„A magyar média élénk és változatos volt, most azonban egysíkúbbnak tűnik” - olvasható az Európa Tanács minapi állásfoglalásában. Szakértők szerint a kijelentés a német és a francia kormány egyeztetett nézetét tükrözi, ezért érdemes komolyan venni. Miután azonban tanítom a legutóbbi száz évben országló magyar kormányok médiapolitikáját, árnyaltabban fogalmaznék.

A rendszerváltásig visszatekintve az a trend rajzolódik ki, hogy 2010 előtt a hazai média élénkebb és változatosabb volt. A második és harmadik Orbán-kormány kétségkívül átlépett egy határvonalat, a negyedik pedig létrehozott egy olyan holdingot, amely 476 médiaterméket tartalmaz. Ez már olyan arány, amely csakugyan egysíkúbbá, torzabbá teszi a médiapiacot. Mégis az a benyomásom, hogy a korábbi kormányok sem jeleskedtek az arányok kiegyenlítésében. Abban a tekintetben azonban nem különböztek az első Orbán-kormánytól, hogy nem lépték át a választóvonalat az erős demokráciából a puha diktatúrába vezető úton.

A maguk visszafogottabb, szégyenlősebb módján úgy korlátozták a nyilvánosságot, hogy hatalomban lévő embereik kibújni próbáltak a szerkesztőségek szorításából. Szokás ilyenkor hivatkozni arra, hogy a Horn-kormány a kétharmadával nem élt annyira vissza, mint a második, harmadik és különösen a negyedik Orbán-kormány. De ha igaz, amit Antal Attila politológus állít a jelenlegi médiahelyzetről, hogy „A baloldal médiahálózata belemászik a NER-be.” (ATV, 2019.04.12.), akkor ugyanez elmondható a jobboldal médiahálózatáról is. Az 1994-es választási vereség után aligha maradt volna életben, ha Horn Gyula nem kérte volna meg a Postabankot, hogy vegye a szárnyai alá például a Magyar Nemzetet.

Most lényegében ugyanez történik, amidőn a Népszava bevételeinek 56 százaléka kormányzati hirdetésekből származik. Az ellenzéki zászlóshajó kormányzati támogatása fügefalevél a nyilvánosság korlátozásán. A legutóbbi három évtized kormányai között egyet se találtam, amely elviselte volna, hogy a nyilvánosság munkatársai a döntések indoklására akarják kényszeríteni. De kitágítva a folyamatot, az előtte lévő hetven évben se szembesültem olyan kormányzattal, amely jó néven vette volna az újságírók fürkésző tekintetét. A legutóbbi száz év médiapolitikájából azt a következtetést vontam le, hogy a magyar kormányok nem bővíteni, hanem szűkíteni akarták a nyilvánosságot. A köztük lévő különbség a mértékben lelhető fel.        

Nagyon helyes asszony.

Lévai Anikó, Orbán Viktor felesége (Reggel.hu, 2005. június 20.)

Nélküle nem lennék sikeres.

Gyurcsány Ferenc miniszterelnök (Amőba. hu, 2006. február 22.)

Dobrev Klára energiájával meg lehetne világítani New York-ot.

Liptay Claudia színésznő (BTL.hu, 2006. március 21.)

Sokan győződhettek meg tegnap arról, hogy Gyurcsány Ferenc felesége intelligens, csinos asszony.

Palásti Péter tatabányai újságíró (24 Óra, 2008. május 2.)

Ha valaki nem kedvelte Klárát, ezután sem fogja.

Szentmihályi Szabó Péter író (Magyar Hírlap Online, 2008. május 4.)

Enyém a Népszabi, Klárié a Népszava.

Gyurcsány Ferenc DK-politikus (Facebook.com, 2011. október 20.)

Nálam jóval több érzéke van az emberekhez.

Gyurcsány Ferenc DK-politikus (Best Magazin, 2013. november 22.)

