Sodró Eliza színésznő. Bizonyára láttam már filmben, esetleg tévésorozatban, de ha az utcán jönne szembe, aligha kapnám oda a tekintetem. Utolérte a XXI. századi magyar színészek sorsa: nem a szerepeivel hívta föl magára a figyelmet, hanem a közéleti megnyilvánulásaival. Azzal például, hogy miután tiltakozott a suttyomban elfogadott színházi törvény ellen, a Magyar Nemzet egyik munkatársa többször is kiszerkesztette. Ő fölvette a kesztyűt, és szépen, komótosan elmagyarázta Apáti Bencének, az eredetileg balett-táncos publicistának, hogy a nemzedéke miként tájékozódik.

Referenciával (ajánlással, bizalmas jellegű tájékoztatással) a digitális ismerősei kecsegtetik. Ezernél valamivel többen vannak, és ha fölhívják valamire a figyelmét, akkor utánanéz a részleteknek. Nem jobb- és baloldalban gondolkodik tehát, hanem témában, érdekességben. Tájékozódási gyakorlatát nemzedéki magatartásformának vélem. Jobban járnánk, ha nem ítélkeznénk róla, hanem megértenénk. Ráadásul van egy mondata, amely továbbgondolásra is késztet. Így fogalmazott: „Az influenszerek korában a vélemények sokkal több figyelmet kapnak, mint a tények.” (Facebook.com, 20,20.03.02.)

Az elmagyarosított idegen kifejezést azonosítja a véleményvezérrel, aki publicistának is nevezhető, magyarul pedig közírónak. Nem föltétlenül újságíró - egyre kevésbé az -, mint inkább különböző foglalkozású értelmiségi, aki a nyilvánosság fórumain rendszeresen fejti ki az álláspontját. Lassanként kikopott az újságokból, tévéműsorokból, és átigazolt a látogatottabb YouTube-ra és egyéb világhálós platformokra. Néha az a benyomásom, hogy a véleménye helykitöltő elem két hirdetés között. Ritkán tiszteli a tényeket, de az álláspontját kétségkívül ügyesen adja közre.

A tények és a vélemények felemás kapcsolata nem új keletű. A rendszerváltás előtti közvélemény hivatásos formálói, az újságírók gyakran a tények alaposabb ismerete nélkül fogalmazták meg a véleményüket. Nem föltétlenül azért, mert lusták voltak, hanem mert a hatalmat gyakorló politikusok igyekeztek őket elzárni a valóságtól. Könnyebb volt az álláspontjukat kétségbe vonni, ha írásuk szűkölködött a tényekben. A nyilvánosság mostani működéséből kirajzolódik, hogy a hatalmon lévők tízévnyi, szívós munkával lényegében ugyanide jutottak vissza. A különbség az, hogy a közvéleményt már nemcsak az újságírók formálják, hanem az influenszerek is - az újságírók szakmai felkészültsége nélkül.    

A kitűnő tollú újságíró kolléga rácsodálkozott, hogy a HVG kiadóhivatala március elsején nem 360 forinttal kurtította meg a folyószámláját, hanem 1400-zal. Eszmefuttatásából vita kerekedett az egyik közösségi oldalon. Hozzászólhattam volna, de a téma elég érdekes ahhoz, hogy e bejegyzésben 2500 karaktert szenteljek neki.

A kétezres évek elején még 22 megyei napilapra fizettem elő. Először nem gondoltam arra, hogy postafiókot kéne bérelni, kicseréltem inkább a lépcsőházi egyen postaládát egy bővebb nyílásúra és nagyobb űrtartalmúra. Másnap reggelre valaki leszerelte a házból. Vagy azért, mert megtetszett neki az átlagostól eltérő láda, vagy pedig nem tűrhette el, hogy kilógjak az újságot lapozgatók közül. Ekkor béreltem fiókot a másfél kilométernyire lévő postahivatalban. Két legyet ütöttem egy csapásra. Naponta elkészíthettem a sajtószemlét egy cég számára, és elvégezhettem a kötelező egészségügyi sétát is. Aztán szárba szökkent a digitális sajtó, és az akkor már csupán 18 megyei napilap online változatát azóta is olvasgatom.

