Másokat is foglalkoztat Orbán Viktor kijelentése, miszerint „Az etnikai homogenitást meg kell őrizni.” Balla D. Károly ungvári költő tegnap a blogjában azt firtatta, vajon a kocsmázók bátorításnak veszik-e a magyar miniszterelnök szavait. Azzal nyugtatott bennünket, hogy az iszogató férfiak módosult tudatállapotban sem fognak zsidózni, cigányozni, migránsozni. Nem értik ugyanis a homogenitás kifejezést, sem az etnikai jelzőt.

Ebben a rovatban elég sokat foglalkoztam Orbán kommunikációjával, és az a benyomásom, hogy egyike ama keveseknek, aki szinte automatikusan lefordítja az idegen szavakat - miután használja őket. Minapi beszédében is ezt tette, és a jelzős szerkezethez fűzte, hogy „A túl nagy keveredés bajjal jár.” (Miniszterelnök.hu, 2017. február 28.) Bizonyára sok múlik a mértéken, bár a keveredés éppenséggel előnnyel is járhat. Hadd érzékeltessem egy példával.

A családunk egy határon túli faluból származik. Az Arany János miatt mostanában gyakran emlegetett hajdúváros, Nagyszalonta közelében található, Erdőhegy a neve, és túlnyomórészt magyarok lakják. Apámmal, amíg élt, minden halottak napján hazamentünk, és a nagyszüleim házából átsétáltunk a százméternyire lévő református temetőbe. Amíg ő gyomtól tisztogatta a téglalap alakú földhányást, a szülei és a nagyszülei sírját, járkáltam a fejfák között. Azt vettem észre, hogy a férfiak esetében tíz vezetéknévnél több nem fordul elő, a feleségek közül pedig soknak németes hangzású a vezetékneve.

Apám sejtette a választ, de a teljesebb magyarázatért elvitt a tiszteletes úrhoz. Az idős lelkész elmesélte, hogy elődje a XIX-XX. század fordulóján érkezett a gyülekezet élére. Feltűnt, hogy a faluban sok a debil gyerek. Rájött, hogy a befelé forduló helyi társadalmat átszőtték a rokoni házasságok, és a jelenség eltorzította a „gyermekáldást”. Hétvégi bálokat szervezett, ráadásul nemcsak a farsangi szezonban, hanem kora ősztől késő tavaszig is. A szomszédos, svábok lakta faluból pedig özönlöttek az eladó lányok. A nagyszüleim így ismerkedtek meg vagy száz évvel ezelőtt. A hagyomány azóta is éldegél.

Van egy másod unokatestvérem. Németország délnyugati csücskében telepedett le, néhány kilométernyire a svájci és a francia határtól. Az apja román, az anyja magyar, a szomszédos erdélyi faluból való feleségével románul beszélget. S mert elmulasztottam románul megtanulni, a férfirokon nejével annak anyanyelvén, németül szoktam szót váltani. A gyerekeik egészségesek.

Az Indexen olvastam róla ismertetést, amely fölkeltette az érdeklődésemet. A világhálón utána is néztem az eredetinek. Thelocal.no néven lehet hozzáférni, és a norvég portál tartalmából kisejlik, hogy talán sikerül megreformálni a digitális vitakultúrát.

Épeszű szerző nem vonja kétségbe a hozzászólók létjogosultságát. Abból sem csinál gondot magának, ha különböző okokból a kommentelők álnéven fejtik ki a véleményüket. Azokkal viszont bajunk van, akik az álnév rejtekéből lődözik indulatuk nyilait. Úgy-ahogy elviselhetőek, akik a digitális kocsmából áttévedtek a digitális kávéházba, és hívatlanul foglalnak helyet a törzsasztalunknál. Ők csak módosult tudatállapotban, zsigerből ítélkeznek. Ilyenkor úgy kell tennünk, mintha nem is léteznének. A bértrollok azonban levakarhatatlanok. Az a dolguk, hogy eltorzítsák a blogger mondandójáról kibontakozó vitát. Nemcsak a mi levesünkbe köpnek bele, hanem az értelmesen vitatkozó kommentelőkébe is. A norvég portál őket szűri meg.

