Az újdonsült igazságügyi miniszterről terjed a világhálón egy felvétel. Melegítőben dekázik a focilabdával. Harminchétig bírta, nyilatkozott azonban arról is, hogy egyéni csúcsa 115 volt. A pesti köznyelv könyörtelenül el is nevezte dekázásügyi miniszternek. A kaján minősítésből kiolvasható ama vélekedés is, hogy megint kifogtunk egy minisztert, aki nem ért ahhoz, amire a főnöke szerződtette. Annyiban igazat is adnék a kételkedőknek, hogy nem lesz könnyű bírósági fogalmazóból igazságügyi miniszterré válni. Bár a nappali tagozaton szerzett jogi diploma talán mégis jelent valamit.

Egyik elődje, bizonyos Kovács Béla 1953. február 2-án lett igazságügyi miniszter Rákosi Mátyás kormányában. A tucatnév mögött egy nógrádi vasmunkás, majd bányász rejlik. A második világháború után elvégezte az egyéves (!) bírói és ügyészi akadémiát, majd hadbíró lett, és ítélkezett is. Öt hónapnyi miniszteri karrierjének Nagy Imre vetett véget, aki nem vette be 1953. július 4-én alakult kormányába. Kovács Béla visszament a katonák közé, és ezredesi rangban irányította a honvédelmi minisztérium igazságügyi főcsoportfőnökségét. Végül is a szakmában maradt.

Nezvál Ferenc öt elemit végzett, és cipészként szabadult fel. 46 éves korában, már város- és községgazdálkodási miniszterként szerzett levelező tagozaton jogi diplomát. 1956. december 29-én lett az igazságügyi minisztérium vezetője az első Kádár-kormányban. Pozícióját megtartotta a Münnich-, a második Kádár-, sőt a Kállai-kormányban is, ha jól szedtem össze az adatokat, egészen 1966. december 7-ig. Akik átélték ezt az évtizedet, tudhatják, hogy mit jelentett a megtorlások időszakában egy olyan igazságügyi miniszter, akinek a felkészültségéből legföljebb a bólogató jános szerepére tellett.

Őt váltotta Korom Mihály, aki Csongrád megyei libapásztorból és napszámosból lett rendőrnyomozó, majd határőr-tábornok. Szintén levelező tagozaton végezte el a jogi egyetemet, és igazságügyi miniszter lett a Kállai-. a Fock- meg a Lázár-kormányban is. Tizenegy és fél év után 1978. április 22-én szűnt meg a megbízatása… Akik nálam jobban ismerik a magyar igazságszolgáltatás legújabb kori történetét, bizonyára hozzáfűznek néhány kiegészítést vagy pontosítást e bejegyzéshez. Csupán azért hívtam föl a figyelmet Varga Judit három elődjére, hogy kirajzolódjék: vannak korszakok, amikor nem fontos végigjárni a szamárlétrát, hogy valaki igazságügyi miniszterként koronázhassa meg a szakmai pályafutását.             

A legutóbbi bejegyzésben Kabai Domokos Lajos egyik írásával foglalkoztam. Azt firtattam, vajon van-e tartalmi hasonlóság a Kádár- és az Orbán-korabeli sajtóviszonyok között. Nem sokat találtam, ez azonban nem hatotta meg a bjutiful álnevű hozzászólót, aki az alaptéma helyett a Bekiáltás nevű blog szerzőjét minősítette.

Laza digitális eszmefuttatását úgy tömöríteném, hogy KDL cikke túl hosszú a Facebookon. Ráadásul a blogger sokat hivatkozik olyan tanulmányokra, amelyeknek hitelességét a kommentelő azért nem képes ellenőrizni, mert idegen nyelven, többnyire oroszul jelentek meg. Amit KDL megfogalmaz, az elmegy ugyan a közösségi oldalon, de ha írásait napi vagy hetilapnak ajánlaná föl, a szerkesztők sokat gyomlálnának ki a szövegeiből. Ez volt az a pillanat, amikor egy másik hárombetűs publicista közismert rövidítése ugrott be. TGM ma már leginkább a digitális sajtóban szólal meg, hosszúkat ír, és előszeretettel hivatkozik idegen nyelveken megjelent tanulmányokra, amelyeknek hitelességét a legtöbb olvasó nem képes ellenőrizni. Neki is a papír alapú sajtó szerkesztőire kéne bízni a gondolatait?