Ehhez nem kell lemenni a lépcsőházi egyen postaládához, át kellett szervezni az egészségügyi sétát, és havonta megspórolhatok öt számjegyű forintot. Igen ám, de az online változat nem mindenben azonos a papírra nyomtatottal. A bonyolultabb nyelvezetű és hosszabb cikkeket mellőzik a szerkesztők, közlik viszont a lapzárta után híreket is. A Szabolcs Online helyett böngészhetném persze a Kelet-Magyarország digitális változatát is, amely azonos a papíros változattal, csakhogy havonta 1890 forintba kerülne. Nem sajnálnám rá a pénzt, de az összeget hárommal kéne megszorozni. A nyíregyházi főiskolán másfél évtizedet töltöttem, a debreceni Hajdú-bihari Naplónál kezdtem az újságírást, és volt némi közöm a miskolci Észak-Magyarországhoz is.

Nyugdíjasként már nem ér meg 5670 forintot az illúzió, hogy a számítógép képernyőjén épp úgy lapozhatnám a hozzám közel álló újságokat, mintha kézben tartanám őket. Ami pedig a fészbukos vitát kezdeményező kollégát illeti, valószínűleg nem olvasta elég figyelmesen a HVG év eleji ajánlatát. Nem szép a kiadóhivataltól, hogy a 360 forintot beetetésre használta föl, szándékát azonban nem rejtette véka alá. Közölte, hogy „Az első hónap csak 360 forint. Ezt követően az előfizetés díja 1490 forintra emelkedik.” Ehhez képest még vissza is fogta magát, mert a kiemelt tartalomért csupán 1400-at emelt le a meglepődött újságíró folyószámlájáról.       

A kormánypárti összeférhetetleneket miért nem leplezi le az ellenzék? című bejegyzésemhez így szólt hozzá egy kommentelő: „Ha csak egy kormánypárti példát felhozott volna. De nem tud.” Egy nappal korábban Krupiczer Ferenc hódmezővásárhelyi zenetanárról írtam, akit a szegedi munkaügyi bíróság méltatlannak talált a képviselőségre. Kifutott az időből, és későn függesztette föl a tulajdonában lévő internetes rádió működését.

Pechje van a kommentelőnek, mert írtam kormánypárti összeférhetetlenekről is. Például az apátfalvi polgármesterről vagy egy bajai önkormányzati képviselőről. De csak ezért nem pazarolnék sorokat a hozzászólására. Inkább azért idézem őt, mert egyre több jel utal arra, hogy az összeférhetetlenséget ki kéne emelni a pártpolitikai keretekből. Lehet fegyver egyik vagy másik oldal kezében, de az önkormányzati törvényt már aligha érdemes a polgári demokrácia szellemében szabályozni, ha bottal üthetjük a demokrácia nyomát. Erre van egy friss példa is. Az a kormánypárti képviselő, aki a hódmezővásárhelyi testületnek bejelentette Krupiczer úr összeférhetetlenségét, most hasonló helyzetbe került.

A városházi többség megszavazta Cseri Tamás érintettségét, elvégre A vásárhelyi ellenzék hangja című médium felelős kiadója. Ez ő sem tagadta, bár koncepciós eljárást emlegetett - épp úgy, mint politikai ellenfele, Krupiczer Ferenc. Azzal védekezett, hogy nem médiaszolgáltatót működtet, nem is sajtóterméket ad ki, hanem „tájékoztató kiadványt”. Ez szintén összeférhetetlen, még ha nem föltétlenül anyagi haszonszerzés is a célja. Médiavállalkozását úgy tarthatja a null szaldó közelében, ha állami forrásból hirdetéseket fogad el, vagy kormánypárt közeli alapítványoktól anyagi támogatást kap.

Cseri úr hozzáfűzte, hogy az ellenzéki polgármester se különb, mert ő meg a Vásárhelyi Valóság című önkormányzati újság felelős kiadója. Ezt Márki-Zay Péter sem tagadta, mondván: „A felelős kiadó természetesen én vagyok.” (Klubrádió, 2019.11.14.) Egy kisváros önkormányzati testületében tehát három képviselő is van, akik az impresszum tanúsága szerint közvetlenül befolyásolják a hozzájuk kötődő médium tevékenységét. Az alapvető kérdés már nem az, hogy az összeférhetetlenségi záradék révén a politikusokat meg kell fosztani a nyilvánosságba való beavatkozás lehetőségétől. Odáig fajult a helyzet, hogy a médiát, vagyis a nyilvánosság eszközrendszerét alapvetően a politikusok befolyásolják.     