Február közepe óta működtet egy rendszert, amely válaszokat kér a bekapcsolódásért cserébe. A potenciális hozzászólónak három olyan kérdésre kell felelnie, melyek a blog összefüggéseit firtatják. Ha nem válaszol helyesen, akkor kiderül róla, hogy nem is olvasta a bejegyzést, csak belekapott a címébe vagy az első sorába, ezért nem léphet be a digitális kávéházba. Az még nem tudható, hogy a legutóbbi három hét tapasztalatai nyomán visszaesett-é a The Local olvasottsága, és ami ebből következik, a hirdetési bevétele. Mindazonáltal az ötlet magyarországi alkalmazásán érdemes töprengeni.

Például az egyik bejegyzésemre (Miért nagyzol a miniszterelnök?) 17745-en kattintottak, és 45 hozzászóló fejtette ki az álláspontját Orbán Viktor etnikai homogenitást szorgalmazó kijelentéséről. Közülük az elmagyarosodott erdélyi örménységből érkezett Négyláb és a délvidéki magyar kisebbségből repatriált Vajdasági valóságos kisesszéket rögtönzött a megszenvedett családi tapasztalatok alapján. Egyikük a konzervatív értékrendszert képviselte, másikuk a liberálist, érvelésükben találtam megszívlelendő mozzanatokat. Megtiszteltetésnek vettem, hogy soraim adhattak okot a továbbgondolásra.

Jakab.gipsz hétszer szólt hozzá, és amikor a többi kommentelő figyelmeztette a helyesírási hibáira meg a zavaros nézeteire, még neki állt följebb. Ha nálunk is bevezetnék a norvég újítást, ő alighanem elvérezne a digitális kvízben.          

A Demokratikus Koalíció tisztújító kongresszusán a pártelnöknek tegnap olyan beszédet kellett mondania, amilyenre a vetélytársai képtelenek. Gyurcsány Ferenc helyzetét megkönnyítette, hogy a másik kettő után szólalt meg.

Botka László, az MSZP miniszterelnök-jelöltje állvány mögött eresztett gyökeret. Néha körülményesen olvasta a szöveget, lámpalázasan ismételgette a szavakat. Összehasonlításul: Orbán Viktor, a jelenlegi miniszterelnök a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara rendezvényén szintén állvány mögül szólította meg az ország népét. Alaposan kidolgozott vázlatba pillantgatott, bár gyakran kibeszélt az előre gyártott szövegből. Támadt is ebből bonyodalom, amidőn rögtönzött mondatát a megőrzendő etnikai homogenitásról megpróbálták utólag finomítani a beosztottjai.

Gyurcsány Ferencnek, a volt miniszterelnöknek is volt ugyan állványa, a vázlatba azonban csupán egyszer nézett bele. Máskülönben sétált. A munkatársai úgy alakították ki a pódiumot, hogy a posztóval borított „kifutó” kis híján a közönség közé nyúlt. Ezen állt a pártelnök egyik lábáról a másikra, mozdulatai olykor tánclépésre emlékeztettek. Közben „séróból” mondta a magáét. Produkciójával felülmúlta a másik két szónokot, különösen a szegedi polgármestert. S mert mindhárman háromnegyed órát szántak a beszédre, a följegyzett mondatok alapján sikerült kialakítani valamiféle sorrendet.

Botkától hat figyelemre méltó mondatot rögzítettem. Egyik sem gyanúsítható azzal, hogy közszájon forog, és szállóige lesz belőle. Orbántól tucatnyi ütős mondatra tellett. Akadt egy - „A pénznek nincs szaga, de a tulajdonosának van.” -, amelynek első fele Vespasianus császártól való, aki így nyugtatta meg környezetét az ókori Rómában, amidőn bevezette a vizeletadót: „Pecunia non olet.” Gyurcsány tizenöt mondattal vétette észre magát. A gondolatokat úgy ejtette ki, mintha épp akkor jutottak volna az eszébe. Szónoki teljesítményét csökkenti, hogy valószínűleg egyikből sem lesz kocsmában és kávéházban ismételgethető szállóige.

A legkésőbb megszólaló hatalomtechnikus lényegi mondandója ez volt: „A Demokratikus Koalíció megértette, hogy Botka László vezetésével az MSZP külön indul a választáson.” A DK úgy indul tehát szintén külön 2018-ban, hogy elnöke ügyesen tolta át a felelősséget a szocialisták térfelére. Gyurcsány tegnap a Botkával folytatott vetélkedésben előnyre tett szert. Egy lépéssel közelebb került ahhoz, hogy jövőre a parlamenti ellenzék vezetője legyen.          