KDL két cikket szentelt a Kádár-korszaknak, de nem a Facebookon, hanem a Bekiáltás című blogjában. Csakugyan hosszúkat ír, és sokat hivatkozik, a terjedelemnek azonban nincs akadálya a digitális sajtóban. A papír alapúban eltöltött fél évszázad alatt megtanultam, hogy az egy kolumnánál (körülbelül tíz gépelt oldalnál) hosszabb írások nehezen emészthetőek. Talán ezzel is magyarázható, hogy a hárombetűs szerzők ma már a digitális sajtót részesítik előnyben. Például KDL első kádáros cikkét eddig 22508-an olvasták, a másodikat nemrég közölte az Index, és 13037 érdeklődőnél tart.

Az olvasott szerző miért ajánlja föl az írásait napilapoknak, amelyek oly csekély példányban jelennek meg, hogy néhány kiadóhivatal nem is meri bevallani a kinyomtatott újságok darabszámát? Ha nem vesszük figyelembe az olvasottabb bulvárt, amely nem igazán alkalmas politikai esszék közlésére, akkor a legnagyobb példányszámú országos napilap a Népszava a maga 21 ezrével. A legtöbb hetilap példányszáma nem is éri el a tízezret. Miért baj, ha egy 68 éves újságíró inkább a világhálóra bízza a gondolatait? Ha megnézzük a Bekiáltás blogot, feltűnik, hogy a digitális bevándorló élemedett korához képest szépen megtervezett dizájnt alakított ki. Médiaszemlélete pedig korántsem annyira elavult, mint az Öné, kedves bjutiful.     

A legutóbbi napokban arról árulkodtak a nyilvánosság fórumai, hogy a nyár kellős közepén sincs uborkaszezon a politikában.

Amire a hatalom képes, az legfeljebb annyi, hogy megkeseríti a tehetségesek életét. (Háy János író, Válaszonline.hu, július 8.)

A rendszer legsérülékenyebb pontjainak egyike, hogy egyetlen emberre lett felhúzva. (Ungváry Krisztián történész Orbán Viktorról, 24.hu, július 8.)

A Fidesz a fasorban sem lesz a fővárosi politikában, amikor én főpolgármester leszek. (Karácsony Gergely Párbeszéd-politikus, 444.hu, július 8.)

Gördülékenyen, olajozottan megy, úgymond, a szavazógépezet. (Kövér László Fidesz-politikus, az országgyűlés elnöke, InfoRádió, július 9.)

A magyar nemzetgazdaság a multikból és a magyar emigránsok hazaküldött pénzéből él. (Róna Péter közgazdász, ATV, július 9.)

A harmadik kétharmadot arra is kapták, hogy végre eltakarítsák a közpénzfaló, kriptokomcsi fedőszervezeteket. (Pilhál Tamás újságíró, PestiSrácok.hu, július 10.)

A csúcson Macron győzött és a liberálisok. (Csáky Pál szlovákiai politikus az Európai Unióról, Facebook.com, július 10.)

Egy remegő Merkel százszor jobb, mint a golfozó Trump. (Paul Lendvai bécsi újságíró, Klubrádió, július 10.)

Nehogy az EU is beleremegjen a kancellári remegésbe. (Megyeri Dávid újságíró, Magyar Nemzet Online, július 11.)

’89-ben kaptunk egy ajándékot, amit elkótyavetyéltünk. (Horváth Zoltán újságíró a rendszerváltásról, ATV, július 11.)

2010-ben tetszettünk forradalmat csinálni. (Bencsik András újságíró, a Demokrata című hetilap főszerkesztője, Hír TV, július 11.)

Új csatárt igazoltunk. (Orbán Viktor miniszterelnök Varga Judit igazságügyi miniszterről, Facebook.com, július 11.)

Ha valahová ömlik a pénz, az máshonnan hiányzik. (Nagy N. Péter újságíró, 168 Óra, július 11.)

Üzletember az, aki nem a NER-ből él. (Bojár Gábor üzletember, Klubrádió, július 11.)

Kádár János élt, él, és egy darabig még élni is fog. (Dévényi István újságíró, Magyar Hang, július 12.)

A kapitalizmus, lám, felélte a természeti erőforrásokat. (Szanyi Tibor szocialista politikus, Munkások Újságja Online, július 12.)

