A legutóbbi napokban az ellenzék ágált, kipécézett, nem népben-nemzetben gondolkodott, nem állt össze, de félig egységet teremtett. Lefülelt mondatok.

A gyenge kulturális háló miatt könnyebb befolyásolni őket.

Székely János szombathelyi megyéspüspök a romákról (Magyar Kurír, március 31.)

Ha cipőből sincs két egyforma, véleményből miért legyen?

Szele Tamás újságíró (FüHü.hu, március 31.)

Privátban se mondok mást, mint adásban.

Kálmán Olga műsorvezető (24.hu, április 1.)

A médiatulajdonosok nem pártatlanságot és függetlenséget várnak el, hanem a saját nézeteik hatékony és erőteljes képviseletét.

Halmágyi Miklós szombathelyi újságíró (Nyugat.hu, április 1.)

A rendszer legádázabb ellenfele vagyok.

Ujhelyi István szocialista politikus (Facebook.com, április 1.)

Az ellenzékiek semmire se mentek azzal, hogy egy-egy visszásságot kipécézve, gyakran magukból kikelve ágáltak.

Kabai Domokos Lajos újságíró (Bekiáltás.blog, április 2.)

A kutatóknak jobban áll a szakadozott laborköpeny, mint a zakó.

Kádár Eszter biológus Palkovics László technológiai miniszterről (ATV, április 3.)

Egy fokkal alacsonyabb beosztásban dolgoznak, mint amilyen munkakörben voltak idehaza.

Pálffy István volt műsorvezető, dublini nagykövet az Írországban dolgozó magyarokról (Napló, április 3.)

Én vagyok az az ember, akinek esélye van visszavenni ezt a várost a Fidesztől.

Karácsony Gergely Párbeszéd-politikus, budapesti főpolgármester-jelölt (Magyar Narancs, április 4.)

Most nem a különbségek ideje van, hanem az egyetértésé.

Gyöngyösi Márton Jobbik-politikus az ellenzéki pártoknak (Facebook.com, április 4.)

A híveinket meg kell tanítanunk gondolkodni, és ezt most a politikai propaganda miatt ellenszélben kell megtennünk.

Hodász András, az angyalföldi Szent Mihály templom plébánosa (168 Óra, április 4.)

Nem tudtam megfogalmazni az igazságot, de amit írtam, az mind igaz.

Hobo-Földes László rocker (ATV, április 4.)

Ha nem dolgozunk azon, hogy az olló ne nyíljon tovább, előbb-utóbb elevenbe vág.

Kukorelly Endre író  a szociális feszültségekről (Magyar Hang, április 5.)

Elég nagy kudarc, hogy megint nem tudtak összeállni.

Kéri László politológus az ellenzéki pártokról (ATV, április 5.)

Az ország többsége lapít, fél és hallgat.

Kerékgyártó István író (Népszava, április 5.)

Többen vagyunk, mint az oroszok és az amerikaiak.

Orbán Viktor miniszterelnök az Európai Unióról (Hír TV, április 5.)

A miniszterelnök realitásérzéke csökkenőben van.

Jeszenszky Géza volt külügyminiszter (Hírklikk.hu, április 6.)

Hazánk jelentősége a nemzetközi politikai közéletben sokkal nagyobb, mint amit a mérete indokolna.

Szijjártó Péter külügyminiszter (Magyar Nemzet, április 6.)

Nagy kár, hogy nincs Magyarországon népben-nemzetben gondolkodó baloldal, amely a Fidesz alternatívája lehetne.

Szili Katalin volt szocialista politikus (PestiSrácok.hu, április 6.)

A fél ellenzéki egység megvan Budapesten.

Windisch Judit és Tóth Richárd újságírók (hvg.hu, április 6.)

Nincs rendszer a fújásukban.

Tóth Tímea volt válogatott kézilabdázó a játékvezetőkről (Sport TV1, április 7.)

Egyetemistaként szerződtem a zalaegerszegi újsághoz. A nyári szünetben tanultam a szakmát, és azt a feladatot kaptam, hogy sétáljak. Vegyem észre az utcán azt, ami mellett a helybéliek anélkül mennek el, hogy fölfigyelnének rá. Minden lapszámba kellett írni egy szösszenetet, akkor kedveltem meg a glossza műfaját (amelyben e bejegyzést is fogalmazom).

