Közeleg a riói olimpia megnyitója. Arra gondoltam, hogy érdemes volna a digitális ismerősök figyelmébe ajánlani ama bejegyzéseket, amelyeket a három legutóbbi olimpia idején írtam a Médianaplóba. Íme, a 2008-as termés.

Augusztus 11.

Lelkesíteni vagy közvetíteni?

Tegnap hajnalban, négy előtt öt perccel a képernyő elé telepedtem, hogy megnézzem Cseh Lászlót a négyszáz vegyes döntőjében. Ahogy kinéztem az ablakon, láttam, hogy a Baross utca szemközti oldalán sok lakásban világít a televízió. Talán túlzás, hogy a fél ország figyelte élúszónk igyekezetét az olimpiai aranyért, de akadt azért néhány százezer éber szurkoló. Közülük az egyik a pekingi Vizeskockából közvetített. Szántó Dávid még nem egyéniség, de már a Magyar Televízió egyik legügyesebb riportere. Úszásra szakosodott, ami az előéletéből következik - valaha ő is a medencében rótta a hosszokat. Kellemes modorú, finom humorú fiatalember, akiről az a benyomásom, hogy valahol utat tévesztett.

Cseh László a két amerikai esélyes közé került, a szó valóságos és átvitt értelmében is. A négyes és a hatos pálya közé szorult, és az egyiket megverte, a másiktól kikapott. Ha ő klasszis, akkor legyőzője, Phelps extraklasszis. Amennyiben sikerül az amerikai úszónak megvalósítani az elképzeléseit, és nyolc aranyat visz haza a kínai fővárosból, talán több olimpiai bajnokságot nyer, mint a százhetvenvalahány tagú magyar csapat együttvéve. Ehhez képest a rajt előtti vetkőzéssel és a vízből való kimászással együtt mintegy hatperces közvetítés szinte kizárólag Cseh Lászlóról szólt. A riporter  megemlítette a két amerikait is.

Szántó Dávid nem közvetíti a nemzetközi úszóversenyeket, hanem dramatizálja. Átbucskázik a fején, és mozgó kamerává változik - úgy érzi, hogy végig kell kísérnie a kiválasztott magyar úszót. Eközben sok mindent elmond a hőséről, és ha nem ő nyer (ez gyakran megesik), akkor mellesleg azt is közli, hogy ki lett a győztes. Pedig azzal is megelégednék, ha csak közvetítené a döntőt, de nem hagyná figyelmen kívül a magyar úszókat sem. De üsse kő, akár még ki is választhat magának egyet, ha nem viszi túlzásba az istenítését. A magánvéleményem mintha találkozna mások felfogásával. Tegnap hallottam a rádióban, hogy az internetezők tizenöt százaléka csak az olimpián induló magyar sportolókra kíváncsi. Kétszer annyian viszont ama olimpiai számokra is, amelyekben nem indulnak magyar versenyzők.  

Augusztus 13.

Miért szerepelnek le sportolóink az olimpián?

A tévétől átigazoltam a rádióhoz. Egyre kevésbé van kedvem hajnali négykor a képernyő elé ülni, hogy a magyar sportolók vergődését nézzem. Az éjjeliszekrényre helyezett táskarádió óráját fél ötről négyre állítottam vissza, és hallgatom a helyszíni közvetítéseket. A közbeiktatott zeneszámokra szendergek egyet, majd a riporter hangjára ismét fölébredek. Nappal pedig megnézem a tévés összefoglalókat.

Eddig nem sok babér termett a Pekingben versenyző magyaroknak, ebből azonban nem vonnék le különösebb következtetést. Más olimpián is megtörtént, hogy az első hét jószerint eredménytelenül telt el, aztán a másodikon megindult a szekér. A mostani kudarcok amúgy is viszonylagosak. Sportolóink úgy nem kerülnek be az elődöntőbe vagy pláne a döntőbe, hogy közben életük legjobb eredményét érik el, esetleg az országos csúcsot is megjavítják. A gond inkább az, hogy egy fordulóval tovább jutnak ugyan, de másnap képtelenek megismételni a csúcsformát, és megszégyenülten kulloghatnak haza, pedig számszerűen megtették a magukét.