Néhány hete azt vettem észre, hogy ha felírok valamit a Facebook üzenőfalára, a megszokottnál nagyobb betűkkel rajzolódik ki a számítógép képernyőjén. Ha viszont a küldés gombra kattintok, a betűsor hajlamos visszakicsinyülni. Y generációs tanítványom elmagyarázta, hogy Zuckerberg úr új szolgáltatást vezetett be. Amennyiben takarékoskodunk a karakterekkel, nagyobb betűkhöz jutunk. Erre találtam ki azt a játékot, amelyről most beszámolok.

Idestova három évtizede foglalkozom az úgynevezett szállóigékkel. Vagyis az ütős mondatokkal, amelyek általában ismert személy nevéhez fűződnek, és kocsmapultoknál meg kávéházi törzsasztaloknál vita szokott kerekedni belőlük. Akik hozzászólnak, elvesznek a szájról szájra terjedő mondatból, esetleg hozzá is tesznek, és addig-addig farigcsálják, amíg velősebb és szellemesebb lesz, mint eredetileg volt. Körülbelül negyven napja minden reggel fölteszek egy mondatot a közösségi oldalra, hogy 1100 digitális ismerősöm kifejthesse róla az álláspontját, és formálhasson rajta, ha szükségesnek tartja. Minden második gondolat átment a digitális kávéház szűrőjén, és nagybetűsnek találtatott. Íme, az eredmény, amelyet lám, együtt hoztunk össze.

Akkor élhettünk, de nem ugathattunk. Most ugathatunk, de nem élhetünk.

Akkor a politikusok abból éltek, hogy tartották a szájukat. Most abból, hogy jártatják.

Lovasnemzet vagyunk, mert a politikusaink szavakon lovagolnak.

A politikusok imádnak beszélni, de utálnak beszélgetni.

A politikus olyan vigéc, aki a reménnyel házal.

A politikusok annyira azonosulnak a köztulajdonnal, hogy a magukénak érzik.

Amerikában a gazdagok politizálnak, nálunk a politikusok gazdagodnak.

A magyar politikusok még a jót is rosszul csinálják.

A politikus is ember - amikor nem politikus.

Végre van pártom. Arról ismert, hogy nincsenek benne politikusok.

A demokrácia rákfenéje, hogy mindenkiből lehet politikus.

A politika javaslat a gondok elkendőzésére.

Vagy a politikából csinálunk sportot, vagy a sportból politikát.

A fiatal demokráciát fiatal demokraták veszélyeztetik.

Orbán olyan demokrata, aki vonzódik a diktatúrához.

A diktátor mindenkinél demokratábbnak képzeli magát.

Őfelsége ellenzéke jó pénzért érzi rosszul magát.

Az ellenzék árnyékkormányt is alakíthatna, ha már árnyéka önmagának.

Szegény MSZP-t az Ági is húzza.

Föld alá szorult a baloldali sajtó, el is neveztem szanyizdatnak.

A legutolsó mondatot holnap reggel tenném föl az üzenőfalra, addig is várom a társszerzők javaslatait.   

Orbán Viktor minapi beszédéből egy mondat vágta ki a biztosítékot. Kezdték is magyarázni a beosztottjai, hogy voltaképpen mit mondott. Nem azt, hogy „Az etnikai homogenitást meg kell őrizni.”, hanem hogy A kulturális homogenitást meg kell őrizni. Az utóbbi gondolatot azért nem tettem idézőjelbe, mert a videofelvétel tanúsága szerint nem hangzott el. Némi purparlé után a miniszterelnökségi sajtóiroda vezetője elnézést kért, és a „szó szerinti leiratban” a kulturális jelzőt visszajavította etnikaira.

Akik zokon vették a kormányfő nacionalista megnyilvánulását, tévednek abban, hogy antiszemita húrokat pengetett volna. A Magyar Kereskedelmi- és Iparkamarában a neveik alapján a „bunyevácoktól a svábokig” minősítette a meghívottakat, akiket azonban a magyar nemzetbe sorolt. Okfejtése a „migránsok” ellen irányult, akiknek vallását és kultúráját veszélyesnek vélte a kereszténységre és az európai kultúrára (az utóbbiba beleértette a nem keresztényeket is, akikkel a magyarság évszázadok óta él együtt).