Felelős beosztásban lévő politikusok még soha nem beszéltek ennyi hülyeséget a történelemről. (Csunderlik Péter történész, Népszava, július 12.)

Demokratából zsarnok lett. (Eörsi László történész Orbán Viktorról, Népszava, július 13.)

A hatalom mindenben benne van, az ellenzékben is. (Spiró György író, Klubrádió, július 13.)

Sokan zöldügyek mentén szavaztak, de nem föltétlenül a zöldpártra. (Kendernay János, az LMP újdonsült elnöke az uniós választásról (Magyar Nemzet, július 13.)

Sokan írnak, kevesen olvasnak. (Böszörményi Zoltán költő, az Irodalmi Jelen című folyóirat főszerkesztője, Magyar Rádió, július 14.)

Domokos Lajos blogot ír Bekiáltás címmel. Legutóbbi cikkei a Kádár-korszakot értelmezték. Az első olvasottsága húszezer körül jár, a második még nem került föl az Index digitális felületére, de hasonló olvasottságot jósolok neki. Miközben a kitűnő blogger tegnap elismerte a Magyar Hangban megjelenő Dévényi István publicisztikai érdemeit, vitatkozik is vele: „Még Orbán Viktor nemzeti nem együttműködési rendszerének médiaközpontosítási gyakorlatát is az 1989-ben elhunyt… /Kádár Jánosnak/ rója fel.”

Kevésbé olvastam ki szemrehányást a hetilap legutóbbi számában található eszmefuttatásból, ettől azonban még lehet igazság Domokos Lajos megjegyzésében. A Kádár-korszak egyik legérdekesebb szervezete, a Hírlapkiadó Vállalat kísértetiesen emlékeztet a ma már csak KESMA-ként emlegetett Közép-Európai Sajtó és Média Alapítványra, amely magába olvasztotta a megyei napilapokat, ráadásul néhány országos terjesztésű újságot, rádiót, televíziót és portált is, szám szerint 476-ot. A KESMA hasonlít a Hírlapkiadó Vállalatra, mégis olyan különbséget látok, amelyen érdemes eltűnődni.

Azért jött létre, hogy az általa működtetett megyei napilapok nyereségéből az MSZMP eltarthassa központi napilapját. Volt olyan megye, kettő is, amelynek újságja meghaladta a százezres példányszámot, és egy közepes lélekszámú megye napilapja is elérte a 60 ezret, a Népszabadság pedig hajdan 814 ezer példányban jelent meg. Ilyen körülmények közepette látta el a Hírlapkiadó központi szerkesztősége írásokkal a megyei újságokat. Az állampárt üzeneteit ízletes ostyába csomagolta: tárcákba, versekbe, riportokba, interjúkba. A fővárosból érkezett írások a hétvégi mellékletben jelentek meg - a megyei újságírók tárcái, versei, riportjai, interjúi mellett.

A rendszerváltás után a hétvégi melléklet fokozatosan sorvadt el, a központi üzenetekkel együtt. A külföldi laptulajdonosok nem akartak beleszólni a magyar belpolitikába, és az újságíró-munkatársak szépirodalmi próbálkozásait is rühellték. Az Orbán-féle „nonprofit szervezet” egyelőre több fantáziát lát a központi üzenetekben, mint a megyei újságírók szépirodalmi tevékenységében. Minden létező hasonlóság inkább csak látszólagos tehát a Hírlapkiadó és a KESMA között. A félreértés arra vezethető vissza, hogy az állampárti szisztéma a nyilvánosságban való hatékonyság hasonló módszereit alkalmazza. A hatalomgyakorlók aligha vannak tisztában azzal, hogy épp most találják föl a spanyolviaszt.                  

Hadházy Ákost gyakran kérdezik a nyilvánosság fórumain. Az LMP volt társelnöke tavaly, az országgyűlési választás után kilépett a pártjából, majd független országgyűlési képviselőként csatlakozott az idén Márki-Zay Péter ernyőszervezetéhez, amelynek nevét nem jegyeztem meg. 2010 óta sok ernyőszervezet alakult az ellenzéki pártok összegereblyézésére, és némi mozgolódás után mind ki is múlt. Márpedig arra a kis időre aligha érdemes megjegyezni a nevüket.

