Most, hogy Kövér László, az országgyűlés elnöke kitagadta az ellenzéket a nemzetből, felötlik egy publicisztika. Napra pontosan egy hónapja literátus (szépirodalmi hajlammal megáldott vagy megvert) újságíró közölt egy jegyzetet Rongyemberek címmel. Ezt fejtegette benne: „Nehogy már hisztérikus senkiháziak, boszorkányok és kanboszorkányok mondják már meg, hogy veszélyhelyzetben mennyi az annyi.” (Magyar Hírlap Online, 2020.03.30.) A két ’már’ közül az egyiket a szerkesztő kigyomlálhatta volna, az ilyesmi azonban oly gyakran fordul elő a sajtóban, hogy kár volna rá jegyzetet pazarolni. Ennél ihletőbb a „kanboszorkány” kifejezés.

Nálunk is sugároztak egy tévésorozatot. Eredeti címét (The Witcher) voltaképpen kanboszorkánynak kéne fordítani, ez azonban idétlenül hangzik, ezért egy nyelvész inkább a boszorkánymestert javasolta. A sorozatot végül Vaják címmel adták közre. Nos, Dippold Pál, a kanboszorkányos gondolatmenet szerzője a stílusán ugyan nem változtatott, ám legutóbbi jegyzetében bizonyos mértékig visszakozott. A magyar nyelvű publicisztika egyik kiérlelt hagyományához nyúlt imigyen: „A balliberális férgek veszélyhelyzetben is rombolnak, viszályt szítanak, pusztítanak.”

Torgyán József 1996. március 14-ére nagygyűlést hirdetett a Horn-kormány ellen. A korabeli tudósítások szerint százezernél többen gyűltek össze a Parlament előtt, és a kisgazda párt elnöke tíz percig szólt hozzájuk papír nélkül, látszólag rögtönözve. Az „álliberális, undorító férgeket” emlegette. Kétségkívül hatásos szónoklatát az utókor el is nevezte féregirtós beszédnek. Ez adta az ötletet, hogy a közbeszédben utánanézzek a féreg kifejezésnek. Kezdetben egy szocialista politikus még csak anatómiai értelemben használta, a kisgazda pártvezér kijelentése azonban már olyan kedvezőtlen benyomást keltett, hogy még a tőle jobbra állók is elhatárolódtak a férgezéstől.

Majd 2016-ban jött egy határszéli orvos, aki az úgynevezett migránsválság idején hozta szóba az élősködő állatokat. Talán egészségügyi értelemben, csakhogy helyi szinten a kormánypártot képviselte, ezért megfogalmazása óhatatlanul politikai színezetet kapott. Tavaly ősszel pedig, az önkormányzati választás kampányában az ellenzéki pártok egyik közös polgármester-jelöltje tágította ökumenikussá a képes beszédet. Tőle ragadta vissza a kezdeményezést a Magyar Hírlap publicistája. A férgezés hazai fejlődéstörténete az alábbi összeállításból kísérhető figyelemmel.

Nem jó, ha a párt csak a kormány féregnyúlványa. (Vitányi Iván szocialista politikus, Népszabadság, 1996. február 12.)

Álliberális, undorító férgek, dögkeselyűk lepték el hazánkat. (Torgyán József kisgazda politikus, YouTube.com, 1996. március 14.)

Torgyán féregirtó kifejezései belőlünk is viszolygást váltanak ki természetesen. (Csurka István MIÉP-politikus, Magyar Fórum, 1996. március 21.)

Én tiltakoztam csak azért, hogy a pártnak ne legyen szkínhed képviselőjelöltje. A többiek nem. Ma mégis ők mondják rólam, hogy szélsőséges vagyok, pedig még csak nem is féregirtóztam. (G. Maczó Ágnes volt kisgazda politikus, 24 Óra, 1997. október 20.)

Számos mifelénk ismeretlen, főleg bélféreg-beteg van a migránsok között. (Kecskés László szombathelyi orvos, Fidesz-politikus, Nyugat.hu, 2016. szeptember 19.)

