A Népszava tegnapi számában figyelemre méltó interjú jelent meg. A Nemzeti Választási Iroda elnökhelyettese az egy évvel ezelőtti országgyűlési választáson tapasztalt ellentmondásokról beszélt. Gáva Krisztiánnak sikerült néhányat feloldani, de még így is maradtak nyitott kérdések.

A pártdelegáltakról azt állította, hogy az egész napos munkáért nem kaphattak pénzt. De azt is fejtegette, hogy előbb értesítették pártjukat a szavazókörben leadott voksokról, mint ahogy azokról tudomást szerezhettünk volna a közszolgálati médiumokból. A szemrehányás kevésbé érinti az ellenzéki szavazatszámlálókat, mert kevesebben voltak, mint a kormánypártiak. Alighanem ez az egyetlen pozitívum, ami elmondható az ellenzéki pártok tavalyi szervezettségéről.

E rovatban tíz napja elég sok számmal traktáltam az olvasókat, épp a 2018. április 8-i adatokkal maradtam adós. Egy hozzászóló azonban, aki 1990 óta szinte minden választást szavazókörben ülve ért meg, tudta, hogy tájékoztatásért hová kell nyúlnia. A Nemzeti Választási Iroda 2018. március 20-án kelt és 2018. szeptember 3-án pontosított listája úgy értelmezhető, hogy a pártok két-két számlálóbiztost küldhettek a 10285 körbe. Vagyis pártonként 20570-et. Ehhez képest a Fidesz-KDNP 15784-et delegált, a Jobbik 7843-at, az MSZP-Párbeszéd 5642-őt, a Demokratikus Koalíció 2198-at, az LMP 463-at, az Együtt 221-et, a Momentum 39-et, a Munkáspárt 17-et és a Magyar Kétfarkú Kutya Párt 16-ot.

A tegnapi interjúban két kérdésre nem kaptam választ. Az egyik az, hogy ha az MSZP és a DK 60:40 százalékban osztozott a 106 választókerületen, akkor az elvileg lehetséges 20570 szavazatszámlálónak csak a 60, illetve 40 százalékát kellett volna „előállítani”? A másik kérdés pedig ez: vajon lehet-e még azzal mentegetőzni a nyilvánosság fórumain, hogy a falvakból azért hiányoztak az ellenzéki szavazatszámlálók, mert mindenki ismer mindenkit, és az ellenzékkel rokonszenvezőnek baja lett volna abból, ha a voksolás ellenőrzésére szánja el magát? Az amúgy Fidesz felé hajló választási törvény ugyanis nem követeli meg, hogy kizárólag helybélit lehet küldeni a szavazókörbe.

Az a benyomásom, hogy a közölt számok hitelesen érzékeltetik az ellenzéki pártok országos „szervezettségét”. Egy sajtóhír szerint a kormánypártok 20 ezer aktivistával kezdtek neki az uniós választási kampánynak. Az ellenzék hadra fogható embereiről egyelőre nincs hír. 

Az újságírók és a politikusok abban hasonlítanak egymásra, hogy majd’ minden tévedésüket nyilvánosan követik el. Szorult belém annyi méltányosság, hogy visszafogottan teszem szóvá mások elírásait-elszólásait.

A 168 Óra legutóbbi számában Tóth Ákos logikusan vezette le a folyamatot, amelyben gyermekeink-unokáink az alattvalósághoz szükséges szemléletet sajátítják el az iskolában. Megemlítette: „A kormány ellen  többször és több fórumon is kiálló kecskeméti középiskolás, Nagy Blanka minősíthetetlen vegzálása - … - azt jelzi, hogy a lehető legkisebb ellenállást is csírájában akarják elfojtani.” Miközben felrótta a karaktergyilkosságot, elvette az érettségire készülő diáklánytól a kiskunfélegyháziságot. Blanka ugyanis decemberben azért utazott 25 kilométert a megyeszékhelyre, hogy Kecskeméten is elmondhassa országos visszhangot kiváltó beszédét.

Az elszólás pedig aznap hangzott el, amikor a 168 Órát olvastam. Az ATV stúdiójába öt év múltán ült be Bajnai Gordon. A volt miniszterelnök a kormányzati válságkezelés évéről beszélt, és mellesleg szóba hozta „Sir Ralf Dahrendorf angol szociológust” is. Csakhogy a híres társadalomtudós tőről metszett német, aki tíz éve bekövetkezett haláláig ragaszkodott a hazájához. Bajnait nyilván az tévesztette meg, hogy Londonba jár dolgozni, és hallott arról harangozni, hogy a sokáig Nagy-Britanniában tanító Dahrendorfot beválasztották a Lordok Házába.