Hadházy kilépett az említett mozgalomból is, és miközben az okot magyarázgatta, meglepő mondatot ejtett ki a száján. Így hangzott az ATV stúdiójában: „Ez a sajtó már csak arra való, hogy az ellenzéket lejárassa.” Talán nem figyeltem eléggé, ezért az ugrott be, hogy ’ez a sajtó” az ellenzékit jelentheti. Sajnos az is belefér az idézet értelmezésébe, hogy az ellenzéki sajtó alkalmas az ellenzék lejáratására. Akad persze mentő körülmény. Olyan szegény, mint a templom egere, ráadásul a hívők nem is nagyon dugják be orrukat a szentélybe. Úgy lehetne növelni a hatékonyságát, ha az ellenzéki pártok összedobnák ama kevés pénzt, amennyit a nyilvánosságra szánnak, és olyan fórumot hoznának létre, amely érdekesebb, izgalmasabb, vonzóbb. Elismerem azonban, hogy az összpontosításra még nem értek meg a feltételek.

Az a benyomásom, hogy az ellenzéki pártok stratégiája más, mint a retorikája. Politikusai azt hirdetik, hogy a Fidesz legyőzhető, de nem hisznek ebben. Abból indulnak ki, hogy legföljebb a kétharmadot akadályozhatják meg, ezért egymással küzdenek inkább az ellenzéken belüli elsőségért. Ha ugyanis a kétosztatú rendszernek áll a zászló, akkor az ellenzéki pártok a kihívó szerepét szereznék meg maguknak. S mert a csekély látogatottságú portálok nem lehetnek különbek az őket támogató pártoknál, a házi orgánumok több energiát fordítanak a riválisok eljelentéktelenítésére, mint a Fidesz-rendszer leleplezésére. Eközben az ellenzéki pártvezetők együttműködési szerződéseket írnak alá, ez a módszer a kettős beszéd minősített esete.          

Lehet persze, hogy Hadházy Ákos nem így értette az idézett gondolatot. Ha jobban figyeltem volna a szövegkörnyezetre, talán most a nyomasztó fölényben lévő kormánypárti sajtóról tűnődnék, amely ezek szerint arra való, hogy lejárassa az ellenzéket. Ha így értette az ellenzéki politikus, akkor elnézést kérek tőle. Mindazonáltal az esetleg félreértett mondat értelmezését nem tartom fölöslegesnek.

Az újdonsült igazságügyi minisztert tegnap épp csak köszöntötte Orbán Viktor. A világhálót máris elárasztották a névtelen kommentek és az újságírók által jegyzett kommentárok. Szerintük a miniszterelnök fészbukos bejegyzése - „Új csatárt igazoltunk.” -, egy futballmániás politikus megnyilvánulása. Ebben van igazság, mégis az a benyomásom, hogy ez az értelmezés a jelenség könnyebben magyarázható része.

Aligha érdemes azon élcelődni, hogy a harmincas miniszter asszony képes a bőrlabdával harminchétszer dekázni - ez látható is egy videófelvételen, amelyet ő maga tett föl a világhálóra. Ha utánanéztek volna Varga Judit irigylésre méltó focitudásának, megtalálhatták volna eme mondatát is: „Tinikoromban sokat dekáztam, a rekordom 115 volt.” (Blikk.hu, 2019. március 18.) Pillanatnyilag ez az egyetlen megnyilvánulása, melyet az utókor számára érdemes följegyezni. Amit eddig az inkább kisebb, mint nagyobb interjúkban és az országgyűlési szakbizottság előtt elmondott, az kivétel nélkül az Orbán-rendszer hivatalos mantrakészlete: a sorosozás, a migránsozás és a brüsszelezés..

Lendvai Ildikó szocialista politikus egy tegnap esti tévéműsorban „az igazságügy Palkovicsának” nevezte. Óvatosabb volnék. A jó arcú, csinosan öltöző fiatalasszony ajkát még nem hagyta el olyan egyéni okfejtés, amellyel bizonyíthatja az Orbán-rendszer iránti hűségét. Vannak így néhányan a miniszterelnök harmincas, nyelveket beszélő, kulturált, művelt és tehetséges fölfedezettjei közül. Csepreghy Nándor (1983), Gulyás Gergely (1981), Mráz Ágoston Sámuel (1980), Orbán Balázs (1986) és Varga Judit (1980) még nem jutottak el odáig, hogy amit mostanában megosztanak a nyilvánossággal, az esetleg életük végéig nyomasztja majd őket.