Nem tudom azt ígérni, hogy Dobrev Klárából nem lesz miniszterelnök.

Gyurcsány Ferenc DK-politikus (Klubrádió, 2017. július 11.)

Dobrev Klára már most akkora tapsot kapott, mint Gyurcsány Ferenc.

Dull Szabolcs újságíró a DK uniós kampánynyitójáról (Index.hu, 2019. április 14.)

Dobrev Klára megjelenése üdítően hat az uniós kampányban.

Gréczy Zsolt DK-politikus (ATV, 2019. április 17.)

Éjfél körül aludtam bele egy rádióműsorba, és hajnalban Szénási Sándor hangjára ébredtem. Az egyik legműveltebb magyar újságíró Donáth László evangélikus lelkésszel beszélgetett. Az interjú vége felé szóba került az ismert közéleti személyiség Anna nevű lánya is, aki az egyik párt, a Momentum alelnöke. Az édesapa büszkén beszélt róla. Bizonyára a másik lányáról is szívesen számolt volna be, de Mirjam nem került szóba. Igyekszem pótolni a hiányt.

2004 és 2011 között egy portált szerkesztettem, és néhány száz újságírással kacérkodó diák kéziratait gondoztam. Egyikük volt Donáth Mirjam, akiben szépírói adottságokat véltem fölfedezni. Leveleztünk, mintha telefonon is beszélgettünk volna, majd egyszer csak kiderült, hogy Amerikába költözött, onnan tudósította a Magyar Narancs online kiadását. Ottani közérzetéről rendszeresen írt, a magánérzete azonban csak most tárult föl előttem. Elolvastam Mások álma című könyvét, amely regénynek hatott. A „Javított utánnyomás 2” egy „jóléti kivándorló” tapasztalatait örökíti meg, akiről a szerző lábjegyzetben írta, hogy „Nem kényszerből menekülő.”

Vagyis migráns, írnám kapásból a Magyarországon immár megszokott kifejezést. Csakhogy a szerző függetleníti magát a kormányzati sugallatú beidegződéstől. Ő következetesen emigránsnak nevezi önmagát és a vele kapcsolatban lévőket. Azokat a magyarokat és nem magyarokat, akik keresik önmagukat a nyolcmilliós világvárosban, ahol „Senki sem érti egy New York-inál jobban a hibás angolt.” Portrékban részletezi az eredményt. Volt, aki megtalálta önmagát, és volt, aki nem. Ő úgy találta meg, hogy lassanként, fokozatosan leszámolt egy illúzióval. Hiába akar idegen nyelven újságíró lenni, talán sosem juthat el ama fokra, hogy anyanyelvi árnyaltsággal fogalmazza meg a véleményét.

Be kellett érnie a hír-újságírással, ami megfelelt a nyelvtudásának. Ilyen értelemben hétéves tengerentúli tartózkodása akár szakmai kudarcnak is felfogható. Igen ám, de a sikertelenséget a maga teljességében csak az anyanyelvén írhatta ki magából. A sors iróniája, hogy épp ezért arathatott győzelmet egy rokonszakmában. Pulitzer-díjas amerikai újságíró helyett magyar író lett belőle. A művelt Nyugatot megtapasztalt fiatal értelmiségiek kíméletlenül őszinte, egyszerre hangulatos és megrázó kiskátéját egyvégtében olvastam el. Alighanem azért érintett érzékenyen, mert hasonló korú lányom nemrégiben tért haza egy hat évig tartó jóléti kivándorlásból.     

A jellemzések hetét hagyjuk magunk mögött. A nyilvánosság fórumain keresett vagy keresetlen szavakkal illették Ádert, Bayert. Dobrevet, Hofit, Lázárt, Orbánt és az ukrán Zelenszkijt is. Lefülelt mondatok.

Ha a néppártok nem állítják le a szélsőjobbot, akkor a jobbközép is a baloldal sorsára jut.

