Azt vettem észre, hogy a kommentelőknek vagy a bejegyzés címével, vagy az utolsó mondatával van bajuk. A Willkommenskultur álnevű hozzászóló a befejezést pécézte ki a tegnapi médianaplóból. Ezt írtam ugyanis: „Már a közeljövőben kiderülhet róla, hogy a Class FM frekvenciáján működő kereskedelmi rádióval és néhány országos újsággal együtt csakugyan a kormányzatot kecsegteti-e körülbelül négymillió, egyenirányításra szánt médiafogyasztóval.”

A ’róla’ azt a céget jelenti, amely most kapott engedélyt a Gazdasági Versenyhivataltól, hogy létrehozza az ország legnagyobb laphálózatát. A kommentelő azt sem hitte el, hogy a Class FM-et 2,7 milliónyian hallgatják. Az illető valószínűleg nem szakmabeli, ezért aligha tudja, hogy a médiapiacon működnek olyan cégek, amelyek darabonként tartják számon a nézőket, hallgatókat és olvasókat. A legfrissebb felmérés szerint a rádiók hallgatottsági listáját a médiahatóság által kihalásra szánt Class vezeti ama bizonyos 2,7 millióval. Ebből azonban nem föltétlenül következik, hogy a helyébe települő és a kormányzat bizalmát élvező kereskedelmi rádió ugyanennyi hallgatót ér majd el.

Csakhogy kezd kirajzolódni egy trend, amely a folyamatban hasonlóságot mutat. A Class FM elődje szintén médiahatósági beavatkozás áldozata lett, ám az akkoriban Fidesz mellettinek elkönyvelt frekvenciabérlőnek, Simicska Lajosnak volt annyi esze, hogy nem változtatott a rádió hangvételén. Könnyed, szórakoztató műsort sugároztatott, többnyire az elődtől örökölt munkatársakkal. Most, hogy Simicska úr szakított a miniszterelnökkel, elképzelhető, hogy a majdani frekvenciabérlő is megőrzi a népes (és könnyen befolyásolható) hallgatóságot. Nem változtat a szórakoztató hangvételen, inkább csak a hírblokkokat „államosítja”.

Ami pedig a maradék 1,3 millió médiafogyasztót illeti, a vidéki napilap-struktúra kétharmadát hamarosan uraló Mediaworks eddig 574 ezer embert ért el. A hozzá csatlakozó öt dunántúli napilap a vasárnapi mellékletekkel és az online kiadásokkal 636 ezret. Ez 1,21 millió, és az összegzett 3,91 millió kétségkívül kevesebb, mint az idézett mondatban említett négymillió. Csakhogy az eladó Pannon Lapok Társaságának van egy műsorújságja is, amely 590 ezer olvasót mondhat a magáénak. Ezt nem számítottam bele, mert még nem tudható, vajon a vevő lát-e benne fantáziát. Elnézést kérek hát a kommentelőtől, hogy 90 ezerrel kerekítettem fölfelé a célba vett médiafogyasztók számát.             

Közeleg a riói olimpia megnyitója. Arra gondoltam, hogy érdemes volna a digitális ismerősök figyelmébe ajánlani ama bejegyzéseket, amelyeket a három legutóbbi olimpia idején írtam a Médianaplóba. Íme, a 2008-as termés.

Augusztus 11.

Lelkesíteni vagy közvetíteni?

Tegnap hajnalban, négy előtt öt perccel a képernyő elé telepedtem, hogy megnézzem Cseh Lászlót a négyszáz vegyes döntőjében. Ahogy kinéztem az ablakon, láttam, hogy a Baross utca szemközti oldalán sok lakásban világít a televízió. Talán túlzás, hogy a fél ország figyelte élúszónk igyekezetét az olimpiai aranyért, de akadt azért néhány százezer éber szurkoló. Közülük az egyik a pekingi Vizeskockából közvetített. Szántó Dávid még nem egyéniség, de már a Magyar Televízió egyik legügyesebb riportere. Úszásra szakosodott, ami az előéletéből következik - valaha ő is a medencében rótta a hosszokat. Kellemes modorú, finom humorú fiatalember, akiről az a benyomásom, hogy valahol utat tévesztett.

Cseh László a két amerikai esélyes közé került, a szó valóságos és átvitt értelmében is. A négyes és a hatos pálya közé szorult, és az egyiket megverte, a másiktól kikapott. Ha ő klasszis, akkor legyőzője, Phelps extraklasszis. Amennyiben sikerül az amerikai úszónak megvalósítani az elképzeléseit, és nyolc aranyat visz haza a kínai fővárosból, talán több olimpiai bajnokságot nyer, mint a százhetvenvalahány tagú magyar csapat együttvéve. Ehhez képest a rajt előtti vetkőzéssel és a vízből való kimászással együtt mintegy hatperces közvetítés szinte kizárólag Cseh Lászlóról szólt. A riporter  megemlítette a két amerikait is.

Szántó Dávid nem közvetíti a nemzetközi úszóversenyeket, hanem dramatizálja. Átbucskázik a fején, és mozgó kamerává változik - úgy érzi, hogy végig kell kísérnie a kiválasztott magyar úszót. Eközben sok mindent elmond a hőséről, és ha nem ő nyer (ez gyakran megesik), akkor mellesleg azt is közli, hogy ki lett a győztes. Pedig azzal is megelégednék, ha csak közvetítené a döntőt, de nem hagyná figyelmen kívül a magyar úszókat sem. De üsse kő, akár még ki is választhat magának egyet, ha nem viszi túlzásba az istenítését. A magánvéleményem mintha találkozna mások felfogásával. Tegnap hallottam a rádióban, hogy az internetezők tizenöt százaléka csak az olimpián induló magyar sportolókra kíváncsi. Kétszer annyian viszont ama olimpiai számokra is, amelyekben nem indulnak magyar versenyzők.  

Augusztus 13.

Miért szerepelnek le sportolóink az olimpián?

A tévétől átigazoltam a rádióhoz. Egyre kevésbé van kedvem hajnali négykor a képernyő elé ülni, hogy a magyar sportolók vergődését nézzem. Az éjjeliszekrényre helyezett táskarádió óráját fél ötről négyre állítottam vissza, és hallgatom a helyszíni közvetítéseket. A közbeiktatott zeneszámokra szendergek egyet, majd a riporter hangjára ismét fölébredek. Nappal pedig megnézem a tévés összefoglalókat.

Eddig nem sok babér termett a Pekingben versenyző magyaroknak, ebből azonban nem vonnék le különösebb következtetést. Más olimpián is megtörtént, hogy az első hét jószerint eredménytelenül telt el, aztán a másodikon megindult a szekér. A mostani kudarcok amúgy is viszonylagosak. Sportolóink úgy nem kerülnek be az elődöntőbe vagy pláne a döntőbe, hogy közben életük legjobb eredményét érik el, esetleg az országos csúcsot is megjavítják. A gond inkább az, hogy egy fordulóval tovább jutnak ugyan, de másnap képtelenek megismételni a csúcsformát, és megszégyenülten kulloghatnak haza, pedig számszerűen megtették a magukét.

Leginkább az olimpián érhető tetten a magyar élsport sebezhetősége. Van néhány nemzetközi klasszisunk, aki épp azért esélyes az érmekre, mert meg se kottyan neki, ha egy versenyszámban háromszor is rajthoz kell állnia. A többiek tehetségét se vonom kétségbe, ők azonban képtelen elviselni a sorozatterhelést. Mindössze arra alkalmasak, hogy a világban valahol elinduljanak egy versenyen, és rájuk csodálkozunk, hogy jé, megállják helyüket az elő- és középfutam nélküli rendezvényen. A profi arról ismerszik meg, hogy képes a lehető legmagasabb színvonalon újratermelni önmagát. Ebben az értelemben a mi olimpikonjaink között kevés a profi. Annál több az, akinek vannak ugyan zseniális felvillanásai, csak azok a fránya középfutamok ne volnának.

Gyanítom, hogy a profik és az amatőrök közti határvonalat a teljesítményfokozó szerek húzzák meg. Szándékosan nem írtam doppingot, mert ami a teljesítmény serkentése, az nem föltétlenül szerepel a tiltó listán. A nagy nemzetek azért bővelkednek extraklasszisokban, mert a GDP-jükből telik a legális és illegális teljesítményfokozókra, amelyek révén az élsportolók elbírják a sorozatterhelést.        

Augusztus 15.

