Egy rokonszenves kommentelő ma reggel 9.35-kor megszólított. Azt írta, hogy nyilván nem először tévesztettek össze az azonos nevű pályatárssal, aki a szülővárosának nevével különbözteti meg magát tőlem. Nem érti, miért kaptam föl a fejvizet.

A pályatárs akkor született, amikor átvettem a diplomát. A szakmánkban pedig van egy íratlan szabály, miszerint a fiatalabb névtárs egy betűvel vagy más módon különbözteti meg magát, nehogy összetévesszék őket. A pálya- és névtárs jobboldali értékrendű, és halad előre a kormánypárti sajtóban, én baloldali, és túl vagyok a zeniten. Kölcsönösen hagyjuk békén egymást, remélem, ezután is így lesz. Ettől azonban még akadnak, akik olykor összetévesztenek bennünket.

Tegnap például egy kommentelő a tévedésre épített egy politikai minősítést, amely a BTK szerint megfelel a rágalomnak, és érte sérelmi díj igényelhető. Egyelőre csak a figyelmeztetésig jutottam el, ő azonban nem kért elnézést, Majd néhány óra múlva, mintha mi sem történt volna, visszatért a vitafórumra. Ekkor tanácsoltam el. Más álnéven jelentkezett be, és számon kérte rajtam a törlést. Ismét hibázott, az álnévhez fűzött e-mail címéről ugyanis kiderült, hogy valódi vezeték- és keresztnevet tartalmaz.

Az illető be is mutatkozott az egyik közösségi oldalon. Ugyanahhoz a nemzedékhez tartozunk, hajdan honvédségi alkalmazott volt, és van hat közös ismerősünk is. Elképzelem a helyzetet, amidőn drónt működtetett, és tévedésből nem azt a falut bombázta, melyet parancsoltak neki, hanem egy másikat, mert elértette a nevet. Másnap mégis a szolgálati számítógép elé ült, és mintha mi sem történt volna, kezébe vette a botkormányt. Ő számomra a troll, egy digitális szakember megfogalmazása szerint „a fórumok hőzöngője”.

A kommentelők között megkülönböztetem az arctalanokat és az arcátlanokat. Az arctalanoknak bizonyára okuk van arra, hogy ne mutatkozzanak be a nyilvánosság fórumain. Az arcátlanok viszont olyan kocsmázók, akik áttévedtek a digitális kávéházba, találtak egy üres széket a törzsasztalnál, és beleböfögnek a polgárok beszélgetésébe. A rokonszenves hozzászólót nem sorolom a trollok közé, és kérdésére az a válasz, hogy néhány hónapja kétségkívül volt egy hasonló esetem. Azt illetőt szintén figyelmeztettem, hogy összetévesztett a pályatárssal, ő pedig nyilvánosan kért elnézést, ami persze könnyebben megy álnéven. Majd kedvesen hozzáfűzte: „Igazad van, de azért a qrva anyád.”      

A hét közéleti eseménye volt egy vita. Egyetemisták eresztettek össze két politikust, Novák Katalint a Fideszből és Bangóné Borbély Ildikót az MSZP-ből. Mindegyik tudósításból a családokkal foglalkozó államtitkár győzelmét olvastam ki. A Népszava például, amelynek legalábbis elvileg az ellenzéki politikus pártját kellett volna fognia, ezt írta: „A szócsata több fordulata nagy derültséget keltett a többségében fiatal jogászhallgatókból álló közönségben - az államtitkár javára.” (2019. március 27.)

Novák Katalin (42 éves) közgazdasági és jogi diplomára tett szert. Évekig élt külföldön, beszél franciául, németül, angolul és spanyolul. Bangóné (47 éves) óvónő, Wikipédia-szócikkében sejtelmesen utal arra, hogy végzett valami gazdasági vezetőknek szánt tanfolyamot, és jelentkezett egyetemre is. Az idegen nyelvek iránti érdeklődésnek nincs nyoma, anyanyelvében pedig az ly-nal vívott reménytelen küzdelmét e rovatban már értelmeztem. A két politikus asszony egyetlen közös pontja, hogy egyaránt három gyermeket nevelnek.