Pozsgay Imre első közéleti megnyilvánulása 1957. december 15-én jelent meg a Petőfi Népe című kecskeméti újságban. Ezt írta a vizsgálati fogságban ülő Nagy Imréről: „Szellemi képességeit ugyan csak egy adóvégrehajtói karrierhez szabták, de jellemtelensége biztosította, hogy miniszterelnök legyen.” E mondattal a három éve bekövetkezett haláláig küszködött a neves politikus, és a pályafutásával nem sikerült jóvátennie. A kétségkívül ügyesen dekázó Varga Juditról egy sajtólevelező, Fábri Ferenc pontosan fogalmazott tegnap: „Az arc Vargáé, a hang Orbáné.” (Népszava, 2019. július 11.) Ha az újdonsült miniszter asszony megtalálná a saját hangját, vajon képes lesz-é olyasmit mondani, melyet nyugdíjas korában nem kell majd röstellnie?

Orbán Viktor kikötőrészt vásárolt az Olaszországhoz tartozó Triesztben. Háromszáz méternyi partszakaszt, jó sok pénzért. Szándékát kutatják az újságírók, magyarázzák a szakértők. Olvastam olyan cikket is, amelynek szerzője azt fejtegette, hogy a magyar állam eddig a szlovéniai Koper kikötőjét részesítette előnyben, de most, a trieszti üzlettel lőttek a tervezett és Zalaegerszegről induló vasúti vonalnak. Az értelmezések közepette érdekes művelődéstörténeti mozzanatok is felbukkantak.

Az egyik portál szerzője ezt a címet adta okfejtésének: Tengerre!, ami utalás Kossuth Lajos híres szállóigéjére. Egy másik cikk szerzője pedig hivatkozott is a XIX. századi politikusra. Csakhogy a kétségkívül Kossuthnak tulajdonítható Tengerre magyar!  nem így látott napvilágot a Pesti Napló 1841-es évfolyamában. A vezércikk írója szerint érdemes volna Pestről Fiuméig kiépíteni a vasútvonalat, és az Adrián keresztül a világ kikötőibe eljuttatni a magyar gabonát. Nem idézem a cikk hosszú és cirkalmas szövegét, csupán egyetlen mondatát: „Tengerhez magyar, homokod porából, a fekete sarad ragadalmaiból!” Kossuth a modern kor közlekedési eszköze révén emelné ki hazáját a több évszázados tespedésből, és a fiumei kikötő által kötne össze bennünket, magyarokat a világgal.

Vannak olyan szállóigéink, amelyek inkább csak tulajdoníthatók közéleti személyiségeknek, nehezen bizonyítható azonban, hogy a közismert formában ők mondták vagy írták volna. Majtényi László alkotmányjogász nemrégiben bizonyította a Mozgó Világ című folyóiratban, hogy nem találta nyomát ama szállóigének, amelyet a sajtószabadság értelmezői Deák Ferencnek tulajdonítanak, miszerint Nem szabad hazudni. Annak sincs nyoma, hogy Antall József 1957 elején azt mondta vagy pláne írta volna a Kádár-rendszerről: Alámerülünk, és kibekkeljük. Azt sem tudni pontosan, vajon Kovács László mikor és miként mondta a neki tulajdonított szállóigét: Nem közvélemény-kutatást, hanem választást akarunk nyerni. Kósáné Kovács Magda is csak annyira emlékszik, hogy a Tocsik-botrány után, egy délelőtti rádióműsorban mondott valami ilyesmit: Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani.

A jelenségre nem találtam elnevezést a szórványos szakirodalomban. Magyarázattal is csak Tóth Béla szolgált. A szállóigék legjobb magyar kutatója 1901-es keltezésű könyvében írta: „A szájrul szájra járó idézeteket a közönség szereti átalakítani, főképpen pedig megrövidíteni.”            