A férgeket ki kell ásni, a tetveket meg kell tizedelni, és engedni kell ezt a jobb sorsra érdemes várost paraziták nélkül növekedni, virágozni. (Cserép János, az ellenzék közös polgármester-jelöltje Esztergomban, cserepjanos.hu, 2019. június 9.)

A balliberális férgek veszélyhelyzetben is rombolnak, viszályt szítanak, pusztítanak. (Dippold Pál közíró, Magyar Hírlap, 2020. április 28.)

Régi, kedves kolléganőm, Mikulás Anna félig nyilvánosan hívott tetemre. Mintegy ezer fészbukos tanú előtt firtatta, nincs-e kedvem foglalkozni az MLE javaslataival. Nincs, de ha már e rovat neve Médianapló, akkor erkölcsi kötelességem foglalkozni azzal, hogy a Magyar Lapkiadók Egyesülete összefoglalta, miként lehetne a „printet” (a papírra nyomtatott sajtót) átlendíteni azon a fránya holtponton.

Az MLE azzal számol, hogy a koronavírus hatására bezárkózik a fél ország. Nem merünk újságokat lapozgatni, és a digitális sajtóra fanyalodunk. Ezért aztán 59 százalékkal esnek vissza a lapkiadók árbevételei, a hirdetési bevételek pedig 48 százalékkal. Ha tehát a válságkezelő kormány nem csinál valamit, akkor a papíralapú sajtó hamarosan kileheli a lelkét. A javaslatok között olvasható, hogy az államnak anyagilag kellene támogatnia az előfizetéses terjesztést, csökkentenie kéne a nyilvánosságipar adóterheit, mellesleg pedig szüneteltetnie kellene a "médiamunkások” befizetendő járulékait, és bizonyos mértékig (a létminimum határáig) át kéne vállalnia a „munkavállalók” bérét.

Igen ám, csakhogy a Magyar Lapkiadók Egyesületéből kimaradt a magyar lapkiadók 90 százaléka, mert eddig sem volt pénzük a tagdíjra. Az MLE a legnagyobb cégeket tömöríti, és leginkább az ő érdekeiket képviseli. Azt persze nehéz megítélni, hogy a kormányzat miként értelmezi majd a „print” létjogosultságát. A „médiamunkások” és a „munkavállalók” egzisztenciális gondjairól azonban az a benyomásom, hogy megoldásukhoz a jelenlegi államhatalom aligha lesz partner. A hozzá közel álló médiumok ugyanis az idén körülbelül 200 milliárd forinttal gazdálkodhatnak. Ebből telik arra, hogy a szerkesztőségeik státuszban foglalkoztassák az újságírókat.

Az ellenzéki sajtó immár tíz éve van éhkoppon. A munkatársainak egyszemélyes betéti társaságban, „katás” vállalkozás keretében csurran-cseppen némi pénz. A jóllakáshoz kevés, az éhenhaláshoz sok. Vajon a nyilvánosság szűkítésében érdekelt Orbán-kormánynak érdeke fűződik-e ahhoz, hogy a tevékenységét fürkésző újságírók egyre nyilvánvalóbb anyagi gondjait enyhítse? A kérdés költői, mindazonáltal szép a Magyar Lapkiadók Egyesületétől, hogy amikor a járvány katalizátorként gyorsítja föl a hagyományos sajtó haldoklását, a „printet” életben akarja tartatni. Vigasztaljon bennünket a tudat, hogy az újságok koporsójába már lyukat fúrtak ugyan, de a szöget még nem verték be.