Okot ad az elírások-elszólások méltányos megítélésére, hogy az újságírói pályát sajtóhibával kezdtem. Idestova fél évszázada jelentkeztem a Hajdú-bihari Napló szerkesztőségében. A kulturális rovat vezetőjétől, Bényei Józseftől azt a feladatot kaptam, hogy írjak húsz sort a MÁV Filharmonikusok hajdúszoboszlói hangversenyéről. Felkészülés közben olvastam, hogy Rubányi Vilmos Haydn ama szimfóniáját vezényli, amelynek londoni bemutatóján leszakadt a csillár. Szerencsére a közönségnek annyira tetszett az előadás, hogy közel mentek a színpadhoz, és ünnepelték a karmester-zeneszerzőt. A nézőtér kiürült közepére ekkor zuhant a csillár.

A Debrecentől 22 kilométernyire lévő fürdővárosban meghallgattam a koncertet, majd vezetékes telefonon lediktáltam a szöveget. Másnap hajnalban az egyetemi kollégiumból bevillamosoztam a nyomdához, hogy kézbe vehessem első nyomtatásban megjelent cikkemet. Sajnos a kulturális rovat titkárnője elértette a zeneszerző nevét és a mű címét. Haydn B-dúr szimfóniája helyett hajdú-bihari szimfónia jelent meg.        

A mögöttünk hagyott héten megszólalók leginkább az ellenzéken és a miniszterelnökön köszörülték a nyelvüket. Lefülelt mondatok.

Az ellenzék minden lényegi ponton tévesen politizál.

Béndek Péter publicista (FüHü.hu, április 7.)

A szocializmusból a kapitalizmus hiányzott, a kapitalizmusból a szocializmus hiányzik.

Miskolczi Miklós közíró (Facebook.com, április 7.)

Nálunk a szocializmusból a szocializmus hiányzott, a kapitalizmusból pedig a kapitalizmus hiányzik.

Frideczky Katalin zongoratanár (Facebook.com, április 8.)

Az ellenzék színvonaltalansága kortünet.

Tamás Gáspár Miklós filozófus (hvg.hu, április 8.)

Kevés hozzá fogható intellektus van.

Schmidt Mária történész, a Terror Háza Múzeum főigazgatója Orbán Viktorról (Látószög.blog, április 8.)

Elindultak a kormánypárti politikusok félelmet kelteni.

Závecz Tibor szociológus a migránsveszéllyel kampányolókról (ATV, április 8.)

A legsúlyosabb migrációs probléma, ami Magyarországot érinti, az a kivándorlás.

Bangóné Borbély Ildikó szocialista politikus (Mandiner.hu, április 9.)

Európában minket, magyarokat úgy ismernek, mint a legnyugatibb keleti népet.

Orbán Viktor miniszterelnök (Miniszterelnök.hu, április 9.)

Elképzelem Orbán Viktort súlytalanul.

Szele Tamás újságíró (FüHü.hu, április 10.) 

A politika is piaci műfaj: van benne kereslet és kínálat.

Jaksity György bankár (Válaszonline.hu, április 10.)

Megint az a belső indíttatása a Demokratikus Koalíció elnökének, hogy az MSZP-t le kell győzni.

Tóth Bertalan szocialista politikus Gyurcsány Ferencről (Magyar Nemzet Online, április 10.)

Ezeket a törvényeket nem kell betartani.

Korózs Lajos szocialista politikus (ATV, április 10.)

Nálunk még nem bünteti törvény a tények kimondását.

Ungváry Krisztián történész (Magyar Narancs, április 11.)

Kitüntetés és díj között az a különbség, hogy a díjjal pénz jár.Simon László Fidesz-politikus (M5, április 11.)

L. Simon László Fidesz-politikus (M5, április 11.)

Játékosnak mentem, játékszer lettem.

Bajnai Gordon volt miniszterelnök a 2012/14 közti politizálásáról (ATV, április 12.)

Az európai parlamenti választásokra összeállt ellenzék fogyasztásra alkalmatlan morzsalék.