Bangóné akkor is vesztett volna, ha az utókor egyszer esetleg neki ad majd igazat a családoknak felkínált kormányzati kedvezmények ügyében. Nincsenek egy súlycsoportban, ő ezzel a felkészültséggel nem győzhet le egy profi, jól felkészült és alaposan felkészített politikust. Feszengve nézem és hallgatom, miközben rendszeresen bakot lő a nyilvánosság fórumain. Érdekel azonban a jelenség, amely érzelmi politizálásnak nevezhető. Pártjában mindig voltak bangónék, ők kölcsönöztek mozgalmi jelleget az MSZP-nek. Ilyen most a nádudvari-kabai óvónő, illetve az edelényi vegyipari szakmunkás, Komjáthi Imre.

Az utóbbi azért figyelemre méltó, mert úgy öltözik, ahogy kényelmesen érzi magát, és úgy beszél, ahogy jól esik neki. Rokonszenves autodidakta, aki nem lép túl az illetékességi körén. Öltözékével, hanghordozásával és viselkedésével behozza a munkavállalók világát a nyilvánosság fórumaira. Bangóné menő frizurát csináltatott, és úgy öltözik, mint a belvárosi üzletasszonyok meg az újságírónők. Ráadásul furcsa szavak csúsznak ki a száján. Nemrégiben például, egy stúdióbeszélgetés csúcspontján a vitatott gondolatot vissza akarta helyezni a szöveg-összefüggésbe, de a kontextus helyett nexust talált mondani.

Sok kis hibával beszéli és írja a magyart, ami nem volna feltűnő, ha magánemberként nyilvánulna meg. Csakhogy egyre kínosabban szerepel, miközben egy ellenzéki pártot képvisel - önmagából kivetkőzve.  

A Független Hírügynökség filléres gondokkal küszködik. Legtöbb munkatársa már szakított vele, és várja, hogy a tulajdonos kifizesse. Hetek óta Szele Tamás tartja fenn a látszatot, méghozzá színvonalasan. Delente kér egy kávét a pincértől, és a képzeletbeli kávéházban mesélni kezd nekünk, a digitális törzsasztalnál üldögélőknek. Legutóbb arról mesélt, hogy 2006. szeptember 18-án, hétfőn este miként kerülhetett a Hír TV közvetítő kocsija a Magyar Televízió székháza elé.

Ama változatot pedzegette, hogy Hír TV 48 órával korábban, vagyis még az őszödi beszéd vasárnap délutáni kiszivárogtatása előtt értesítette a külföldi tévéket, hogy izgalmas esemény ígérkezik hétfőn estére, és ha igényt tartanak a szolgálatára, akkor készen áll a közvetítésre. Ezzel a cikkíró azt sugallta, hogy az ellenzéki Fideszhez közel álló szerkesztőség a Gyurcsány-kormány ellen ügyesen megszervezett akciósorozat szerves része volt. Becsületére válik, hogy másnap megszólaltatta a Hír TV hajdani gyártási igazgatóját, aki szerint a magyarázat sokkal prózaibb. Két közvetítő kocsijuk állt a Parlament előtt, és amikor kiderült, hogy a tüntetők átvonulnak az MTV közeli székházához, az egyik kocsit oda irányították.

Ez nem igazán magyarázat a Fideszt kárhoztató teóriára, mindazonáltal Szele Tamás megtette azt, amit ilyenkor egy újságíró megtehet. Felvázolt egy lehetőséget, majd helyt adott az ezzel ellentétes érvelésnek is. Nos, azokban a zaklatott napokban létezett már a Médianapló, és azon melegében két bejegyzést is szenteltem a történteknek. Talán nem lesz érdektelen, hogy miként láttam 2006 őszén a lehetséges összefüggéseket.      

Másnapi bejegyzés: A tűz közelében

A tegnap este szégyenfolt a Magyar Televízió történetében. Tüntetők ostromolták meg az épületét, és a közszolgálati intézmény elfelejtett élni a kínálkozó szakmai lehetőséggel. Este tízkor kezdődött Baló György műsora, amelyben Juhász Ferencet, az MSZP ügyvezető alelnöke és Navracsics Tibor, a Fidesz parlamenti frakcióvezetője vitatkozott. Még most is huzakodnának, ha a műsorvezető nem jegyezte volna meg, hogy az épület bejáratánál tüntetők gyülekeznek.

Aztán láthattuk a Kultúrház megismételt adását, hallottunk híreket (benne egy-két bejátszás a székház ostromáról), majd egy amerikai sorozat harmadik része tűnt föl. A hírigazgató ugyanis hazaküldte az embereit, mondván: ne lábatlankodjanak ott, miközben a tüntetők kintről döngetik az ajtót. A rendőrök könnygázt fújtak a támadókra, a támadók köveket dobáltak a rendőrökre, itt is, ott is sebesülteket vittek el a mentősök. Ezt azonban csupán a többi televízióból tudhattuk meg. A Hír TV például hajnali háromig kísérte figyelemmel az eseményeket.

