A nemzetközi kommunikációért felelős államtitkár minapi viselkedését a KEVFOT (Koronavírus-járvány Elleni Védekezésért Felelős Operatív Törzs) sajtótájékoztatóján minősíthetetlennek tartották az újságírók. A cifra megjegyzésekre ki sem térnék, a pellengérre állítás helyett inkább a szakmai hátteret vázolnám föl.

A kormánypárti újságírás ma már nem az eszmecsere mestersége, hanem a frontszolgálatos propagandisták szuronyrohama. A férfiak hajlamosak egyenruha-utánzatokban, borostásan megjelenni a nyilvánosság fórumain, és megbélyegezni a Soros-ügynököket meg a globális háttérhatalmakat. Közéjük tartozik Kovács Zoltán is, mellékállásban a Nimród című vadászati újság főszerkesztője. Majd’ mindig farmerben jelenik meg, felsőtestén zubbonyszerűség, amely mostanában vadászosra hajaz, koponyája csupaszra borotválva, borostás arcából pedig szigorú tekintet pásztázza az okvetetlenkedő újságírókat. A jelenséget dokumentumfilmekből és tévéhíradókból ismerhetjük.

A férfi haditudósítók marcona külsőt öltöttek, egyenruha-utánzatokban katonai kifejezésekkel hangsúlyozták a háború borzalmait. Harciasságukat egy idő után megunták a tévénézők, és a műsorszerkesztők az újságírónőkhöz fordultak. A női haditudósítók között volt olyan (az amerikai Marie Colvin), akinek kilőtték az egyik szemét, amelynek helyét fekete szövetkoronggal takarta el, egyébként azonban visszafogottan öltözködött. A kulturáltság „divatját”, az angol-iráni Christiane Amanpour, a dél-tiroli osztrák-olasz Lilli Gruber és a német Antonia Rados teremtették meg. Hangsúlyozottan civil öltözködésükkel, a csúnya szavakat és a katonai szlenget kerülő szókincsükkel ellágyították, humanizálták a háború embertelenségét.

Honfitársunk, a szír-magyar Al Ghaoui Hesna alig múlt negyven, de már visszavonult a számára szakmai elismeréseket hozó haditudósítástól. A sors iróniája, hogy szemléletének 2010 óta nincs helye a frontszolgálatos újságírásban. S bár az Orbán-kormánynak tavaly december óta fiatal és csinos szóvivője van Szalay-Bobrovniczky Alexandra személyében, a koronavírus-válságban Kovács Zoltán irányítja az Operatív Törzs kommunikációját. Ami már önmagában is baj, de elviselhetőbb volna a nyilvános szereplése nélkül. Azon tűnődöm, hogy ha a kifogástalan külsejű hölgyek képesebbek a kapcsolatteremtésre, a korrekt tájékoztatásra, vajon mi szükség van a politikai erődemonstrációra és az újságírók sértegetésére.

Olvasom, hogy a kormány kitiltotta Kínából három amerikai újság munkatársait, tudósításaikban ugyanis kínainak nevezték a koronavírust. E hír késztette arra tegnap Gábor György vallástörténészt, hogy felírja fészbukos üzenőfalára: hajdan az olaszok francia nyavalyának nevezték a szifiliszt, a franciák olasznak, a törökök pedig kereszténynek. Azt már én fűzöm hozzá, hogy miniszterelnökünk szerint a mostani járvány külföldről érkezett, és elsősorban a nálunk tanuló iráni diákok nyakába varrta.

Miközben most, szerdán reggel ezen tűnődöm, beugrik az ATV hétfő esti műsora. Beült a stúdióba Jeszenszky Géza történész, az Antall-kormány volt külügyminisztere, majd az Orbán-kormány volt washingtoni és oslói nagykövete. Kitűnő kiselőadást rögtönzött a középkori járványokról, amelyek megtizedelték az akkori emberiséget. Okfejtését azonban néha megszakította a szükség. A választékosan fogalmazó interjúalany fő műsoridőben négyszer is ráköhögött a műsorvezetőre. A kezét persze kultúrember módjára a szája elé tartotta. Miután a rémült műsorvezető javaslatára ivott egy korty vizet, távozott a stúdióból.