A legutóbbi napokban Orbán konzultált, Kövér közoktatott, L. Simon demeterezett, Lendvai elsimonozott, Kuncze vírusozott, Vágó pedig dékázott. Lefülelt mondatok.

Csukás pontosan tudta, hogy a gyerekek nem hülyék, csak gyerekek. (Borbás Barna újságíró Csukás István halálára, Válaszonline.hu, február 24.)

Demeter Szilárd pezsgést hozott az irodalmi életbe. (L. Simon László Fidesz-politikus a kultúrharcról, ATV, február 24.)

/”Senki sem tekintheti lábtörlőjének a Magyar Szocialista Pártot.” Tóth Bertalan MSZP-elnök, Szeged Televízió, február 21./ Berzenkedő lábtörlő lett az egykori váltópártból. (Galló Béla politológus, Mozgástér.blog, február 24.)

Nincsen DK Gyurcsány nélkül. (Vágó István DK-politikus, Azonnali.hu, február 24.)

Cigányútra tévedt a jogállam. (Föld S. Péter újságíró, HírKlikk.hu, február 24.)

Az újpestiek mostanában csak idegenben vannak otthon. (Somos András újságíró a Megyeri úti stadion használhatatlan gyepéről, Facebook.com, február 24.)

Az LMP-re ráfért egy ráncfelvarrás. (Kendernay János társelnök, Mandiner.hu, február 25.)

Lakájmédiában futtatott Jobbik-szakértő nem leszek. (Szávay István, Jobbikból kilépett országgyűlési képviselő, Facebook.com, február 25.)

Az ellenzék városi környezetben eljut a választókhoz. (Somogyi Zoltán szociológus az önkormányzati választásról, ATV, február 25.)

Huszonhat év alatt felépítettem magam, és négy év alatt leépítettek. (Bugár Béla szlovákiai politikus a Fidesz felvidéki befolyásáról, Népszava, február 26.)

Egymás kárára nem politizálhatunk. (Ujhelyi István szocialista politikus a DK és az MSZP közti feszültségről, Azonnali.hu, február 27.)

Pedig a gondolkodó fideszesek közé tartozik. (Lendvai Ildikó szocialista politikus L. Simon Lászlóról, HírKlikk.hu, február 27.)

A legfőbb irodalmi tekintetes úr. (Kulcsár Árpád erdélyi író Demeter Szilárdról, Transindex.ro, február 27.)

Nemzeti közmegegyezést hozunk létre. (Orbán Viktor miniszterelnök a nemzeti konzultációról, Magyar Rádió, február 28.)

Nem feltétlenül köthető a napi kormányzáshoz minden olyan dolog, ami nem működik. (Oberfrank Pál veszprémi színigazgató, Vasárnap.hu, február 28.)

Van már beteg, csak augusztusra kapott időpontot a kórházba. (Kuncze Gábor volt SZDSZ-politikus a koronavírus-járványról, ATV, február 28.)

A magyar úgy fél, hogy megy, és kifosztja a boltot. (Ésik Sándor publicista a koronavírus-járványról, Azonnali.hu, február 29.)

Azt a célt tűztük ki, hogy a közoktatásból jövő minden gyerek hozza magával azt a kulturális örökséget, ami nemzetté tesz minket a következő száz évben. (Kövér László, az országgyűlés elnöke Nagykanizsán, Zaol.hu, február 29.)

Keretlegénytől a kerettantervig. (Millei Ilona újságíró, Népszava, február 29.)

A demokratikus paraván mögött önkényuralmi gyakorlatok folynak. (Bozóki András szociológus, volt kulturális miniszter, hvg.hu, február 29.)

A kapufa kiköpi a labdát. (Méhes Gábor sportriporter, Sport 1, február 29.)

Az egész Horthy-korszak örökösei vagyunk. (Toroczkai László Mi Hazánk-politikus, Indavideó, március 1.)

Tegnap történt, hogy 93. évében elhunyt Székely Éva olimpiai bajnok úszó. Nem ismertem annyira, hogy nekrológot írjak róla, a lányáról azonban eltűnődnék. Először ugyanis azt hittem, hogy Gyarmati Andrea a Megbántam, felhívtam, istenem, de jól tettem című tárcáját az édesanyjáról írta. Midőn elolvastam, kiderült, hogy egyik háziorvosi tapasztalatát osztotta meg velünk a 24.hu digitális felületén.