Néha azért tippeket is kaptam. Az egyik idős újságíró, Hári Sándor például elmesélte, hogy a város legrégebbi moziját Gábor Miklós papája üzemeltette. Ráadásul a múlt század hatvanas éveiben sztárnak is mondható színész Zalaegerszegen született. Akkoriban írtam erről valamit, tisztelve benne a sikeres fővárosi művészt, a hazai színjátszás egyik megújítóját. Azóta megtudtam persze, hogy a Kossuth-díjat Sztálin megformálásáért kapta. A szerepet bizonyára nehéz lett volna 1953-ban visszautasítani. Ugyanezt az elismerést azonban politikailag kevésbé érzékeny szerepeiért is megérdemelte volna.

S hogy 1956-ban milyen szemléleti válságba került, ő maga vetette papírra. Ezt szokatlan körülmények között tudtam meg. Pótmamám az északnémet Ruhr-vidéken élt, és valamilyen rejtélyes okból gyűjtötte a híres színész könyveit. Már nem kérdezhetem meg tőle, hogy miért, mindenesetre úgy voltam mellette utolsó heteiben, hogy a polcról egymás után emeltem le az addig nem ismert köteteket. Gábor Miklós mindig írogatott, mert volt érzéke hozzá, de amit hatvanon túl művelt, az több lett, mint egy művelt ember írogatása.

Az egyre kevesebb szerepet vállaló színész kezdte írószemmel látni a világot, benne önmagát is. Ha igaz, hogy az értelmiségi a reflexióról (elmélkedésről, értelmezésről, megfigyelésről, szemlélődésről) ismerszik meg, akkor azok közé sorolható, akik leginkább önmagukat figyelték. Fogalmazhatnám úgy is, hogy önmagukról szedték le a keresztvizet. A „fölkent” írók között se találtam olyat, aki ennyire kritikával elemezte, értelmezte, vesézte volna önmagát. Nem azt állítom, hogy szembe fordult hajdani önmagával, csupán azt, hogy próbálta megérteni, vajon a kiélezett helyzetekben, amikor a cselekvés lehetőségei vagy-vagyra szűkültek, miért döntött úgy, ahogy. Mikor bizonyult megalkuvónak, és melyik döntését igazolta az idő.

Ezzel magyarázható, hogy most, napra pontosan a századik születésnapján már nem föltétlenül a közismert színészt látom benne. Sokkal inkább a közismeretlen írót, akit a halála után huszonegy évvel is érdemes fölfedezni.

A képviselőik belemondták a kamerákba, hogy külön indulnak ugyan, egyesítik azonban az erejüket, hogy ellenőrizhessék a május 26-án esedékes szavazást. A „nagyjából 14 ezer választókörzetben” így lehet emberük. Máskülönben megismétlődik 2018. április 8., amidőn az országgyűlési választáson ellenőrzésük nélkül maradt az urnák jelentős része. Állítólag a szavazókörök kétharmadába nem jutott számlálóbiztosuk. Tegnap este Gy. Németh Erzsébet DK-s politikus mást fejtegetett az ATV stúdiójában. Szerinte tavaly a „tízezer” körzetben „nyolcezer” ellenzéki őrködött a választás tisztasága fölött.

A választási törvényből azt hámoztam ki, hogy minden listát állító párt két számlálóbiztost küldhet a 10285 választókörzetbe. Ez elvileg 20570 aktivistát jelent, hozzá képest a nyolcezer ellenzéki küldött nagyjából megfelel az egyharmadnak. Csakhogy a nyilvánosság elé közösen kiálló ellenzéki politikusok más számokkal traktáltak bennünket. A szocialista Harangozó Tamás 5500-at tulajdonított az MSZP-nek, a jobbikos Jakab Péter 5400-at a pártjának, a DK-s Varju László „több mint háromezret” a sajátjának. Más műsorban pedig Ujhelyi István 5600 MSZP-s számlálóbiztosról beszélt. Ha összeadjuk a számokat, nagyjából kijön az a fránya 14 ezer.