Végel László vajdasági író (Mozgó Világ, 2019/4.)

Dobrev Klárát a jobboldal állandóan Gyurcsány Ferencnéként emlegeti csak azért, hogy a mindennapi gyurcsányozását kielégítse.

Kardos András esztéta (Facebook.com, április 14.)

Lázár amúgy biztos jobb miniszterelnök lenne, mint Orbán.

Bozóki András szociológus, a Gyurcsány-kormány volt kulturális minisztere (24.hu, április 15.)

Én mindig szeretek világosan fogalmazni.

Orbán Viktor miniszterelnök (Miniszterelnök.hu, április 15.)

Önmagát újságírónak tartó pártalkalmazott.

Gábor György vallástörténész Bayer Zsoltról (ATV, április 15.)

Ma már egy senkiből is lehet valaki.

Halmosi Viktória influenszer (Facebook.com, április 15.)

Lehet változtatni, csak értelmesen kéne.

Boda Zsolt politológus, a Társadalomtudományi Kutatóintézet főigazgatója az MTA reformjáról (ATV, április 16.)

Áder János zöldre festi magát.

Vágó Gábor LMP-politikus (ATV, április 17.)

A véleményünk szabad, az információszerzés azonban mindennapos küzdelem.

Nagy Iván Zsolt újságíró (hvg.hu, április 17.)

A recept a sikerre az ellenzéki összefogás.

Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármester (Szabolcs Online, április 17.)

Nincs, aki értelmesen képviselné a Fidesszel egyet nem értők hangját.

Kövér László Fidesz-politikus az ellenzékről (Magyar Hírlap Online, április 18.)

Aki nem fél, attól ezek félnek.

Tóta W. Árpád publicista (hvg.hu, április 18.)

Nincs más esély, mint egységesíteni az erőket.

Márton Roland szocialista politikus, az ellenzék székesfehérvári polgármester-jelöltje (Magyar Hang, április 18.)

Hofit nem a rendszer nevezte ki viccesnek.

Bödőcs Tibor humorista (Magyar Narancs, április 18.)

Minél feljebb kerül az ember a ranglétrán, annál több sz@r alakkal találkozik.

Hadas Krisztina riporter (168 Óra, április 18.)

A tűz már csak hab volt a tortán.

Szanyi Tibor szocialista politikus a Notre-Dame pusztulásáról (ATV, április 18.)

Szorgos, megbízható hajdúk öntik a harangokat.

Szele Tamás újságíró a kultúra, a sajtó és a divat kormányzati irányításáról (FüHü.hu, április 19.)

Azt tanultam meg Amerikában, hogy Isten odaadja a hajót, de ő nem fog helyetted evezni.

Téglás Zoltán amerikai magyar rockénekes (Magyar Nemzet, április 20.)

Napjainkban már szinte eltűnt a különbség a viccipari szakmunkások és a politikusok között.

Sebes György újságíró a Zelenszkij-jelenségről (Népszava, április 20.)

A szezon végén át kell gondolnunk ezt a „csak helyi játékost igazolunk” filozófiát.

Tóth István, a megyei I. osztályú szerencsi focicsapat edzője (Borsod Online, április 21.)

Nemrégiben a családi alapon működő médiumokról tűnődtem. Arról, hogy a szinte kilátástalan helyzetben lévő ellenzék milliárdos rokonszenvezők révén próbálja gyarapítani hadállásait a nyilvánosságban. Nem a legjobb megoldás persze, mert óhatatlanul helyzetbe hozza a befektetők politikával kacérkodó hozzátartozóit.