Leginkább az olimpián érhető tetten a magyar élsport sebezhetősége. Van néhány nemzetközi klasszisunk, aki épp azért esélyes az érmekre, mert meg se kottyan neki, ha egy versenyszámban háromszor is rajthoz kell állnia. A többiek tehetségét se vonom kétségbe, ők azonban képtelen elviselni a sorozatterhelést. Mindössze arra alkalmasak, hogy a világban valahol elinduljanak egy versenyen, és rájuk csodálkozunk, hogy jé, megállják helyüket az elő- és középfutam nélküli rendezvényen. A profi arról ismerszik meg, hogy képes a lehető legmagasabb színvonalon újratermelni önmagát. Ebben az értelemben a mi olimpikonjaink között kevés a profi. Annál több az, akinek vannak ugyan zseniális felvillanásai, csak azok a fránya középfutamok ne volnának.

Gyanítom, hogy a profik és az amatőrök közti határvonalat a teljesítményfokozó szerek húzzák meg. Szándékosan nem írtam doppingot, mert ami a teljesítmény serkentése, az nem föltétlenül szerepel a tiltó listán. A nagy nemzetek azért bővelkednek extraklasszisokban, mert a GDP-jükből telik a legális és illegális teljesítményfokozókra, amelyek révén az élsportolók elbírják a sorozatterhelést.        

Augusztus 15.

Az „emeregy” olimpia

A Magyar Rádió mintaszerűen dolgozik, de nem mintaszerűen működik. Menedzserei a Kossuthot kinevezték olimpiai adónak. Az „emeregy” huszonnégy órás szolgálatot tart fenn, hazai műsorvezetői - délelőtt Rékai Gábor, délután Kristóf Gábor - ügyesen sodorják a szálakat, a kinti riporterek remek interjúkat és hangképeket szednek össze. Ami nem jó, az csak élőben hangzik el, utána vagy „elfelejtik”, vagy csupán a használható részeket ismétlik. Előny, hogy aki ilyenkor sem nyaral, és a munkája lehetővé teszi, hogy bele-belehallgasson a műsorokba, hordozhatja magával a zsebrádiót. Bár nem látja az olimpiai eseményeket, mégis képben lehet.

Le a kalappal a tudósítók és szerkesztők előtt, körülbelül így dolgozik egy közszolgálati rádió. Azért csak körülbelül, mert gondom van a működésével. Például az olimpiai közvetítések nem a Kossuth hullámhosszára valók. A hagyományosan lazább műsorszerkezetű Petőfit kellett volna átengedni az olimpiának, ha néhány hónappal ezelőtt a menedzserek nem nevezték volna ki az igényes rockzene adójának. Egyúttal a második közszolgálati csatornát el is vették az öregektől, akik rádió nélkül maradtak. Most ugyanez történt az első közszolgálati csatornával, amelyet elvettek azoktól, akik a közéleti és szellemi események iránt érdeklődnek. Tehát a tájékozódó polgároktól. Számtalan kulturális, oktatási, kisebbségi, vallási műsort szüntettek meg, még többet csökkentettek a felére, hogy legyen helyük az olimpiai interjúknak, jegyzeteknek és az átkötő zeneszámoknak.

Elismerem, hogy a Magyar Rádió vezetőinek sikerült tartalmasan kielégíteni a szurkolók igényeit. Eközben úgy teremtettek fórumot a világ legnagyobb sporteseményének, hogy megszüntették a munkahelyük közszolgálati jellegét.

Augusztus 17.

Kétszáz női mell

Kilencedik napja versengenek a világ sportolói Pekingben, és még mindig nincs magyar aranyérem. A hazai média méltatlankodik, az eredmény(telenség) egyre kínosabb helyzetbe hozza a sportvezetőket. A felelősség elhárítása közben már bűnbakot keresnek, pedig még egy hét van a bizonyításra. Ha jobban ismernék azt, amiből élnek, arról beszélhetnének, hogy most jönnek a sikerrel kecsegtető sportágak.

