Ma reggel kiadós beszélgetés Rigó Bélával. Tegnap digitális üzenetben reagált a Bodor Pál nyolcvanhatodik születésnapján írt bejegyzésemre. Elküldte a nyolcvanadikra írott köszöntőjét, amelyet Pali barátunk azért nem vehetett át, mert épp kórházban múlatta az időt.

A telefonban kitértünk arra is, hogy mióta ismerjük egymást. Béla szerint csaknem négy és fél évtizede. 1972-ben ismerkedtünk meg a Mologyaja Gvargyija szerkesztőségében, a szocialista országokban megjelenő ifjúsági lapok találkozóján. Ő a művelődésügyi minisztériumot képviselte, én a Magyar Ifjúság című hetilapot. A tudatomban csak emlékfoszlányok maradtak a vodkázással tarkított moszkvai összejövetelről, ráadásul korábbról tartom számon az ismeretségünket. Bár még egyoldalú volt, aligha véletlen, hogy Béla nem hozta szóba. Apámat 1963 őszén Kecskemétről Szegedre helyezték, de nem tartottam a családdal, mert készültem az érettségire. A Katona József Gimnázium kollégiumából utaztam „haza”, és a Szegedi Egyetem című lapban olvastam, hogy irodalmi est lesz a Hősök kapuja fölött. Mint később kiderült, egy tágas, kiszellőzhetetlen, menza szagú helyiségben.

Nem mernék megesküdni rá, de mintha Égess! lett volna ama irodalmi kör neve, amelynek tagjai bemutatkoztak. Például Veress Miklós költő, Kelemen János szintén költő (manapság ismert és elismert filozófus). Továbbá egy novellista, akinek elfelejtettem a nevét, csak annyi dereng róla, hogy talán Salgótarjánból került a szegedi egyetemre. És persze Rigó Béla, aki az abortuszról olvasott föl gyújtó hatású verset. Mellesleg ez volt az első író-olvasó találkozó, amelyen részt vettem. Ma reggeli beszélgetőpartnerem pedig az első költő, aki a versével személyesen varázsolt el.

Most túl van a hetvenen, és súlyos műtét után lábadozik. Arra kért, hogy ama bizonyos köszöntőt juttassam el közös barátunknak, Bodor Pál legalább utólag hadd olvassa el a szerintem finom nyelvi játékokban bővelkedő versét. Megadtam Bélának az ifjabbik Bodor Pál telefonszámát, aki rendszeresen látogatja édesapját az evangélikus szeretetotthonban. Összekapcsoltam őket, ideje kiszállni a közvetítésből. Csakhogy közben felötlött egy adósság. Veress Miklóssal a múlt század hetvenes éveiben együtt dolgoztunk az irodalmi hetilap szerkesztőségében, és minimum két esztendeje, hogy nem beszélgettünk. Föl kéne hívni, hátha emlékszik arra, ki volt az a novellista, akinek a neve nem jut eszembe, akárhogy töröm is a fejem.