Orbán alighanem megemésztette Auschwitz tanulságát, de van egy másik tanulság is, amely meg sem érintette. Előadásán végighúzódott a vezérfonál, hogy nem vagyunk ugyan nagy nép, de a Kárpát-medencében mi számítunk nagynak, „függetlenül attól, hogy most éppen össze vagyunk zsugorodva”. Ez bizony az a szemlélet, amelyet a történészek szupremáciának neveznek; a latin szó felsőséget, felsőbbrendűséget, vezető szerepet jelent. Az uralkodó szemlélet döntötte romba a történelmi Magyarországot, és torkollott a trianoni csonkításba. Talán nem kéne föléleszteni azzal, hogy miniszterelnökünk harminckétszer használta a magyar jelzőt egy nem túl hosszú beszédben, körülbelül percenként egyet az „etnikai homogenitás és a kulturális egyneműség” jegyében.

Obsitos szerkesztőként pedig az a benyomásom, hogy nem ártana, ha a kormányzati kommunikációért felelősek hamisítás helyett pontosítanák a főnökük szavait. Miközben Orbán Viktor fölényünket vágyta vissza a Kárpát-medencében, ezt találta mondani: „Nagyon fontos az is, hogy a nagyság iránti vágy ne tűnjön el Magyarországból. Az olimpia ebből a szempontból is egy bordatöréssel ér föl.” Csillagot biggyesztenék ide, és lábjegyzetben fejteném ki, hogy a rögtönzés hevében pontatlanul fogalmazott a szónok. A nagyság iránti vágy szempontjából nem az olimpia ér fel egy bordatöréssel, hanem az, hogy 266 ezer aláírás miatt Budapest önkormányzatának vissza kell vonnia az olimpiai pályázatot.       

Most, hogy lezárult az olimpia ránk vonatkozó fejezete, érdemes visszatérni egy feledésbe merült mozzanatra. A kormányzati értelmezésekben feltűnt egy közös elem, amelyet a Fidesz-közeli személyiségek a maguk szellemi szintjén cifráztak. Úgy foglalható össze, hogy a budapesti olimpia eszméje akár győzhetett is volna, az a fránya ellenzék azonban hátba szúrta a magyar fővárosban megrendezendő sportesemény elkötelezett híveit.

Volt, aki csupán a hátba szúrásról értekezett, mint a parlamenti frakcióvezető Kósa Lajos. Olyan is akadt, aki az „utolsó tőrdöfést” emlegette, mint a kormánybiztos Fürjes Balázs. Az is elhangzott, hogy Varsó hátba döfte Budapestet, amidőn lakossága a lengyel-magyar barátság helyett inkább a párizsi olimpiát szorgalmazta. Az érvelés ismerős annak, aki történelmet tanult az egyetemen, és tanított különböző iskolákban. Már akkor kezdtem gyanakodni, amikor Kósa úr az ATV stúdiójában kétszer is hivatkozott Thomas Bachra. Mondván, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke szerint Budapestet egy pártosodásra készülő szervezet „jól hátba szúrta”, aztán pedig kifejtette, hogy a NOB német elnöke szerint az aláírásgyűjtő akció „ürügy volt az olimpia hátba szúrására”.

Hja, ha Bach úr mondta, akkor az más. Művelt német lévén bizonyára ama tőrdöfés-toposzból indult ki, melynek idestova százéves hagyománya van. Az elvesztett első világháború után a nyilvánosság német nyelvű fórumain a vereség okait firtatták, és két főkatona, Hindenburg tábornagy és a volt vezérkari főnöke, Ludendorff tábornok előállt a Dolchstoss-legendával. Vagyis hogy a német hadsereg még jó erőben érte meg 1918 őszét, a hátországban azonban defetista agitátorok (zsidó és egyéb hazaárulók) hátba döfték a végső erőkifejtésre készülő nemzetet. Magát a műveletet Hindenburg így fogalmazta meg egy parlamenti vizsgálóbizottság előtt: „von hinten erdolcht”. (Az erdolchen azt jelenti, hogy ledöfni, szúrni, a die Erdolchung meg azt, hogy leszúrás, mégpedig tőrrel.) A felelősségelhárító kijelentésből óriási sajtóvita kerekedett, amely 1925-ben bírósági perré terebélyesedett.