Az egyik kommentelő arra jutott, hogy „sem az üzleti, sem a politika médiát” nem szeretem. Azt kérdezte, hogy mit tartok „elfogadhatónak a médiapiacon”. Kétségkívül nem rajongok értük, mert fél évszázad alatt kipróbáltam mindkettőt, és megtapasztaltam az ellentmondásaikat. Másfajta értelemben, de egyaránt eltorzítják a médiapiacot, tudomásul veszem azonban a jelenlétüket. Azt viszont csakugyan szeretném, hogy aki újságírásra adja a fejét, szabadon dönthessen, vajon a kattintást számláló vagy a frontharcos változatot részesíti-e előnyben.

Sokakkal ellentétben ugyanis a bulvár és a propaganda változatot újságírásnak tekintem, a sajtótörténet művelőjeként mást nem is tehetnék. De van egy harmadik lehetőség is: a Sajtóalap. A nálunk polgáriasultabb országokban különféle módozatai intézményesültek, ám közös vonásuk, hogy a parlamenti pártok elismerik az értéket teremtő médiumok jelentőségét. Önmérsékletről tanúskodva igyekszenek életben tartani őket, és nem ideológiai, hanem értékalapon támogatják a szeriőz (igényes) sajtót.

S hogy még csak véletlenül se jusson eszükbe a befolyásolás, az állami költségvetés meghatározott százalékát, például a reklámadó egy részét szavazzák meg. A Sajtóalap közvetlen befolyásolásáról úgy mondanak le, hogy a civil életben tekintélyt szerző közéleti személyiségeket szavaznak a kuratóriumba. Ezzel teszik lehetővé, hogy az igényes médiumok akkor is élhessenek ellenőrző funkciójukkal, ha azt a politikai elit csoportosulásai - nemcsak a kormányon lévő, hanem az ellenzéki pártok is - rossz néven veszik. Ehhez persze magától értetődőnek kell tartaniuk a választási vetésforgót. Azt, hogy hol hatalmon vannak, hol ellenzékben.

A Sajtóalap egyszer került be a magyar pártok választási programjába, csakhogy 2002-ben elvérzett az MSZP és az SZDSZ koalíciós tárgyalásán. Firtattam az okot szocialista és szabaddemokrata médiapolitikusoknál, de azóta se tudom, hogy a kormányon lévő és az ellenzéki pártok miért ragaszkodnak foggal-körömmel a nyilvánosság politikai és/vagy üzleti befolyásolásához. Pedig jó volna végre tudni, vajon az ideológiai befolyástól mentesített Sajtóalap miért nem honosodott meg a hazai médiarendszerben.     

Kölyökkoromban a focipálya volt a Facebook, és labdával jelöltük meg egymást.

Aranyosi Péter humorista (Magyar Rádió, 2012. november 24.)

A Facebook szolgál - és kiszolgáltat.

Hegedűs D. Géza színész (Népszabadság-Magazin, 2013. április 19.)

A Facebook nem más, mint egy nagy szalon.

Csepeli György szociálpszichológus (Klubrádió, 2013. december 6.)

Ma a Facebook a kocsma.

Széky János újságíró (Facebook.com, 2014. június 24.)

A Facebook tele van forradalmárokkal.

Bartus László újságíró (Amerikai Népszava, 2016. március 13.)

A Facebook azoknak való, akik nem elég intelligensek ahhoz, hogy tévézzenek.

Föld S. Péter újságíró (Facebook.com, 2016. december 26.)

A Facebook kommunista közösségi oldal lett sajnos.

Orbán Viktor miniszterelnök (Facebook.com, 2018. március 16.)

Orbán kiakadt a Facebookra, amit a Facebookon jelentett be.

Kovács István újságíró (Zoom.hu, 2018. március 22.)

A Fidesz országosan jelentkező problémája a Facebook.

Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármester (ATV, 2018. október 16.)

A Facebooknak is füle van.

Tóta W. Árpád publicista (hvg.hu, 2019. március 21.)

