéntes postása. (Haraszti Miklós médiapolitikus, 444.hu, február 24.)

A polgár önmagától függ, a nincstelen mindenki mástól. (Dévényi István publicista, Magyar Hang, február 24.)

Soha ekkora szükség nem volt épkézláb ellenzékre. (Lakner Zoltán szociológus, Jelen, február 24.)

Az ellenzék saját magával versenyez, és ebben el is fárad. (Tarjányi Péter biztonságpolitikai szakértő, ATV, február 25.)

Ebből vasfüggöny lesz. (Bartus László újságíró, Amerikai Népszava, február 25.)

A rendszer együtt él és hal a rendszergazdával. (Lengyel László publicista, Népszava, február 25.)

Utólag szovjet tagköztársaság lettünk. (Spiró György író, Klubrádió, február 26.)

Látszólag helyi jelentőségű cikk a Békés Megyei Napló tegnapi számában. A bírósági tudósítás szerint Árpási Zoltán, a Békés Megyei Hírlap nevű konkurens napilap főszerkesztője másodfokon is veszített a gyulai polgármesterrel szemben.

A történet röviden az, hogy a főszerkesztő Gyulán lakik, és szombati jegyzeteiből az derül ki számomra, hogy nem rajong a város első polgáráért. Aki érdekes fickó lehet, mert nemrégiben kizárta soraiból a Fidesz. Például 2000 legelején árokba csúszott az önkormányzati autóval. Állítólag nyúl szaladt át előtte az úton, és miközben fékezett, a jégbordán szánkázni kezdett a kocsi. Az ügy hónapokra elaludt, mígnem érkezett egy levél mindkét csabai napilap szerkesztőségébe.

Az olvasható benne, hogy a polgármester alkohollal köszöntötte hivatalában az új esztendőt, ráadásul nem is egyedül autókázott. S amikor az árokban kötött ki, csinos utasa fújt helyette a szondába. Egy másik változat szerint is volt utasa, de a polgármester rádiótelefonon kihívta az egyik lekötelezettjét, aki gyorsan magával vitte a kellemetlenné vált mitfárert. A lekötelezett vállalkozó, megint csak állítólag, később milliós megrendeléseket kapott a várostól.

Emlékszem, hogy jegyzetében a főszerkesztő hivatkozott a levélre, és kérdéseket tett föl. Igaz-e, hogy a polgármester nem volt egyedül a kocsiban? Igaz-e, hogy más fújt a szondába? Igaz-e, hogy az ismerős vállalkozó megrendeléseket kapott a várostól? Sajtószakmai szempontból érdekes az ítélet indoklása: „A bíróság a főszerkesztő jegyzetének második felét találta jogsértőnek, és kimondta, hogy híreszteléssel is megvalósítható a nagy nyilvánosság előtti rágalmazás vétsége.”

Úgy rémlik, három évtizede abban a hiszemben űzöm az újságírást, hogy ha nem tudok valamit bizonyítani, akkor inkább ne állítsak, hanem kérdezzek. A közérdek ugyanis megkívánja, hogy a nyilvánosan föltett kérdésekre nyilvánosan illik válaszolni. Lehet kínos, esetleg igazságtalan a kérdés, de ha foglalkoztatja a helybéli közvéleményt, akkor a közszereplőnek válaszolnia kell rá. Ha szükségesnek érzi, akár cáfolhatja is. S íme, az újságíró még csak nem is kérdezhet, mert a rágalmazás tényálladékát valósítja meg, hogy stílszerű legyek.

A 75 ezer forintra ítélt alperes becsületére válik, hogy a saját újságja, a Békés Megyei Hírlap is beszámolt a tárgyalásról. A Jogerősen elmarasztalták lapunk főszerkesztőjét című tudósítás szerzője még terjedelmesebben is foglalkozik az üggyel, mint az ellenlábas napilap. A bíróság szerint ama bizonyos jegyzet második része „A névtelen levélen alapult, az abban felmerülő állításokat híresztelte. Híresztelni kérdésként, feltételes módban is lehet. A mostani valóságbizonyítás szerint megállapítható volt: nem igaz, hogy a polgármester ittasan vezetett, hogy más fújta meg a szondát. Megvalósult a rágalmazás.”