Az „emeregy” olimpia

A Magyar Rádió mintaszerűen dolgozik, de nem mintaszerűen működik. Menedzserei a Kossuthot kinevezték olimpiai adónak. Az „emeregy” huszonnégy órás szolgálatot tart fenn, hazai műsorvezetői - délelőtt Rékai Gábor, délután Kristóf Gábor - ügyesen sodorják a szálakat, a kinti riporterek remek interjúkat és hangképeket szednek össze. Ami nem jó, az csak élőben hangzik el, utána vagy „elfelejtik”, vagy csupán a használható részeket ismétlik. Előny, hogy aki ilyenkor sem nyaral, és a munkája lehetővé teszi, hogy bele-belehallgasson a műsorokba, hordozhatja magával a zsebrádiót. Bár nem látja az olimpiai eseményeket, mégis képben lehet.

Le a kalappal a tudósítók és szerkesztők előtt, körülbelül így dolgozik egy közszolgálati rádió. Azért csak körülbelül, mert gondom van a működésével. Például az olimpiai közvetítések nem a Kossuth hullámhosszára valók. A hagyományosan lazább műsorszerkezetű Petőfit kellett volna átengedni az olimpiának, ha néhány hónappal ezelőtt a menedzserek nem nevezték volna ki az igényes rockzene adójának. Egyúttal a második közszolgálati csatornát el is vették az öregektől, akik rádió nélkül maradtak. Most ugyanez történt az első közszolgálati csatornával, amelyet elvettek azoktól, akik a közéleti és szellemi események iránt érdeklődnek. Tehát a tájékozódó polgároktól. Számtalan kulturális, oktatási, kisebbségi, vallási műsort szüntettek meg, még többet csökkentettek a felére, hogy legyen helyük az olimpiai interjúknak, jegyzeteknek és az átkötő zeneszámoknak.

Elismerem, hogy a Magyar Rádió vezetőinek sikerült tartalmasan kielégíteni a szurkolók igényeit. Eközben úgy teremtettek fórumot a világ legnagyobb sporteseményének, hogy megszüntették a munkahelyük közszolgálati jellegét.

Augusztus 17.

Kétszáz női mell

Kilencedik napja versengenek a világ sportolói Pekingben, és még mindig nincs magyar aranyérem. A hazai média méltatlankodik, az eredmény(telenség) egyre kínosabb helyzetbe hozza a sportvezetőket. A felelősség elhárítása közben már bűnbakot keresnek, pedig még egy hét van a bizonyításra. Ha jobban ismernék azt, amiből élnek, arról beszélhetnének, hogy most jönnek a sikerrel kecsegtető sportágak.

A média pedig meghasonlott. Nemcsak számon kér, hanem trónra is emel. Ha másból nem is, olimpiai ezüstéremből akad négy, ebből hármat Cseh László szerzett. A Nemzeti Sport tegnapi számában már kihajtható poszter is rejlett, a hirdetést fizető szponzor szegény úszónk nyakába rakatta mind a három érmet. Az egyik sportújságíró Szent László király után II. Lászlónak nevezte, ami filológiailag talán stimmel, én azonban - mint szintén László - fokoznám a hatást. Cseh Laci miért ne lehetne III. László, ha már egy másik sportújságíró odáig jutott, hogy kínjában fehéraranynak nevezte a három ezüstöt.

Mielőtt azonban a rokonszenves sportoló csakugyan királlyá merevedne, hadd emlékeztessek arra, hogy Cseh László mindháromszor ugyanattól kapott ki, nem röstelltem utánanézni, hogy hány másodperccel. Phelps négyszáz vegyesen 2,32-t vert rá, kétszáz pillangón 0,67-et, kétszáz vegyesen pedig 2,29-et. Mindez nyolcszáz méteren 5,28 másodperc. Annyira nem értek az úszáshoz, hogy méterben is kiszámoljam, de sok. Alkalmas arra, hogy legalább a józanabb sportújságírókat visszafogja. Cseh László megérdemli az elismerést, de talán mégsem kéne nemzeti hőst faragni belőle csak azért, mert kelléktárunkból hiányzik az aranyérem.

Ha a magyar sportújságíró-társadalom annyira ragaszkodik az olimpiai bajnoksághoz, érdemesebb lett volna kiaknázni azt a lehetőséget, hogy van bizony magyar aranyérmes - akár az úszásban is. Rebecca Soni, aki kétszáz mellen nyert. Huszonegy esztendős, apja, anyja magyar, egyikük Budapestről, másikuk Erdélyből került az Egyesült Államokba, és őrzik is a magyarságukat - mondta Rebeka kolozsvári nagyanyja, akit a Duna Televízió szólaltatott meg. A Magyar Televíziót képviselő sportriporter, Szántó Dávid viszont úgy közvetítette a kétszáz női mell döntőjét, hogy elfelejtette szóba hozni a győztes nemzetiségét.         

Augusztus 18.

A félkarú rablók

Élsportolóink még mindig nem leltek aranyérmet Pekingben. Ahogy telik az idő, úgy finomul a kín, és a magyar sportvezetők egyre inkább kitárulkoznak. Ahol mikrofont vagy diktafont látnak, odarohannak, és belemondják, hogy ők már akkor tudták, de nem szóltak, mert bíztak abban, hogy…

Ezután többféle magyarázat hangzott el, a nyilatkozók körbe járták a sikertelenséget. Nekem leginkább a hajdani sport-államtitkár, Gallov Rezső interjúja tetszett. Az egykori sportújságírót a rendszerváltás táján Gyarmati Dezső olimpiai bajnok, az MDF sportpolitikusa találta ki. Ezt csak azért említem, mert a Sporthivatal volt vezetője jobboldali politikust nevezett meg, akik felelősek a helyzet ilyetén alakulásáért. Az általa egyébként nagyra becsült Antall József miniszterelnököt, akit megnyugtatott a barcelonai aranyeső, és nem akart plusz pénzt áldozni a következő olimpiára. Valamint Orbán Viktort, aki szintén miniszterelnökként a sportra eresztette Deutsch Tamást. Megvárta, amíg harcostársa államvizsgázik a jogi karon, és csak utána hozta létre a sportminisztériumot. Végül Schmitt Pált is megnevezte, akit szintén nagyra becsül, csak éppen úgy véli, hogy a Fideszben való szerepvállalásával évek óta visszafogja a versenysport állami támogatását.

Összefoglalom Gallov Rezső okfejtését: a sportunk is át van itatva politikával. (Miért éppen az ne volna?) Meglepett viszont, hogy a volt államtitkár a másik oldalt nem említette. Pedig hajlanék arra, hogy azok, akik épp hatalmon vannak, világnézetüktől függetlenül nem szeretnek több pénzt áldozni a sportra. Ezt komoly hibának tartom, mert a testkultúrára fordított pénz számít az egyik leghatékonyabb beruházásnak. Magyarország a GDP 0,2 százalékát szánja sportra (a nyugat-európai átlag egy százalék körül van). Ha a Gyurcsány-kormány kétszeresére növelné a támogatást, ez évente mintegy tizennégymilliárd forintnyi kiadást jelentene. A teljes összeg kevesebb, mint amennyit az államkincstár beszed a kocsmákban és kaszinókban található félkarú rablók adójából.

Augusztus 23.

Aranyérzék vagy arányérzék?

Tegnap, az olimpia tizenötödik napján végre megértük az első magyar aranyérmet. Már meg sem lepődöm, hogy ez is bosszúsággal járt. Mint minden normális országban, nálunk is a közszolgálati televízió kapta a közvetítés jogát. Nem kétlem, hogy a kajak-kenura szakosodott Somos Ákos felkészült a feladatra. Mégis félő, hogy a riporterkedéshez szűk a szókincse.

Mielőtt a kenu döntő kezdődött volna, zavaros fejtegetésbe fogott az „elvárások”-ról, amelyek eleve nem teljesülhetnek, ráadásul megbénítják a sportolóinkat. Valószínűleg még sosem hallott arról, hogy az elvárás az Erwartung tükörfordítása, ilyenformán tőről metszett germanizmus. Kerülendő tehát, ha szabatos magyarsággal szeretnénk kifejezni magunkat. Szerencsésebb, ha igényről beszélünk - az élsportolók nem az elvárásainkat próbálták kielégíteni, hanem az igényeinket. Aztán elindult Vajda Attila, surrant alatta a kenu, és megnyerte az olimpiai bajnokságot. A riporter pedig ordítozott, mintha nála a kiabálás jelentené a katarzist, majd elcsuklott a hangja.