Helyére Pusztai Erzsébet, az első Orbán-kormány egészségügyi államtitkára telepedett. Minisztere, Gógl Árpád a ciklus félidejében váltotta le, mert olyan párthoz csatlakozott, amely nem volt tagja a koalíciónak. Azonnal feltűnt, hogy maszk van rajta. Mögüle eltorzult hangon adta tudtunkra, hogy leginkább ez védhet meg bennünket a cseppfertőzéstől. Levette a maszkot, és gyakorló infektológusként elmagyarázta, hogy nem elég köhögés közben a szájunk elé tenni a kezünket. A textil zsebkendőt sem ajánlotta. A papírt részesítette előnyben, mert azonnal eldobható. Illetve a szelektív hulladékgyűjtés keretében a megfelelő kukába helyezhető. Mintegy húsz perc alatt elmélet és gyakorlat ellentmondásáról kaptunk leckét.

A kérdéseinket hitelesen megfogalmazó műsorvezető pedig gazdagabb lett néhány művelődéstörténeti adalékkal és a stúdió légterében terjedő bacikkal. Remélem, hogy az elegáns diplomata benyomását keltő történész nem fertőzte meg. Csakhogy a hét folyamán szinte futószalagon kerülnek elé az interjúalanyok, akik nem biztos, hogy figyelemmel kísérték a másik beszélgetőpartner, a civilben fertőzésekkel foglalkozó volt egészségügyi államtitkár  intelmeit. Ezekben a napokban, amikor a szakemberek szerint lendületbe jön az a fránya koronavírus, nem szívesen lennék műsorvezető.             

Tegnap a parlamentben Orbán Viktor ki nem mondta volna, hogy a koronavírus-járvány miatt záratta be az iskolákat. Imigyen fogalmazott: „Nem zártuk be az iskolákat, hanem egy új tanmódot, tanrendet, tanítási eljárásrendet hirdettünk meg.” Ismerem a módszert. Ha nem akarom elkötelezni magam valami mellett, akkor az értelmező szótárból kikeresem a rokon értelmű szavakat, és felsorolok belőlük néhányat, hogy az olvasó kedvére választhasson.

A miniszterelnök azért szaporította a szót, mert pénteken reggel kizárta az iskolák bezárását. Tizenhárom órával később, este negyed tízkor mégis bejelentette, hogy hétfőtől életbe lép „a tanterven kívüli digitális munkarend”. Azóta eme kifejezést használja a kormánysajtó az iskolák bezárása helyett. Az egészben nem az a furcsa, hogy az ország első embere szómágiához folyamodik, nehogy kiderüljön: egy napon belül gyökeresen másként beszélt és döntött 1,2 millió gyermek és néhány millió szülő-nagyszülő szinte létfontosságú gondjáról. Ezt más ügyekben már megszoktuk. Az viszont csak most tudatosodott, hogy a fülünk hallatára lepleződött le egy nyúlós folyamat.

A digitális átállításnak ugyanis 2016 óta kormánybiztosa van. Úgy hívják, hogy Czunyiné Dr. Bertalan Judit. Korábban államtikárként ő felelt a közoktatásért. Minisztere, Balog Zoltán azonban leváltotta, mert nem volt képes megküzdeni a pedagógustársadalom érdekeit képviselő Tanítanék Mozgalommal. De hogy a kudarc ne legyen nyilvánvaló, a miniszterelnök kinevezte Czunyinét havi 997 ezer forintért digitális tartalomfejlesztési kormánybiztossá. Igen ám, csakhogy a digitalizációnak akkor már volt miniszterelnöki biztosa is. Deutsch Tamás sport- és ifjúsági miniszterként mondott csődöt, ezért 2015 óta ő hangolgatta a Digitális Jólét Programot.

Aligha véletlen, hogy mindketten a digitális elfekvőben kötöttek ki. Amikor 2018-ban Palkovics László innovációs és technológiai miniszter lett, Deutsch lemondott, és Czunyinéról nem tudható, vajon a hivatalában maradt-e. Ha maradt is, se kép, se hang arról, hogy szorgalmazta volna az iskolák digitalizációját. Ami azt sejteti, hogy általában az ország átállítása, konkrétan az iskoláké nem volt fontos a kormány számára. Most meg bekopogtatott az a fránya koronavírus, erre a kormány bezáratta az iskolákat. Egy gimnáziumi tanár, a Tanítanék Mozgalom szóvivője, Törley Katalin pedig ezt mondta a Népszava tegnapi számában: „Hirtelen ránk szakadt a XXI. század.”