A bíróság szerint a jegyzet első fele viszont „a szabad véleménynyilvánítás körébe esett”. Akkor kezdődött tehát a baj, amikor Árpási Zoltán hivatkozott arra a fránya levélre. Csakhogy épp azért hivatkozott rá, mert amikor újólag szóba került az ügy, a polgármester sebtében összehívott egy sajtótájékoztatót. Saját szája íze szerint magyarázta a bizonyítványát, az újságírók kérdéseire azonban nem volt hajlandó válaszolni. A főszerkesztő tehát kénytelen volt az újságban föltenni azokat a kérdéseket, amelyeket nem fogalmazhatott meg a polgármester jelenlétében.

Ha a levélíró nem mondott igazat, akkor a sajtótájékoztatón, szűk körben meg lehetett volna győzni az újságírókat arról, hogy rágalmazott. De ha a közszereplő polgármester elzárkózott a válaszadástól, akkor miért csodálkozik, ha az egyik újságíró szélesebb körben, a megyei napilap hasábjain tért vissza a levélíró állításaira? Mi van tehát akkor, ha a közszereplő úgy fordul a nyilvánossághoz, hogy elzárkózik a nyilvánosságtól? Vajon a gyulai polgármester kitől örökölhette azt a gyakorlatot, hogy otthon elhatározom: mit mondok majd az újságíróknak, aztán megtiltom nekik, hogy bármit is kérdezzenek?

Nem kéne visszavenni a Fideszbe?

 A szocialisták miniszterelnök-jelöltje ontja az interjúkat. Amit Medgyessy Péter mond, az rokonszenves, csak éppen nincs érzéke az aforisztikus (szellemes, velős) fogalmazáshoz. Ez elég baj egy politikusnál, bár orvosolható volna, ha a kommunikációs stábjában dolgozók kicsontoznák (tömörítenék) az érdekes, de hosszadalmas gondolatait.

Föl sem ötlik bennük, hogy szükség volna néhány kihegyezett mondatra, amelyet főnökük majd az interjú helyszínen, egy rádió- vagy tévéstúdióban, hivatali helyiségben beépít a beszélgetésbe. A jobb sorsra érdemes Medgyessy úgy készült egy országos kampányra, hogy az újságírók és az ügyeletes szerkesztők nem tudnak mit kiemelni az üzeneteiből. Például megfigyeltem, hogy kínban vannak a címadással. Többnyire fogalmakat emelnek ki az interjúból, és egymás mellé helyezik őket.

Márpedig fogalmakkal csak fogalmi gondolkodású értelmiségieket lehet cselekvésre ösztönözni. Olyan mondatokat kellene kitalálni, amelyeket nem lehet ugyan kőbe vésni, de föllelhető bennük az igei állítmány. Caakhogy az MSZP választási kampányából hiányzik az a fránya állítmány. Az egyszerű olvasó, hallgató, néző nem tudja persze, hogy miért idegenkedik az egymásra torlódó névszóktól. Csupán azt érzi, hogy az olvasott vagy hallott szöveg nem készteti azonosulásra, bekapcsolódásra, cselekvésre. Magában esetleg igazat is ad az üzenetben föllelhető megállapításoknak, mégse megy el szavazni.

Az a benyomásom, hogy egyelőre nincs, ami a potenciális szavazót megragadja az MSZP szövegeiben. Nincs, ami érzelmileg mozgósítja. Ha esetleg a szocialisták elveszítik a választásokat, akkor a vereség okai között végig kell majd gondolni, vajon miért nem tudtak közérthető, mozgósításra ösztönző, igei állítmányt is tartalmazó mondatokkal operálni.

Nemrégiben a győri önkormányzat egyik képviselője azt javasolta, hogy Borkai Zsolt volt polgármester kapjon díszpolgári címet. Számítani lehetett arra, hogy felhorkan az ellenzéki sajtó. Ezért sem lepett meg, hogy az erkölcsi botránya miatt lemondatott Fidesz-politikus (és hajdani olimpiai bajnok) ürügyén szóba került az orosz államelnök 2017-es ügye is.

A debreceni egyetem szenátusa ódzkodott ugyan, hogy kitüntesse Putyint, a rektor mégis lenyomta javaslatát a tiltakozó professzorok torkán. Igen ám, de mégiscsak felsőoktatásban járatos szakemberként feltűnt neki, hogy a nagy hatalmú politikus tudományos életműve egyenlő a nullával. Ezzel magyarázható, hogy nem díszdoktori, hanem „csak” díszpolgári címet szánt a diktátornak. Ez épp olyan képtelenségnek hatott, mintha a debreceni önkormányzat a díszpolgári címek helyett díszdoktorikat osztogatna. Nem is csoda, hogy a logikusan gondolkodó magyar újságírók cikkek tucatjaiban marasztalták el az egyetemet, mert „díszdoktorrá” akarta fölkenni Putyint.