Aztán megnéztem Bach úr nyilatkozatát, amelyben a tőrrel való hátba szúrásnak nyoma sincs. A jelek szerint azonban valaki úgy vélte a kormányzati boszorkánykonyhában, hogy a német szellemi életben közismert tőrdöfés-legendával indokolni lehetne a budapesti olimpiai pályázat visszavonását. Elvégre defetista agitátorok nálunk is vannak, ugyebár.          

Tegnap este arra kaptam föl a fejem, hogy egy csöndesen csordogáló tévéinterjúban Gréczy Zsolt ezt mondta: „Hiába hablatyol Orbán.” A Demokratikus Koalíció szóvivőjét még újságíró korából ismerem. Akkoriban korrekt szerkesztőnek és kulturáltan fogalmazó értelmiséginek hatott. Elismerem, hogy politikusként mindössze tíz-tizenkét perce van a nyilvános megszólalásra. Azt is, hogy ilyenkor nem árnyaltan, hanem egyértelműen kell fogalmazni, ettől azonban még megfogalmazható a kérdés: hogyan is állunk a miniszterelnöki tevékenység megítélésével?

Száz évvel ezelőtt élt egy Ady Endre nevű publicista, aki mellékesen verseket is írt. Közírói tevékenységén végigvonul a többszörös miniszterelnök, egy bihari községből a fővárosba elszármazott gróf elleni küzdelem. Tisza Istvánt következetesen „geszti bolondnak” nevezte. A múlt század húszas éveiben egy másik publicista, aki mellékesen színdarabokat és regényeket is írt, rendszeresen megcsipkedte gróf Bethlen Istvánt, bár Zsolt Béla eposzi jelzőt nem talált a korabeli miniszterelnöknek. 1994-ben szintén miniszterelnök lett Horn Gyula, akiről hetente emlékezett meg nem éppen a legszebb szavakkal a Délmagyarország publicistája. Bonni nagykövetünk tiltakozott is a szegedi újság akkori német tulajdonosánál, aki vizsgálatot indított, amely arra jutott, hogy Zelei Miklós a közölhetőség határain belül maradt.

Sajtótörténeti alapon tehát nehéz megítélni a jelenlegi miniszterelnöknek tulajdonított hablatyolást. Ezért néztem rokon értelmű szavak után, és a hablatyol szinonimájaként ezeket találtam: dumál, gajdol, hadovál, karattyol, kotyog, linkel, locsog, papol, pofázik, povedál, sóderol, süketel, szövegel, vakerál. Azt jelentik, hogy valaki össze-vissza beszél. Márpedig a miniszterelnök tegnap, a Magyar Kereskedelmi- és Iparkamarában, hazai üzletemberek előtt kristálytisztán fogalmazta meg, hogy „Az etnikai homogenitást meg kell tartani.” A gyöngébbek kedvéért mindjárt le is fordította közös anyanyelvünkre: „Az ország működtetéséhez szükséges munkát a vécépucolástól az atomtudósokig nekünk kell elvégezni.”

Noha okfejtése méltatlan egy XXI. századi politikushoz, a szavait goromba igével értelmező Gréczy Zsoltnál pontosabban fogalmazott egy másik újságíró. Föld S. Péter abszurditásig fokozta Orbán Viktor álláspontját, amidőn szellemes apróhirdetést tett föl a közösségi oldal üzenőfalára: „Etnikailag heterogén családfámat ráfizetéssel homogénre cserélném.”          

Közeledik március 15-e, amikor a Pilvax-kávéházban átadják a Szabad Sajtó-díjakat. A Wikipédia azt írja, hogy 1994-ben alapították, és azóta sok újságíró kapta meg a kitüntetést. Csakhogy a digitális szócikk szerkesztői hangsúlyozzák: hiányos a felsorolás, és egészítsük ki. Rajtam nem múlik.