A szerző teljes névvel vállalja e jegyzeteket, és az „úszó, dokinéni” jellemzéssel egészíti ki. Ezúttal arról számolt be, hogy a rendelőjében összezsúfolódtak az influenzás gyerekek, és miközben megvizsgálta az egyiket, nem gondolta volna, hogy a mamája néhány óra múlva kiszerkeszti őt a közösségi üzenőfalán. S bár igazságtalannak érezte a vádjait, mégis úgy döntött, hogy felhívja telefonon. Ha akaratlanul is megbántotta, elnézést kér tőle. Beszélgetésbe elegyedtek, majd személyesen is találkoztak. Tisztázták a félreértéseket, és a mama azzal a megnyugtató tudattal távozott, hogy az olimpiai bajnok szülők szintén híres sarja rokonszenves ember.

Most merenghetnék azon, hogy a tárca a legszemélyesebb sajtó-műfaj, amelyben az újságíró egyes szám első személyben fejezheti ki az érzéseit és a gondolatait. De mi értelme volna a szakmai eszmefuttatásnak, ha Gyarmati Andrea nem újságíró? „Csak” egy civil, akinek a tárcáit szívesen olvasnám könyvben is. Van viszont valami, ami illik a Médianapló keretébe. E sorok írója szintén egyes szám első személyben fogalmazza meg a médiával kapcsolatos tapasztalatait, és e tárcák hatása ellentmondásos. Olyan közegben jelennek meg, amelyben a kommentelők álnéven adják közre a véleményüket.

Az elmebetegeket most figyelmen kívül hagynám, akadnak azonban olyan hozzászólók is, akik értelmes gondolatokkal egészítik ki (vagy pontosítják) a mondandómat. Szívesen beszélgetnék velük, igazán kár, hogy fantommal nem lehet szóba elegyedni. Néhányuknak fel is ajánlottam, hogy Messengeren elküldöm a telefonszámom, és ha van kedvük hozzá, hívjanak fel. Ha úgy alakul, akár még egy kávéra is meghívom őket, érdekel ugyanis a véleményük. Volt, aki felelt, és kifejtette, hogy miért ragaszkodik az álnévhez. A legtöbb válaszra se méltatott. Tudomásul veszem a világháló elzárkózó, konspiratív, titokzatoskodó hagyományát, mindazonáltal a névtelenségbe burkolózók „bátorsága” nem tetszik. Gyarmati Andrea szépen megírt példája emberibb, értékesebb, követhetőbb és tartalmasabb.            

Már átnéztem az újságokat, és akadna is téma a mai bejegyzéshez. Ezúttal azonban jobban érdekel két hajdani diáklány sorsa. A véletlen úgy hozta, hogy ugyanazon a napon jelent meg az egyikről terjedelmes cikk a nyíregyházi napilapban, és szüntette meg digitális vállalkozását a másik - szintén a nyírségi megyeszékhelyen. Az egyik fent, a másik lent.

Alexát azért tüntette ki érdeklődésével a szűkebb pátria újságja, mert ő a sziámi ikreket szétválasztó magyar orvoscsoport sajtófőnöke. 12 éve ismertem meg, amikor már online újságírónak számított. Azt ő tudja, hogy tanult-e tőlem valamit a főiskolai szemináriumon, azt viszont tudom, hogy mit tanultam tőle. A címadási gyakorlatot, amelyet a hagyományos sajtóban sajátítottam el, a digitálisban el kellett felejteni. A kereső optimalizációs rendszerben nem szellemes, fantáziadús címekre van szükség, hanem ismert ember nevével kezdődőkre, hogy kibökhessék az olvasók szemét. Ezt a gyakorlatot Alexa rutinosabban művelte. A diploma megszerzése után a fővárosba költözött, és egy kiadónak lefordított vagy 40 angolszász könyvet. Közben doktoriskolába jár, egyébként pedig az orvoscsoport kommunikációját szervezi. Topon van, felvillanyoz a sikere.