A kivételek közé tartozik Rónay Tamás, aki a Népszava tegnapi számában arról tűnődött, hogy a győri képviselőtestület egy másik adriai yachtozót, Szijjártó Péter külminisztert tüntette ki Borkai helyett. Óhatatlanul eljutott az orosz példáig, és azt találta írni, hogy „egykor Vlagyimir Putyin is megkapta Debrecen díszpolgári címét, amit tavaly legalább visszavontak”. Miközben a jó tollú újságíró még csak véletlenül sem adományozott díszdoktorságot a háborút is kirobbantó orosz államelnöknek, beleesett a logikus gondolkodás csapdájába. Elvégre csakugyan az lett volna logikus, hogy a debreceni önkormányzat kedveskedjen díszpolgári címmel Putyinnak.

Csakhogy nem a város díszpolgári címét kapta meg, hanem az egyetemét. A szégyen maradt a Nagyerdőben, az impozáns épület falai között. A kitüntetés tavaly márciusi visszavonását épp az tette lehetővé, hogy az orosz államelnök nem is vette át azt a fránya oklevelet. Vagyis a debreceni egyetemtől sem kapta meg a díszpolgárságért járó kitüntetést. A maga szempontjából persze Putyin is logikusan gondolkodott. Abban az országban, ahol száz városnak van 200 ezernél több lakosa, a nagyhatalom agresszív vezetője aligha látogat egy amúgy is ismeretlen magyar kisvárosba.  

Nagyon jó vele römizni. (Orbán Ráhel miniszterelnöki sarj, Mandiner.hu, 2022. december 22.)

Orbán csak önmagát tudja leváltani. Akkor, ha nagyot hibázik. (Stumpf András újságíró, Mozgó Világ, 2023/1.)

Kanosszát járatnak vele az eurómilliárdokért. (Bruck András író, Facebook.com, 2023. január 21.)

Orbánt külső szemmel könnyű zseninek látni. (Nagy Iván László újságíró, hvg.hu, 2023. január 27.)

Orbán Viktor napjai naponta meg vannak számlálva. (Ungár Péter LMP-politikus, Telex.hu, 2023. február 4.)

Orbán Putyinra tesz. (Bauer Tamás DK-politikus, Facebook.com, 2023. február 10.)

Azt kérdezném tőle, hogy fej vagy gyomor. (Dombóvári István humorista, RTL Klub, 2023. február 17.)

Énértékelő. (Szűcs Róbert Gábor volt diplomata, Facebook.com, 2023. február 19.)

Az európai béketábor egyetlen megmaradt képviselője. (G. Fodor Gábor politológus, Origo.hu, 2023. február 20.)

Bár Orbán állítólag egy ezeréves Nokiát használ telefonálására, de láthatóan kiválóan érzi a korszellemet. (Kárpáti Iván újságíró, Klubrádió, 2023. február 21.)

A katolikus püspöki kar üdvöskéje. (Hack Péter SZDSZ-politikus, Hetek, 2001. április 21.

Szakállasbácsizó, vejszsvarcozó, melegjog-fosztogató zsebpártelnök. (Andrassew Iván publicista, Népszava, 2008. július 9.)

Pótorbán. (Veress Jenő újságíró, Népszava, 2012. augusztus 18.)

Semjén olyan keresztény, aki szíve szerint mindenre lő, ami mozog. (Ujlaky István tanár, Népszava, 2013. február 15.)

Soha nem volt senki. (Föld S. Péter újságíró, Népszabadság Online, 2014. június 14.)

A hit nála nem manír. (Bayer Zsolt publicista, Hír24.hu, 2015. április 21.)

Keresztet utoljára a vadászpuskája távcsövén látott. (Tömpe István közgazdász, ATV, 2015. május 6.)

A nemzet szalonkavadásza. (Hollósi Zsolt újságíró, Délmagyarország, 2017. május 30.)

Szemmel is tud nyalni. (Somogyi Richárd kommentelő, Facebook.com, 2019. május 13.)

Nem a történelemben erős, hanem a szarvasbőgésben. (Gábor György vallástörténész, Klubrádió, 2023. február 21.)