Nekem egy tévériporter ne hatódjon meg! Dolgozzon úgy, hogy én sírjam el magam! Nem hazafira van szükségem, hanem tudósítóra. Mérgemben át is kapcsoltam az Eurosportra, ahol Vitray Tamás közvetítette a kajak-kenut. Ő sem spórolt az érzelmekkel, de az emóciót és a rációt egyensúlyban tartotta. Hja kérem, kialakulhatott az arányérzéke, néhány évtizedet eltöltött a képernyőn. Ekkor tűnődtem el, hogy a nemzetközi Eurosport mennyivel hitelesebben adja vissza az olimpia hangulatát, mint a Magyar Televízió. Az emberei bizonyára megkérdezték budapesti ismerőseiket, kik errefelé a legjobb sportriporterek, és jó pénzért szerződtették őket.

Vitrayék nem rendeztek magyar cirkuszt. Felkészültek, és tisztességesen közvetítettek. Adták magukat, de nem vadultak be. Örültek, ha honfitársaik eredményt értek el, de lelkesítés helyett tudósítottak inkább a fejleményekről. Ha túl leszünk az olimpián, a nálam avatottabbaknak érdemes lesz végiggondolni, vajon a magyar nyelvű médiumok miként birkóztak meg a világverseny közvetítésével. Tartok tőle, hogy a feladat meghaladta a közszolgálati televízió szemléletét és erejét.    

Augusztus 26.

Öt aranyérmünk nyomában

Az időzóna-élményt ezekben a napokban sokan éltük át. Hajnalban keltünk, hogy nézhessük-hallhassuk a pekingi olimpiát. A rádiósok és a tévések élőben közvetítették az eseményeket, az újságok kényelmesebb helyzetbe kerültek. Sportos hasonlattal élve, ha már nem rúghattak labdába a gyorsabb médiumok mellett, legalább azzal ellensúlyozták a késettséget, hogy kiküldött munkatársaik sok kis színessel idézték föl a történteket.

Faramuci módon alakult a helyzet. Reggel hatkor, amikor már túl voltam a hajnali tévézésen-rádiózáson, és kiderült, hogy megint nem nyertünk, lementem a lépcsőházba, fölhoztam az újságokat, és elolvastam, hogy tegnap hajnalban miért nem nyertünk. Először tudomásul vettem a mai kudarcot, aztán megismertem a tegnapi balsiker okát. Csak a Magyar Televíziótól ötvenen jutottak el az ázsiai időzónába, és a többi magyar nyelvű tévét is képviselték vagy tucatnyian az olimpián. A Magyar Rádiótól szintén elég sokan tartózkodtak Pekingben, és aligha tévedek, hogy legalább száz elektronikus újságíró tudósított a helyszínről.

Az újságok is kiküldtek vagy két tucat munkatársat - annyi magyar újságíró tüsténkedett a kínai fővárosban, ahány edző, gyúró, pszichológus, sportvezető, politikus és szponzor. Együttvéve úgy kétszázötven kísérő jutott százhetven sportolóra. Vajon a szakmámból kinek a teljesítményét lehetett észrevenni? A tévések közül Gyulai Miklóst, és a hibái ellenére Szántó Dávidot találtam hitelesnek, egyéninek. A rádiósok közül Hajdú B. István és az itthon dolgozó Rékai Gábor hangvétele tetszett. A nyomtatott sajtóból pedig nem a nagy lapok tudósítóit emelném ki, hanem a pannon lapokat képviselő székesfehérvári újságírót, Horog Lászlót.

Öt dunántúli újságot látott el hírekkel, hangulatképekkel, interjúkkal; nemcsak a sporteredményeket, hanem az embereket is bemutató írásokkal. Ez bizony öt képzeletbeli aranyérem - több, mint a magyar sportolók feltűnően szerény teljesítménye.       

Augusztus 30.

Diszkosz vajas kenyérrel

Az újságok egyre-másra közlik, hogy az olimpiáról hazatért sportolók mennyi pénzt kaptak a pontszerzésért. Csak úgy röpködnek a húsz-harminc-negyven-, sőt ötvenmilliók. Nem sajnálom tőlük, mert az idén kevesebben vannak a megszokottnál. Ha rajtam múlna, szívesen jutalmaztam volna háromszor ennyi érmest is. Egy mozzanatra mégis fölkaptam a fejem.

A Vas Népe című szombathelyi napilapban olvastam egy betelefonáló szövegét: „Fazekas Robi megcsinálta. Le a kalappal előtte! (70/283-97-18)” Mit is csinált meg a magyar diszkoszvető, akit négy évvel ezelőtt, az athéni olimpián doppingvétség miatt megfosztottak az aranyérmétől? Nem egészen arra gondolok, amire a szerkesztőséget gratulációjával fölkereső lokálpatrióta. Fazekas Róbert letöltötte a kétéves büntetést, mégsem fordult jobbra a sorsa. Nem hívták meg első osztályú nemzetközi versenyekre, csak kisebb rendezvényekre és a környező országokba jutott el.

Olyannyira vergődött, hogy csak a határidő után két nappal dobta túl az olimpiai szintet - néhány centivel. Túl jó szereplést nem lehetett várni tőle, elutazás előtt realista interjút adott a szombathelyi napilapnak: már azzal is elégedett volna, ha bekerülne a döntőbe. Bedobta magát a tizenkettes mezőnybe, sőt túl is szárnyalta az ígéretét, mert a nyolcadik lett. Vagyis pontszerző, s mint ilyen, a hazaérkezés után jutalmazható is. Ha az aranyérmes húszmillió forintot kapott az államtól, bizonyára neki is maradt néhány millió. Tőle már sajnálom a jutalmat, de egy volt világjáró barátom, akivel együtt atletizáltam, megnyugtatott, hogy nem ez az igazi üzlet. Még csak az sem, hogy a szombathelyi önkormányzat is hozzávág néhány milliót.

A Magyar Atlétikai Szövetség azért tolta ki negyvennyolc órával a határidőt, és a Magyar Olimpiai Bizottság azért vitte ki Pekingbe a kétes hírnévre vergődött diszkoszvetőt, mert ha bejut az első nyolc közé, akkor a Nemzetközi Atlétikai Szövetség fölveszi ama ranglistára, amelynek szereplőit szívesen látják a nagy pénzekkel kecsegtető nemzetközi versenyeken. Fazekas Róbert harmincegy éves, és a jelek szerunt be van biztosítva a következő négy évre. Oké, nem vagyok a rosszakarója. De vajon az adófizetők pénzéből működő atlétikai szövetségnek és az olimpiai bizottságnak az a dolga, hogy állami költségvetésből egyengesse kiérdemesült élsportolók vajaskenyér-túráit?      

Közeleg a riói olimpia megnyitója. Arra gondoltam, hogy érdemes volna a digitális ismerősök figyelmébe ajánlani ama bejegyzéseket, amelyeket a három legutóbbi olimpia idején írtam a Médianaplóba. Íme, a 2004-es termés.

 Augusztus 19.

Vérszem

Csüggök a helyszíni közvetítéseken, szakmai szempontból tanulságos volt a tegnap. A Petőfi Rádióban a szimultán módszer dívik. Párhuzamosan vágnak be hangképeket két, sőt több mérkőzésből. A helyszíni tudósítók arra kényszerülnek, hogy láttassák azt, amit a hallgatók nem nézhetnek. Ezért a rádiós közvetítések izgalmasabbnak hatnak, mint a tévében sugárzott részletek. Akadt azonban olyan mozzanat is, amelyben egy kivételével levizsgáztak az Athénba küldött sportújságírók.

Kiderült, hogy az egyik súlyemelőnknél, Kecskés Zoltánnál teljesítményfokozó szer nyomait fedezték föl a doppingellenőrök. Az érintett cáfolta, hogy kokszolt volna. A magyar szövetség vezetői pedig esküdöztek, hogy akár a nemzetközi sportbíróságig is elmennek. Az olimpiára legalább száz sportújságírónk utazott ki. A tegnap megszólaltak közül egy sem akadt, aki beleszőtték volna a tudósításba, hogy ugyanezt a súlyemelőt 1997-ben már doppingoláson érték. El is meszelték egy vagy két évre. Hogy lehet az, hogy én emlékszem erre, noha nem vagyok sportújságíró, az élsportolókkal hivatásszerűen foglalkozó kollégák viszont elfeledkeztek a korántsem mellékes körülményről? Holott ők még azt is tudják, hogy Kecskést annak idején hány évre tiltották el.