Edit csöndesebb, visszahúzódóbb típus. A diploma megszerzése után portált alapított, és egy rendszergazdával kötötte össze az életét. Ő és Tamás a másik foglalkozásuk révén keresett jövedelmükből több mint egy évtizedig tartották fenn a százezres város kulturális életéről beszámoló és a kulturális eseményeket beharangozó portált. Tragikai vétségük, hogy nem csatlakoztak egyik politikai táborhoz sem. Hamarosan érezni kezdték, hogy nem hívják meg őket a sajtótájékoztatókra, sőt a városvezetés kommunikációs részlege diszkréten figyelmezteti a helybéli intézményeket és cégeket arra, hogy nem érdemes náluk hirdetni. A végső lökést egy betegség adta, amely után Edit új életet kezdett. Ami történt vele, az lehangol, bár az a benyomásom, hogy előbb-utóbb ismét a digitális sajtóban kamatoztatja a tapasztalatait.

Egyikük politikai elkötelezettségét se ismerem. Soha nem is érdekelt, hogy a szavazóhelyiség fülkéjében melyik pártra voksoltak. A kommunikáció szakos diákokat ugyanis két csoportra osztottam. Akik a diploma megszerzése után a nyilvánosságot bővítették, azokat tanítványnak tekintem. Azokat pedig nem, akik a szűkítésében vettek részt. Alexa és Edit a tanítványaim közé tartozik. Szurkolok nekik.          

Vajon a volt miniszterelnök ezekben a napokban beszélgetett-e Karácsony Gergellyel? Vajon a Demokratikus Koalíció elnöke fenyegette, ijesztgette, kényszerítette, megszorongatta, presszionálta, rábírta, revolverezte, sakkban tartotta, sarokba szorította-e a budapesti főpolgármestert? Tegnap két műsorban is erről kérdezték Gy. Németh Erzsébetet, a főpolgármester kulturális ügyekben illetékes helyettesét.

A DK-s politikusnő azt válaszolta Krug Emíliának, hogy ő nem volt jelen ilyen beszélgetésen. Az ATV műsorvezetője újra firtatta, mondván, hogy a kérdésre nem kapott választ. Ha Gyurcsány Ferenc párt-tagtársa nemmel válaszol, akkor kiszolgáltatja magát a nyilvánosságnak, nem tudhatta ugyanis, hogy mi rejlik a műsorvezető tarsolyában. Ismét mellébeszéléssel próbálkozott, ám a harmadik kérdésre mégis azt felelte, kényszeredetten, alig hallhatóan, hogy nem, pártbeli főnöke nem zsarolta városházi főnökét. A testbeszédéből azt olvastam ki, hogy nehezére esett cáfolni, miszerint amennyiben a főpolgármester nem áll ki a fővárosi szabadtéri színház élére a Demokratikus Koalíció által javasolt színésznő mellett, a DK két szocialista polgármesterrel gyarapodott és immár legnagyobb közgyűlési frakciója nem szavazza meg Budapest költségvetését.

Pedig a politikusnő már-már azt hitte, hogy túl van a nehezén. Elvégre néhány órával korábban megszólalt Bolgár György műsorában is. A Klubrádió műsorvezetője sok mindenről faggatta - arról például, hogy a Fidesz megzsarolta a főpolgármestert a budapesti színházak ügyében -, Gyurcsány Ferenc esetleges szerepére azonban nem kérdezett rá. Holott lett volna hitele hozzá. 2015 októberében a DK-elnök kiosztotta, megleckéztette, rendreutasította, a teljesítmény nélküli elemzők és újságírók közé sorolta, mert szerinte a veterán műsorvezető felhánytorgatta, hogy hatalomra tör, még ha csupán a baloldalon is. Azóta az a benyomásom, hogy Bolgár szőrmentén kezeli a volt miniszterelnököt, aki aligha veti meg az érdekérvényesítés érdesebb eszközeit.

A jelek arra utalnak, hogy ama bizonyos zsarolást senki sem akarja hitelesíteni. Gyurcsány Ferenc nem beszélt róla. Karácsony Gergely tegnap este lemondta az ATV-ben vállalt interjút. Gy. Németh Erzsébet nem mondta le, és a nyilvánosság fórumán hozta magát kínos helyzetbe. Az ellenzéki elemzők pedig egyelőre úgy tesznek, mintha semmi nem történt volna. Pedig történt valami: a baloldal pártjai a közös ellenség helyett megint egymásra lőnek.        