A 168 Óra legfrissebb számában érdekes interjú olvasható Ormos Máriával. A 89 éves történészt azért szólaltatta meg a hetilap, mert újabb kiadásban jelent meg Mussoliniról írott életrajza. A monográfia először 1987-ben látott napvilágot, és beivódott ugyan a hazai szakirodalomba, de nem formálta a közvéleményt. Talán majd most, ha az olvasók esetleg hasonlóságot fedeznek föl a Duce úgynevezett korporációs rendszere és a NER között. Addig is idézem Ormos Mária egyik mondatát: „Mussolini vérbeli hírlapíró volt.”

A hajdani diktátor félszáz kötetnyi életműve nemcsak politikai beszédeket tartalmaz, hanem rengeteg cikket is. Ráadásul van egy korabeli szemtanú, Goebbelsnek hívják, és Hitler nyilvánosságban illetékes munkatársa volt. Az újságokat, rádiókat, színházakat és filmeket felügyelő miniszter ezt írta naplójába 1937. szeptember 26-án: „Mussolini mint újságírót is kedvel engem. Ő is az maradt.” S bár Hitler nem rajongott az olasz diktátorért, Goebbels számtalanszor érezte rokonléleknek Mussolinit. Akiről persze nehéz elképzelni, de apjától örökölte a baloldaliságot. Olyannyira, hogy évekig szerkesztette az Avantit, az olasz szocialisták lapját. Csak az első világháború kirobbanása után lett nemzetköziből nemzeti szocialista.

Goebbels a náci párt baloldalához tartozott, és szintén nemzeti szocialistának nevezte magát. Mussolinihez hasonlóan ugyanis utálta a nagytőkét. Aztán mindketten hatalmi helyzetbe kerültek, megbarátkoztak azzal a fránya nagytőkével, és rátelepedtek a korabeli nyilvánosságra. Azért működhettek roppant hatékonyan, mert belülről ismerték a sajtó működését, és tisztában voltak a sebezhető pontjaival. Mussolini médiaszemléletére jellemző, hogy mintegy két évtizedig az olasz nyilvánosságban szinte semmi sem történhetett a jóváhagyása nélkül. Goebbels médiaszemléletéről pedig hiteles kép rajzolódik ki a 450 oldalnyi naplójából.

Teljhatalmára jellemző, hogy személyesen váltotta le a Frankfurter Zeitung két vezető munkatársát, sőt az egyiket le is tartóztatta, mert „félzsidó”. (1938. január 27.) Azt is kifejtette, hogy megdorgálta a Deutsche Allgemeine Zeitungot, és „Ha nem javul meg, lecserélem a szerkesztőséget.” (1940. szeptember 19.) Az a benyomásom, hogy a két világháború közti nyilvánosság talán legnagyobb hatalmú irányítói gyűlölték, lenézték, megvetették az újságírókat. Talán azért, mert mielőtt hatalomra adták volna a fejüket, maguk is firkászok voltak.

Javában tart a tegnapi bejegyzés vitája, és az jött be, amire számítani lehetett. Olvastam persze figyelemre méltó megjegyzéseket is, de a kommentelők közül elég sokan azt kérték ki maguknak, hogy a jobb sorsra érdemes kiskunfélegyházi gimnazistát, Nagy Blankát elmarasztaltam, mert a nyilvánosságnak szánt 51 sornyi levelében 31 vesszőhibát vétett. Úgy rémlik, mások is találva érzik magukat.

Elismerem, hogy a világháló demokratizálta a vitákat. A digitális kocsma népe betódult a digitális kávéházba. (Nehogy megbántsak bárkit is, az ógörög démosz köznépet jelent, vagyontalan, szabad lakosságot.) Ha az érkezők valamelyike lát üres széket a márványasztalnál, leül, és belekotyog a beszélgetésbe, közben pedig nem mutatkozik be, sőt letegezi a törzsasztalnál helyet foglaló polgárokat. Ezzel magyarázható, hogy Magentax ma reggel 8 óra 57 perckor imigyen szólított meg: „Jelzem, hogy kommentekben, SMS-ben én is alig használok vesszőket, de nem azért, mert ne tudnám, mikor és hogyan kell - hanem mert minek.”