Amit láttunk tehát, az része a Magyar Televízió történetének, de hiányzott a Magyar Televízió képernyőjéről. Vajon miért? Nem fogadható el az a magyarázat, hogy érvényben van egy elnöki utasítás, miszerint a kormány ellenőrzése alatt álló tévé nem közvetítheti kormányellenes tüntetők megmozdulásait. Elvégre a közszolgálati televíziónak épp az a dolga, hogy tájékoztasson arról, ami érdekli az ország népét. Lehetséges persze másik magyarázat is. Az, hogy a köztévések nem ismerték föl a történtek jelentőségét. Erről jut eszembe a világhírű riporter, Egon Erwin Kisch anekdotája.

Újdondász korában a főnöke elküldte a prágai külvárosba, hogy hozzon anyagot az öregek otthonából. Lógó orral állított be a szerkesztőségbe, mert félúton rendőrök szállították le a villamosról, a közelben ugyanis kigyulladt egy malom, A rovatvezető epeömlést kapott, hisz’ pályakezdő munkatársa elsőként tudósíthatott volna a szenzációról. A Magyar Televízió munkatársainak nem is kellett volna félúton visszafordulniuk. Elég lett volna, ha kinéznek az ablakon.       

Harmadnapi bejegyzés: Balhé a szomszédban

Az újságok minden információt megosztottak velünk, amit megtudtak a hétfő esti és kedd hajnali eseményekről. Ez akkor is elismerésre méltó, ha közben lemaradtak arról, ami keddről szerdára virradóra a Köztársaság téren, a Rákóczi úton és a Blaha Lujza téren ment végbe. Hja, ez a nyomtatott sajtó keresztje, a lapzártával megvert újságírók sosem előzhetik meg az elektronikus sajtó munkatársait.

Az újságokból az is kiderült, hogy sokan orrolnak a Hír TV-re, mert a riportere, Császár Attila az MTV-t megostromló tüntetőknek szurkolt. Kuncze Gábor, az SZDSZ elnöke nem is áll szóba a Hír TV munkatársaival, Rudi Zoltán, a Magyar Televízió elnöke pedig a székház épületéből kiutasította őket. Igen ám, csakhogy ez a fránya tévé volt az egyedüli, amely végig tudósított a szégyenteljes eseményekről. A konkurens hazai csatornák és a külföldi televíziók is az ő képeit vették át, mert közvetítő kocsijuk a Parlament előtt rekedt. De ki gátolta őket abban, hogy a Szabadság térre, az MTV székházához is irányítsanak egy-egy közvetítő kocsit?

Talán nem elemezték a politikai helyzetet? Talán nem gondoltak arra, hogy akik a Parlament előtt tüntetnek a kormány ellen, esetleg átmennek az állami televízió kétpercnyire lévő székházához? Vajon miért csak a Hír TV számított arra, hogy balhé lesz a szomszédban? Erről is olvastam magyarázatot: az őszödi kazettát állítólag Orbánék tulajdonították el. Nem is zárnám ki ezt a lehetőséget, az viszont túlzásnak hat, hogy a Fideszhez kétségkívül közel álló médium előre tudott volna a tüntetők székház-romboló szándékáról. A rejtélyre van szakmaibb magyarázat is.

A Hír TV szakosodott az információkra. Munkatársait arra képezte ki, hogy feltalálják magukat a rendkívüli helyzetekben. Ezt rajta kívül még az InfoRádió munkatársai gyakorolják. Figyelemre méltó, hogy mindkét médium Orbán Viktorhoz kötődik, a tévé szorosabban, a rádió lazábban. A szociálliberális oldal 2002 közepe óta van hatalmon. Vajon ki vagy mi akadályozta meg abban, hogy az azóta eltelt több mint négy év alatt létrehozzon egy hírkezelésre szakosodott médiumot? Mondjuk, olyan hírtévét, amely ellensúlyozza a Hír TV elfogultságát?