„Egyszerű a képlet. Ha a mi kutyánk kölykét bírálod, a Fidesz szekerét tolod” - írta digitális ismerősöm. Mindig teljes névvel vállalja a véleményét, amit ritkán tehetek ki a kirakatba, bár ezúttal éppenséggel az egyetértéséről biztosított. Arra utalt, hogy az október 13-én lezajlott helyhatósági választás után foglalkoztam néhányszor az önkormányzati törvény összeférhetetlenségi záradékával, és többnyire frissiben megválasztott ellenzéki politikusokat marasztaltam el. Tegnap például egy hódmezővásárhelyi zenetanárt, Márki-Zay Péter polgármester hívét.

Az efféle jellegű bejegyzések magyarázata, hogy az ő ügyüket szellőztették a nyilvánosság fórumai. Egy álneves kommentelő azt is hozzáfűzte a idézőjelek között olvasható értékítélethez, hogy e sorok írója hívta föl a figyelmet az október 13-a után hatalomra jutott ellenzéki politikusok sebezhetőségére. Ez nem felel meg a valóságnak. A támadásokat az váltotta ki, hogy a közelmúltban lettek hozzáférhetővé a képviselői vagyonnyilatkozatok, amelyekből a kormánypárti újságírók kiolvashatták, hogy a másik oldalon politizáló képviselők olyan pozíciókat vállaltak, amelyeket tilt az önkormányzati törvény. Ugyanezt persze megtehették volna a kormányzati tevékenységet bíráló médiumok munkatársai is.

Az önkormányzati jogszabály 2002 végi módosításából kirajzolódik a törvényalkotók szándéka. Igyekeztek megakadályozni, hogy választott politikusaink a polgári demokráciában szükséges mértéken felül befolyásolhassák a média működését. Szép és nemes gondolat, csak éppen a fejlemények tükrében képmutató gyakorlatot láttat. Mára odáig fajult a helyzet, hogy a nyilvánosság eszközrendszerének alig van olyan zuga, ahol még nem terpeszkedtek el a politikusok. Ehhez képest szőrszálhasogatás, ha olykor fülön csípünk egy-egy képviselőt, aki felelős kiadói, főszerkesztői, főszerkesztő-helyettesi vagy rovatvezetői szerepet vállal valamelyik tartalomszolgáltatónál.

Ráadásul a leleplezettek többnyire az országos ellenzékben lévő városházi többséghez tartoznak. Csakhogy nem azért, mert többen vannak, mint a kormánypárti fülön csíphetőek. Sokkal kevesebben vannak. Kár, hogy az alkalmilag együttműködő ellenzéknek hiányzik néhány eszköze az összeférhetetlenségben elmarasztalható kormánypárti politikusok leleplezéséhez. Például a pénze, a vagyonnyilatkozatokat böngésző apparátusa, a jogi eljáráshoz szükséges ügyvédi hátországa és a szakismerete.     

A legutóbbi fél évben sokat foglalkoztam a polgármesterek és a nyilvánosság viszontagságos kapcsolatával. A bejegyzéseket mérsékelt érdeklődés övezte, ami arról árulkodik, hogy az olvasókat nem zavarta a közelítésmód. Néhányan azonban szóvá tették, hogy az önkormányzati törvény összeférhetetlenségi záradékát túlságosan kihegyeztem a polgármesterekre. Ez igaz, de amit írtam róluk, az többé-kevésbé vonatkozik a képviselőkre is. Most viszont épp egy képviselő ügyében döntött a szegedi munkaügyi bíróság.

Krupiczer Ferenc zenetanár Hódmezővásárhelyen. Márki-Zay Péter polgármester civil egyesületét képviselve lett a városházi többség tagja. Tudatában volt annak, hogy október 13-i megválasztása után nem vezetheti tovább a tulajdonában lévő Rádió Colort, amelynek működését október utolsó napján felfüggesztette. Az önkormányzati testület ezt tudomásul vette, ám döntését megtámadta a kormányhivatal. Az ügy bíróságon kötött ki, amely csak néhány napnyi időtartamra állapította meg az összeférhetetlenséget. Az ítélet első fokon született, izgatottan várom a másodfokú bíróság döntését. A kacifántos ügynek ugyanis van egy furcsa mozzanata.