Túl vagyunk a Gyulai Memorial-on. A tegnap délután öttől este nyolcig közvetített verseny elég jól sikerült az M4-en. Az Európában túrázó sztáratléták, köztük olimpiai- és világbajnokok két Gyémánt Liga-rendezvény között kiruccantak a kimondhatatlan nevű városba, Székesfehérvárra. A szokásos kánikula helyett huszonöt fokot fogtak ki, ami csak azért nem eszményi körülmény, mert a szél erősebb volt a kelleténél. Ezzel magyarázható, hogy távol- és hármasugrásban, illetve a rövid futótávokon az eredmények egy része nem hitelesíthető. Ez azonban nem csökkentette a látvány értékét.

De vajon miért kellett hirdetési blokkal többször is megtörni a közvetítést? Ezzel az erővel az évi kilencvenmilliárd forintnyi közpénzzel kistafírozott közszolgálati televízió akár szponzorálhatta is volna az ország legrangosabb atlétikai versenyét. Érteni vélem persze, hogy valamiből fizetni kellett a neves külföldi fellépőknek. De a magyar állam annyi mindenre költ fölöslegesen, hogy a majdan Budapesten megrendezendő atlétikai világbajnokság reményében akár föl is vállalhatta volna a néhai rövidtávfutó, tévériporter és sportdiplomata, Gyulai István emlékének szentelt versenyt.

A közvetítés megítélésében kettéválasztanám a riporteri teljesítményeket. A külföldi atlétákkal villáminterjúkat készítő újságíró jól beszélt angolul, de rosszul magyarul. Elismerem, hogy nem könnyű két-három perc alatt értelmes gondolatokat kihúzni olyan sportolókból, akik esetleg nem is az anyanyelvükön szólalnak meg. Mindazonáltal a magyar beszélgetőpartnerük esetlennek, ügyetlennek bizonyult. Kollégája, aki a versenyszámokat közvetítette, szakmailag felkészültebbnek hatott, teljesítménye mégis a szürke zónában rekedt. Talán tőle függetlenül. Amelyik tévé ennyire elhanyagolja a sportok királynőjét, az nem teremt lehetőséget arra, hogy atlétikára szakosodott riportere rutinra tegyen szert a munka nyilvános részében.

Vannak rutinosabb, oldottabb hangvételű sportriporterek is Magyarországon. Például Gyulai István egyik fia, a sprinter Miklós, valamint két hajdani társa a válogatottból, egy gátfutó meg egy távolugró. Olyan tévéknél dolgoznak, amelyek rendszeresebben sugároznak atlétikát. Ők azonban nem szabad vegyértékek, aligha lehet őket alkalmilag foglalkoztatni a köztévénél. Nekik még az is megbocsátható, hogy élményszerű közvetítéseiket hirdetési blokkok szakítják meg. A kereskedelmi tévéknek ugyanis a piacról kell megélniük.         

Németh Péter a Népszava tiszteletbeli főszerkesztője. Nyugdíjazása után is visszaír a régi újságjába, figyelemre méltó jegyzetei a patinás napilap szombati számaiban jelennek meg. Legutóbb eme bejelentéssel kezdte: „Jó szériája van Matolcsy Györgynek: a Debreceni Egyetem díszdoktori címe után - Vlagyimir Putyint követte - most a Kaposvári Egyetem tiszteletbeli doktora lett.”

Okkal kifogásolta, hogy a Magyar Nemzeti Bank elnöke végighaknizza az országot, és a vidéki felsőoktatási intézményekből begyűjti a közgazdaság-tudományi munkásságát túlméretező díszdoktori címeket. Az idézet két gondolatjel közti részével azonban van egy kis gond. Matolcsy György nem követte, nem is követhette Vlagyimir Putyint a díszdoktorságban. Az orosz elnököt ugyanis a cívis város egyetemi szenátusa mindössze díszpolgári (civis honoris causa) címre terjesztette föl. A Népszava hajdani főszerkesztője tévedett tehát, nincs ezzel egyedül a szerkesztőségben.

A Médianaplóban eddig négyszer kellett szóvá tenni Putyin hibásan, pontatlanul megfogalmazott kitüntetését. 2017. szeptember 9-én, 2017. november 27-én, 2019. május 23-án és 2019. július 5-én. Mindannyiszor az újság északkelet-magyarországi tudósítója, Doros Judit volt a ludas, aki ötször kölcsönzött díszdoktori (doctor honoris causa) címet az orosz elnöknek. A jelek arra utalnak, hogy következetessége megtetszett Németh Péternek, máskülönben a Népszava tiszteletbeli főszerkesztője július 6-án nem tisztelte volna meg Putyint a tiszteletbeli doktorsággal.