A média pedig meghasonlott. Nemcsak számon kér, hanem trónra is emel. Ha másból nem is, olimpiai ezüstéremből akad négy, ebből hármat Cseh László szerzett. A Nemzeti Sport tegnapi számában már kihajtható poszter is rejlett, a hirdetést fizető szponzor szegény úszónk nyakába rakatta mind a három érmet. Az egyik sportújságíró Szent László király után II. Lászlónak nevezte, ami filológiailag talán stimmel, én azonban - mint szintén László - fokoznám a hatást. Cseh Laci miért ne lehetne III. László, ha már egy másik sportújságíró odáig jutott, hogy kínjában fehéraranynak nevezte a három ezüstöt.

Mielőtt azonban a rokonszenves sportoló csakugyan királlyá merevedne, hadd emlékeztessek arra, hogy Cseh László mindháromszor ugyanattól kapott ki, nem röstelltem utánanézni, hogy hány másodperccel. Phelps négyszáz vegyesen 2,32-t vert rá, kétszáz pillangón 0,67-et, kétszáz vegyesen pedig 2,29-et. Mindez nyolcszáz méteren 5,28 másodperc. Annyira nem értek az úszáshoz, hogy méterben is kiszámoljam, de sok. Alkalmas arra, hogy legalább a józanabb sportújságírókat visszafogja. Cseh László megérdemli az elismerést, de talán mégsem kéne nemzeti hőst faragni belőle csak azért, mert kelléktárunkból hiányzik az aranyérem.

Ha a magyar sportújságíró-társadalom annyira ragaszkodik az olimpiai bajnoksághoz, érdemesebb lett volna kiaknázni azt a lehetőséget, hogy van bizony magyar aranyérmes - akár az úszásban is. Rebecca Soni, aki kétszáz mellen nyert. Huszonegy esztendős, apja, anyja magyar, egyikük Budapestről, másikuk Erdélyből került az Egyesült Államokba, és őrzik is a magyarságukat - mondta Rebeka kolozsvári nagyanyja, akit a Duna Televízió szólaltatott meg. A Magyar Televíziót képviselő sportriporter, Szántó Dávid viszont úgy közvetítette a kétszáz női mell döntőjét, hogy elfelejtette szóba hozni a győztes nemzetiségét.         

Augusztus 18.

A félkarú rablók

Élsportolóink még mindig nem leltek aranyérmet Pekingben. Ahogy telik az idő, úgy finomul a kín, és a magyar sportvezetők egyre inkább kitárulkoznak. Ahol mikrofont vagy diktafont látnak, odarohannak, és belemondják, hogy ők már akkor tudták, de nem szóltak, mert bíztak abban, hogy…

Ezután többféle magyarázat hangzott el, a nyilatkozók körbe járták a sikertelenséget. Nekem leginkább a hajdani sport-államtitkár, Gallov Rezső interjúja tetszett. Az egykori sportújságírót a rendszerváltás táján Gyarmati Dezső olimpiai bajnok, az MDF sportpolitikusa találta ki. Ezt csak azért említem, mert a Sporthivatal volt vezetője jobboldali politikust nevezett meg, akik felelősek a helyzet ilyetén alakulásáért. Az általa egyébként nagyra becsült Antall József miniszterelnököt, akit megnyugtatott a barcelonai aranyeső, és nem akart plusz pénzt áldozni a következő olimpiára. Valamint Orbán Viktort, aki szintén miniszterelnökként a sportra eresztette Deutsch Tamást. Megvárta, amíg harcostársa államvizsgázik a jogi karon, és csak utána hozta létre a sportminisztériumot. Végül Schmitt Pált is megnevezte, akit szintén nagyra becsül, csak éppen úgy véli, hogy a Fideszben való szerepvállalásával évek óta visszafogja a versenysport állami támogatását.

Összefoglalom Gallov Rezső okfejtését: a sportunk is át van itatva politikával. (Miért éppen az ne volna?) Meglepett viszont, hogy a volt államtitkár a másik oldalt nem említette. Pedig hajlanék arra, hogy azok, akik épp hatalmon vannak, világnézetüktől függetlenül nem szeretnek több pénzt áldozni a sportra. Ezt komoly hibának tartom, mert a testkultúrára fordított pénz számít az egyik leghatékonyabb beruházásnak. Magyarország a GDP 0,2 százalékát szánja sportra (a nyugat-európai átlag egy százalék körül van). Ha a Gyurcsány-kormány kétszeresére növelné a támogatást, ez évente mintegy tizennégymilliárd forintnyi kiadást jelentene. A teljes összeg kevesebb, mint amennyit az államkincstár beszed a kocsmákban és kaszinókban található félkarú rablók adójából.