Itthon várt egy csaknem harmincflekkes interjú-kézirat, amelyet még tavaly vett föl Varga Domokos György. Érdekes körülmények között ültünk le beszélgetni. Vagy két esztendeje telefonált Tamás Ervin a Népszabadságból, nem írnék-e V. D. Gy. akkoriban megjelent könyvéről. Miért ne?

Azt tudtam a szerzőről, hogy ÉS-beli szobatársam, Varga Domokos fia. Azt is tudtam róla, hogy Antall József miniszterelnökösködése idején a Nemzeti Sajtóiroda vezetője volt, majd az Új Magyarország egyik főszerkesztője a sok közül. Mindez azonban aligha akadályoz abban, hogy írjak, sőt ha jó a könyve, elismerően írjak róla. Csakhogy a kilencvenes évek elején megjelentetett egy cikket a Népszabadságban, és ennek nyomán rátapadt az antiszemita-bélyeg. Pedig „csak” árnyalatlanul fogalmazott egy kényes témában (a zsidók szerepéről a hazai sajtóban).

Könyve nélkülözte a neki tulajdonított előítéletet, eismerően írtam róla. Aztán tavaly megjelent egy kétkötetes munkája, az Elsőkből lesznek az elsők. Az első kötet alcíme MédiaHarcok, a másodiké MédiaArcok. Az elsőben kifejtette nézeteit a sajtóban dúló „törzsi” háborúról, a másodikban interjúkat közölt, például Eötvös Pállal és Tamás Ervinnel, a Népszabadság két irányítójával. Nyilván ezzel magyarázható, hogy Tamás megint telefonált, nem írnék-e a két kötetről. Miért is ne?

A második kötet nagyon jó, mert V. D. Gy. hagyta kibontakozni a beszélgetőpartnereit. Az első nem nagyon jó, mert miközben nyitott a másik oldal irányába, újszerű gondolatai régi rögeszméivel keveredtek. Ezt a gyürkőzést írtam meg. Íme, itt van egy népnemzeti érzelmű értelmiségi, aki azért lóg ki a sorból, mert nem fogadja el az előre gyártott válaszokat. A senki földjén áll, két lövészárok között. Innen is lőnek rá, meg onnan is. Legyen végre valaki, aki nyújtja a kezét. A kritika néhány hétig nem fért bele a Népszabadságba. Akadtak, akik nehezen viselték el, hogy az „antiszemita” V. D. Gy.-ről méltányló sorok látnának napvilágot.

De aztán Tamás Ervin visszajött a nyári szabadságról, és leadta. A nagy példányszám miatt elég sokan reagáltak az írásomra, maga a szerző is fölkeresett. Anyagot gyűjtött a következő könyvéhez, ebbe kért interjút. Villámpostán küldte vissza a szöveget, most ezen dolgozom. Az interjúban megpróbáltam elmondani, hogy a zsidó származású és magyar kultúrájú újságírók egy évszázad óta milyen szerepet töltenek be a nyilvánosság fórumain. Ha megjelenik a terjedelmes beszélgetés, bizonyára félreértik majd mind a két oldalon, noha árnyaltan igyekeztem láttatni a kényes kérdést.

Sokat foglalkoztam a témával, hogy sikerüljön megértetni a kommunikáció szakos diákokkal a magyar újságírás fontos mozzanatait. Ami pedig V. D. Gy. kedvenc témáját illeti, elfogadom belőle, hogy a törzsi háború megosztja az újságíró-társadalmat. Azt viszont hozzáfűzöm, hogy szerencsére a szellemi igénytelenség egyesíti.

Néhány napja összefutottam egy kollégával. Több szerkesztőségben dolgoztunk együtt, és mindig ott folytatjuk a beszélgetést, ahol néhány hónapja abbahagytuk. Most azt firtatta, mi a bajom Németh Péterrel.

Azt válaszoltam, hogy az újságíróval nincs bajom, a Népszava főszerkesztőjével azonban szoktam vitatkozni. Például arról, hogy két kormányzati hirdetést, a bombásat és a 97 százalékosat eddig 63-szor közölte az ellenzék immár csak egyetlen napilapja. Az újságíróval azért nem lehet bajom, mert elköteleztem magam a tehetsége mellett. Amikor a Népszava tulajdonosai elbúcsúztak tőle, ő a Hírklikk szerkesztőségében kezdett új életet. Ekkor fedeztem föl a baloldali portálon egy Lendvai Péter nevű újságírót, aki egészen jókat írt.

