Közeleg a riói olimpia megnyitója. Arra gondoltam, hogy érdemes volna a digitális ismerősök figyelmébe ajánlani ama bejegyzéseket, amelyeket a három legutóbbi olimpia idején írtam a Médianaplóba. Íme, a 2004-es termés.

 Augusztus 19.

Vérszem

Csüggök a helyszíni közvetítéseken, szakmai szempontból tanulságos volt a tegnap. A Petőfi Rádióban a szimultán módszer dívik. Párhuzamosan vágnak be hangképeket két, sőt több mérkőzésből. A helyszíni tudósítók arra kényszerülnek, hogy láttassák azt, amit a hallgatók nem nézhetnek. Ezért a rádiós közvetítések izgalmasabbnak hatnak, mint a tévében sugárzott részletek. Akadt azonban olyan mozzanat is, amelyben egy kivételével levizsgáztak az Athénba küldött sportújságírók.

Kiderült, hogy az egyik súlyemelőnknél, Kecskés Zoltánnál teljesítményfokozó szer nyomait fedezték föl a doppingellenőrök. Az érintett cáfolta, hogy kokszolt volna. A magyar szövetség vezetői pedig esküdöztek, hogy akár a nemzetközi sportbíróságig is elmennek. Az olimpiára legalább száz sportújságírónk utazott ki. A tegnap megszólaltak közül egy sem akadt, aki beleszőtték volna a tudósításba, hogy ugyanezt a súlyemelőt 1997-ben már doppingoláson érték. El is meszelték egy vagy két évre. Hogy lehet az, hogy én emlékszem erre, noha nem vagyok sportújságíró, az élsportolókkal hivatásszerűen foglalkozó kollégák viszont elfeledkeztek a korántsem mellékes körülményről? Holott ők még azt is tudják, hogy Kecskést annak idején hány évre tiltották el.

Az athéni különítményben egyetlen újságíró akadt, Csurka Gergely, aki megmentette a szakmánk becsületét. A Nemzeti Sport mai számában emlékeztette az olvasókat Kecskés ’97-es botlására, és arra ösztökélt bennünket, hogy ne adjunk hitelt a súlyemelők és a sportvezetők műfelháborodásának. Erről eszembe jutott az 1986-os labdarúgó világbajnokság. Több tucat magyar sportújságíró múlatta az időt Mexikóban, elfelejtették azonban tudatni velünk, mi történt ama bizonyos, 0:6-ra végződött magyar-szovjet mérkőzésen, miért esett ki csapatunk a selejtezőből. Feledékenységük érthető. Kockáztatták volna kapcsolataikat a sportvezetőkkel, kevesebb információt kaptak volna a focistáktól, talán föl sem fértek volna a válogatott különgépére.

A helyszíni tudósítók tehát hallgattak Mexikóban, mint süket disznó a búzában. A pilisi Únyon gazdálkodó író, Végh Antal bele-belenézett a tévébe, majd a döntő utáni héten rittyentett egy könyvet. Akkora botrány lett belőle, hogy sikerült még egy kiadást megjelentetnie. Ettől kapott vérszemet Mezei András költő, aki utálta Tónit. Vitakönyve szintén elfogyott néhány tízezer példányban. Kár, hogy őt épp a vébé idején műtötték a debreceni szemklinikán, nem is láthatta a mérkőzéseket.

Augusztus 21.

Zsebfirkászok

„A sajtó még mindig jobb, mint a politika” - fejtegette Tamás Gáspár Miklós a Magyar Televízióban. A filozófus hozzáfűzte, hogy mondjanak bármit a magyar újságírókra, az oknyomozó riporterek előbb-utóbb majdnem mindent kikurkásznak. Jobban örülnék, ha szaglászásra szakosodott kollégáink inkább előbb, mint utóbb tárnák föl a disznóságokat. A késettség persze ésszerű okkal is magyarázható.

Nem tudom, hogy miért éppen az olimpia napjaiban ötlik fel, de az újságírás és a politika viszonya hasonlít az élsportolók meg az őket ellenőrző orvosok kapcsolatára. A doppingolók egy lépéssel az orvosok előtt járnak. A harc egyenlőtlen feltételek mellett folyik, eredménye viszont az emberiséget boldogítja. A szellemi erőfeszítésre késztetett orvosok olyan vizsgálati módszereket találnak ki, amelyek révén nem minden doppingolót szűrnek ki, ám tapasztalataik fölhasználhatók a civilek gyógyításában. Egy régi kosaras sérülés nyomán nyaranként „bedurran” a derekam, és lám, Varga Péter professzor, a híres gerincsebész olyan szteorid-injekciót nyomott belé, amelyet annak idején az élsportololók számára kísérleteztek ki. A kockázatot vállaltam, legföljebb nem indulok a következő olimpián.