Van már beteg, csak augusztusra kapott időpontot a kórházba. (Kuncze Gábor volt SZDSZ-politikus, ATV, 2020. február 28.)

A magyar úgy fél, hogy megy, és kifosztja a boltot. (Ésik Sándor publicista, Azonnali.hu, 2020. február 29.)

Nem értem a pánikot, mert jelen tudásunk szerint ez a vírus nem veszélyesebb, mint egy súlyosabb influenza. (Dr. Ribiczey Pál virológus, Zalai Hírlap, 2020. március 3.)

Ha a pánik beindul, akkor mese nincs. (Síklaki István szociálpszichológus, Magyar Narancs, 2020. március 5.)

Járvány idején a pánik önjáró. (Tamás Pál szociológus, Népszava, 2020. március 6.)

A koronavírus visszaszorításához nem lesz elég a ráolvasás. (Lakner Zoltán politológus, Szeged.hu, március 12.)

A magyar vírushelyzet leggyengébb pontja a magyar egészségügy. (Dobrev Klára DK-politikus, ATV, 2020. március 12.)

A koronavírus valódi válsághelyzetet teremtett. (Pápay György publicista, Magyar Hang, 2020. március 13.)

Ideje volna néhány begyakorlott hatalmi praktika, divatos politikai tétel revideálásának, mert a magyar immunháztartást nemcsak a koronás vírus veszélyezteti. (Tamás Ervin újságíró, hvg.hu, 2020. március 14.)

Szemben a migránsokkal a vírus valóban itt van Magyarországon. (Haszán Zoltán újságíró, 2020. 444.hu, március 15.)

A debreceni egyetemen eltöltött fél évtizedből telik arra, hogy figyelemmel kísérjem a helyi nyilvánosság fórumait. A Debreciner.hu például tegnap, a szabad sajtó napján azzal vétette észre magát, hogy minden munkatársa írt Az én március tizenötödikém című összeállításba. Tizenkét jegyzetet közöltek, épp annyit, mint amennyi pontot Petőfiék 1848-ben megfogalmaztak. A sajtószabadság pillanatnyi állapotát rögzítették.

Tóth Tamás az ellenzéki pártok helyzetét a koronavírus metaforájába sűrítette. Szerinte „Némelyik magas lázzal küzd, némelyiket lélegeztetőgép tartja életben, némelyik pedig a temetkezési vállalkozóra van bízva.” Az öt hónapja lezajlott helyhatósági választás tükrében talán búskomor a kép, Debrecenben mégis sanyarú állapotban leledzenek az ellenzéki pártok. Március 15-én a járvány miatt nem is kellett lemondaniuk a demonstrációkat, mert meg sem hirdettek ilyeneket. Sem külön-külön, sem együtt nem jutottak el odáig, hogy az utcára kéne menni. Ez sokat elárul róluk az ország második legnépesebb városában.

De ha már az ellenzéki politikusok országszerte visszaléptek a köztéri megnyilvánulásoktól, vajon föltették-e el nem mondott beszédeiket a közösségi üzenőfalukra? Nem találkoztam ilyesmivel. Azért olvasnám szívesen a bizonyára gyújtó hatású szónoklatokat, mert a szabad sajtó napja után néhány órával kíváncsi volnék álláspontjukra a médiáról. Egyelőre az a benyomásom, hogy ahány ellenzéki párt, sőt ahány ellenzéki politikus, annyiféle értelmezés a nyilvánosság eszközrendszeréről. Ezeket az elképzeléseket a helyhatósági választás óta nem sikerült közös nevezőre hozni. Azon kívül persze, hogy minden ellenzéki párt és politikus a média jól jól hangzó szabad és független jelzőjét emlegeti.

A Debreciner.hu alapítója és főszerkesztője, Porcsin Zsolt még tavaly írta a helybéli ellenzékről: „Azonnal kitalálta az egyik párt, hogy a másiké vagyunk, a harmadik pedig azt, hogy a negyediké.” (Azonnali.hu, 2019.08.14.) Más városokban az újdonsült ellenzéki polgármesterek felismerték az önkormányzati sajtó jelentőségét, és foggal-körömmel ragaszkodnak hozzá. Szinte kivétel nélkül elzárkóznak azonban a csakugyan független szerkesztőségektől. E redakciók azért kerültek október 13-a után légüres térbe, mert a kormányoldaltól aligha várhatnak támogatást, elvégre kritikával illették a tevékenységét, az ellenzéki oldal pedig attól tart, hogy a tőlük is független újságírók rajtuk köszörülik a tolluk hegyét.   