Az athéni különítményben egyetlen újságíró akadt, Csurka Gergely, aki megmentette a szakmánk becsületét. A Nemzeti Sport mai számában emlékeztette az olvasókat Kecskés ’97-es botlására, és arra ösztökélt bennünket, hogy ne adjunk hitelt a súlyemelők és a sportvezetők műfelháborodásának. Erről eszembe jutott az 1986-os labdarúgó világbajnokság. Több tucat magyar sportújságíró múlatta az időt Mexikóban, elfelejtették azonban tudatni velünk, mi történt ama bizonyos, 0:6-ra végződött magyar-szovjet mérkőzésen, miért esett ki csapatunk a selejtezőből. Feledékenységük érthető. Kockáztatták volna kapcsolataikat a sportvezetőkkel, kevesebb információt kaptak volna a focistáktól, talán föl sem fértek volna a válogatott különgépére.

A helyszíni tudósítók tehát hallgattak Mexikóban, mint süket disznó a búzában. A pilisi Únyon gazdálkodó író, Végh Antal bele-belenézett a tévébe, majd a döntő utáni héten rittyentett egy könyvet. Akkora botrány lett belőle, hogy sikerült még egy kiadást megjelentetnie. Ettől kapott vérszemet Mezei András költő, aki utálta Tónit. Vitakönyve szintén elfogyott néhány tízezer példányban. Kár, hogy őt épp a vébé idején műtötték a debreceni szemklinikán, nem is láthatta a mérkőzéseket.

Augusztus 21.

Zsebfirkászok

„A sajtó még mindig jobb, mint a politika” - fejtegette Tamás Gáspár Miklós a Magyar Televízióban. A filozófus hozzáfűzte, hogy mondjanak bármit a magyar újságírókra, az oknyomozó riporterek előbb-utóbb majdnem mindent kikurkásznak. Jobban örülnék, ha szaglászásra szakosodott kollégáink inkább előbb, mint utóbb tárnák föl a disznóságokat. A késettség persze ésszerű okkal is magyarázható.

Nem tudom, hogy miért éppen az olimpia napjaiban ötlik fel, de az újságírás és a politika viszonya hasonlít az élsportolók meg az őket ellenőrző orvosok kapcsolatára. A doppingolók egy lépéssel az orvosok előtt járnak. A harc egyenlőtlen feltételek mellett folyik, eredménye viszont az emberiséget boldogítja. A szellemi erőfeszítésre késztetett orvosok olyan vizsgálati módszereket találnak ki, amelyek révén nem minden doppingolót szűrnek ki, ám tapasztalataik fölhasználhatók a civilek gyógyításában. Egy régi kosaras sérülés nyomán nyaranként „bedurran” a derekam, és lám, Varga Péter professzor, a híres gerincsebész olyan szteorid-injekciót nyomott belé, amelyet annak idején az élsportololók számára kísérleteztek ki. A kockázatot vállaltam, legföljebb nem indulok a következő olimpián.

A dopping körüli harc voltaképpen orvosok egymás közti küzdelme, és a szakmán belüli vetélkedést elég jól érzékeli a sportszerető közvélemény. Vajon mivel magyarázható, hogy a nyilvánosság, illetve a politika oldalán álló újságírók közötti küzdelem kevésbé látszik? Miért tesznek úgy a lejbzsurnaliszták, mintha független újságírók volnának? Azt hiszem, ebben az értelemben nincs igaza Tamás Gáspár Miklósnak: nálunk a sajtó rosszabb, mint a politika. Vagy legalábbis képmutatóbb. A magyar politikusok szellemi színvonala felől nincsenek kétségeim, de azt el kell ismernem, hogy leplezetlenül a saját érdekeiket képviselik. Ellentétben a zsebükből kikandikáló újságírókkal, akik úgy tesznek, mintha a nyilvánosság érdekeit képviselnék.     

Augusztus 24.

Koksz

Beütött a mennykő: Fazekas Róberttől valószínűleg elveszik az olimpiai aranyérmet. A történtekről egyelőre csak annyit tudhatni, hogy tegnap este, a győztes dobás után elvitték doppingvizsgálatra, és a diszkoszvetőnk fél éjszaka sem produkált megfelelő vizeletmennyiséget, majd otthagyta az ellenőröket. Megszegte tehát az olimpiai bizottság szabályzatát. Jól jár, ha csak az érmét veszik el.

Ügye nem lep meg. Tanítok a szombathelyi főiskolán, beszélgetek az ottani kollégákkal, és hallottam tőlük, hogy a városban van egy testépítő társaság. A tagjai kigyúrt fickók, akik istenítik Fazekast meg a kalapácsvető Annus Adriánt. Márpedig e testkultuszos közegben, a konditermek mélyén divat a kokszolás. Csodálkoznék, ha éppen azok a dobók volnának mentesek tőle, akikről azt rebesgetik atlétaberkekben, hogy teljesítményfokozó szerekkel élnek. Néhány hónapja együtt utaztam Debrecentől Budapestig Babinyecz Józseffel, a menedzserükkel. Negyven éve ismerem, együtt laktunk a kecskeméti kollégiumban, együtt is atlétizáltunk. Ő hosszútávfutó lett, majd edző és menedzser.

Amikor megpendítettem a dopping-témát, kedvesen terelte másra a szót. Elzárkózását nem tekintem beismerésnek, bár elvártam volna tőle, hogy tiltakozzék, mondván, hogy az ő versenyzői tiszták. Tudom persze, hogy menedzserként a nemzetközileg eladható sportolókból él. Logikus, hogy nem osztja meg bennfentes információit a diákkori ismerőssel, aki ráadásul újságíró. Apropó, újságírás. Mintha az olimpiára kiküldött tudósítók ébredeznének a Kecskés-sokkból. A súlyemelő nem tartozott az esélyesek közé, doppingolását még el lehetett kendőzni a hazai nyilvánosság elől. Csakhogy Fazekas Róbert nagyvad, az ő esetét már nem lehetett bagatellizálni. A sportújságírók még mindig visszafogják magukat a véleménynyilvánítástól, de már hajkurásszák a sportvezetőket. Mintha senki nem tudna semmit.

Szántó Péter vagy Domokos Lajos, a válságkommunikáció szakértői milyen esettanulmányt rittyentenének a Fazekas-ügyből. Ha kiderül a diszkoszvetőről, hogy doppingolt, akkor a magyar sportvezetők alighanem magányos elkövetőnek titulálják. Csakhogy Fazekas Róbert és Annus Adrián ugyanabból a fészakaljból való. Azonos a klubjuk, az edzőjük, azonosak a felkészülési módszereik. Vajon a doppingellenőrök megállnak-e az egyik olimpiai bajnokunknál?

Augusztus 25.

Csordogáló információk a doppingolásról

Fazekas Róbert és Annus Adrián Athén és Szombathely között bujkál az ellenőrök elől, a hírügynökségi jelentésekből pedig egyre több részlet bontakozik ki. Még nem bizonyított, de már fölsejlik, hogy a két dobóatléta öntőgépet használt. Interneten találtam is egy rajzot, amely szerint sebész operált volna egy testbarát tartályt a végbélbe, onnan katéter vezet a húgycsőbe. Ha a sportoló birizgálja a heréjét, akkor idegen vizeletet kölcsönözhet a laboratóriumnak.

Mindez persze feltételezés, bár a német források határozottan fogalmaznak. Tény viszont a magyar sportvezetők, illetve a meggyanúsított sportolók eltérő válságkommunikációja. A sportolóké összehangoltabb. Eltűntek az olimpia színhelyéről, de még otthon sincsenek, mindazonáltal szeretnék befolyásolni az itthoni nyilvánosságot. Sajtótitkárt alkalmaznak, egy kigyúrt fickót, akiről nehéz elképzelni, hogy ő fogalmazta volna a közleményeket. (Vajon ki az a szombathelyi sportújságíró, aki segített a szövegezésben?) Fazekasék agytrösztje nagyvonalúan kezeli a tényeket, hogy kidomboríthassa az érzelmi mozzanatokat.

Fúj, micsoda dolog egy felnőtt ember végbelébe nyúlkálni, a Gestapónak voltak ilyen módszerei. Kétségkívül megalázó a helyzet, csak éppen úgy is magyarázható, hogy a doppingellenőrök keresték az álvizelet testbe épített forrását. A Vas Népe című szombathelyi napilap nyomán érzékelhető, hogy a helybéliek vevők az érzelmi közelítésmódra. Délelőtt egy pesti taxis - a közvélemény megtestesítője - a fülem hallatára mégis így összegezte a szórványosan csordogáló információkat: „A két olimpiai bajnok sáros.”