Csizmadia László civil aktivista, a CÖF vezetője (Magyar Hírlap Online, április 12.)

Miért mennének külföldre, ha kevesebb munkáért megkapják a nagyobb fizetést?

Radoki János, a Felcsút volt edzője a magyar focistákról (Csakfoci.hu, április 12.)

Az ukrán és mongol munkavállalók letörik a béreket.

Ujhelyi István szocialista politikus Szombathelyen (Nyugat.hu, április 13.)

Örülök, hogy a Fidesz átvette a korai Jobbik szinte minden ötletét.

Molnár Tamás képzőművész, a Jobbik volt alelnöke (Magyar Nemzet, április 13.)

Orbán egy nemzetállam vezérigazgatójává nevezte ki magát.

Antal Attila politológus (Népszava, április 13.)

Dobrev Klára már most akkora tapsot kapott, mint Gyurcsány Ferenc.

Dull Szabolcs újságíró a Demokratikus Koalíció uniós kampánynyitójáról (Index.hu, április 14.)

 Gyurcsány Ferenc szokatlan, első pillantásra meghökkentő bejegyzést osztott meg a közösségi oldalán: „Enyém a Népszabi, Klárié a Népszava.” (Facebook.com, 2011. október 20.) A reggeli újságolvasásról számolt be, az összefüggéseiből kiragadott mondat mégis azt sejteti, hogy amiről a volt miniszterelnök akkoriban viccelődött, mintha kezdene tulajdonná válni. Immár a Demokratikus Koalícióhoz kötődik néhány portál, amelyek most, az uniós kampányban aligha tartóztatják meg magukat, ha a DK-listát vezető Dobrev Klára megnyilvánulásairól számolnak majd be.

Gyurcsány civilben milliárdos, és nem lepne meg, ha kiderülne, hogy anyagilag is támogatja az említett portálokat. Az a benyomásom, hogy ami 2011-ben még csak mulatságos szójáték volt, az manapság az ellenzék egyik nyilvánosságteremtési lehetősége. Pillanatnyilag leginkább Ungár Péternél érhető tetten. A művelt,  tájékozott és slágfertig fiatalember nem tehet arról, hogy milliárdos családjába született. Arról sem, hogy üzletember édesapja halála után a miniszterelnöknek tanácsokat adó anyja, Schmidt Mária kezeli a tetemes vagyont. Ebből jutott neki is néhány milliárd.

A pénzből támogat szerkesztőséget Szombathelyen, Szentgotthárdon, Pécsett és talán Komlón, de látták már feltűnni helyi médiumnál Egerben és Debrecenben is. Nem vonom kétségbe csípős megjegyzéseit a kormányról, de ha egyetlen mondatban kéne összefoglalni a nyilvánosságpolitikáját, akkor bizony ama ellentmondás rajzolódik ki, hogy a kormányzati főideológus pénzéből támogatja egy ellenzéki párt, az LMP sajtóját. Ő sem jár rosszul persze azzal, hogy akkor szólal meg ezekben az orgánumokban, amikor kedve szottyan hozzá.

Tegnapi glosszám vitája percekkel ezelőtt fejeződött be. Néhány kommentelő megemlítette az MSZP-ben politizáló Tüttő Kata nevét, aki a Népszavát frissiben megvásárló Leisztinger Tamás élettársa. Kétségkívül utaltam az Európa-parlamenti képviselőjelöltre és Budapest V. kerületi polgármesterjelöltre, de a nevét szóba se hoztam, mert a jelenséget fontosabbnak tartom. Ám ha a hozzászólók követelik, nem tagadható, hogy tünetértékűnek vélem a családi szál megjelenését a médiapiacon. A Gyurcsány-Dobrev és a Schmidt-Ungár kettős után a beszűkült ellenzéki térfélen jelentkezett egy harmadik milliárdos família is, amely épp választási kampány előtt lát befektetési lehetőséget a sajtóban.

Ami tehát 2011-ben még viccnek hatott, azon 2019-ben legalábbis töprenghetünk.   

A tegnap eseménye kétségkívül Bajnai Gordon felbukkanása volt. Engem is érdekel, hogy a volt miniszterelnök előkerülése a belső elszigeteltségből vajon összefüggésbe hozható-e a választásokra készülő ellenzék vezetőkeresésével. A friss fejlemény azonban elég nehezen illeszthető egy médiaszakmai rovatba. Beérem hát a tegnap másik eseményével.