A legutóbbi napokban Orbán döntögetett, Parragh szabadkozott, Lendvai orbánozott, Karácsony vívódott, Ungár pedig gyurcsányozott. Lefülelt mondatok.  

A választók álomcsapatot akarnak látni. (Szabó Tímea Párbeszéd-politikus az ellenzéki politikusokról, ATV, március 9.)

Az ISZOM telitalálat, mert a pártalapító Szanyi kapitány széles körben ismert, ivászatnak is nevezhető szabadidős tevékenységére utal. (Föld S. Péter újságíró az Igen - Szolidaritás Magyarországért Mozgalom rövidítéséről, HírKlikk.hu, március 9.)

Még a Közgázra jártunk, amikor hallottam a Fiatal Alkotók Széchenyi Országos Köréről. Azóta ez a legjobb. (Janurik János közgazdász az ISZOM-ról, Facebook.com, március 9.)

A liszthez nem árt élesztőt is venni. (Kárpáti Iván újságíró a házi készlet felhalmozásáról, Klubrádió, március 10.)

A karanténban enni kell. (Csepeli György szociálpszichológus, Tudás.hu, március 11.)

Nekünk is volt tíz évünk jobbá lenni Gyurcsánynál. (Ungár Péter LMP-politikus, hvg.hu, március 11.)

A nyilvánosságot ne szórakoztassuk az ellenzék vívódásaival! (Karácsony Gergely Párbeszéd-politikus, 168 Óra, március 12.)

A kormány az elmúlt heteket bagatellizálással töltötte, most eljutott a pánikig. (Molnár Csaba DK-politikus a koronavírusról, Azonnali.hu, március 12.)

A kormányok kapkodnak, és a cselekvés látszatát akarják kelteni. (Mihályi Péter egészségügyi közgazdász, Klubrádió, március 12.)

A koronavírus visszaszorításához nem lesz elég a ráolvasás. (Lakner Zoltán politológus, Szeged.hu, március 12.)

A vészhelyzet a kormánynak szabad kezet ad. (Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, ATV, március 12.)

A vészhelyzet demokrácián túli állapot. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, március 13.)

A koronavírus valódi válsághelyzetet teremtett. (Pápay György publicista, Magyar Hang, március 13.)

Az eddigi kamu nem megy tovább. (Kuncze Gábor volt SZDSZ-politikus, Facebook.com, március 13.)

Kicsinált emberek életművét ne húzzuk le a vécén! (Czutor Zoltán zenész Eszenyi Enikőről, ATV, március 13.)

Nekünk ellenzékből is a legrosszabb jutott. (Apáti Bence publicista, Magyar Nemzet, március 14.)

Keccsöléssel kezdte, kampóval folytatja. (Lendvai Ildikó szocialista politikus Orbán Viktorról, Népszava, március 14.)

Orbán elrendelte azt, amit tizennégy órával korábban esztelenségnek tartott. (Gergely Márton újságíró az iskolák bezárásáról, hvg.hu, március 14.)

Tíz év után most valóban kormányozni kellene. (Molnár Bálint blogger, Kolozsvári Szalonna, március 14.)

Nehéz egy fosztogatásra, hazudozásra, megtévesztésre, manipulációra beállt apparátusnak egészen másra: szolgálatra és szolgáltatásra átállnia. (Bruck András író, Facebook.com, március 14.)

A kormányzásmentes kormányzást, a Soros-plakátokkal helyettesített országépítést úgy borította meg a vírus, mint egy kártyavárat. (Ceglédi Zoltán politológus, hvg.hu, március 15.)

A szabad sajtó napján a sajtószabadságról akartam írni, a fejlemények azonban elsodortak. A fiam elmagyarázta, hogy jobban teszem, ha legalább egy hétig ki se teszem lábamat a lakásból. Mondta mindezt telefonon, négyszáz méternyire tőlem. A gyerekeit már napok óta nem láttam, bár telefonon beszélgetünk. Mintha más bolygón élnének, noha csak elhittük, amit a miniszterelnök közölt. Szerinte a gyerekeken úgy megy keresztül a vírus, hogy észre sem veszik, és máris megfertőznek bennünket, a legveszélyeztetettebb korosztályhoz tartozókat. Érett a helyzet, az előjelek nálam is árulkodtak.