A magyar sportvezetők pedig össze-vissza beszélnek. Mindegy, hogy védik Annusékat, vagy a magányos tettes teóriáját erőltetik. Még nem jutottak el odáig, hogy közös válságkommunikációt dolgozzanak ki. A nyilvánosságot arra használják föl, hogy szúrjanak egyet a másikba. Bár sejthető, hogy két aranyérmes dobónk doppingolt, ám ezt még nem állíthatom. Azt viszont igen, hogy az athéni küldöttség vezetői nem készültek föl a kényes helyzetek kezelésére. Még nem biztos, hogy vaj van Fazekasék fején, de az már bizonyos, hogy kommunikációs szempontból Schmitt Pálék műkedvelők. 

Augusztus 29.

Pisitasak

Mire befejeződött az olimpia, elég sok minden kiderült a magyar doppingbotrányból. A meggyanúsított dobók és súlyemelők még védekeznek, de már csak utóvédharcot folytatnak. A felelősségre vont sportvezetők pedig csupán azt ismerik el, amit már nem lehet eltussolni. Lépésről lépésre adják föl a hadállásaikat. Az athéni tudósítók mind több részlettel szolgálnak, és itthon mozgásba lendült a bulvár-gépezet.

A szenzációhajhászással foglalkozó újságok és a kereskedelmi televíziók riporterei utánajártak a történteknek. Egyre több szombathelyi és tatai mozzanat tárul föl előttünk. Kezdem becsülni a bulvármentalitást, amelynek újságíró-hordozói nem állnak meg egy-egy politikai érdekből vagy lokálpatriotizmusból emelt akadálynál. Már nehezebb helyzetben van a szombathelyi sajtó. A Vas Népe főszerkesztője, Halmágyi Miklós értelmes újságíró. Bizonyára végiggondolta, hogy a Fazekas-, illetve az Annus-ügy milyen előnyökkel és hátrányokkal kecsegteti a szerkesztőséget. Ha bulváros volna a lap koncepciója, alighanem nekirontana a témának. Városszerte közismert jelenségről kéne lerántani a leplet, ez szakmailag nem jelenthet nehézséget.

Csakhogy a német tulajdonosok a családi lap-koncepciót szorgalmazzák, ebbe viszont nem férnek bele a pisilős-végbeles mozzanatok. Ráadásul nehéz volna szembe menni a fölhevült, sőt hevített helyi érzelmekkel. A városban kedvelik a népi hősöket, akik átverték az egész világot, milyen kár, hogy most meg rájuk szállt a sportvilág. Abban az újságban leplezik le legkevésbé a dopping-műhelyt, amelynek munkatársai talán a legtöbbet tudják a kokszolókról. A legbátrabb munkatársaktól - Török Tibortól és Szenkovits Pétertől - is csak annyira telik, hogy a sorok között enyje-bejnyéznek.

Másféle ellentmondás jellemzi a kereskedelmi televíziók műsorait. Rendszerint egy szívós szerkesztőnőt állítanak a témára, aki az internetről beszerzi a testbe operálható pisitasak rajzát, idézi a donnerwetterező világlapokat, elküldi a stábot Annus Adrián jáki háza elé. Mindent elvégez és elvégeztet, ami szükséges az oknyomozáshoz, csak éppen nem érti az egészet. Ezért aztán az újságíró-szakmailag hiteles riport sport-szakmailag hiteltelen. A szerkesztőnőről lerí, hogy messziről ugatja a témát. És ebből a szempontból mindegy, hogy a meggyanúsítottak mellé áll, vagy keresztre feszíti őket. Nem érzi az atlétikai és súlyemelő versenyek légkörét. Fogalma sincs a doppingolásra vállalkozók teljesítménykényszeréről. Munkájából hiányzik az empátia, amelynek révén a nyilvánosság megérthetné a magyar élsport képmutatását.

Szeptember 4.

Villámvoks

Tegnap délután a Magyar Olimpiai Bizottság állást foglalt a dopping-ügyben. Nesze semmi, fogd meg jól! Úgy határolta el magát Annuséktól, hogy nem vállalt felelősséget a történtekért. A sportminisztérium sem, persze. Az egymásra mutogatás után mindkét fél rájött, hogy közösen könnyebb elsimítani a botrányt, mint egymás ellenében. Megegyeznek az érdekeik. Néhány sportolót odavetnek a nyilvánosságnak, megbüntetik az atlétikai meg a súlyemelő szövetséget. Legközelebb majd jobban vigyáztok, irgum-burgum.

Mást aligha lehet várni olyan szervektől, amelyek a túlélésre játszanak. Rájuk nem haragszom, mert csak azt adták, ami a lényegük. Annál bosszantóbb a szakmám tutyi-mutyisága. Amióta befejeződött az olimpia, nem múlt el nap doppingról szóló sajtótájékoztató nélkül. Az újságírók nagy létszámban vonultak föl, hogy országgá kürtöljék a mellébeszélést. Fel sem ötlött bennük, hogy más dolguk is volna, mint a tudósítás. Ha a doppingolással vádoltak és a sportvezetők ennyire nem akarnak számot adni arról, hogy mi történt valójában, talán utána lehetne járni a részleteknek.

A súlyemelőket nem ismerem, de megismertem az atléták társadalmát. Ezernyi ellentét szabdalja, nem túl nehéz találni olyan embert, aki hajlandó volna lerántani a leplet. A Békés Megyei Hírlapban olvastam például, hogy egy Máté Gábor nevű diszkoszvető édesapja már évekkel ezelőtt kikelt Fazekasék „öntözéses” módszere ellen. Írt is az atlétikai szövetségnek, ahol a névvel vállalt levelet elfektették. A fia Amerikában tanul, az angolsága kitűnő. A papa most elhatárolja magát ama angolul írt névtelen levéltől, amely a doppingellenőrök figyelmét fölhívta a magyar dobóatléták üzelmeire. Mindazonáltal egy szál, amelyen egy oknyomozó riporter elindulhatna.

Az én szememben nagyobb bűn, hogy a magyar sportújságíróknak eszükbe sem jutott belenézni a Békés Megyei Hírlapba, az Annusék szűkebb pátriájában megjelenő Vas Népébe, mint úgy dönteni, hogy csupán azt adják tudtul a nyilvánosságnak, amit a sajtótájékoztatókon hallanak. A következmény szomorú. A megyei újságok rendre megszavaztatják az internetezőket, hogy vajon az elcsípett olimpikonok kokszoltak-e. A szerkesztőségenként százakat, olykor egy-kétezer olvasót mozgósító villámszavazások szerint a többség - úgy hatvan százalék - kételkedik a sportolók és a sportvezetők őszinteségében.

De milyen tények alapján foglaltak állást az elmarasztalt sportolók ellenében? Vagy a maradék negyven százalék milyen tények birtokában védi a pellengérre állítottakat? Milyen az a közvélemény, amely tények híján alakul ki?

A sajtóban két napja még a Class FM volt a kitüntetett téma. Nem akadt mértékadó szerkesztőség, amely figyelmen kívül hagyta volna, hogy a médiahatóság nem hosszabbította meg a kereskedelmi rádió szerződését. A cikkírók többé-kevésbé ugyanarra a következtetésre jutottak: a kormányzatnak jól jöhet a 2,7 millió hallgatót vonzó Class frekvenciája. Az új rádiót kitömheti reklámpénzekkel, és a politikai hirdetések hatását fölerősíthetik az őt fényező, az ellenzéket pedig leszóló hírblokkok.

Szinte a Népszava volt az egyetlen újság, amely a rádió sorsát nem önmagában értelmezte. Hozzá kapcsolta a vidéki napilapok akkor még függőben lévő helyzetét is. Küszöbön állt a volt Springer-újságok és az úgynevezett pannon lapok egyesítése a Mediaworks keretein belül, ez tegnap be is következett. Az újság-hálózat a húsz vidéki napilapból immár tizenhármat foglal magába. Ha a parlamenti ciklus félidejében a kormányzat csakugyan elszánta magát a médiapiac átrendezésére, akkor a magyar sajtó megszállására számíthatunk.