Friss Róbertről nemrégiben azt írtam, hogy mértékadó publicista. Tapasztalt újságíró, kiforrott világlátással és stílussal. Vele még vitatkozni is megtiszteltetés. A Népszava mai számában például az ügyeletes szenzációról fejtette ki az álláspontját, és okfejtése nem is annyira vitára, mint inkább továbbgondolásra késztet.

A PestiSrácok.hu ama munkatársáról tűnődik, „aki kezdetektől elmerült a Czeglédy-ügy tálalásában, talán mert megunta az újságírást, vagy inkább mert semmit sem ért a média hivatásából”. Az összetett mondat folytatását úgy foglalom össze, hogy a neves publicistát zavarja az illető hölgy magatartása. Nem elég, hogy kiadta  informátorát a nyomozó hatóságnak, még egy legfőbb ügyészhez írt levélben is nógatja, sürgeti, unszolja a totojázó Polt Pétert, hogy a szombathelyi ügyvéd-politikus elleni eljárásban bontassa ki beosztottjaival a baloldalhoz vezető szálakat. .

Kétségkívül nem szép, hogy a kormánypárti portál munkatársa efféle cselekedetekre ragadtatta magát. Megértem az ügyeletes szenzációról tűnődő publicista felháborodását, mégis az a benyomásom, hogy az ifjú hölgy nem unta meg az újságírást, és érti a média hivatását. Csakhogy gyökeresen másféle újságírást művel, és merőben másként képzeli a média hivatását. Robi is meg én is dolgoztunk a rendszerváltás előtti nyilvánosságban. A múlt század nyolcvanas éveiben találkoztunk olyan újságírókkal-szerkesztőkkel, akik frontharcosnak vélték magukat, és ha szükség volt rá, akár az informátoraikat is kiadták, sőt a legfőbb ügyésszel is leveleztek.

Az 1986-os sajtótörvény után azonban háttérbe szorultak, és olyan nemzedék került helyzetbe, melynek tagjai szakmai felkészültségük, idegen nyelvtudásuk és nyugati tapasztalataik alapján elfogadták az újságírás polgári demokráciában kikristályosodott erkölcsi kódexét. Legalábbis ebben a tekintetben túlléptek a nem baloldali és nem liberális kollégákon, akik közül sokan a frontharcos mentalitásban érzik jól magukat. (Vagy ha telik az életkorukból, megint elemükben vannak az ismét állampárti sajtóban.)

A fényképe alapján harmincas újságírónőt bizonyára megdorgálná a MÚOSZ etikai bizottsága - ha tagja volna a Magyar Újságírók Országos Szövetségének. Csakhogy ő olyan légkörben él és dolgozik, amelyben követelmény, hogy frontharcosként viselkedjen. S ha a pártérdek úgy kívánja, adja ki informátorát a nyomozó hatóságnak, és noszogassa a legfőbb ügyészt a gyűlölt politikai ellenfél levadászására.  

A vidéki sajtó magánosításáról írott bejegyzésem vitája most fejeződött be. A hozzászólók közül néhányan a privatizáció egyik mozzanatát firtatták. Tőlük függetlenül Fricz Tamás politológus így foglalta össze a folyamatot: „A posztkommunista MSZP az Axel Springernek adott el az 1990-es választások két fordulója között hét megyei lapot, s jutott ezzel nagy bevételhez, egyben átmentette a régi újságírókat az új rendszerbe.” (Magyar Nemzet, 2019.03.23.) A szerző társadalomtudományi felkészültségét nincs okom kétségbe vonni, sajtótörténeti kutatásokkal azonban nem foglalkozott. Véleménye a sajtóprivatizáció egyik jobboldali értelmezése.

Annyi igaz, hogy az első választási fordulóban kiderült, az MSZP nem számíthat győzelemre. Igyekezett hát megszabadulni ama újságoktól, amelyeket még nem értékesített. Azért keresett külföldi befektetőket, mert attól tartott, hogy a hazai érdeklődők mögött a győzelemre esélyes MDF rejlik. Ha a megyei lapokat szétosztja a külföldiek között, csak nem tűnik föl mindegyik fölött Antall József és Csurka István szelleme. Miért mégis, hogy a Springernek ajánlotta föl a legnagyobb falatot? Azért, mert a még facér napilapok múltjában volt egy bibi.