Három napja felköszöntöttem osztályfőnökünket a kilencvenedik születésnapján. Elmondta, hogy kecskeméti tanítványai is fel akartál köszönteni, ám lefújták az összejövetelt, mert száznál többen jelezték a részvételüket. Márpedig a kormányzat kikötötte, hogy közösségi összejövetelen száz főnél többen nem lehetnek jelen. Abban egyeztünk meg, hogy ha majd a járvány kidühöngi magát, akkor keressük föl a tőlem órányi vonatozásra lévő lakásán. Áprilisban vagy talán májusban.

Egy régi sportsérülés következményeit évek óta Kriszta próbálja enyhíteni. Hetenként egyszer járok hozzá, és egyenesebb derékkal jövök el a stúdiójából. Tegnap este Messengeren írta, hogy magát nem félti ugyan, de „senior” vendégeit megóvná a járványtól, ezért javasolja, hogy halasszuk el a jövő szerdán esedékes masszázst. Ugyanezt beszéltük meg Kingával, a gyógytornásszal, aki ráadásul még gyermeket is vár. Ő szintén a veszélyeztetettek közé tartozik.

Tegnap este toppant be a fiam, kezében csomag. Citromlé, ásványvíz, rozscipó, joghurt, áfonya, kapszulás kávé, konzervek, alkoholos kézmosó folyadék és klóros fertőtlenítőszer. Holnap reggel is jön, és hozza a létfenntartáshoz szükséges dolgokat, de most ne fogjunk kezet, mint békeidőben szoktuk. Ha nem volnék újságíró, talán tudomásul venném a helyzetet, de furdalja oldalamat a kíváncsiság. Szerencsére az elszigeteltségben is olvasható a digitális sajtó, melyből kiderül, hogy a látszat ellenére felkészült az egészségügyi kormányzat a járványra.

A jelek arra utalnak, hogy a kórházak kiszervezték az elkülönítő részlegeket. Néhány nap alatt életet leheltek a kihűlt falak közé, és ha szükséges, a jelenlegi betegszámnak akár a dupláját is képesek lesznek elhelyezni. Annyira már nem buzog bennem a hivatástudat, hogy szívesen tapasztaljam meg belülről is a szervezettséget.            

Az előkelőbb márkájú taxik sárga felületén hírül adják a szállítóipari kisiparosok, hogy ők freelancerek. Most épp üresen furikáznak, mert a turisták eltűntek. A lance eredetileg szúrófegyvert jelentett. Lándzsát, pikát, dárdát, dzsidát, kopját. Hajítani valót, amely embertestbe állt bele. A freelancer zsoldos volt. Bárkit szolgált, aki megfizette.

A XVII-XVIII. század fordulójától a hírlapírók is azonosultak a szúrószerszámmal, elvégre hegyesre vágyott lúdtollat mártottak a tintába. Például az első mai értelemben vett újságírót, Daniel Defoe-t egy whig (liberális) politikus szerződtette. Az lett a dolga, hogy a parlamenten kívül népszerűsítse a kitűnő szónok országházban elhangzott szavait. Azért vállalta a zsoldos szerepét, mert gazdája az ő szívéből is beszélt. Amidőn azonban a konzervatív (tory) kormány miniszteri tisztséget ajánlott az ellenzéki politikusnak, Defoe már nem követte. Elvonult egy vidéki udvarházba, és megírta a Robinson Crusoe című regényt.

A pályát elhagyó újságíró tekinthető tehát az első neves freelancernek. Azóta így nevezik a szabadúszókat, a szellemileg független értelmiségieket. A németek pedig freischaffender Journalist-nek. A kifejezésről lekopott a fegyveres máz, és szó szerint szabadon alkotó újságírót jelent. Néhány éve azonban a német médiabefektetők eladták magyarországi lapjaikat a kormány bizalmi embereinek. Velük együtt az újságíró németül jól hangzó jelzője is távozott.