A dopping körüli harc voltaképpen orvosok egymás közti küzdelme, és a szakmán belüli vetélkedést elég jól érzékeli a sportszerető közvélemény. Vajon mivel magyarázható, hogy a nyilvánosság, illetve a politika oldalán álló újságírók közötti küzdelem kevésbé látszik? Miért tesznek úgy a lejbzsurnaliszták, mintha független újságírók volnának? Azt hiszem, ebben az értelemben nincs igaza Tamás Gáspár Miklósnak: nálunk a sajtó rosszabb, mint a politika. Vagy legalábbis képmutatóbb. A magyar politikusok szellemi színvonala felől nincsenek kétségeim, de azt el kell ismernem, hogy leplezetlenül a saját érdekeiket képviselik. Ellentétben a zsebükből kikandikáló újságírókkal, akik úgy tesznek, mintha a nyilvánosság érdekeit képviselnék.     

Augusztus 24.

Koksz

Beütött a mennykő: Fazekas Róberttől valószínűleg elveszik az olimpiai aranyérmet. A történtekről egyelőre csak annyit tudhatni, hogy tegnap este, a győztes dobás után elvitték doppingvizsgálatra, és a diszkoszvetőnk fél éjszaka sem produkált megfelelő vizeletmennyiséget, majd otthagyta az ellenőröket. Megszegte tehát az olimpiai bizottság szabályzatát. Jól jár, ha csak az érmét veszik el.

Ügye nem lep meg. Tanítok a szombathelyi főiskolán, beszélgetek az ottani kollégákkal, és hallottam tőlük, hogy a városban van egy testépítő társaság. A tagjai kigyúrt fickók, akik istenítik Fazekast meg a kalapácsvető Annus Adriánt. Márpedig e testkultuszos közegben, a konditermek mélyén divat a kokszolás. Csodálkoznék, ha éppen azok a dobók volnának mentesek tőle, akikről azt rebesgetik atlétaberkekben, hogy teljesítményfokozó szerekkel élnek. Néhány hónapja együtt utaztam Debrecentől Budapestig Babinyecz Józseffel, a menedzserükkel. Negyven éve ismerem, együtt laktunk a kecskeméti kollégiumban, együtt is atlétizáltunk. Ő hosszútávfutó lett, majd edző és menedzser.

Amikor megpendítettem a dopping-témát, kedvesen terelte másra a szót. Elzárkózását nem tekintem beismerésnek, bár elvártam volna tőle, hogy tiltakozzék, mondván, hogy az ő versenyzői tiszták. Tudom persze, hogy menedzserként a nemzetközileg eladható sportolókból él. Logikus, hogy nem osztja meg bennfentes információit a diákkori ismerőssel, aki ráadásul újságíró. Apropó, újságírás. Mintha az olimpiára kiküldött tudósítók ébredeznének a Kecskés-sokkból. A súlyemelő nem tartozott az esélyesek közé, doppingolását még el lehetett kendőzni a hazai nyilvánosság elől. Csakhogy Fazekas Róbert nagyvad, az ő esetét már nem lehetett bagatellizálni. A sportújságírók még mindig visszafogják magukat a véleménynyilvánítástól, de már hajkurásszák a sportvezetőket. Mintha senki nem tudna semmit.

Szántó Péter vagy Domokos Lajos, a válságkommunikáció szakértői milyen esettanulmányt rittyentenének a Fazekas-ügyből. Ha kiderül a diszkoszvetőről, hogy doppingolt, akkor a magyar sportvezetők alighanem magányos elkövetőnek titulálják. Csakhogy Fazekas Róbert és Annus Adrián ugyanabból a fészakaljból való. Azonos a klubjuk, az edzőjük, azonosak a felkészülési módszereik. Vajon a doppingellenőrök megállnak-e az egyik olimpiai bajnokunknál?

Augusztus 25.