A Népszava távozó tulajdonosa, Puch László 30-35 ezer példányban jelölte meg a kívánatos példányszámot. Ha 21 ezer példánynál adta tovább, akkor ez az elégedetlenségét fejezi ki? Vagy időarányosan teljesített ugyan a szerkesztőség, ám jött egy új befektető, akinek több pénze van a patinás újság életben tartására? Leisztinger Tamás tizenkettedik a leggazdagabb magyarok listáját, vagyonát forintban 80 milliárdnyira becsülik. Az agráriumban és az építőiparban munkálkodik, de korábban helyet talált magának a szállodaiparban is. Ráadásul működteti a DVTK kiesésre álló focicsapatát.

Egy interjúban arra panaszkodott, hogy a miskolci egyesület vezetői átigazolási és ügynöki pénzeket nyúltak le. Mégis maradt, mert az üzleti tevékenységét értelmezők szerint Orbán Viktor sportkoncepciójába illett, hogy a nemzeti tőke képviselői szerepet vállaljanak a nemzeti labdarúgásban. De ha így volt, akkor a miniszterelnöknek ahhoz is érdeke fűződik, hogy az ellenzék egyetlen napilapja életben maradjon, és fügefalevél legyen az egypártrendszer alig leplezett testén. Ennél tovább most nem is mennék. Annyi persze sajtószakmailag nyilvánvaló, hogy a tulajdonosváltás és a tőkeinjekció érdekes pillanatban érte a szerkesztőséget.

A bevételek 56 százalékát kitevő kormányzati hirdetések miatt nem érintheti ugyan a hatalmon lévők szeretteit, ezt azonban lehet vállalni, ha a társadalmi rétegekből begyűjti a mértékadó információkat és véleményeket. Kétévnyi munkával a Népszava törzsgárdistái és a Népszabadság volt munkatársai létrehozták ama napilapot, amely már emlékeztet a Népszabadság megszüntetés előtti formájára. Ehhez képest nem túl nagy áldozat, hogy még egy családi tabut kell figyelembe venni. Az új laptulajdonos élettársa ugyanis a nyilvánosság fórumain egyre gyakrabban mutatkozik. Für alle Fälle egyszerre Európa-parlamenti képviselőjelt és Budapest V. kerületi polgármesterjelölt.

Valamelyik csak bejön neki. Feltéve, ha az ellenzéki sajtó zászlóshajója nem firtatja, hogy egy újabb magyar milliárdos családtagja miért akar karriert csinálni a politikában.       

Furcsán kezdődött az uniós választási kampány. A baloldali MSZP „eligazít” a baloldali Demokratikus Koalíció ellen, illetve a baloldali MSZP és DK Budapesten közösen kampányol a szintén ellenzéki LMP és Jobbik ellen. Az utóbbi két párt politikusai persze szintén kifejtik álláspontjukat a nyilvánosság fórumain.

Mindegyik politikai szervezetnek van méltánylandó szempontja, mégis az a benyomásom, hogy semmit sem tanultak 2014 és 2018 tapasztalataiból. A vereséghez vezető út, ha nyilvánosan adják közre nem teljesen indokolatlan ellenérzéseiket. Elvégre azért vannak különböző pártokban, mert másként látják az országot és a világot. A helyzet ilyetén alakulását úgy magyarázzák az ellenzéki politikusok, hogy eszük ágában sem volt a nyilvánosság előtt berzenkedni, dohogni, füstölögni, mérgelődni a potenciális szövetségesek ellen. Ők csupán válaszoltak azoknak a fránya újságíróknak. Vagyis az immár megszokott ellenzéki békétlenséget a média munkatársai gerjesztik.

Ebből annyi igaz, hogy az újságírók sosem mulasztják el firtatni, vajon a velük szemben álló-ülő ellenzéki politikus miként vélekedik Puzsér Róbert közéleti ambíciójáról. Bizonyára a nagyszájú celeb-publicistának kijáró érdeklődés indokolja az ellenzéki együttműködés szempontjából jelentéktelen kérdést. Ettől eltekintve mégis úgy rémlik, hogy a választópolgárok képviselői megpróbálják áthárítani a felelősséget a nyilvánosság képviselőire. Abban is látok logikát, hogy ki kell beszélniük magukból a szövetségi rendszeren belüli lehetőségeket. Csakhogy ezeket a tárgyalóasztalnál kéne megvitatni, nem pedig a nyilvánosság fórumain.