E bejegyzés alapgondolata, hogy Szánthó Péter média-szakíró figyelemre méltó textust helyezett kontextusba. De talán nem veszi sértésnek, ha szóba hozom néhány pontatlanságát is. Leginkább azért, mert a Népszava mai száma hírül adta, hogy a Gazdasági Versenyhivatal engedélyezte a tizenhárom napilap egyesítését, és a cikkben ugyanazok a pontatlanságok lelhetőek fel, mint a két nappal ezelőttiben. Ami arra utal, hogy a fiatal kolléga tágas médiaszemlélete még nem párosul megfelelő anyagismerettel.

Hevesi Hírlap nevű újság nincs, van viszont Heves Megyei Hírlap. Olyan újság sem létezik, hogy Komárom-Esztergom megyei 24 óra, bár a 24 Óra nevű napilapot kétségkívül az említett megyében adják ki. Olyan újság sincs, hogy Jász-Nagykun-Szolnok megyei Új Néplap, csak Új Néplap, amely történetesen ama bizonyos megyében jelenik meg. Olyan újság sem létezik, hogy Békés megyei Hírlap, van azonban Békés Megyei Hírlap. Továbbá Bács-Kiskun megyei Petőfi Népe sincs, a kecskeméti újság neve Petőfi Népe, és az ország egyik legnagyobb megyéjében terjesztik. Az pedig meglepő, hogy mindkét felsorolásból kimaradt a Dunántúli Napló, melyet Pécsett szerkesztenek.

Azért érdemes a volt Springer-lapok nevét megjegyezni, mert a média-szakíróknak lesz még dolguk a vidéki napilapok kétharmadát tartalmazó hálózattal. Már a közeljövőben kiderülhet róla, hogy a Class FM frekvenciáján működő kereskedelmi rádióval és néhány országos újsággal együtt csakugyan a kormányzatot kecsegteti-e körülbelül négymillió, egyenirányításra szánt médiafogyasztóval.

Nemrégiben egy sportújságíró megnevezte az egyik kosárlabda-csapat tagjait. Minden harmadik Bence volt. Ezt az arányt az olimpiára készülő kajakosok is tartják. Egy év alatt hatukról bizonyosodott be, hogy teljesítményfokozó szert használtak, közülük kettő a Bence.

A kajak-kenu szövetség eltávolította a válogatottból Kucsera Gábort, Dombvári Bencét és Csipes Tamarát kokainozásért, Dudás Miklóst a biológiai térkép árulkodó ingadozásáért, az időközben visszatért Dombvári Bencét valami elavult izomnövelő szer használatáért, Horváth Bencét és Szomolányi Mátét pedig nehezen kimutatható növekedési hormonért. (Csipes Tamara letöltötte az eltiltást, és egyelőre még az olimpiai csapat tagja.) Talán legeredményesebb sportágunk fertőzöttségére, tapintatosabban fogalmazva veszélyeztetettségére föl kell figyelni, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke tegnap este kamera elé is állt. Kifejezte értetlenségét a legutóbbi eset miatt.

Ezt azonban nem venném túl komolyan, mert Borkai Zsolt főállásban győri polgármester, és az utoljára rajtakapott két kajakos szintén győri. Ráadásul elődje a MOB élén, Schmitt Pál is szükségesnek érezte, hogy véleményt nyilvánítson az élsportunkat beárnyékoló jelenségről. Néhány nappal korábban, egy másik Bencéről (Dombváriról) ezt mondta: „Ha ez a fiú az olimpián bukik meg, akkor az sokkal nagyobb szégyen, mint hogy itthon marad.” (InfoRádió, július 28.) Az a benyomásom, hogy ez a magyar sportvezetés nem hivatalos, bár következetesen alkalmazott álláspontja.

Egy ma reggeli tévéműsorban megszólalt Baráth Etele, a Kajak-Kenu Szövetség elnöke is. A veterán sportvezető okfejtése azért hatott hitelesnek, mert a metakommunikációja alátámasztotta az érvelését. Osztotta Schmitt Pál felfogását, és elhitette velem, hogy nem föltétlenül állami, még csak nem is szövetségi keretek közt zajlik az élkajakosok doppingolgatása. Ahányan lelepleződtek, annyiféle teljesítményfokozót használtak, és ez arra utal, hogy hajlamosak kockázatot vállalni. Így kerülhetnek néhány centivel a bivalyerős konkurencia elé, a nemzetközi sikerrel és hazai életjáradékkal kecsegtető aranyérem közelébe.

Kajaksportunk színvonalára jellemző, hogy a robbanékonyságot igénylő sprint-számokból először a legnagyobb olimpiai esélyes, Dudás Miklós iratkozott ki. Aztán Dombvári Bence győzött le mindenkit itthon, mielőtt kivált volna a csapatból. Most pedig a válogatókon győztes győri párost pótolják majd Rióban a világbajnoki cím védői.

A Class FM körül frissiben kirobbant botrány előzményeit igyekeztem felvázolni, de talán nem árt a téma iránt érdeklődőknek, ha azokkal a bejegyzésekkel is megismerkednek, amelyeket 2009-ben, az eredeti botrány napjaiban fogalmaztam meg. Íme.

2009. október 30.

Mire való a Sláger és a Danubius volt hullámhossza?

Kollégám és barátom, Domokos Lajos tegnap vitacikkben is kifejtette, amit hétfőn, a MÉTA vitaestjén élőszóban mondott el. Érdemi álláspontját nem vonom kétségbe, leglényegesebb eszmefuttatását alkalomadtán szívesen gondolnám tovább. Volt azonban cikkében egyetlen mondat, a vége felé, ami vitára késztet. Röviden kommentálja az ORTT szerda esti döntését, és azt írja, hogy a Fidesz és az MSZP színfalak mögötti megegyezése „pártelkötelezettségi alapon további hét évre szakítja ketté az ország média-légterét”.

A tegnapi reagálások közül néhány szerző ugyanezt pedzegette. Olykor még azt is hozzáfűzték, hogy a botrányos döntés után a Sláger és a Danubius volt hullámhosszán pop- és rock-számok helyett politikusok fognak feltűnni. Nos, a két nagy párt titkos megegyezését eddig még senki sem bizonyította, noha majdhogynem mindenki feltételezi. Talán igazuk is van, mert a döntés nyomán azonnal kirobbant a botrány. Mégsem hiszem, hogy november 19-étől kezdve az új frekvenciagazdák politikai kampányszövegekkel árasztanák el az étert (ha csak nem törekszenek gazdasági harakirire). A pakliban másik lehetőség is rejlik. Valószínűbb, hogy az éterben nem következik be lényeges változás.

Az új kereskedelmi rádiók nagyjából ugyanolyan zenei kínálattal kecsegtetik majd a hallgatókat, mint a kiebrudaltak, talán még a régi műsorvezetők egyikét-másikát is átigazolják. A feladatuk ugyanis nem föltétlenül az, hogy politikai üzeneteket továbbítsanak a négyévenként választópolgárként is funkcionáló hallgatóknak. Bevált, nyereséges hullámhosszokat vesznek át, és feltételezésem szerint az lesz a dolguk, hogy jó szakmai munkával nyereséget termeljenek a két nagy pártnak. Közeledik ugyanis az országgyűlési választások kampánya, amely úgy nyeli a pénzt, mint kacsa a nokedlit. Részvizsgálatok és becslések szerint egy-egy ilyen kampány a hivatalosan elkölthető 386 millió forint helyett akár ennek a tízszeresét is igényli.

A jelek arra utalnak, hogy a győzelemért, illetve a tisztes vereségért küzdő két nagy párt azért egyezett meg, hogy újabb forrásból fizethesse a kampányköltségeket. Ezért aztán nem valószínű, hogy az új rádiók kettészakítják az ország média-légterét. Az a gyanúm, hogy most kezdődő történetük inkább a pártfinanszírozás titkairól írandó könyvbe kívánkozik.      

2009.november 1.

A politika miért mutatta ki a foga fehérjét?

A Danubius és a Sláger körüli hajcihő áttörte a köznapi tudat szférájában élők ingerküszöbét. Villamoson-buszon utazva hallom, hogy a rádióbotrányról beszélgetnek az emberek. A Médianapló olvasóitól soha ennyi telefont nem kaptam, hogy magyarázzam már el, vajon miként látom a helyzetet. S ami a legmeglepőbb, azok a tanítványaim, akik eddig a politika iránt érdektelenséget árultak el, most elárasztottak írásba foglalt véleményükkel. Rengetegen kapták föl a fejvizet, mondván, hogy a két nagy párt meg akarja őket fosztani a kedvenc zenei programjuktól.