Mi van, ha a történelmi pártok bejelentkeznek értük? 1944/45-ben ugyanis a szocdemek, a kisgazdák, a parasztpártiak és a kereszténydemokraták alapították őket. E szerkesztőségek hiába egyesültek 1948/9-ben a kommunistákéival, a jogutódok (a Magyar Dolgozók Pártja, az MSZMP és az MSZP) csak a kezelési jogukat szerezték meg. Ezért a Springer nem a bizonytalan tulajdonviszonyú újságokat vette meg, hanem a szúette íróasztalokat, a lestrapált írógépeket, a kopott fogasokat és a poros függönyöket.

Az újságírók maradtak a szobában, és átszerződtek az új kiadóhivatalhoz. Így lett például a pécsi Dunántúli Naplóból Új Dunántúli Napló, a szolnoki Néplapból Új Néplap, a tatabányai Dolgozók Lapjából pedig 24 Óra. Az országgyűlés sajtóbizottsága később vitatta az ügyes trükköt, de jogszerűségét nem kezdhette ki. A német nyelvterületen konzervatív szellemiségű Springer így mentette át a régi újságírókat az új magyar sajtóba. E folyamatot egy másik politológus, Boros Bánk Levente világította meg: aki távol akarta tartani magát a rendszerváltás után szerinte kialakult véleménydiktatúrától, „az jószerével csak a megyei sajtóban találta meg a helyét”. (Origo.hu, 2019.03.14.)

Ő sem foglalkozott sajtótörténeti kutatásokkal, ettől azonban még ellentmondás van a két kormánypárti elemző álláspontja között. Ki oldja fel?    

Kunhalmi Ágnes szerint többen, mint rá. Tegnap este ezt találta mondani az ATV stúdiójában: „A magyar választók 52,3 százaléka a Fidesz ellen szavazott.” Az MSZP választmányi elnöke nem először pendítette meg a társadalmi többséget. Ezt is fejtegette: „2018. április 8-án a szavazók 52,3 százaléka nem a Fideszre szavazott.” (ATV, 2019. január 3.) Csakhogy az „ellen” és a „nem a Fideszre” korántsem ugyanazt jelenti.

Tavaly bejelentkezett néhány kamu párt, amelyeket ama kormányzati szándék hozott létre, hogy ne az ellenzéki pártokra voksoljanak a megtévesztett választópolgárok. Ráadásul itt van még a Munkáspárt is, amely a múltja miatt aligha nevezhető kamunak, elnöke, Thürmer Gyula mégis ezt mondta róla: „Nekünk semmi közünk nincs az ellenzéki pártokhoz.” (FüHü.hu, 2018. május 6.) Ha a Munkáspárt és a kamu pártok szavazóit is a Fidesz ellen voksolóknak véljük, akkor kijön 2997742, amely az április 8-án urnához járuló 5731821 szavazónak csakugyan az 52,3 százaléka.

Ebben az esetben viszont Kunhalmi Ágnes nem érvelhet azzal, amivel szokott, hogy voltak olyan pártok, amelyek megzavarták az országgyűlési választást. A hivatalos adatok alapján az ellenzéki pártok a következő eredményt érték el: Jobbik 19,06 százalék, MSZP-Párbeszéd (11,9), LMP (7.6), DK (5,38), Momentum (3,08), Magyar Kétfarkú Kutya Pártja (1,73), Együtt (0,66). Nálam 48,87 százalék jött ki. A Fidesz-KDNP-re adott 2824551 voks pedig 49,27 százalékot tesz ki. Igaz, hogy később a Kúria levont 4360 szabálytalan szavazatot, vagyis a kormánypártok 2820191 szavazata aránylik az ellenzéki pártok 2800293 voksához.

Bizonyára ezzel magyarázható, hogy a józanabb politikusok közül a volt MSZP-pártelnök Lendvai Ildikó ezt nyilatkozta: „Nem mi voltunk többen.” (ATV, 2018. április 10.) A szintén szocialista Harangozó Tamás megelégedett azzal, hogy „Az ország fele a változásra szavazott.” (ATV, 2018.május 31.) S hogy még teljesebb legyen a kép, a párbeszédes Karácsony Gergely miniszterelnök-jelölti felelőssége tudatában így vigasztalta a szavazókat: „Majdnem a többség.” (ATV, 2018. július 24.) Akadnak tehát ellenzéki politikusok, akik komolyan vették a hiteles számokat, és beérték a fele-felével. De van olyan is, aki még mindig a bűvös 52,3 százalékkal kampányol.

Majd’ elfelejtettem: azért is értelmetlen ellenzéki többségről beszélni, mert a tavaly áprilisban elszenvedett vereség oka épp az ellenzék széttöredezettsége volt.