A minek kétségkívül meggyőző érv, bár az említett diáklány nem kommentet írt, nem is SMS-t, hanem nyílt levelet egy újságírónak, aki őt megsértette. De szakadjunk el tőle, hátha meggyőzhetek valakit arról, hogy érdemes komolyabban venni azt a fránya vesszőcskét. Olykor sorsdöntő jelentősége van. Például II. Endre magyar király 1213-ben elment háborúzni, és távollétében a felesége, Gertrudis mindenféle disznóságot csinált. A magyar főurak összeesküdtek a meráni (német) First Lady ellen, és tanácsot kértek az esztergomi érsektől. A fifikás főpap ezt írta nekik: „A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem.”

A vesszőtlenített mondatnak kétféle értelmezése lehetséges. Az egyik ez: A királynét megölni nem kell, félnetek jó lesz, ha mindenki egyetért, én nem, ellenzem. A másik pedig ez: A királynét megölni nem kell félnetek, jó lesz, ha mindenki egyetért, én nem ellenzem. Nos, Gertrudist a magyar főurak 1213. szeptember 28-án kardélre hányták. A hosszan elhúzódó jogi eljárásban II. Ince pápa a dodonai szöveg első értelmezését fogadta el, ezért a megözvegyült II. Endre békén hagyta az esztergomi érseket.

Egyébként, kedves Magentax, ahhoz képest, hogy kommentben alig használ vesszőket, ellentmondásba került önmagával. Hozzászólásában ugyanis kitette a vesszőket, ráadásul a megfelelő helyekre. Talán azért, mert férfiemberként megtanulta, hogy vessző nélkül nem lehet hogyozni.  

A Népszava mai számában két vidéki tudósító kapcsolódott az ügyeletes botrányhoz. Országszerte visszhangot keltett, hogy a Demokratikus Koalíció uniós kampánynyitó összejövetelén beszédet mondott Nagy Blanka, akinek a szoknyája alá fényképezett egy Pesti Srácoknál dolgozó újságíró. A mobiltelefonos akció leginkább felháborodást váltott ki a nyilvánosság fórumain, Doros Judit és Vas András pedig diákok véleményét gyűjtötte össze a kormánypárti karaktergyilkosság legújabb mozzanatáról.  

A cikk értékét növelte a kérdezettek látásmódja, ám csökkentette egy típushiba. Egy Zsófi nevű kaposvári lány szerint „a kecskeméti gimnazista csak rosszul jöhet ki a dologból”. Vagy ő, vagy az újságíró tudja rosszul. Nagy Blanka ugyanis nem kecskeméti, hanem kiskunfélegyházi, és a Móra Ferenc Gimnázium érettségi előtt álló tanulója. A tévedés valószínűleg abból származik, hogy az országos nyilvánosság akkor értesült először a 19 éves diáklány létezéséről, amikor tavaly december 21-én Bács-Kiskun megye székhelyén, Kecskeméten keresetlen szavakkal jellemezte a köztársasági elnököt és a miniszterelnököt.

Azóta vadászik rá a kormánypárti sajtó, ő pedig egyre-másra nyeri a sajtópereket, mert bizonyítható, hogy nem áll bukásra az iskolában. A szoknya alá fényképezés újabb okot ad a jogi eljárásra, van azonban valami, melyet a vele rokonszenvező ellenzéki sajtó mintha nem akarna észrevenni. A félegyházi diáklány nyílt levelet írt a merénylőnek, amelyből kiderült, hogy nem ismeri a központozás intézményét. Médiatanárként hozzászoktam a kommunikáció szakos diákok szokatlan helyesírásához, de a 14 ezer dolgozat között egyet se olvastam, amely fajlagosan ennyi vesszőhibát tartalmazott volna. Az 51 sornyi bejegyzésben 31-et.