S bár a politikával foglalkozó újságírók a politikusi információkból, véleményekből élnek, alighanem tudomásul vennék, ha interjúalanyaik udvariasan elhárítanák, hogy kiteregessék az ellenzék belső ellentéteit. Abból kéne ugyanis kiindulni, hogy a választópolgárok miért szavazzanak a békétlenkedőkre az egységet mutató kormánypárti politikusok helyett. A baj „csak” az, hogy a nyilvánosság kisebbik részére visszaszorított ellenzéki politikusok áhítoznak a médiafogyasztók figyelmére, máskülönben nem teremthetnek maguknak helyet a pártelitben. S ami ezzel egyet jelent: a busásan fizető brüsszeli kiküldetésben meg a jól fizető országgyűlési munkában.

Az ellenzéki politikusok tehát jó pénzért érzik rosszul magukat. A 2014-es és a 2018-as bukás után úgy tűnik fel, mintha ezen nem is nagyon akarnának változtatni.

A hajdani Népstadion tőszomszédságában van egy vásárcsarnok. Jártam már ott atlétikai versenyen és kézilabda mérkőzésen is, legtöbbször azonban nyomdaipari kiállításon. A hazai és külföldi, leginkább német nyelvterületről érkezett cégek épp most mutatják be a kínálatukat. A nyomtatott kommunikáció szaklapja, a Print&Publishing pedig bérelt egy standot, ahol közös asztalhoz ültek a magyar könyvészet elszánt hívei. A szerzők, szerkesztők, tervezők, nyomdászok, kereskedők és olvasók képviselői.

Tegnap megbeszélték azt, amivel a hónap utolsó napján állnak a szélesebb nyilvánosság elé. Mit kéne csinálni, hogy érdekképviseleti szerveik közös nevezőre jussanak? Bár a digitalizáció érzékenyen érinti a hadállásaikat, sokáig külön-külön keresték a kitörés lehetőségeit. Most is azt vettem észre, hogy más és más nézőpontból látják a papír alapú kommunikáció esélyeit, mégsem becsülném alá az összejövetelt. Végre kibeszélték magukat, tisztázták a kölcsönös félreértéseket; egyikük sem állt föl rossz szájízzel az asztaltól. Szívesen tudósítanék majd a hó végi nagy bejelentésről, addig is tűnődöm az egyik megnyilvánuláson.

Egy nyomda vezérigazgatója azt pedzegette, hogy a felsőoktatásban a kivágott fák ürügyén keltenek hangulatot a papír alapú kommunikáció iránt. Csaknem harminc évig tanítottam. Megfordultam budapesti, szegedi, nyíregyházi, egri, székesfehérvári és szombathelyi intézményekben, az imént jelzett hangulattal azonban nem szembesültem. Azzal persze találkoztam, hogy az újságírással kacérkodó főiskolások és egyetemisták spóroltak a papírra nyomtatott információkkal és gondolatokkal. De nem azért, mert zöld fanatikusok, hanem digitális bennszülöttek. A kérdés számomra inkább ez: mit kezdjenek a könyvvel, amelyben reflexszerűen keresnének rá egy frissiben olvasott névre vagy fogalomra - ahogy ezt a számítógép előtt ülve megszokták?

Egyelőre nincs hiteles válaszom, ám a digitális korszakban nem az ellenséget vélem fölfedezni a papír alapú kommunikációban, inkább a kapcsolatteremtés lehetőségét. Ezt médiatanárként úgy éltem meg, hogy ha a tanszékvezető A hagyományos sajtó gyakorlata címmel írta ki a szemináriumot, akkor tanítottam az online újságírást is. Ha pedig a digitális sajtó szerepelt a szeminárium címében, tanítottam a papír alapú zsurnalisztikát is. Végzés után akár ide, akár oda kerülnek a tanítványok, ne érezzék magukat idegenül a szerkesztőségben.  

Ma hajnalban Lorászkó Gábor hangjára ébredtem. A rádióban épp azt magyarázta, hogy állatorvosi munkája közben ritkán úszott meg sérülés nélkül egy nemszeretem műveletet. Azt, amikor tablettát kellett letuszkolnia a macska torkán.