Baló György utóéletében sajátos helyet foglal el Korbely György írása. Az Alföldi blog szerzője orosházi, és a számítástechnikával dúsított sajtó nézőpontjából értelmezte a tévés újságíró jelentékeny életművét. Nem csoda, ha kulturált kommentelőkre talált az Index digitális felületén. Közülük midnightcoder2 hozzászólása keltette föl a figyelmem. Médianaplós bejegyzéseimhez is gyakran szól hozzá, és bár más szemszögből látja a világot, sosem lépett túl a kulturáltság keretein. Gondolatain akkor is érdemes eltűnődni, ha vitára késztetnek.

Most ezt írta: „A baloldal a privatizélésből befolyt pénzből lényegében az egész írott sajtót felvásárolta. Most Orbánék tették ugyanezt, de volt kitől tanulniuk az irányított sajtószabadságot.” Igen ám, csakhogy a baloldal nem vásárolta fel a sajtót, hanem eladta. Külföldi, leginkább német befektetőknek, akik például a megyei sajtóért pénzt adtak az MSZP-nek. A szocialisták akkori pénztárnoka szerint 900 millió forintot, ami 1990-ben nagy pénz volt. Fabriczki András azt is elmondta egy interjúban, amelyet volt szerencsém elkészíteni vele, hogy eme összegre azért volt szükség, mert az MSZP rengeteg ingatlant örökölt az MSZMP-től, de nem volt miből utalni a pártirodák rezsijét és a pártalkalmazottak fizetését.

 Azt már én fűzöm hozzá, hogy a 900 milliót négy részre osztotta. Az infrastruktúra  napi működtetésén kívül kistafírozta belőle a Szabad Sajtó Alapítványt, amelyet azért hozott létre, hogy a szintén német befektetőnek eladott Népszabadság tulajdonjogából annyi százalékot tarthasson meg, amennyiből befolyásolhatta az újság vonalvezetését. Megteremtette a József Attila Alapítványt is, amely elméleti hátteret kölcsönzött neki. A maradékot pedig berakta a bankba, és a kamatokkal tetézett összegből finanszírozta az 1994-es választási kampányt.

Így se sokkal szebb a történet. Annyi mégis kirajzolódik belőle, hogy a Fidesz nem a rendszerváltás utáni baloldaltól tanulta az irányított sajtószabadságot. Inkább a rendszerváltás előttitől. Ama bizonyos Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány ugyanis, amely nemrégiben 476 szerkesztőséget egyesített, kísértetiesen emlékeztet a Hírlapkiadó Vállalatra. Utóbbinak az volt a feladata, hogy az 1,2 millió példányban megjelenő 19 megyei napilap nyereségéből működtesse az állampárt központi napilapját, a Népszabadságot. Most ugyanezt a szerepet a Magyar Időkből átfazonírozott Magyar Nemzet tölti be..    

A legutóbbi napok „slágere” az Európai Néppárt brüsszeli közgyűlése, a Fidesz felfüggesztése volt. Lefülelt mondatok.

Közszolgálati magánrádió.

Sebes György újságíró a Klubrádióról (Népszava, március 18.)

Baló György helyettünk kérdezett.

Simó György újságíró (WMN.hu, március 19.)

Gyurcsány egy címzetes hazudozó.

Dr. Gondos István Fidesz-politikus Egerben (Heol.hu, március 19.)

Nagyítóval vizsgálnak minket, mint a bogarakat.

Navracsics Tibor Fidesz-politikus, uniós biztos (Népszava, március 19.)

Van élet az Európai Néppárton kívül is.

Kiszelly Zotán politológus (Magyar Nemzet Online, március 20.)

Orbán Viktor haladékot nyert.

Keszthelyi András politológus (Facebook.com, március 21.)

Nevezhetjük győzelemnek, ami történt.

Hidvéghi Balázs, a Fidesz kommunikációs igazgatója (ATV, március 21.)

Be fogjuk bizonyítani, hogy minden rendben van a magyar jogállamisággal.

Varga Judit uniós kapcsolatokért felelős államtitkár (Mandiner.hu, március 21.)

Attól kell tartani, hogy a nemzeti jogot, nyelvet nem ismerő ügyészek nyomoznak majd.

Polt Péter legfőbb ügyész az Európai Ügyészségről Kaposvárott (Sonline.hu, március 21.)

Annak, ami most megy, jó vége nem lehet.