Csordogáló információk a doppingolásról

Fazekas Róbert és Annus Adrián Athén és Szombathely között bujkál az ellenőrök elől, a hírügynökségi jelentésekből pedig egyre több részlet bontakozik ki. Még nem bizonyított, de már fölsejlik, hogy a két dobóatléta öntőgépet használt. Interneten találtam is egy rajzot, amely szerint sebész operált volna egy testbarát tartályt a végbélbe, onnan katéter vezet a húgycsőbe. Ha a sportoló birizgálja a heréjét, akkor idegen vizeletet kölcsönözhet a laboratóriumnak.

Mindez persze feltételezés, bár a német források határozottan fogalmaznak. Tény viszont a magyar sportvezetők, illetve a meggyanúsított sportolók eltérő válságkommunikációja. A sportolóké összehangoltabb. Eltűntek az olimpia színhelyéről, de még otthon sincsenek, mindazonáltal szeretnék befolyásolni az itthoni nyilvánosságot. Sajtótitkárt alkalmaznak, egy kigyúrt fickót, akiről nehéz elképzelni, hogy ő fogalmazta volna a közleményeket. (Vajon ki az a szombathelyi sportújságíró, aki segített a szövegezésben?) Fazekasék agytrösztje nagyvonalúan kezeli a tényeket, hogy kidomboríthassa az érzelmi mozzanatokat.

Fúj, micsoda dolog egy felnőtt ember végbelébe nyúlkálni, a Gestapónak voltak ilyen módszerei. Kétségkívül megalázó a helyzet, csak éppen úgy is magyarázható, hogy a doppingellenőrök keresték az álvizelet testbe épített forrását. A Vas Népe című szombathelyi napilap nyomán érzékelhető, hogy a helybéliek vevők az érzelmi közelítésmódra. Délelőtt egy pesti taxis - a közvélemény megtestesítője - a fülem hallatára mégis így összegezte a szórványosan csordogáló információkat: „A két olimpiai bajnok sáros.”

A magyar sportvezetők pedig össze-vissza beszélnek. Mindegy, hogy védik Annusékat, vagy a magányos tettes teóriáját erőltetik. Még nem jutottak el odáig, hogy közös válságkommunikációt dolgozzanak ki. A nyilvánosságot arra használják föl, hogy szúrjanak egyet a másikba. Bár sejthető, hogy két aranyérmes dobónk doppingolt, ám ezt még nem állíthatom. Azt viszont igen, hogy az athéni küldöttség vezetői nem készültek föl a kényes helyzetek kezelésére. Még nem biztos, hogy vaj van Fazekasék fején, de az már bizonyos, hogy kommunikációs szempontból Schmitt Pálék műkedvelők. 

Augusztus 29.

Pisitasak

Mire befejeződött az olimpia, elég sok minden kiderült a magyar doppingbotrányból. A meggyanúsított dobók és súlyemelők még védekeznek, de már csak utóvédharcot folytatnak. A felelősségre vont sportvezetők pedig csupán azt ismerik el, amit már nem lehet eltussolni. Lépésről lépésre adják föl a hadállásaikat. Az athéni tudósítók mind több részlettel szolgálnak, és itthon mozgásba lendült a bulvár-gépezet.

A szenzációhajhászással foglalkozó újságok és a kereskedelmi televíziók riporterei utánajártak a történteknek. Egyre több szombathelyi és tatai mozzanat tárul föl előttünk. Kezdem becsülni a bulvármentalitást, amelynek újságíró-hordozói nem állnak meg egy-egy politikai érdekből vagy lokálpatriotizmusból emelt akadálynál. Már nehezebb helyzetben van a szombathelyi sajtó. A Vas Népe főszerkesztője, Halmágyi Miklós értelmes újságíró. Bizonyára végiggondolta, hogy a Fazekas-, illetve az Annus-ügy milyen előnyökkel és hátrányokkal kecsegteti a szerkesztőséget. Ha bulváros volna a lap koncepciója, alighanem nekirontana a témának. Városszerte közismert jelenségről kéne lerántani a leplet, ez szakmailag nem jelenthet nehézséget.

Csakhogy a német tulajdonosok a családi lap-koncepciót szorgalmazzák, ebbe viszont nem férnek bele a pisilős-végbeles mozzanatok. Ráadásul nehéz volna szembe menni a fölhevült, sőt hevített helyi érzelmekkel. A városban kedvelik a népi hősöket, akik átverték az egész világot, milyen kár, hogy most meg rájuk szállt a sportvilág. Abban az újságban leplezik le legkevésbé a dopping-műhelyt, amelynek munkatársai talán a legtöbbet tudják a kokszolókról. A legbátrabb munkatársaktól - Török Tibortól és Szenkovits Pétertől - is csak annyira telik, hogy a sorok között enyje-bejnyéznek.