De ha Harangozó Tamás szerint ennyi szavazókör van az országban, vajon tavaly áprilisban mi volt a gond? Elvégre mindegyik szavazóhelyiségbe juthatott legalább egy ellenzéki aktivista. Lehetséges, hogy a 14 ezer nem is a szavazókörök számát jelenti, hanem azt, hogy az országgyűlési választáson az ellenzéki pártok a 20570 számlálóbiztos kétharmadát küldték az urnákhoz? Mindenesetre van egy adatsor az uniós menekültkvótáról 2016-ban rendezett népszavazásról. A Fidesz 13122 aktivistát küldött az urnákhoz, a vele szövetséges KDNP 239-et, a Jobbik 170-et, az MSZP pedig 3811-et. A szocialista Szanyi Tibor szerint „A meglévő tízezer szavazókörben nagyjából három-négyezer helyen van fix emberünk.” (InfoRádió, 2016. június 15.) Ezt módosította az akkori pártelnök, Molnár Gyula 6500-ra. Néhány héttel később, október 2-án inkább Szanyit igazolta a népszavazás.

Vajon a számok kavargásából levonható-e ama következtetés, hogy az ellenzéki pártok akkor lesznek képesek ellenőrizni az uniós választás tisztaságát, ha a hadra fogható aktivisták számát a többszörösére növelik? Ehhez kétségkívül tettek egy lépést azzal, hogy bár május 26-án külön indulnak, most mégis együtt álltak a nyilvánosság elé.  

Mostanában sokat gondolok Bodor Pálra. Két éve halt meg, de még mindig nem előzte meg senki a szellemes mondatok gyűjteményében. Ő az első 42 szállóigével. Az egyiket mondogatom is az újságírással kacérkodó tanítványoknak, néha pedig írásban idézem. Íme: „Az újságírónak nehéz az élete, mert minden tévedését nyilvánosan követi el.” (Esti Hírlap, 1996. október 1.)

Ez nem azt jelenti, hogy szakmánk a leggyakrabban tévedő hivatásrend. Csak éppen a nyilvánosság fórumain élünk, és jobb, ha megbarátkozunk a gondolattal, hogy megnyilvánulásaink ki vannak téve az olvasók, nézők, hallgatók állásfoglalásának. Eme beleérzéssel olvastam vergyula ma reggel 7.39-kor küldött megjegyzését: „Köszönöm a pozitív jelzőt. Ugyanakkor a ’Nem érti, miért kaptam föl a fejvizet.’ kijelentéssel vitatkoznék. Azt írtam: 'Én is kikérném magamnak.'" Enyhe dorgálás. Szó nélkül is hagyhatnám, érinti azonban az újságírás viszonyát ahhoz a fránya idézőjelhez.   

A kommentelő csakugyan nem azt írta, amit tulajdonítottam neki. Igen ám, de jelenségről tűnődtem, ezért nem is neveztem meg őt. Egy hozzászólónak tituláltam, és idézőjel helyett a magam szavaival foglaltam össze a véleményét. Elismerem persze, hogy a „fölkapta a fejvizet” erőteljesebb kifejezés, mint a „kikértem magamnak”. Ám ha valaki fél évszázada űzi a kíváncsiság mesterségét, óhatatlanul használja a dramatizálás hatáselemét. E beidegződésnek hátrányai vannak a magánéletben, amidőn túldramatizálunk bizonyos helyzeteket, szakmailag viszont akár előnyt is kovácsolhatnak belőle a beszélgetőpartnereink.

Ha például egy közéleti személyiséggel interjút készítünk az újságba, úgy csinálhatunk kedvet az elolvasáshoz, hogy a beszélgetőpartner szövegéből emelünk ki egy blickfangos címet. Ha nem találunk megfelelő mondatot, a saját szavainkkal foglaljuk össze a lényegi megállapítását. Képletesen szólva ilyenkor lesz a kikérem magamnakból fölkapta a fejvizet. Amennyiben jól sül el a mondat, a közéleti személyiség magáénak tekinti, és besöpri a dicséretet. Ha balul üt ki a munkahelyén, azzal védekezik, hogy nem is ő mondta, hanem az újságíró találta ki. Értelmezésében szerepünk hasonlít a tolmácséra.