A Szabad Sajtó Alapítvány-kuratórium hajdani elnöke, Földes György történész azt találta ki, hogy a fővároson túl működtetett médiumok egy-egy munkatársa is legyen a díjazottak között. Az egyik évben magyarországi, a másikban határon túli magyar újságíró vette át a kitüntetést. A Budapesten túl és a határtól innen dolgozók közül megkapta például a győri Horváth Sándor és a debreceni Porcsin Zsolt. De ha már a szerkesztők felszólítottak bennünket a kiegészítésre, hozzájuk sorolnám még a szolnoki Teleki Józsefet 2004-ből és a nyíregyházi Marik Sándort 2006-ból.

Az a benyomásom, hogy a döntnökök idén nem mehetnek el szó nélkül a tavaly őszi események mellett. A kormány átrendezte a vidéki médiapiacot, és a hozzá kötődő új tulajdonosok megszabadultak néhány olyan újságírótól, akik megérdemelnék a Szabad Sajtó-díjat. Azon tűnődöm, hogy mi volna, ha két hét múlva kivételesen egy-egy határon túli és vidéki egyszerre vehetné át a kitüntetést. Hadd említsek meg néhány véleményformálót, akik a megyéjükön kívül kevésbé ismertek, tevékenységük azonban megérett az elismerésre. Nem mindegyiket fosztották meg a munkájától, mindazonáltal azért távolították el őket, hogy a példájuk óvatosságra intse azokat, akik még mondják a magukét.

Érdemes volna a díjazásnál figyelembe venni a pécsi Babos Attilát, a szegedi Bakos Andrást, a nagykőrösi Borzák Tibort, a miskolci Bujdos Attilát, a kaposvári Czene Attilát, a siófoki Fónai Imrét, a váci Furucz Zoltánt, a szegedi Hollósi Zsoltot, a székesfehérvári Klecska Ernőt, a kiskunhalasi Kohout Zoltánt, a pécsi Nimmerfroh Ferencet, a dunaújvárosi Pekarek Jánost, a kecskeméti Rajnai Attilát, a debreceni Ratalics Lászlót, a győri Sudár Ágnest, az egri Szilvás Istvánt, a szegedi Tanács Istvánt, a székesfehérvári Tribolt Lajost és a kaposvári Vas Andrást.

Ha az MSZP közeli Szabad Sajtó Alapítványt esetleg zavarná, hogy az említettek között akadnak olyan publicisták, akik szóvá tették az ellenzéki pártok tehetetlenségét is, gondoljanak az erkölcsi kötelezettségükre. Arra, hogy pártjuk annak idején a megyei napilapok eladásából hozta létre a Szabad Sajtó (és a József Attila) Alapítványt.    

A labdarúgó bajnokság legutóbbi fordulóját így összegezte Hegyi Iván, a Népszava szakírója: „Megannyi ’ics’ ragozta a semmit.” A Népszabadság megszüntetett szerkesztőségéből átigazolt sportújságíró utalt ezzel a délszláv focistákra, akik százszámra keresik nálunk a kalácsra valót.

Ha a diákkori barátom itthon marad, személyesen ellenőrizhettük volna a szellemes, kesernyés kijelentés igazságtartalmát. De új országot választott magának, és legföljebb a képernyőn kísérheti figyelemmel a bajnoki mérkőzéseket. Együtt jártunk a debreceni egyetemre, onnan való ragaszkodásunk a Loki becenevű csapathoz, amely a közelmúltban nyert néhány bajnokságot az NB I-ben. Elkísértük Vácra, Fehérvárra, Győrbe, talán még Kecskeméten is voltunk. Ezért küldtem ímélt a repatriált barátnak, hogy ha itthon volna, most kiugorhatnánk Kispestre, a Bozsikról elnevezett stadionba. A meccs után pedig beülhetnénk a vasúti sorompó melletti kiskocsmába, ahol állítólag Puskás fröccsözött.

Partner híján inkább a televízió elé ültem, és elborzadtam a látványtól. A zöldellő helyett sárgás füvű pálya körül mintegy kétezren álldogáltak (a Nemzeti Sport szerint 2019-en). Az elhanyagolt pályán focisták baktattak, cammogtak, kutyagoltak, poroszkáltak, bágyadt napsütésben mímelték a Barca tili-toli játékát ötször alacsonyabb fokozatban. Másnap (tegnap) azt olvastam a sport-napilapban, hogy a két tudósító négyest adott a színvonalra. Reális jegy, ha a tízes a legjobb osztályzat. Mellesleg az egyik tudósítót tanítottam.