Augusztus 23.

Aranyérzék vagy arányérzék?

Tegnap, az olimpia tizenötödik napján végre megértük az első magyar aranyérmet. Már meg sem lepődöm, hogy ez is bosszúsággal járt. Mint minden normális országban, nálunk is a közszolgálati televízió kapta a közvetítés jogát. Nem kétlem, hogy a kajak-kenura szakosodott Somos Ákos felkészült a feladatra. Mégis félő, hogy a riporterkedéshez szűk a szókincse.

Mielőtt a kenu döntő kezdődött volna, zavaros fejtegetésbe fogott az „elvárások”-ról, amelyek eleve nem teljesülhetnek, ráadásul megbénítják a sportolóinkat. Valószínűleg még sosem hallott arról, hogy az elvárás az Erwartung tükörfordítása, ilyenformán tőről metszett germanizmus. Kerülendő tehát, ha szabatos magyarsággal szeretnénk kifejezni magunkat. Szerencsésebb, ha igényről beszélünk - az élsportolók nem az elvárásainkat próbálták kielégíteni, hanem az igényeinket. Aztán elindult Vajda Attila, surrant alatta a kenu, és megnyerte az olimpiai bajnokságot. A riporter pedig ordítozott, mintha nála a kiabálás jelentené a katarzist, majd elcsuklott a hangja.

Nekem egy tévériporter ne hatódjon meg! Dolgozzon úgy, hogy én sírjam el magam! Nem hazafira van szükségem, hanem tudósítóra. Mérgemben át is kapcsoltam az Eurosportra, ahol Vitray Tamás közvetítette a kajak-kenut. Ő sem spórolt az érzelmekkel, de az emóciót és a rációt egyensúlyban tartotta. Hja kérem, kialakulhatott az arányérzéke, néhány évtizedet eltöltött a képernyőn. Ekkor tűnődtem el, hogy a nemzetközi Eurosport mennyivel hitelesebben adja vissza az olimpia hangulatát, mint a Magyar Televízió. Az emberei bizonyára megkérdezték budapesti ismerőseiket, kik errefelé a legjobb sportriporterek, és jó pénzért szerződtették őket.

Vitrayék nem rendeztek magyar cirkuszt. Felkészültek, és tisztességesen közvetítettek. Adták magukat, de nem vadultak be. Örültek, ha honfitársaik eredményt értek el, de lelkesítés helyett tudósítottak inkább a fejleményekről. Ha túl leszünk az olimpián, a nálam avatottabbaknak érdemes lesz végiggondolni, vajon a magyar nyelvű médiumok miként birkóztak meg a világverseny közvetítésével. Tartok tőle, hogy a feladat meghaladta a közszolgálati televízió szemléletét és erejét.    

Augusztus 26.

Öt aranyérmünk nyomában

Az időzóna-élményt ezekben a napokban sokan éltük át. Hajnalban keltünk, hogy nézhessük-hallhassuk a pekingi olimpiát. A rádiósok és a tévések élőben közvetítették az eseményeket, az újságok kényelmesebb helyzetbe kerültek. Sportos hasonlattal élve, ha már nem rúghattak labdába a gyorsabb médiumok mellett, legalább azzal ellensúlyozták a késettséget, hogy kiküldött munkatársaik sok kis színessel idézték föl a történteket.

Faramuci módon alakult a helyzet. Reggel hatkor, amikor már túl voltam a hajnali tévézésen-rádiózáson, és kiderült, hogy megint nem nyertünk, lementem a lépcsőházba, fölhoztam az újságokat, és elolvastam, hogy tegnap hajnalban miért nem nyertünk. Először tudomásul vettem a mai kudarcot, aztán megismertem a tegnapi balsiker okát. Csak a Magyar Televíziótól ötvenen jutottak el az ázsiai időzónába, és a többi magyar nyelvű tévét is képviselték vagy tucatnyian az olimpián. A Magyar Rádiótól szintén elég sokan tartózkodtak Pekingben, és aligha tévedek, hogy legalább száz elektronikus újságíró tudósított a helyszínről.