Egyszer megkérdezték Horn Gyulát, vajon a nemzetközi tanácskozásokra miért cipel magával tolmácsot, amikor diplomataként megtanult idegen nyelveket. Azért, válaszolta a későbbi miniszterelnök, mert „Ha valami nagy félreértés van, akkor a tolmácsra lehet kenni az egészet.” (Képes 7, 1989. szeptember 30.)

Tegnap láttam egy régi, fekete-fehér filmet. A féltékeny férj beült egy kávéházba, és hogy a felesége meg annak szeretője ne vegye észre, a maga elé tartott újságba temetkezett. Lyukat tépett vagy vágott a papírba, csak hogy lesse a megfigyelendőket. Egy ma játszódó mozifilmben vagy tévéjátékban a lyukon kikandikáló férj, magándetektív, titkosügynök aligha lehetne a hitelesség jelképe. 

A való életben alig látunk újságolvasó embert. Ha valamilyen okból mégis figyelni akarnak valakit, legföljebb egyik lábukról a másikra állnak, azt mímelve, hogy csak úgy ácsorognak. Márpedig e szerepet nehezebb eljátszani, mint az újság mögé bújót. A kifutott szériának minősített papírsajtó végnapját egy amerikai médiakutató 2043 második negyedévére teszi, amely ugyebár április elsején kezdődik. Jövendölése mégsem vicc, a napilapok példányszáma a harminc év előtti tizedére esett vissza.

Néhány éve megszámoltam a leginkább veszélyeztetett napilapokat, és Magyarországon 42-őt találtam. Azóta 25-re csökkent a számuk, közülük 19 jelenik meg a vidéki Magyarországon. Az a benyomásom, hogy egyre nehezebben tartható a 3,6-os szorzó, régebben ennyi olvasó jutott egy kinyomtatott példányra. Ma már csak három körül van, vagyis például a Népszava 21 ezer példánya mintegy hatvanezer olvasót ér. Sokan morzsolódtak le, de nem annyian, mint amennyit feltételezünk. A papír alapú újságtól való eltávolodás ugyanis nem föltétlenül azt jelenti, hogy csak ennyien olvassák a patinás lapot. Anyagi vagy más okból nem kevesen igazoltak át az online kiadáshoz. S ha a szerkesztőség épp úgy bevallaná az online, mint a hagyományos olvasottságot, akkor többre kerekedne ki a végső szám.

Hogy egy lezárt folyamatból hozzam a bizonyítékot, a Népszabadság átlagos példányszáma 2016 októberében 37 ezer volt, ez valamivel több mint százezer olvasónak felel meg. Csakhogy tudomásom szerint az online kiadást naponta 75 ezren kísérték figyelemmel, ami azt jelenti, hogy jobb napokon, mondjuk a hétvégi számokat akár 200 ezren is olvasták. Pontosabban látnánk a kormánypárti sajtó működését is, ha a Magyar Időkből Magyar Nemzetté alakított szócső olvasottságát hitelesíttetné a kiadóhivatal. (Egy auditálásra szakosodott cég a nyomdában számolná meg a futószalagról legördülő példányokat.) S ha még az online kiadás iránti érdeklődésről is beszámolna a szerkesztőség, most nem a nyomtatott sajtó fejfájára írandó szöveget fogalmaznám.      

Hajdani filmkritikusként érdeklődéssel olvastam Szász János levelét. A nemzetközileg is elismert rendező közölte a hazai nyilvánossággal, hogy lemondott a Hunyadi-film forgatásáról. S bár lépését a producerrel való ellentétre vezette vissza, a feszültség mögött fölsejlik az úgynevezett kultúrharc.

A hónapok óta zajló vita kezdeményezői a kormányzás kilencedik évében immár a kultúrában is követelik a hatalom átvételét. Például történelmi filmek készítésében látják a magyar nemzettel való azonosulás biztosítékát. Egyikük a kormányhoz közel álló napilap hasábjain azért marasztalta el a Hunyadi-film forgatókönyvét, mert a nándorfehérvári várvédők között az alkotók „héber tüzéreket és lovári pattantyúsokat” kívántak megjeleníteni. Az illető nevét azért nem írom le, mert inkább a jelenségről érdemes tűnődni.