Az önkormányzati testület hiába szavazta meg a városházi többséghez tartozó képviselő összeférhetetlenségét. Nem írhatja fölül a törvényt, miszerint médiatartalom-szolgáltató tulajdonosa, ügyvezetője, főszerkesztője, főszerkesztő-helyettese, sőt rovatvezetője sem lehet polgármester, illetve önkormányzati képviselő. Krupiczer úrnak tehát megbocsátható, ha kifutott az időből, és esetleg későn jelezte, hogy felfüggeszti a rádióadásokat. Ettől azonban még megmaradt a róla elnevezett KrupArt Kft ügyvezetője. Ez értelmezésem szerint szintén kimeríti az összeférhetetlenséget.

Krupiczer úr fészbukos bejegyzésében koncepciós eljárást, rosszindulatot emleget. Arra utal, hogy egy helybéli Fidesz-politikus vádolta meg, és ugyebár a kormányhivatal a kormánypárt érdekeit szolgálja. Ügye kétségkívül pártpolitikai színezetű, de ha körülnézünk Makón, illetve Baján, akkor kísértetiesen hasonló ügyekkel szembesülhetünk. Az egyik esetben a bíróság Jobbik-, a másikban Fidesz-politikus érintettségét állapította meg. Ami persze nem zárja ki, hogy az illetékes kormányhivatalnak a végrehajtó hatalom felé hajlik a keze. Mégis inkább az a benyomásom, hogy állami szervként nem függetleníthette magát a törvénytől. Amelyet egyébként a Medgyessy-kormány idején fogadott el az országgyűlés.   

Vannak olyan olvasóim, akik úgy vélik, hogy „utazom” az MSZP-re. Olyannyira nem utazom rá, hogy úgy képzelem: az intenzív osztályon fekszik, csövek lógnak ki belőle, és akik meglátogatják, lábujjhegyen járnak, nehogy megzavarják a haldoklásában. Olykor mégis az a benyomásom, hogy a felvázolt metafora pontatlan, mert az agonizáló föl-fölkel, és olyasmit csinál, ami azt sejteti, hogy van még benne életerő.

A Népszava vidéki munkatársai végigjárták a megyei szervezeteket, és a helybéli vezetők arra válaszoltak, vajon a DK csábítgatta-e a szocialista polgármestereket és önkormányzati képviselőket. Az igenre és a nemre is akadt példa, Veres János volt pénzügyminiszter, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei MSZP elnöke például arról beszélt: a DK-s próbálkozások mögött  az rejlik, hogy „A tavalyi önkormányzati választás a szocialisták erejét igazolja, országszerte 50 polgármestert és 200 önkormányzati képviselőt adott a párt.”. E számok azért lepnek meg, mert az MSZP elnökétől más számokat hallhattunk.

Tóth Bertalan az október 13-i választás után kifejtette, hogy „csaknem 350 önkormányzati képviselője van” a pártnak, a polgármesterek számát pedig 50-ben jelölte meg. (Népszava Online, 2019.10.19.) Napjainkban a két fővárosi  - óbudai és pestszentlőrinci - polgármester DK-ba való átlépését követő sajtókonferencián azt fejtegette, hogy „majdnem 400 képviselőjük van” az önkormányzatokban, és „45 polgármesterük”. Az efféle pontosítás nem csorbítja a kijelentések hitelességét, mindazonáltal a két szocialista politikus számai közti különbség elég nagy ahhoz, hogy a párton belüli káoszra következtessünk. Október 13-a óta csaknem négy és fél hónap telt el, és igazán készülhetett volna egy áttekintés az országos helyzetről. Vagy ha készült is, és ezt tükrözi a pártelnök kijelentése, akkor bizony nem jutott el Veres János nyírbátori otthonába. Ha viszont már Budapesten lakik, még szervezetlenebbnek mutatkozik az MSZP-n belüli kommunikációs láncolat.

Abban viszont már nem tér el a pártelnök és a megyei vezető álláspontja, hogy Tóth Bertalan is hasonlóképpen fogalmazott ama bizonyos ajtótájékoztatón, mint Veres János a Népszava mai számában. Szerinte „Tagjaink a következő évek önkormányzati munkájában is meghatározó erőt képviselnek.” De ha az ő számait fogadom el hitelesnek, akkor a "45" szocialista polgármestert és a „majdnem 400” képviselőt 3177 polgármesterhez és 16787 önkormányzati képviselőhöz kéne viszonyítani.