Az újságok is kiküldtek vagy két tucat munkatársat - annyi magyar újságíró tüsténkedett a kínai fővárosban, ahány edző, gyúró, pszichológus, sportvezető, politikus és szponzor. Együttvéve úgy kétszázötven kísérő jutott százhetven sportolóra. Vajon a szakmámból kinek a teljesítményét lehetett észrevenni? A tévések közül Gyulai Miklóst, és a hibái ellenére Szántó Dávidot találtam hitelesnek, egyéninek. A rádiósok közül Hajdú B. István és az itthon dolgozó Rékai Gábor hangvétele tetszett. A nyomtatott sajtóból pedig nem a nagy lapok tudósítóit emelném ki, hanem a pannon lapokat képviselő székesfehérvári újságírót, Horog Lászlót.

Öt dunántúli újságot látott el hírekkel, hangulatképekkel, interjúkkal; nemcsak a sporteredményeket, hanem az embereket is bemutató írásokkal. Ez bizony öt képzeletbeli aranyérem - több, mint a magyar sportolók feltűnően szerény teljesítménye.       

Augusztus 30.

Diszkosz vajas kenyérrel

Az újságok egyre-másra közlik, hogy az olimpiáról hazatért sportolók mennyi pénzt kaptak a pontszerzésért. Csak úgy röpködnek a húsz-harminc-negyven-, sőt ötvenmilliók. Nem sajnálom tőlük, mert az idén kevesebben vannak a megszokottnál. Ha rajtam múlna, szívesen jutalmaztam volna háromszor ennyi érmest is. Egy mozzanatra mégis fölkaptam a fejem.

A Vas Népe című szombathelyi napilapban olvastam egy betelefonáló szövegét: „Fazekas Robi megcsinálta. Le a kalappal előtte! (70/283-97-18)” Mit is csinált meg a magyar diszkoszvető, akit négy évvel ezelőtt, az athéni olimpián doppingvétség miatt megfosztottak az aranyérmétől? Nem egészen arra gondolok, amire a szerkesztőséget gratulációjával fölkereső lokálpatrióta. Fazekas Róbert letöltötte a kétéves büntetést, mégsem fordult jobbra a sorsa. Nem hívták meg első osztályú nemzetközi versenyekre, csak kisebb rendezvényekre és a környező országokba jutott el.

Olyannyira vergődött, hogy csak a határidő után két nappal dobta túl az olimpiai szintet - néhány centivel. Túl jó szereplést nem lehetett várni tőle, elutazás előtt realista interjút adott a szombathelyi napilapnak: már azzal is elégedett volna, ha bekerülne a döntőbe. Bedobta magát a tizenkettes mezőnybe, sőt túl is szárnyalta az ígéretét, mert a nyolcadik lett. Vagyis pontszerző, s mint ilyen, a hazaérkezés után jutalmazható is. Ha az aranyérmes húszmillió forintot kapott az államtól, bizonyára neki is maradt néhány millió. Tőle már sajnálom a jutalmat, de egy volt világjáró barátom, akivel együtt atletizáltam, megnyugtatott, hogy nem ez az igazi üzlet. Még csak az sem, hogy a szombathelyi önkormányzat is hozzávág néhány milliót.

A Magyar Atlétikai Szövetség azért tolta ki negyvennyolc órával a határidőt, és a Magyar Olimpiai Bizottság azért vitte ki Pekingbe a kétes hírnévre vergődött diszkoszvetőt, mert ha bejut az első nyolc közé, akkor a Nemzetközi Atlétikai Szövetség fölveszi ama ranglistára, amelynek szereplőit szívesen látják a nagy pénzekkel kecsegtető nemzetközi versenyeken. Fazekas Róbert harmincegy éves, és a jelek szerunt be van biztosítva a következő négy évre. Oké, nem vagyok a rosszakarója. De vajon az adófizetők pénzéből működő atlétikai szövetségnek és az olimpiai bizottságnak az a dolga, hogy állami költségvetésből egyengesse kiérdemesült élsportolók vajaskenyér-túráit?