Épp nincs kezem ügyében az Egri csillagok, ezért talán kisegít egy figyelmes olvasó, vajon Gárdonyi Géza beleírta-e a cigány pattantyúst. A közismert filmváltozat alkotói, Nemeskürty István és Várkonyi Zoltán Agárdy Gábornak adták Sárközi ziccer szerepét, nyomatékos jelenlétét pedig még egy látványos tábortűzi jelenettel is kiegészítették, amelyben tarka szoknyás cigánylányok ropták a táncot. Héber tüzéreket viszont 1968-ban még ők sem vállaltak. Mindazonáltal felbukkantak németes akcentussal beszélő, pityókás pattantyúsok a borospincében, jelezvén, hogy a középkorban a „bombászás” mesteremberekhez kötődött, akik csapatostul szerződtek. Így aztán tartozhattak akár egyazon etnikumhoz vagy/és felekezethez is.

Egy folyóirat megbízásából Goebbels naplóját olvasgatom. A náci kultúrpápa 1925-től húsz éven át, öngyilkosságáig számolt be a napi munkájáról. Rengeteget írt a korabeli kultúrharcról, amelyet ő irányított. Kényes stiliszta lévén azonban megunta, hogy ugyanabban a bejegyzésben többször is említette a zsidókat, ezért rokon értelmű szóval imigyen fejezte be aznapi mondandóját: „Ha egyszer hatalomra kerülünk, kamatostul megfizetünk ezeknek a hébereknek.” (1932. január 7.) Egy évvel később pedig, már a Hitler-kormány tájékoztatási és propaganda minisztereként ezt jegyezte föl: „A film csak akkor lehet egészséges, ha újra ráébred németségére.” (1933. március 26.)

A második világháború egyik tanulságát úgy szokták összefoglalni, hogy a zsidók és a cigányok nagyüzemi (Auschwitzba vezető) megsemmisítése szavakkal kezdődött. Azt már én fűzöm hozzá, hogy olykor olyan kódszavakkal, mint a héber meg a lovári.

Most, hogy új elnököt kapott a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány, azon tűnődöm, vajon hány Szántó Miklós lehet. Az „átkosból” ismertem egy ilyen nevű szociológus-újságírót, aki vagy negyedszázadon át szerkesztette a Magyar Hírek című lapot. A Magyarok Világszövetsége jóvoltából ő tartott kapcsolatot a hivatalos Magyarország és a Nyugatra szakadt emigránsok között. Némi bogarászás után azonban kiderült, hogy 2015-ben meghalt, egyébként 99 éves korában.

Már csak a kora miatt sem lehetett a KESMA frissiben kinevezett főnöke, aki ráadásul h-val írja a vezetéknevét. Szánthó Miklós 2009-ben végzett az ELTE jogi karán, azóta meglepően sokra vitte. 2013-ban például joghallgatókból és pályakezdő jogászokból alapította meg az Alapjogokért Központot. E civilnek mondott szervezet igazgatójaként szerepel a kormánypárti médiumokban, a hazai és a nemzetközi konferenciákon. Kíváncsiságból néhány archivált tévéműsort is megnéztem a világhálón, és figyelemre méltó változást vettem észre rajta.

Ahogy telt az idő, egyre vastagabb bajuszt viselt, valószínűleg azért, hogy idősebbnek tűnjön fel, és egyre kenetteljesebben beszélt. Harcosan és hajlékonyan képviseli a kormány éppen időszerű álláspontját, amelynek álmából felébresztve is képes jogi hátteret kölcsönözni. Miközben elismeréssel adózom rögtönző képességének, úgy rémlik, hogy még csak nem is konyít a médiához. Talán ezért választották a nemrégiben lemondatott alapítványi elnök, Varga István helyére. Gyanútlan elődje a „konzervatív-nemzeti” újságírást még föl akarta emelni a baloldali-liberális sajtó szintjére, mondván: „Igényes, jó tollú újságírókat a másik oldalon látok.” (Behir.hu, 2019. február 4.)