Békési fiú, a papája neves focista volt. A nyíregyházi főiskolán megszerzett kommunikációs diploma után azt javasoltam neki, hogy iratkozzon be a Komlósi-akadémiára, ha már odavan a sportújságírásért. Bejött a számítása, mert néhány éve együtt kaptunk kitüntetést a MÚOSZ-ban, ő a junior, én a senior kategóriában. Igazán nem tehet arról, hogy ezúttal ilyen neveket kellett leírnia: Braniszlav Danilovics, Patrick Ikenne-King, Kadima Kabangut, Davide Lanzafame, Leonel Pontes és Marco Rossi (az utóbbi kettő edző a DVSC-nél, illetve a Honvédnél). A cserékkel együtt 28 játékos lépett pályára, közülük minden második külföldről érkezett - hat volt az ics. A vendéglátók 1:0-ra győztek, és borzalmas játékkal álltak a tabella élére. Csapatunk, a Loki pillanatnyilag az utolsó előtti.

Élménybeszámolóm hitelességét gyöngíti, hogy barátom a háromezer kilométernyi távolságból is többet látott a mérkőzésből. Ő ugyanis végignézte, talán azért, mert még reménykedik.    

A momentumosok megnyilvánulásaiban mindig találok továbbgondolásra késztető mondatokat. A Vasárnapi Hírek tegnap számában például megszólalt az alelnökük, Orosz Anna ezt fejtegette: „A civil világban az emberek azért adnak pénzt, hogy valaki helyettük csináljon meg valamit, amit ők nagyon szeretnének.” Ha nem a civileket hozta volna szóba, azt állítanám, hogy kristálytisztán fogalmazta meg a képviseleti demokrácia lényegét, a választópolgárok és a politikusok viszontagságos kapcsolatát. Így azonban ama meghatározás ugrik be, mely Konrád György nevéhez fűződik: „A civil azt jelenti, hogy polgár.” (atv.hu, 2017. január 16.)

Ha a civil világ szókapcsolatban a jelzőt behelyettesítjük a polgárival, kirajzolódik előttünk az a felfogás, amely ellenszenves a jelenlegi hatalom számára. Orbánék ugyanis nem a Momentum jelentkezésekor ütköztek először a civil-polgári világgal. A miniszterelnök olyan családba született, amely számomra ismerős. Majd’ minden férfirokonom kitanult egy szakmát, mellette azonban földet is művelt, ha máshol nem, a ház mögötti kertben. Kalákában építette föl a házát, saját kezűleg vágta le a disznót, anyai nagyapám pedig még a kosárfonáshoz is konyított. Falusi rokonaim nem szívesen adtak pénzt arra, amit maguk is megcsinálhattak.

E mentalitást a szükség hozta létre, mert évszázadokig nem is nagyon volt pénzük arra, hogy mesteremberek szakszerű szolgáltatásait vegyék igénybe. Nem is jött létre nálunk a polgárság. Az ezermesterek sorai közül olyan miniszterelnök került elő, aki kerítést húz az ország határán, és arra ösztökél bennünket, hogy mindent magunk végezzünk el a ház körül, és ne lássunk tovább az orrunknál. Többször meg is fogalmazta, hogy ha el is viseli, inkább csak fejőstehénnek tartja a polgárokat: „Azok fizessenek, akik igénybe veszik a szolgáltatásokat.” (Magyar Rádió, 2015. január 9.) Vagyis mi fizessük az Európai Unió legmagasabb áfáját, akik a hivatásunk gyakorlása révén próbálunk annyit keresni, hogy mások is megélhessenek belőlünk.  

Bea hetenként egyszer levágja a szakállam, és amikor jónak látja, kérdezés nélkül is megigazítja a frizurámat. Ildikó kéthetente levágja a körmöm. Laci havonta levakarja lábfejemről a bőrkeményedéseket. Zsófi hetente nyújtja az ízületeimet, hogy ne tokosodjanak be. Győző doktor rendben tartja a fogsoromat. Bandi, a hajdani atlétatárs pedig pontosan tudta, hol az a pont a derekamban, amelyből kidömöckölhető a sportsérülés. Meghalt. Nem tud valaki egy masszőrt, aki helyettesítené?