Ha a két kisemmizett rádió közül egyik sem fogná vissza magát, és ellenállásra buzdítanák a hallgatókat, akkor november 18-ig, a hullámhosszról való kiebrudalás napjáig tüntetők özönlenék el a közlekedési csomópontokat, lezárnák a hidakat, az útkereszteződéseket, és kiharcolnák a jelenlegi állapot visszaállítását. Mellesleg ugyanazok tiltakoznának, akik meg sem rezzennének, ha mondjuk az Élet és Irodalom vagy a Magyar Narancs nem jutna nyomdapapírhoz, és máról hónapra beadná a kulcsot. Ha pedig igaz, hogy a két nagy párt megállapodott a két szórakoztató csatorna leváltásáról, akkor lehetséges, hogy egyikük sem mérte föl a döntés társadalmi fogadtatását? Amit ugyanis az inkább csak értelmiségi körökben olvasott lapok esetében úgy tehettek volna meg, ahogy kedvük szottyan hozzá, az most a tömegek szemében a hatalmi önkény jelképévé vált. Épp azok háborognak, akik autóvezetés, háztartás vagy tanulás közben százezer számra hallgatták a nem túl színvonalas, bár megszokott adásokat.

Ezekben a napokban sokszor hallottam és olvastam, hogy a politika kimutatta a foga fehérjét. Szerintem eddig sem palástolta, hogy mindent a pőre érdekek nézőpontjából lát, és amikor csak lehet, nem veszi figyelembe a néplélek rezdüléseit. A közeljövő kiforogja, hogy igazam van-e, amidőn feltételezem: a botrányos döntés nem azért következett be, mert az erőközpontok a könnyűzenei adásokat politikai műsorokkal akarják felváltani. Azért inkább, mert jól jön majd nekik az a néhány százmillió forint, amelyet a pályázaton győzelemhez segített rádiók könnyűzenei programmal „termelnek ki”. Márpedig ha így lesz, akkor ezt azt jelenti, hogy a kulisszák mögött mutyizó politikusok kényszerhelyzetben vannak. Annak tudatában vállalták az össznépi felháborodást, hogy választási kampányra készülő pártjaik úsznak az adósságban, és szükségük van a szórakoztató műsorokból szerzendő pénzre.  

2009.november 3.

Mégiscsak politikusok telepednek be az új rádiók stúdiójába?

Vasárnap este a Heti Hetes nevű asztaltársaság tagjai parázs vitába keveredtek a legújabb médiabotrányról. Furcsa az RTL Klub kávéháza. A külvilágra nem földtől a plafonig érő üvegablakon néznek ki a törzsvendégek, hanem mi látunk be a teremszerű stúdióba. Még mindig milliónyian nézik a közéleti kabarét, amit tehát ott elhangzik, azon a magyar társadalom egytizede rágódik. Ha a közreműködők jól fogják meg a kérdést, akkor segíthetnek abban, hogy az adott ügyben világosabban lássunk.

A „hetesek” is azt pedzegették, amit néhány szakember - köztük e sorok írója - kivételével majdnem mindenki: a Danubius és a Sláger eltüntetése az éterből úgy politikai húzás, hogy a frekvenciákat megöröklő két új kereskedelmi rádióban november 19-től feltűnnek majd a politikusok. Szerintem ez szűklátókörűségre vallana, mert a könnyűzenével tálalt politikai üzenet egyszeriben veszteségessé tenné az eredendően kereskedelmi vállalkozásokat. Ettől persze még a két nagy párt vállalhatja a veszteségeket, ha megéri nekik, hogy választási kampány idején olyanokhoz is eljutnak az üzeneteik, akik egyébként nem érdeklődnek a politika iránt. Kelet-Európában két évszázada gyakorolja ezt a politika, amely a sajtót, tágabb értelemben a médiát nem tekinti gazdasági vállalkozásnak, „csak” politikainak.

De mi van akkor, ha a magyar politikusok tanultak valamit a rendszerváltás idején ide érkezett sajtó- majd média-befektetőktől? Mi van, ha most arra törekednek, hogy a kereskedelmi rádiók hozzanak egy kis hasznot, amelyből eltarthatók a direkt módon politizáló, következésképpen veszteséges rádiók, televíziók, portálok és újságok? Nem állítom, hogy föltétlenül ez következik be, de nem ismeri a médiapolitika természetét az, aki a gazdasági lehetőséget eleve kizárja. Mindazonáltal elképzelhető, persze, hogy a vitapartnereimnek lesz igazuk.

Minél nagyobb hullámokat kelt a rádiófrekvenciák körüli botrány, annál több részlet derül ki (és annál tájékozottabb lesz a közvélemény). Tegnap például az internet böngészése közben azt tudtam meg, hogy legalábbis az egyik nyertes cég háromszor több beszélgetős műsort ígért a pályázatában, mint amennyit az Országos Rádió és Televízió Testület kért a jelentkezőktől. Lehet, hogy az önkéntes felajánlkozás nem azt jelenti, hogy politikusok telepszenek be a stúdióba. De akkor is élhetünk a gyanúperrel, hogy esetleg mégis lesznek kampányüzenetek az új rádió műsoraiban.       

Az újságok címoldalán a legismertebb kereskedelmi rádiót övező botrány virít. A médiahatóság bejelentette, hogy nem hosszabbítja meg a 2,7 millió hallgatót elérő Class FM novemberben lejáró szerződését. Az újságok többnyire berzenkednek, a kormány beavatkozásáról, a médiapiac eltorzításáról írnak. Nem is ok nélkül, a téma iránt érdeklődők számára azonban érdemes felvázolni az előzményt. A Class FM bűnben fogant, és ez még akkor is igaz, ha nem érdemli meg a sorsát.

2009-ben az Országos Rádió és Televízió Testület nem hosszabbította meg két kereskedelmi rádió szerződését, a benne helyet foglaló pártdelegátusok a két jövedelmező frekvenciát a Neo, illetve a Class FM-nek adták. Az előbbi az MSZP nevű kormánypárthoz tartozott, az utóbbi a tulajdonos Simicska Lajos révén az ellenzéki Fidesz holdudvarába. Az ORTT elnöke, Majtényi László jelezte, hogy nem kér a mutyiból, és lemondott. Bajnai Gordon miniszterelnök a rosszallását fejezte ki. Egy ma reggeli tévéinterjú tanúsága szerint a kormányfő nyilvános dohogása úgy maradt meg a stábjában dolgozó Szigetvári Viktor emlékezetében, hogy a két nagy párt a miniszterelnök ellenében állapodott meg.

Nem vonom kétségbe az egykori kabinetfőnök szavait, mindazonáltal az a benyomásom, hogy a végrehajtó hatalom fejének több lehetősége is lett volna az ejnye-bejnyénél. Például megsemmisíthette volna az MSZP és a Fidesz cinikus megegyezését. Vagy ha ehhez nem volt elég ereje, akár le is mondhatott volna, és most úgy számolhatnánk vele, mint erkölcsi ereje teljében lévő politikussal. Ő azonban tudomásul vette, hogy a kormányát támogató párt és a leváltására törekvő ellenpárt bespájzolt a következő évben esedékes országgyűlési választásra. A közelgő kampányban jól jöttek nekik a hirdetési bevételek.

Ezt az ellentmondást szóba hozta a reggeli tévéműsor riportere is. Amire egy másik interjúalany, az MSZP budapesti elnöke kifejtette, hogy „más megegyezni bizonyos kérdésekről, és más bedarálni a demokráciát”. Arra utalt, hogy az úgynevezett G-nap után az Orbán-kormány ellehetetlenítette a Simicska-birodalom legjövedelmezőbb médiumait. (Azt már én fűzöm hozzá, hogy a szintén bűnben fogant Neo FM-et már korábban eltakarította az útból.) A demokrácia állapotát pontosan írta le Kunhalmi Ágnes, mondatának első fele azonban szemléleti torzulásról árulkodik. Aligha tartozik ama szocialisták közé, akik a pártjuk megújítását úgy képzelik el, hogy elhatárolják magukat a 2010 előtti mutyiktól.                     

Ma reggel kiadós beszélgetés Rigó Bélával. Tegnap digitális üzenetben reagált a Bodor Pál nyolcvanhatodik születésnapján írt bejegyzésemre. Elküldte a nyolcvanadikra írott köszöntőjét, amelyet Pali barátunk azért nem vehetett át, mert épp kórházban múlatta az időt.