Pikírt megjegyzését rossz néven vették a kinevezői, akiknek képviseletében Kocsis Máté, a Fidesz parlamenti frakcióvezetője utasította rendre. „Mind a ’régi nagy öregek’, mind az új generáció tagjai döntő többségükben tanultabb, műveltebb, ha úgy tetszik igényesebb újságírók, mint odaát.” (PestiSrácok.hu, 2019. február 5.) Az a benyomásom, hogy a hatalomban lévők most ügyesebben választottak. Szánthó Miklós szerint ugyanis „A balliberális oldal csak a szájszagos leheletét szereti viszont érezni a nyilvánosságban.” (Magyar Nemzet, 2019. február 6.) Kijelentése kétségkívül jobban illik a 476 szerkesztőséget összefogó nonprofit alapítványhoz, amelynek épp annyira nincs köze a kormányhoz, mint az Alapjogokért Központnak.    

Megnéztem Ujhelyi István negyvenperces hirdetését a fészbukon. A szocialista politikus elunta, hogy valaki drónt küldött a szőregi háza fölé, és a felvételek nyomán azzal vádolták a kormánypárti sajtóban, hogy igénybe vette egy csődbe jutott építőipari cég „30-40 millió forintnyi” segítségét. Meghívta hát a nyilvánosság képviselőit. Azokat is, akiknek szerkesztősége a rossz hírét költötte. A hirdetés 198018. nézője voltam, ami azt sejteti, hogy sokak érdeklődését tartott számot. Kár, hogy felemásra sikerült.

Kiderült, hogy a kacsalábon forgó palota házgyári elemekből készült, és évekkel korábban újították föl, mint ahogy a kormánypárti sajtó állította. Az is, hogy a számlával igazolt költségek a tizedét sem tették ki a feltételezettnek. Az épület 160 négyzetméternyi, ami aligha luxus egy hattagú családnak, az a fránya pezsgőfürdő pedig egy használaton kívüli, ránézésre kopott, műanyag medence. A „birtok” inkább egy Brüsszelben és Budapesten időző politikus elhanyagolt tulajdonának látszott. Miért néztem mégis feszengve az együttérzésre okot adó kommunikációs műveletet?

Azért, mert a kapu előtt a házigazda letegezte a nyilvánosság képviselőit, a kapun belül, a kamerák kedvéért pedig önözésre váltott. Azért, mert perrel fenyegette a meghívott újságírókat, következésképpen nem várhat tőlük tárgyilagosságot, pláne jóindulatú értelmezést. Nem lepődnék meg, ha a karaktergyilkossági akció folytatásában a házigazda vissza-visszatérő iróniájából (íme, „luxus a köbön”) hangharapások lesznek. A kormánypárti sajtó kedvenc módszere, hogy összefüggéseiből kiragadott mondatok hangzanak el a kipécézett politikus szájából. A túlzásig fokozott irónia eme hamisításra tökéletesen alkalmas.

A házigazda üzent tehát Orbán Viktor „mind az ötszáz médiájának”. Ha civil, esetleg álneves kommentelő használja pontatlanul a nyilvánosság eszközrendszerére utaló kifejezést, akkor csak legyintek. Ujhelyi István azonban az MSZP-elnökség egyik tagjaként évekig a párt médiapolitikájáért felelt, és elvárható tőle, hogy tudja: a média a sajtó, a rádió, a televízió és az internet összefoglaló neve. Vagyis Orbán Viktornak csak ötszáz médiuma lehet. Pontosabban szólva 476, amennyinek gondozásával a miniszterelnök nemrégiben bízta meg a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítványt.

Ezért aztán úgy foglalható össze Ujhelyi István erkölcsileg bizonyára indokolt házbemutatója, hogy átgondolatlan kommunikációval, ügyetlen kapcsolatteremtéssel párosult.   

Egy nagy mohikánnal megint kevesebb.

Székely Ferenc újságíró (Facebook.com, 2019. március 18.)

Kordában sem nagyon lehetett tartani.

Sebes György újságíró (Népszava Online, 2019. március 18.)

A közszolgálati újságírás megszemélyesítője.

Bolgár György újságíró (Klubrádió, 2019. március 18.)

Ha lett volna sok Baló Györgyünk, talán másként alakul a sorsunk.

