Olvasom a nekrológokat Ungvári Tamásról. Az eddigi legterjedelmesebbről felötlik egy sajtótörténeti adalék. Friss Róbert írása a Népszavában ama szerkesztőségi megjegyzéssel kezdődött, hogy a szombaton elhunyt közíró „a Népszava volt rovatvezetője”. Erre másként emlékszem.

A múlt század kilencvenes éveiben, 1994 és ’96 között a Népszava hajdani tulajdonosa, az Amerikából hazatért Fenyő János vezető szerkesztőnek nevezte ki a szintén Amerikából hazatért Ungvári Tamást. Akinek a titulusa körülbelül azt jelentette, hogy a Vico-cégbirodalom feje a patinás napilap főszerkesztője mellé rendelt egy közismert személyiséget. Erről azonban többet tud Kereszty András, aki akkoriban főszerkesztette a Népszavát. Ezért nem is részletezném a körülményeket. Ha a sarzsikról pontatlanul fogalmaztam, bizonyára kiigazít majd Andris vagy Friss Robi - két régi kedves kollégám.

Mindezt azért hoztam szóba, mert Ungvári Tamás az átlagostól eltérő mandátumát arra használta, hogy meghonosítsa a magyar sajtóban az angolszász gyakorlatot. Azt ugyanis, hogy a hírek rovatát el kell választani a véleményekétől. Aki tehát hír-újságírásért kapta a fizetését, nem dolgozhatott a vélemények rovatába. Talán még így sem pontos a fogalmazás, mert az idő tájt Magyarországon működött például egy brit újsághálózat is, és a Lapcom korábban különböztette meg a hír- és a vélemény-újságírást. Csakhogy Ungvári Tamás ezen is túlment.

Elérte a tulajdonosnál, hogy a belső munkatársak nem írhattak publicisztikát a Népszavába. Ahhoz azonban, hogy rendhagyó (a szerkesztőség hangulatát korántsem javító) elképzelését megvalósíthassa, nemcsak hatalomra volt szüksége, hanem elkülönített honoráriumkeretre is. Amiből telt arra, hogy megfizethesse az ország legjobb publicistáit. Egy sajtótörténeti előadáshoz végigolvastam a Népszava rendszerváltás utáni évfolyamait, és megkockáztatom, hogy soha annyi jó publicisztika nem jelent meg benne, mint épp a kilencvenes évek közepén. Ehhez képest másodlagos, hogy ezt milyen eszközökkel érte el a vezető szerkesztő.

Manapság persze a smucig lapkiadók vigyáznak arra, hogy a véleményrovat szerkesztője ne rontsa a redakció hangulatát. Ritkán fordul elő, hogy külön keretet kap a kívülről jött szerzők honoráriumára. Leginkább a belső munkatársak írják a publicisztikákat - fizetésért. Vagy visszavonult politikusok, nyugalmazott orvosok és egyéb értelmiségiek, akik nem kérnek pénzt a véleményükért.