A telefonban kitértünk arra is, hogy mióta ismerjük egymást. Béla szerint csaknem négy és fél évtizede. 1972-ben ismerkedtünk meg a Mologyaja Gvargyija szerkesztőségében, a szocialista országokban megjelenő ifjúsági lapok találkozóján. Ő a művelődésügyi minisztériumot képviselte, én a Magyar Ifjúság című hetilapot. A tudatomban csak emlékfoszlányok maradtak a vodkázással tarkított moszkvai összejövetelről, ráadásul korábbról tartom számon az ismeretségünket. Bár még egyoldalú volt, aligha véletlen, hogy Béla nem hozta szóba. Apámat 1963 őszén Kecskemétről Szegedre helyezték, de nem tartottam a családdal, mert készültem az érettségire. A Katona József Gimnázium kollégiumából utaztam „haza”, és a Szegedi Egyetem című lapban olvastam, hogy irodalmi est lesz a Hősök kapuja fölött. Mint később kiderült, egy tágas, kiszellőzhetetlen, menza szagú helyiségben.

Nem mernék megesküdni rá, de mintha Égess! lett volna ama irodalmi kör neve, amelynek tagjai bemutatkoztak. Például Veress Miklós költő, Kelemen János szintén költő (manapság ismert és elismert filozófus). Továbbá egy novellista, akinek elfelejtettem a nevét, csak annyi dereng róla, hogy talán Salgótarjánból került a szegedi egyetemre. És persze Rigó Béla, aki az abortuszról olvasott föl gyújtó hatású verset. Mellesleg ez volt az első író-olvasó találkozó, amelyen részt vettem. Ma reggeli beszélgetőpartnerem pedig az első költő, aki a versével személyesen varázsolt el.

Most túl van a hetvenen, és súlyos műtét után lábadozik. Arra kért, hogy ama bizonyos köszöntőt juttassam el közös barátunknak, Bodor Pál legalább utólag hadd olvassa el a szerintem finom nyelvi játékokban bővelkedő versét. Megadtam Bélának az ifjabbik Bodor Pál telefonszámát, aki rendszeresen látogatja édesapját az evangélikus szeretetotthonban. Összekapcsoltam őket, ideje kiszállni a közvetítésből. Csakhogy közben felötlött egy adósság. Veress Miklóssal a múlt század hetvenes éveiben együtt dolgoztunk az irodalmi hetilap szerkesztőségében, és minimum két esztendeje, hogy nem beszélgettünk. Föl kéne hívni, hátha emlékszik arra, ki volt az a novellista, akinek a neve nem jut eszembe, akárhogy töröm is a fejem.             

A sajtónkban van egy napló, amelyet évek óta figyelemmel kísérek. Szerzője, Végh Alpár Sándor ama közírók közé sorolható, akik nem föltétlenül szépirodalmi műfajokban fejezik ki magukat. Írószemmel látják a világot, de maradnak az újságnyomó papíron. Zsilip című rovata a Heti Válasz hasábjain egy konzervatív értékrendszerű értelmiségi szellemi műhelye. Írásai továbbgondolásra késztetnek, olykor ingerelnek - egyik sem válik a káromra.

Most az orosz atléták doppingbotrányáról fejtette ki az álláspontját. Hasznosítja sportújságíróként szerzett tapasztalatait, ezért nem is annyira vitatkoznék vele, mint inkább kiegészíteném a mondandóját. Emlékeztet a magyar dobóatléták 2004-es vesszőfutására, midőn két olimpiai bajnokunk, a kalapácsvető Annus Adrián és a diszkoszvető Fazekas Róbert elhúzta a csíkot Athénból, nehogy még egyszer ellenőrizzék azok a fránya doppingellenőrök. Végh Alpár Sándor általánosítja a szemünk láttára kirajzolódott folyamatot: „Így jártak annak idején szombathelyi dobóatlétáink, számos súlyemelőnk és több kajakos.” Okfejtéséből csupán egyetlen mozzanatra összpontosítanék, a szombathelyire.

Az ottani „dobópápának”, Németh Pálnak volt egy örökbecsű mondása: „A dopping olyan, mint az olaj, amellyel mindenki jól keres.” (Magyar Hírlap, 2001.08. 31.) Megjegyzése inkább kesernyés, mint mentegető. Akkoriban vált ketté az ő szellemi műhelye, a legendás dobóiskola. A vezetésével kiváltak belőle azok a versenyzők, akik már nem szívesen használtak teljesítményfokozó szereket, maradtak azonban régi beidegződéseiknél azok, akik három év múlva detronizált olimpiai bajnokként, a balkáni kertek alatt kullogtak haza Athénből. Hogy aztán mi történt azóta Szombathelyen, arról nálam sokkal többet tudnak a helybéli sportújságírók, akik viszont nem írnak meg mindent a Vas Népe című napilapban. A jelek azt sejtetik, hogy ma már nincs egységes dobóiskola a nyugat-magyarországi városban. Bár a csuda tudja.

Néhai Németh Pál egyik legtehetségesebb tanítványa, Pars Krisztián feltűnően rossz passzban van. Tegnap délután, a székesfehérvári dobópályán a következő sorozatot érte el: 71.45 méter, 73.25, 73.38, 72.17, érvénytelen kísérlet, 72.73. Megnyerte ugyan az országos bajnokságot, de 9.31 méterrel maradt el az egyéni csúcsától. Holott néhány nap múlva Brazíliában meg kéne javítania a 82.69-et, hogy megvédhesse négy éve kivívott olimpiai bajnokságát. Nem lepődnék meg, ha az utolsó pillanatban lemaradna a riói különgépről.   

Egykori atlétaként igyekszem minden országos bajnokságon ott lenni. Lehetőleg a céllal egy vonalból szoktam figyelni a befutót. Székesfehérvárott is jártam, ahol az utóbbi években rendezik a versenyt. Az idén azonban nem mentem el, hétvégi dolgaimmal nem fért össze a három napra széthúzott bajnokság. Inkább a világhálón böngésztem a tegnapi eredményeket. Férfi száz méteren akadt is szenzáció. A portálok szerint egy tizennégy éves fiú lett második a felnőttek mezőnyében, a saját korosztályában kiemelkedő 10.59 másodperccel.

Le a kalappal Illovszky Dominik előtt. Ahogy elnézem a fényképeit, még nem gyúrták ki. Jó kézben van, egy hajdani sprinter kíméletesen edzi, és ha nem jön közbe semmi, hamarosan esélye lesz arra, hogy meghívják a felnőttek nemzetközi versenyeire. Még érmeket is szerezhet majd az Európa- és világbajnokságokon, esetleg a következő olimpián. Nem túlzás, ha egy-két sportújságíró felsőfokú jelzővel illeti a digitális sajtóban. Mindazonáltal anélkül, hogy kisebbíteném a tizenötödik évében járó Dominik tehetségét, a róla szóló textust kontextusba helyezném. Azon az országos bajnokságon lett második, ahol az első helyezett 0,6 tizedes hátszéllel 10.39 másodpercet ért el.

Márpedig ez az idő nem sokat ér a nemzetközi összehasonlításban, még a hazai listán sem sorolható az élmezőnybe. Csutorás Csaba például több mint fél évszázada, 1964-ben 10,3-at futott, és az országos csúcsot még mindig Németh Roland tartja a huszonhét évvel ezelőtti 10,08-ával. S ha ébredezik is bennünk a gyanú, hogy az utóbbi sprinter nem egészen tiszta körülmények között került a bűvös tíz másodperc közelébe, gyöngécske a 2016-os bajnokság legjobb százas eredménye, a 10,39. A második helyezett két tizeddel maradt el tőle, és ez bizony még akkor is tetemes különbség, ha a 10.59 másodperc egy kirobbanóan tehetséges kamasz fiú nevéhez fűződik.

Néhány nap múlva kezdődik a riói olimpia. A legutóbbin győztes Pars Krisztián nemrégiben tizenkét méterrel dobott kisebbet az egyéni csúcsánál, az athéni olimpián aranyéremtől megfosztott honfitársa, az ugyancsak szombathelyi kalapácsvető Annus Adrián országos csúcsánál további másfél méterrel kevesebbet. Van ugyan két éremre esélyes sportolónk, egy női súlylökő meg egy gátfutó, de azt is helytállásnak fogadnám el, ha bejutnának a döntőbe. Itt tart manapság a magyar atlétika, melynek visszaesése azt sejteti, hogy az élversenyzői aligha doppingolnak.