Vannak ilyen becsípődések, beidegződések. Ha például Felcsút szokatlan kiváltságairól tűnődtek a népszavás szerzők, sokáig Orbán Viktor szülőfalujának vélték a Fejér megyei települést. Holott a jelenlegi miniszterelnök Székesfehérvárott született, és csupán a választott faluját tisztelte meg egy kacsalábon forgó stadionnal. E téves rögzülésről azonban lassanként leszoktak a kormányfő tevékenységével foglalkozó cikkírók. Gondolom, előbb-utóbb megszabadulnak Putyin díszdoktorságától is. Rajtam nem múlik. E szakmai rovatban lankadatlanul hirdetem, hogy az orosz elnököt „csak” díszpolgárságra terjesztette föl a debreceni egyetem szigorú szenátusa.

Lehetséges, hogy épp ezzel sikerült megsérteni Putyin hiúságát? Mindmáig nem talált ugyanis alkalmat arra, hogy meglátogassa a cívis várost, és átvegye a több mint másfél éve megítélt kitüntetést. Ez szintén megérne egy cikket, mindjárt ajánlanék is két szerzőt a Népszava szerkesztőségéből.        

Aki tanít, az tudja, hogy egyenlő mértékben kéne kiporciózni a tételeket. Ha nem lesznek hasonló terjedelműek, előnyös vagy hátrányos helyzetbe kerülhetnek a diákok. A magyarországi médiapolitika elmúlt száz évéről írott jegyzetben ezért lett fontos számomra az egyik korszakhatár. Nem mindegy, vajon 1989-ben vagy 1990-ben volt-e a rendszerváltás. Erről emlékezetpolitikai vita bontakozott ki az országgyűlés két rangidős pártja között.

Az ellenzékbe szorult MSZP bágyadtan mondogatja, hogy 1989-ben volt a rendszerváltás, elvégre akkoriban ő kezdeményezte a fejleményeket. Az MSZMP jogutódjaként tárgyalt az Ellenzéki Kerekasztal résztvevőivel, köztük a macskaasztalnál ülő Fidesszel is, máskülönben a piacgazdaság nem jöhetett volna létre békés körülmények közepette. A hatalmon lévő Fidesz szerint viszont a rendszerváltás 1990-ben ment végbe.A párt az első szabad országgyűlési választás nyomán került a parlamentbe, és vált az alkotmányos demokrácia egyenértékű, sőt már-már meghatározó alkotójává.

Mindkét emlékezetpolitika kidolgozói és hirdetői szállítják az érveket, amelyek azt bizonyítják, hogy csak ’89-ben, vagy csak ’90-ben lehetett a rendszerváltás. (Eltérő szóhasználattal a rendszerváltozás, sőt a rendszerváltoztatás). Mi pedig, akik felnőtt fővel éltük át az izgalmas éveket, kapkodjuk a fejünket. Tanácstalanságomban a médiapolitikai jegyzet írásakor nem is foglaltam állást, fölvázoltam inkább az emlékezetpolitikai vitát, érzékeltetendő a késhegyig menő küzdelmet a múltért. A Magyar Nemzet hétvégi száma végre olyan érvet szolgáltatott, amely eldöntheti a nemzetünk sorsára kiható vitát.Bár nem biztos, hogy a patinás napilapot működtető kormánybarát cég örül a legújabb bizonyítéknak. Én is csak akkor írhatom bele a médiapolitikai jegyzetbe, ha a sejtelmes fogalmazást sikerül egy újságnévvel pótolni.

Mielőtt a szerző, Ballai Attila a kormánypárti napilap főszerkesztésére adta volna a fejét, sportújságíróként szerzett magának nevet a szakmában. Most politikai publicisztikát írt a Magyar Nemzetbe, arra emlékeztetvén bennünket, hogy épp harminc esztendeje halt meg a mögöttünk hagyott rendszer névadója, Kádár János. Így jellemezte a helyzetet: „1989. július 6-án egyik vezető napilapunk szerkesztője azonnali hatállyal megszüntette a sakkrovatot.” Ennek alapján elég könnyű megjósolni, hogy mikor lesz nálunk rendszerváltás. Akkor, ha a Nemzeti Sport első oldalán egy sor sem jelenik meg a magyar fociról.