Elmesélte, hogy a műveletnek három válfaja van. 1. Speciális szerkentyűt kell betenni a cica szájába, amely lenyomja a nyelvét, és a jobb sorsra érdemes háziállat képes lesz öklendezés nélkül lenyelni a féregirtásra alkalmas gyógyszert. 2. Homályos, hogy mit mondott, mert vagy tíz másodpercre elszenderedtem. 3. Van egy nem tablettás változat is, amelyet csöppenteni kell. Bőrön át hat, ezért ujjunkat nem haraphatja meg az a fránya macska. Hátránya viszont, hogy drágább a tablettánál, és a kispénzű nyugdíjasok nem szívesen költenek rá.

A kisállatokra szakosodott székesfehérvári orvos néhány hónapja beszél a Hajnal-Táj című műsorban. Már megszokta, hogy csak két percben válaszolhat macskabarát, magányos öregasszonyok kérdéseire. Sajtószakmai értelemben ma először írt-mondott klasszikus glosszát. Kiderült belőle, hogy még egy gyakorlott állatorvos életében is van valami, amit nem lehet megszokni. Szlovákos hangzású vezetéknevéről ugrott be egy másik háziorvosé. Dr. Lorászkó akkor lett Az év állatorvosa, 2005-ben, amikor Dr. Lavicska Kálmán viszonylag fiatalon elhunyt.

Lavicska doktort gyakran láttuk a képernyőn, különböző műsorokban osztotta meg háziorvosi tapasztalatait a médiafogyasztókkal. Könyvtáram becses darabja Ha felmegy a pumpa című kötete, melyet a régi ismeretség okán dedikált. A debreceni egyetemen ismerkedtünk meg a múlt században, a rokonszenves orvostanhallgató verset mondott ünnepségeken. Mi, bölcsészek is meg-meghívtuk, mert izgalmasan értelmezte Adyt és József Attilát, de Juhász Ferenc költészetét is kedvelte. Előadó készségét később ismeretterjesztőként kamatoztatta. A diploma után ugyanis Jászkarajenőn vállalt körzetet, és a Cegléd környéki tanyavilágban tett szert emberorvosi tapasztalatokra.

Évtizedekig dolgozott a legnehezebb terepen. Ősztől tavaszig például csak lófogaton közelíthette meg az elszigetelt betegeket. A tanyasi emberek között szerzett közvetlenséget mentette át a közszolgálati tévéműsorokba, és sikerült kikísérleteznie ama kellemesen humoros, öniróniától se mentes glossza-típust, amely nem lehet hosszabb kétpercnyinél. Épp effélét hallottam ma reggel a tátott szájú macskákkal küszködő Lorászkó doktor oldott hangvételű előadásában.    

Egyszer összeszámoltuk, és kiderült, hogy a tanítványaim 129 szerkesztőségben helyezkedtek el. Közülük sokan szerepelnek élő adásban is. E rovatot tizennyolcadik éve írom nekik, talán hasznosítják e bejegyzést. Az adott alkalmat rá, hogy vasárnap délután, egy kézilabda mérkőzés előtt imigyen válaszolt a győri kézilabdások edzője: „Az, hogy pályára lép-e Nora Mörk, teljesen helyzet- és szituációfüggő.”

Danyi Gábor arra utalt, hogy az Audi-gyár norvég alkalmazottja, akinek többször is megoperálták a térdét, hosszú lábadozás után most jutott olyan állapotba, hogy pályára léphetett volna egy dán csapat ellen. Igen ám, csakhogy idegenben is győzött a jól fizetett külföldi sztárokkal teletűzdelt magyar csapat, és az edző nem kockáztatta a frissiben gyógyult világklasszis játékát. Döntése aligha tartozik a Médianapló vonzáskörébe, annál inkább az, ahogy felelt a tévériporternek. Mentségére szóljon, hogy nemrégiben lépett elő másodedzőből főedzővé, és még nem szokta meg a nyilvánosságot.

Az ügyetlen fogalmazást nem kifogásolnám, ha nem vétett volna olyan típushibát, amellyel elég gyakran találkozunk a nyilvánosság fórumain. Néhány kísértetiesen hasonló példa. „Élethelyzeti szituáció” - fejtegette Kordás László szakszervezeti vezető (ATV, 2015. július 13.) „Keresem ezeket a helyzeteket, szituációkat” - közölte Vona Gábor Jobbik-politikus (ATV, 2016. szeptember 21.) „Valahogy föl kell dolgozni bizonyos helyzeteket, szituációkat” - tűnődött Péterfi Judit műsorvezető (Hír TV, 2018. március 17.) S most, íme, a győri sikercsapat edzője is hódolt egy divatjelenségnek.