Moldova György író (168 Óra, március 21.)

Menjél! Nem kell ebbe itt belegebedni.

Znamenák István színész (Magyar Narancs, március 21.)

Világosan látszott a teremben, hogy a kizárás- és felfüggesztés-pártiak többségben vannak.

Csáky Pál felvidéki politikus a Brüsszelben történtekről (Magyar Hang, március 22.)

Ahogy kivezette a Fideszt a Néppártból, úgy vezeti ki Magyarországot az Európai Unióból.

Dobrev Klára DK-politikus Orbán Viktorról (atv.hu, március 22.)

Sajtószabadságunknak rövid idő jutott. Élt 1989 és 2010 között.

Lengyel László politológus (Népszava, március 23.)

Baló György fontos szerepet játszott a józan ész megőrzésében.

Korbely György orosházi újságíró (Alföldi blog, március 23.)

Azt hirdetik, hogy a korrupció nem botlás, hanem nemzetépítő program.

Bod Péter Ákos közgazdász, volt gazdasági miniszter a kormánypárti elemzőkről (Hírklikk.hu, március 23.)

Szétköltöztünk, de még nem váltunk el.

Novák Katalin Fidesz-politikus a Brüsszelben történtekről (Magyar Hírlap Online, március 23.)

Időt nyertünk.

Orbán Viktor miniszterelnök (Magyar Rádió, március 24.)

Ön egy ideje Magyarországnak képzeli magát.

Föld S. Péter újságíró Orbán Viktorhoz (Hírklikk.hu, március 24.)

A sors iróniája, hogy akkor jelzett a mobil, amikor azt olvastam róla a Népszavában, hogy „Ha van még mérvadó újságíró, ő az.” Ez a születésnapi köszöntőben jelent meg, amelyet Lengyel László írt a sürgető, szellemi készenlétre ösztönző szerkesztőről. „Tamás” - mondta Tamás Ervin a telefonban. Hirtelen nem tudtam, kivel beszélek. Ő ugyanis újságíróként az első keresztnevéből csinált vezetéknevet, a másodikból pedig első keresztnevet. Épp akkor éli meg a hetvenediket, amikor egy másik mérvadó, Baló György eltávozott közülünk.

A közgazdász-politológus köszöntőnek tehát lehet olyan érzése, hogy a bölények kihalóban. Mindazonáltal látni, hallani, olvasni még olyan publicistákat, akiknek a véleményére érdemes odafigyelni. Nemzedékemből Bolgár Györgyére, Farkas Zoltánéra, Friss Róbertéra, Szénási Sándoréra, a valamivel fiatalabbak közül Nagy N. Péterére, a negyvenesek közül pedig Pápay Györgyére, Pethő Tiboréra és Tóta W. Árpádéra. Tamásban nem a publicistát ismertem meg, hanem a riportert. A Népszabadság szegedi, majd pécsi tudósítója volt, és amit az MSZMP lapjába nem írhatott meg, azt megírta Katona Évának, az ÉS-beli riportrovat legendás szerkesztőjének. Túl gyakran azonban nem közölhettük a riportjait, ezért Éva bemutatta nekem, a publicisztikai rovat szerkesztőjének.

Később, a múlt század kilencvenes éveiben Tamás Ervin lett szinte az egyedüli a riporterek közül, akinek sikerült átképezni magát publicistává. Ehhez az életben szerzett tapasztalatokat műveltséggel kellett tetézni, ráadásul megértette a politikai újságírás lényegét, amelyet Bertha Bulcsu így fogalmazott meg: „Ha a hatalomhoz túl közel megy az író, megég, ha túl távol tartja magát, megfagy. (Napló, 1993.12.18.) Ha az olvasó megnézi az alábbi idézet-összeállítást, érzékelheti belőle, hogy a mértékadáshoz kellett még valami: a légkör. A pártsajtóból kilábaló Népszabadság légköre kedvezett Tamás szakmai kiteljesedésének. Az első hat mondat negyedszázad termése, aztán jött a patinás újság kormányzati kivégzése, és a publicista újra keresni kezdte a fórumát.

Jó mondatokat közölt a Népszavában, a Magyar Narancsban, a Facebook üzenőfalán, olykor megszólalt a Klubrádióban is, de mintha leginkább a 168 Óra hasábjain talált volna magának helyet. Legutóbb egy tévés újságíróról közölt nekrológot, akit így jellemzett: „Balót mindegyik oldal becsülte, ugyanakkor tartott is tőle.” Ha ez a mérvadóság ismérve, akkor az a benyomásom, hogy Tamás Ervin a 70. születésnapján ugyanezt könyvelheti el. 