Napjainkban a koronavírus európai gócpontja Olaszország. A járvány tönkretette a turizmust, a kereskedelmet, az éttermeket, a mozikat, a színházakat. A tönk szélére sodorta a bébiszittereket, cipészeket, grafikusokat, gyógytornászokat, idegenvezetőket, informatikusokat, kozmetikusokat, könyvelőket, manikűrösöket, masszőröket, művészeket, pedikűrösöket, pincéreket, takarítókat és taxisokat. A tágabb értelemben vett szabadúszók épp szabadon fuldokolnak. Az olasz kormány úgy döntött, hogy az alkalmi munkából élők keresetkiesését havonta 500 euróval pótolja - negyed évig. Ez körülbelül félmillió forintot jelent, és azt sejteti, hogy az olaszok három hónapra becsülik a válság kibontakozását.

A mi kormányunk még nem jutott el odáig, hogy fölbecsülje a koronavírus itteni pályafutását. De azon már töri a fejét, hogy miként kártalaníthatná a gazdasági vállalkozókat. Köztünk szólva évtizednyi működése nem azt ígéri, hogy szívén akarja viselni a szabadúszók sorsát is.

Tíz mondat a szabadúszásról

Szabadúszó lettem, bár inkább szabad fuldoklásnak nevezném. (Fellegi Ádám zongoraművész, Új Dunántúli Napló, 1994. március 28.)

Szabadúszóként nem kell örökké alkalmazkodnom mások szeszélyeihez. (Garas Dezső színész, Jászkun Krónika, 1995. február 1.)

A szabadúszó alkalmi zsenialitásból élő munkanélküli. (Bodor Pál író, 168 Óra, 1996. április 9.)

Aki ma szabadúszó, annak egyik szakmája a pénzbehajtás. (Temesi Ferenc író, Magyar Nemzet, 1998. március 23.)

A szabadúszás azt jelenti, hogy nincs melletted egy mentőcsónak, amiben megkapaszkodhatsz. (Almási Éva színésznő, Délmagyarország, 2002. július 4.)

Szabadúszó vagyok, én vagyok a magam főnöke. (Parti Nagy Lajos író, 168 Óra, 2008. január 17.)

Egy szabadúszót arra hívnak, amivel pénzt akarnak keresni. (Hernádi Judit színésznő, Nők Lapja Café, 2008. február 6.)

A szabadúszás az az állapot, amikor az ember saját maga rendelkezik a sorsa felett. (Csákányi Eszter színésznő, Vasárnapi Hírek, 2011. szeptember 18.)

A szabadúszás létforma, életérzés, a szabadság és a mókuskerékből való kitörés ígérete. (Sudár György újságíró, Player.hu, 2013. április 4.)

A szabadúszás olyan, mint a motorozás. Bukósisak nélkül sokkal nagyobb élmény, de ha elesel, nagyobbat koppansz. (Stiller Ákos fotóriporter, hvg.hu, 2018. január 11.)

Közeledik március 15-e, amikor díjazzák az újságírókat. Sajtóreggelire hívják őket, és beszédet mond a hatalom valamelyik képviselője. Például a Győr-Moson-Sopron megyei önkormányzat elnöke. Ivanics Ferenc az első Orbán-kormány országlása idején eme örökbecsű mondattal küzdötte be magát a magyar sajtó legújabb kori történetébe: „A politikus számára minden sajtókitüntetés átadása olyan, mintha fácánként a legjobb vadásznak adna díjat.” (Kisalföld, 2002. március 14.)

Az immár negyedik Orbán-kormány fácánjai egyre kevésbé méltányolják a vadászok igyekezetét. Inkább azokat részesítik előnyben, akik segítik a szárnyalásukat. Ezzel magyarázható, hogy a Magyar Újságírók Országos Szövetsége kiszállt a Táncsics-díjból. Hiába javasolta vadászatban erős tagjait a legnagyobb becsben tartott újságíró kitüntetésre, amelyet egy korántsem konzervatív értékrendű tollforgatóról neveztek el, a kormányzat figyelmen kívül hagyta az indítványait. A MÚOSZ megalapította hát a Magyar Sajtó-díjat, amelyet most testvériesen megosztott a papír alapú, a digitális sajtó és folyóirat-irodalom egy-egy képviselője között. (N. Kósa Judit népszavás, Magyari Péter 444-es és Tódor János szociográfus újságíróra utalok.)