Ennek külön bejegyzést is szenteltem a Médianaplóban. Ekkor hívott fel az említett kolléga, és közölte, hogy ezeket a cikkeket Németh Péter írja az édesanyja vezetéknevén. Ezek után akkor sem vélhettem volna tehetségtelennek, ha annak tartottam volna. Ő azonban a mai magyar sajtó egyik legtájékozottabb személyisége. Amióta a tulajdonosok visszahívták a Népszava élére, lehet vitám a lap hirdetéspolitikájáról, ám a cikkei tájékozódási pontok. Ha most mégis szóba hozok valamit, akkor az csökkenti valamelyest az elismerésemet, száz százalékból kiindulva, mondjuk, tíz százalékkal.

A patinás napilap hétvégi számában azt fejtegette Németh Péter, hogy a média 90 százaléka került a kormányzat befolyási övezetébe. E szám közkeletű tévedés az ellenzéki nyilvánosságban. Azok használják, akik nem elégednek meg azzal, hogy a kormányzati túlsúlyt jelzővel érzékeltetik. Számmal próbálnak nyomatékot kölcsönözni a véleményüknek. Ilyen felmérési eredmény azonban nincs. Ehhez körülbelül 8000 médium politikai hovatartozását kellene föltérképezni. De ha csak a politikával közvetlenebbül foglalkozó szerkesztőségekre szűkítenénk a mezőnyt, akkor is több százat kéne fölmérni.

A bűvös 90-nek nem is tulajdonítanék különösebb jelentőséget, ha Németh Péter a cikkében, amely Varga Judit igazságügyi miniszter szerepéről szól a Völner-ügyben, nem ismételte volna meg a számot. Az a benyomásom, hogy ez a sokat tapasztalt újságíró talán végig se gondolja, amikor utalni akar a médiában kialakult túlsúlyra. A bejegyzésem utáni összeállításban észreveheti az olvasó, hogy a szerző ilyen szavak kíséretében használja azt a fránya 90 százalékot: a „több mint”. a „nagyjából”, a „majd 100 százalék”. Azt sejtetik, hogy a kijelentése bizonytalan lábakon áll.

Az első idézetben olvasható egy 95 százalékos arány is, amely négy nappal a Népszabadság beszántása előtt látott napvilágot. Mielőtt tehát a kormányzat elsüllyesztette az ellenzéki sajtó zászlóshajóját, a túlsúly 95 százaléknyi volt. Hogyan lett ebből a Népszabadság megszüntetése, a 18 megyei napilap megszerzése, a Magyar Nemzet visszaszerzése, a 168 Óra, az Index, az ATV és a Népszava pacifikálása után 90 százalék? Nemcsak engem tisztelne meg Németh Péter, hanem a Népszava olvasóit is, ha ezt a folyamatot végre megmagyarázná.

Tíz mondat Németh Pétertől

/Orbán Viktorról/ Övé immár a média 95 százaléka. (Népszava, 2016. október 4.)

A kormány „szétterítette” eddig talán legocsmányabb „kreatív” üzenetét, a Soros György elleni kampányt, és helyezte el ennek kiegészítő szövegét a saját rádióiban, televízióiban, internetes felületein, vagyis a média több mint 90 százalékában. (Népszava, 2017. július 15.)

A magyar sajtót, amelynek 90 százalékát immár a kormány uralja, a félelem lengi körbe. (Népszava, 2018. november 17.)

A média eme része nagyjából 90 százalékot tesz ki (Népszava, 2019. január 12.)

A térfél 90 százalékát uralja a hatalom. (HírKlikk.hu, 2020. január 14.)

/A kormányzati propagandagépezetről/ Azzal foglalkozik, amit rá akar és rá is tud erőltetni erre az országra, a média majd’ 100 százalékos elfoglalásán keresztül a folyamatos agymosással. (Népszava, 2021. augusztus 7.)

90 százalékban arról értesülnek az emberek, amiről a Fidesz akarja. (ATV, 2022. március 25.)

Orbán Balázs szerint most tartanak 50 százalék körül: mi lesz itt még, ha elérik a 90 százalékot. Ja bocs, már most ott tartanak. (Népszava, 2023. január 28.)

Elképesztő energiákat mozgósít a kormánypári sajtó - a média 90 százaléka. (Népszava, 2023. február 18.)

A hazai kormánypárti sajtó - ismét: a média 90 százaléka. (Népszava, 2023. február 18.)