Keszthelyi András politológus (Facebook.com, 2019. március 18.)

Helyettünk kérdezett.

Simó György újságíró (WMN.hu, 2019. március 19.)

Balót mindegyik oldal becsülte, ugyanakkor tartott is tőle.

Tamás Ervin újságíró (168 Óra, 2019. március 21.)

A nyilvánosság „felkent” képviselőjeként uralta a beszélgetést.

Szerető Szabolcs újságíró (Magyar Hang, 2019. március 22.)

Betegségét úgy viselte, hogy az rajta kívül ne fájjon senkinek.

Lipovecz Iván újságíró (Élet és Irodalom, 2019. március 22.)

Nem vettük észre, hogy /a műsorokat/ nem helyettünk, hanem velünk csinálná.

Braun Róbert kommunikációs szakértő (Index.hu, 2019. március 30.)

Az RTL-ben legalább tudomásul vették Balót és a még nyomokban létező másik Magyarországot.

Rangos Katalin újságíró (Facebook.com, 2019. március 31.)

A nyilvánosság fórumain csökkent a politikusok és nőtt a sajtólevelezők ázsiója. Lefülelt mondatok.

Majd az európai választások után eldöntjük itt, a Fideszben, hogy mi jó Magyarországnak.

Orbán Viktor miniszterelnök (Magyar Rádió, március 24.)

Horthy Miklós visszaadta a nemzet önbecsülését.

Schmidt Mária történész, a Terror Háza Múzeum főigazgatója (hvg.hu, március 25.)

A jelenlegi ellenzék leginkább a hatalom támasza.

Puzsér Róbert publicista, az LMP és a Jobbik budapesti főpolgármester-jelöltje (InfoRádió, március 25.)

Az ellenzék támogatottsága még nem elég az áttöréshez.

Pető Péter újságíró (ATV, március 26.)

Orbán Viktor kiírta magát az európai vezetők közül.

Ujhelyi István szocialista politikus (Klubrádió, március 26.)

A szőlőtőke is bölcsebb lesz, ha megöregszik.

Borbás Marcsi műsorvezető (Duna TV, március 26.)

Nem tudok a baloldalon senkit, akire fel tudok nézni.

Nagy Feró rockzenész (24.hu, március 27.)

A képviselői kártyám még megvan, és én is megvagyok.

Szél Bernadett volt LMP-politikus (ATV, március 27.)

Én szeretek izgulni.

Hosszú Katinka olimpiai bajnok úszó (M4, március 27.)

Itt egy ember dönt, de az nagyon.

Fábri Ferenc sajtólevelező (168 Óra, március 28.)

Tudományt csak okos emberekkel lehet csinálni.

Pálinkás József atomfizikus, az MTA volt elnöke (Magyar Narancs, március 28.)

A hazai tejiparnak jószerivel egyetlen minőségi márkaterméke van, a Túró Rudi.

Raskó György agrár-közgazdász (Népszava, március 28.)

A pénz a labdarúgás anyateje.

George F. Hemingway a Budapest Honvéd tulajdonosa (Index.hu, március 28.)

Rendkívül okos ember, aki szereti hazáját, nemzetét.

Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója Habony Árpádról (Magyar Hang, március 29.)

Kövér nem házelnöknek, hanem a ház urának képzeli magát.

Molnár István sajtólevelező (Népszava, március 29.)

Tállai András például az Avatár, mert mindent ő avat fel.

Szele Tamás újságíró (FüHü.hu, március 29.)

Az eredményeket nem a szél fújta össze.

Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Ipar Kamara elnöke a munkanélküliség csökkentéséről (Magyar Rádió, március 29.)

Nem vettük észre, hogy a műsorokat nem helyettünk, hanem velünk csinálná.

Braun Róbert kommunikációs szakértő Baló György temetésén (Index.hu, 2019. március 30.)

Magyarországon a legolvasottabb, a legnézettebb és a leglátogatottabb médiumok mind kormányellenesek vagy kormánykritikusok.

Szijjártó Péter külügyminiszter (Origo.hu, március 31.)

Ki tudtam szedni a jót az életből.

Del Medico Imre 96 éves sajtólevelező (24.hu, március 31.)