Az a benyomásom, hogy a legrégebbi újságíró szervezet csakugyan szakmai teljesítményeket vett figyelembe, nem pedig világnézeti irányultságokat. Lényegében ugyanez mondható el a hat Aranytoll-díjasról is. Közülük csupán a Népszava volt főszerkesztője, Horváth Gábor lóg ki. Mert bár kitűnő külpolitikai újságíró, de még van ideje az életművét kiteljesíteni, az ötvenesek közé tartozik ugyanis. Márpedig az Aranytoll a korosabb újságíróknak való. Alapító okiratából sikerült ugyan kispórolni az életkort, a szokásjog szerint azonban eddig hetven körüli tollforgatók tűzhették gomblyukukba a kicsinyített aranytollat. Az idén Barát József, Báron György, Bokor Pál, Kő András és Léphaft Pál.

Az utóbbi kettő konzervatív értékrendű. Ami azt jelenti, hogy a MÚOSZ nem viszonozza a kormányzati elfogultságot. Különösen a szabadkai Léphaft Pál elismerésének örülök, akit a legjobb politikai karikaturistának tartok (megszűnéséig a Heti Válasz című hetilapot tüntette ki csipkelődő-ironikus politikusportréival). Ráadásul személyében nem fővárosi újságírót méltányolt a legnépesebb magyar újságíró szervezet. A határainkon belül is  találhatott volna vidéki kollégát az Aranytollra, talán majd jövőre.       

Adamik Ferencet néhány perce köszöntöttem föl telefonon. Szellemileg és fizikailag is rendben van, csak a térde rakoncátlankodik. Az egyik osztálytársam, Ruszkai Jancsi ajánlott neki egy mágneses izét, amely talán enyhíti a fájdalmait. Egyébként mára szerveztek egy születésnapi ünnepséget a régi nagy kosárcsaták színhelyén. Épp most kapta az értesítést, hogy elmarad, mert száznál többen jelentkeztek rá, márpedig a koronavírus miatt az átlagosnál népesebb összejöveteleket el kell halasztani.

Ha túl leszünk a járványon, talán még én is eljutok a kecskeméti sportcsarnokba, noha nem kosarasként voltam a tanítványa. Bár kosárlabdából lett mesteredző, atlétikából is szakedzői képesítése van. A „nagy” Adamik Zoltán - az ötvenes évekbeli 400-as csúcstartó és főiskolai világbajnok - öccseként Adamik tanár úr maga is futott, sőt rövidtávon főiskolai bajnokságot nyert. A TF-es diploma megszerzése után jutott el a fővárostól 86 kilométernyire lévő Kecskemétre. Például belőlem szintén 400-ast nevelt, és amidőn iskolacsúccsal megnyertem az országos középiskolai bajnokságot, felajánlotta a tegezést. Ennek bejelentését azonban elhalasztottuk az érettségiig, hogy lépésnyi távolságot tarthasson az osztályunktól.

Későbbi szenvedélyét, a kosárlabdát úgy szervezte meg, hogy a két gimnázium, a Katona és a Bányai diáklányaival eljutott az NB I-be. Ha Budapesten játszottak, majd’ mindig kimentem a meccseikre, hogy válthassak vele néhány szót. S hogy megcsodálhassam Bild Katit, Turi Évát, Kiss Marit, Magyar Mártát, Zsolnay Gyöngyit, Iványi Dalmát, akik szétfutották az ellenfelet. Ez volt Adamik tanár úr nagy trükkje: atlétikai alapra helyezte a kosárlabdát. Ma reggel megkérdeztem tőle, hány lányt nevelt a nemzeti válogatottnak. Tizennyolcat mondott (atlétikában pedig „csak” három fiút és egy lányt).

Bennünket a lakásától kétpercnyi távolságra, a KTE-pálya salakján edzett. Innen biciklizett először a Katona Józsefről, majd a Bányai Júliáról elnevezett gimnáziumokba. A kerékpárral összenőtt, tagbaszakadt férfi a város jellegzetes tartozéka volt, míg bírta a térde. Nemrégiben utánpótlásképző tevékenységéért megkapta a megye díszoklevelét, Kecskemét díszpolgárának azonban mindmáig nem szavazták meg. Megkérdeztem tőle, miért nem. „Azért, mert nagy a pofám” - mondta kesernyésen. Üzenem a „hírös város” önkormányzati képviselőinek, hogy nem a simulékony természetű polgárok írták be magukat Kecskemét fejlődéstörténetébe.