Tamás Ervin írta

Már csaknem minden hajdani KISZ-titkárról kiderült, hogy papnak készült.

Népszabadság, 1990. április 18.

Torgyán soha nem társakat keres magának, hanem útitársakat.

Népszabadság, 2001. május 4.

Gyurcsány Ferenc az a típus, aki akkor is főszereplő, ha nincs a színpadon.

Népszabadság, 2004. október 1.

Én magyarnak tartom magam, amíg hagyják.

Népszabadság, 2012. december 4.

Porcelánboltban ténferegve az egér is tud kárt okozni.

Népszabadság, 2013. március 23.

Nem a politikából kéne ügyet csinálni, hanem az ügyekből politikát.

Népszabadság, 2014. április 14.

A sánta kutyát egyre nehezebb utolérni.

Népszava, 2016. december 24.

A sajtó nagy részéből faliújságot csináltak.

Népszava, 2018. április 14.

Lassan a Pesttel.

Facebook.com, 2018. október 17.

Orbán Viktor politikai pályafutása során több pártból csinált tűzifát.

168 Óra, 2019. február 7.

A Klubrádióban túlélési gyakorlatnak nevezték el a pénzgyűjtési akciót. Első heti eredménye tegnap délután háromig 26 millió 103 ezer forint volt. Tavaly ősszel 70 milliót hozott. Örülnék, ha ennyi most, tavasszal is összejönne.

Ha személyesen adakozom, itt, a közelben két helyen is készpénz nyújtható át: a Szent István körúti Örkény Könyvesboltban és a Pozsonyi úti Láng Tékában. A fővárosban van még két másik gyűjtőhely is. Tudom persze, hogy a XXI. század első évtizedében a Klubháló adáskörzete a határszélektől eltekintve kiterjedt az országra, a második Orbán-kormány azonban beszorította Budapestre és környékére. A túlélési gyakorlat beszűkülése azonban nem befolyásol abban, hogy tűnődjek az kormánykritikus médiumok anyagi helyzetéről. Annál is inkább, mert a Klubrádió akvirálása, kalapozása, tányérozása korántsem elszigetelt jelenség.

A Mérce portál tavaly 33 milliót kért a működtetésre, az idén 50-re emelte a tétet. Időarányosan jól áll, mert egy látványos tolómérce szerint eddig 13,9 millió gyűlt össze, a várt összeg 27 százaléka. Az Index portál pedig tavaly októbertől idén februárig 140-et gyűjtött, ám a fejlesztésekhez újabb százmillió kéne. Ha végigbogarásznánk a nyilvánosság fórumait, hogy a (sajtó)szabadság kisebb-nagyobb szigetei miként állnak a pénzgyűjtéssel, kijönne néhány százmillió forint. Ami aprópénz, bagó a kormánypárti (állami hirdetésekkel kitömött) szerkesztőségek százmilliárdnál nagyobb bevételéhez képest. Ahhoz viszont épp elég, hogy firtassam: vajon mi, médiafogyasztók nem járnánk-e jobban, ha közös kalapba adnánk a tájékozódásra szánt pénzt?

Nyugat-Európában bevált a sajtóalap intézménye. Az állami bevételek meghatározott százaléka egy nonprofit alapba vándorol, és tekintélyes közéleti személyiségek döntik el, hogy az értéket teremtő, de veszteséges médiumok mennyit kapnak. Nem pártpolitikusok tehát. Talán ezzel magyarázható, hogy a Nemzeti Sajtóalap gondolata nálunk elvérzett, például 2002-ben, az MSZP és az SZDSZ koalíciós tárgyalásán is. Most olyan helyzetben vannak az ellenzéki pártok, hogy létrehozhatnák a maguk sajtóalapját. Úgy például, hogy bevallott jövedelmeik meghatározott százalékát ajánlanák föl a nyilvánosság ellenzéki fórumainak.

Ez kiváló túlélési gyakorlat volna ahhoz, hogy ha egyszer majd átveszik a kormányrudat, a koalíciós tárgyaláson utat engedjenek az egész médiára kiterjedő Nemzeti Sajtóalapnak. Egy ilyen kezdeményezést mi, civilek szívesebben egészítenénk ki a pénzünkkel.