Harminc esetben ki kellett volna tenni a vesszőt, egy esetben pedig nem kellett volna, Blanka mégis kitette. Ehhez jött még tíz stilisztikai hiba, bár ezeket azért ítélném meg méltányosabban, mert aki a vesszőzéssel sincs tisztában, azon hiába kérnénk számon a helyesírás bonyolultabb szabályait. Egyébként Ujhelyi István szocialista politikus ma hajnalban azt fejtegette a Civil Rádióban, hogy az MSZP elnöksége barátkozott a gondolattal, miszerint a decemberben fölfedezett gimnazistát indítani kéne egy képviselőválasztáson. Aztán elvetették az ötletet, mondván, hogy aligha árt neki, ha előbb leérettségizik. A döntés bölcsnek hat, különösen az amúgy megindító tartalmú nyílt levél elolvasása után.   

Asperján Györgyöt fél évszázada ismerem. Az Ifjúsági Rádió munkatársa volt, én meg a Magyar Ifjúság című hetilapba írtam rádiókritikákat. Kapcsolatunk azért nem fejlődött barátsággá, mert mindketten jobban jártunk, ha nem jön létre alkotó és kritikus között. Ismertem a feleségét is, aki pályatársam volt. Tíz éve halt meg, és a megözvegyült Gyuri azzal vétette észre magát, hogy rövid írásokat tett közzé az egyik közösségi oldalon. Mackó nevű kutyájáról számolt be, „aki” ugyanolyan kis termetű volt, mint emberben ő, és a lelket tartotta benne.

E jegyzeteket tárcának nevezzük. Az egyetlen sajtóműfaj, amelyben a szerző egyes szám első személyben fogalmazhat. Egyre nagyobb érdeklődéssel olvastam a kutyás történeteket, miközben ugyanis ismerkedtem az öntörvényű kuvasz szokásaival, rengeteg információt tudtam meg a gazdájáról. Azt hittem, hogy e tárcák álltak össze kötetté, melynek bemutatóját tegnap tartották a Magyar Írószövetség székházában. Vagy ötvenen jöttünk össze, és egy szekszárdi bortermelő majdnem elvitte a show-t a könyv szerzője elől. Gyuri gyanútlanul rendezte gúlába a frissiben megjelent kötetet, amidőn egy nagydarab, pirospozsgás arcú úr pattant a közönség elé. Körbe járt, és mindenkinek megmutatott egy fényképet a mobiltelefonján. Szerinte a kádban erjedő vörösbor habjaiból egy macska arcképe bontakozott ki. Ezt oly sokszor mondta el, hogy már-már el is hittük neki.

Igen ám, de macskával felül lehet múlni a kutyás történetet. Szerencsére Asperján György sokat mesélt, és meglepő módon nem az öregkori magánya rajzolódott ki belőlük, hanem egy állami gondozott sorsa. Ahány nevelőszülőhöz került, annyiszor barátkozott össze a tanyát, falusi portát őrző kutyával. A bensőséges kapcsolat kiváltotta az „Apuka bácsik” rosszallását. Ők távolságot tartottak az alárendeltjeiktől, máskülönben a kutya és a kiscseléd nem fogadta volna el az utasításaikat. Az állatokhoz fűződő viszony humanizálta emberré az elvadult kisgyereket, inast, vasesztergályost, majd íróvá a filozófia szakos egyetemistát és a rádiós szerkesztőt.

A Megőrült kuvasz című könyv hátsó borítóján egy kucsmás, kerek arcú kisfiú néz szembe velem. Kutyát simogat. A fénykép 1943/44 telén készült, és a négy-ötéves gyerek kísértetiesen hasonlít a 80 esztendős íróra. Bár tegnap este óta nem sikerült végigolvasni a kötetet, de az kiderült, hogy nem a fészbukos történeteket tartalmazza. Az a következő Asperján-kötet lesz, amelyre van már egy vevő.