Másféle ellentmondás jellemzi a kereskedelmi televíziók műsorait. Rendszerint egy szívós szerkesztőnőt állítanak a témára, aki az internetről beszerzi a testbe operálható pisitasak rajzát, idézi a donnerwetterező világlapokat, elküldi a stábot Annus Adrián jáki háza elé. Mindent elvégez és elvégeztet, ami szükséges az oknyomozáshoz, csak éppen nem érti az egészet. Ezért aztán az újságíró-szakmailag hiteles riport sport-szakmailag hiteltelen. A szerkesztőnőről lerí, hogy messziről ugatja a témát. És ebből a szempontból mindegy, hogy a meggyanúsítottak mellé áll, vagy keresztre feszíti őket. Nem érzi az atlétikai és súlyemelő versenyek légkörét. Fogalma sincs a doppingolásra vállalkozók teljesítménykényszeréről. Munkájából hiányzik az empátia, amelynek révén a nyilvánosság megérthetné a magyar élsport képmutatását.

Szeptember 4.

Villámvoks

Tegnap délután a Magyar Olimpiai Bizottság állást foglalt a dopping-ügyben. Nesze semmi, fogd meg jól! Úgy határolta el magát Annuséktól, hogy nem vállalt felelősséget a történtekért. A sportminisztérium sem, persze. Az egymásra mutogatás után mindkét fél rájött, hogy közösen könnyebb elsimítani a botrányt, mint egymás ellenében. Megegyeznek az érdekeik. Néhány sportolót odavetnek a nyilvánosságnak, megbüntetik az atlétikai meg a súlyemelő szövetséget. Legközelebb majd jobban vigyáztok, irgum-burgum.

Mást aligha lehet várni olyan szervektől, amelyek a túlélésre játszanak. Rájuk nem haragszom, mert csak azt adták, ami a lényegük. Annál bosszantóbb a szakmám tutyi-mutyisága. Amióta befejeződött az olimpia, nem múlt el nap doppingról szóló sajtótájékoztató nélkül. Az újságírók nagy létszámban vonultak föl, hogy országgá kürtöljék a mellébeszélést. Fel sem ötlött bennük, hogy más dolguk is volna, mint a tudósítás. Ha a doppingolással vádoltak és a sportvezetők ennyire nem akarnak számot adni arról, hogy mi történt valójában, talán utána lehetne járni a részleteknek.

A súlyemelőket nem ismerem, de megismertem az atléták társadalmát. Ezernyi ellentét szabdalja, nem túl nehéz találni olyan embert, aki hajlandó volna lerántani a leplet. A Békés Megyei Hírlapban olvastam például, hogy egy Máté Gábor nevű diszkoszvető édesapja már évekkel ezelőtt kikelt Fazekasék „öntözéses” módszere ellen. Írt is az atlétikai szövetségnek, ahol a névvel vállalt levelet elfektették. A fia Amerikában tanul, az angolsága kitűnő. A papa most elhatárolja magát ama angolul írt névtelen levéltől, amely a doppingellenőrök figyelmét fölhívta a magyar dobóatléták üzelmeire. Mindazonáltal egy szál, amelyen egy oknyomozó riporter elindulhatna.

Az én szememben nagyobb bűn, hogy a magyar sportújságíróknak eszükbe sem jutott belenézni a Békés Megyei Hírlapba, az Annusék szűkebb pátriájában megjelenő Vas Népébe, mint úgy dönteni, hogy csupán azt adják tudtul a nyilvánosságnak, amit a sajtótájékoztatókon hallanak. A következmény szomorú. A megyei újságok rendre megszavaztatják az internetezőket, hogy vajon az elcsípett olimpikonok kokszoltak-e. A szerkesztőségenként százakat, olykor egy-kétezer olvasót mozgósító villámszavazások szerint a többség - úgy hatvan százalék - kételkedik a sportolók és a sportvezetők őszinteségében.

De milyen tények alapján foglaltak állást az elmarasztalt sportolók ellenében? Vagy a maradék negyven százalék milyen tények birtokában védi a pellengérre állítottakat? Milyen az a közvélemény, amely tények híján alakul ki?