Az idem per idem latin kifejezés, és azt jelenti, hogy ugyanazt ugyanazzal. A nevekből kiderül, hogy nemcsak pályakezdő közéleti személyiségek gyakorolják az indokolatlan szóismétlést, hanem tapasztaltak is. Nem könnyű persze a nyilvánosság fórumain megszólalni, különösen élő adásban nehéz, ezért szóba se hoznám az elhangzottakat, ha az illetők fordítva használták volna ugyanazokat a szavakat. Ha előbb mondják ki az idegen nyelvből kölcsönözött szituációt, de rögtön észbe kapnak, és a helyzettel pontosítják magukat. Akkor indokolt a szóismétlés, és az önkritikáért még nőnek is a szememben. A sors iróniája, hogy mind a négyen előbb használták a helyzet kifejezést, majd fűzték hozzá az immár fölösleges idegen változatot.

Egyébként a jelenség görög neve tautológia, és magyarra úgy fordítható, hogy ugyanazt mondás, a mondottak ismétlése. Vagyis szófecsérlés, szószaporítás.

Nálam kezd beválni a kávéház digitális változata. Abból indultam ki, amit a szakirodalom úgy határoz meg, hogy a szállóige az értelmiség közmondása. Olyan közös gondolat tehát, amely beszélgetés közben kapta meg, nyerte el végső formáját. Ahogy a hajdani polgárok beültek kedvenc kávéházukba, és foglalták el törzshelyüket a márványasztalnál, úgy üldögélünk most a számítógép előtt, amely összeköt bennünket. Valaki bedob egy figyelemre méltó mondatot, a többiek pedig fúrnak-faragnak rajta, míg végül egyikük a nevére veszi. A módszer ugyanaz, de immár XXI. századi kiadásban.

A mondatom egyébként ez volt: „A szocializmusban a kapitalizmus hiányzott, a kapitalizmusban a szocializmus hiányzik.” Egyszer már nekifutottam, igaz, akkor még távolságtartóbban hoztam szóba. E rovatban Bertha Bulcsu publicisztikájáról tűnődtem, és az olvasók nem kapták föl a fejüket. Vagy azért nem, mert már nem emlékeznek a huszonkét éve halott író országos visszhangot keltett cikkeire, például a Kesudióra. Vagy azért nem gondolták tovább, mert a 2500 karakternyi Médianapló-bejegyzéseket kevésbé kísérik figyelemmel, mint a nyúlfarknyi mondatokat, amelyeket a közösségi oldal szerkesztői nagyobb betűkkel nyomtatnak.

Talán az is szerepet játszott a megszokottnál élénkebb érdeklődésben, hogy a Bertha Bulcsu közírói tevékenységét értelmező mondatot még eltávolítottam magamtól. Az egyénített változat viszont arról árulkodik, hogy magamra nézve is érvényesnek tartom. Ezt vette észre az egyik hozzászóló, aki úgy értelmezte, hogy visszavágyódom a diktatúrába. Ebből annyit elismerek, hogy a fiatalságomba vágyódom vissza. De ha már értelmezni kell azt a fránya mondatot, az „átkosban” hiányzott a kiegyensúlyozott piacgazdaság, a jelenlegi rendszerben pedig hiányzik a kiegyensúlyozott szociálpolitika. A puha diktatúrából így érkeztünk a kemény demokráciába, a korlátozott diktatúrából a korlátozott demokráciába.

A másik álláspontot épp a ból-ból bontotta ki a hozzászóló, akit azért nevezek meg, mert a barátom, és régóta adok a véleményére. Miskolczi Miklós ezt fűzte hozzá: „Ja, de én a -ban rag helyett a -bólt javasolnám.” Vagyis a 81 esztendős közíró imigyen véli: „A szocializmusból a kapitalizmus hiányzott, a kapitalizmusból pedig a szocializmus hiányzik.” A mondat előnye, hogy az egyénítésből átkerült az általánosításba. Annyira ütős, hogy a digitális asztaltársaság oszlopos tagja akár a nevére is vehetné.