A legutóbbi két napomat egy nyolcperces rádióműsor uralta. 2006-ban szerveztünk egy médiatábort Csillebércre, a hajdani úttörőtáborba. Meghívtunk harminc hallgatót a nyíregyházi, egri, székesfehérvári és szombathelyi főiskoláról, valamint a szegedi egyetemről. Azokat a diák-újságírókat, akik a Klubháló nevű portálon jegyzetekkel, interjúkkal, riportokkal hívták föl magukra a figyelmet. Buda tetején a szakma legjobbjai tartottak nekik előadást, például a rádiós Győrffy Miklós (aki néhány napja halt meg). Annyira tetszett neki az ifjú kollégák érdeklődése, hogy felküldte hozzánk egyik munkatársát.

A műsort annak idején nem hallottam. Most pedig, hogy előkerült a Debrecenben tanároskodó Hadas Bianka laptopjáról, a fészbukos üzenőfalára legalább húszan jelentkeztek be a harmincból. Ama bizonyos nyolc percben az egykori megszólaltatottak kivétel nélkül arról beszéltek, hogy miért akarnak újságírók lenni. Nos, azóta eltelt csaknem másfél évtized, és nyolcan kötöttek ki szerkesztőségben. Ám ezt is úgy kell érteni, hogy például az egyik hazai nagyvárosban hárman élnek. Zsófi három gyereket nevel, és a híradós riportok készítése helyett már inkább menedzseli a tévériportereket. Bori otthon van az első gyerekével. Pisti sem újságíróskodik már. Bár őt tartottam legalkalmasabbnak arra, hogy elviselje a napilap monotóniáját, szövegek írása helyett fotóriporterként hasznosítja magát.

A rokonszakmákban (marketingesként, reklám-szövegíróként, polgármesteri sajtófőnökként) öten keresik a kenyerüket. S ha a multinacionális cégek magyar nyelvű szolgáltatása rokonszakmának tekinthető, két csillebérci „úttörő” Londonban és Amsterdamban veszi föl a telefont. A médiatábor egyik fele maradt tehát a nyilvánosságiparban. A másik fele tanárkodik (hárman), vállalkozik (szintén hárman és leginkább a vendéglátásban), művelődést szervez vagy hivatalnok (ketten-ketten), sőt van egy színésznőnk is. Négyen eltűntek a szemem elől. Elgondolkoztató, hogy tizenketten Budapesten élnek (néha össze is jövünk egy nagykörúti presszóban vagy társasházam kertjében), nyolcan pedig külföldön. Akik maradtak a vidéki Magyarországon, többnyire elhagyták szűkebb pátriájukat, a kisvárost, és regionális központokat választottak.

Ha a koromból telne arra, hogy még egy-két évtizedig figyelemmel kísérhessen a pályafutásukat, akkor sorsuk alakulásából lehetne felvázolni a XXI. századi magyar nyilvánosság viszontagságos történetét.               

Mostanában kellett elintézni az előfizetést. Még tartom magam, bár az újságokat kesztyűben veszem ki a postaládából, és átlapozásuk után szappannal mosok kezet. Elvégre hozzájuk érhetett a nyomdász, a rakodó és a kézbesítő is. A társasház idősebb lakói közül elég sokan mondták le az előfizetést. E folyamatot mintha nem eléggé vette volna számításba Pauska Zsolt, a Mediaworks tartalomfejlesztési igazgatója, amidőn A nemzeti-konzervatív sajtó állapotáról című cikkében a megyei és az országos napilapok példányszám-csökkenését hasonlította össze.

Arra jutott, hogy a Népszabadság és a Népszava jóval több példányt veszített, mint a megyei orgánumok. A folyamatból a konzervatív sajtó győzelmét olvasta ki. S bár a a számok látszólag őt igazolják, két szempontot ajánlok megfontolásra. Az egyik az, hogy az ellenzéki sajtó olvasói közelebb kerültek a számítógépekhez, okostelefonokhoz, mint a falvak népe. Az utóbbi szokásrendszerébe inkább a megyei, mint az országos lapok ágyazódtak. Ezzel magyarázható, hogy a hajdani Népszabadság és a jelenlegi Népszava olvasói közül arányosan többen igazoltak át a digitális sajtóba. Akik a baloldalon nem vesznek kézbe újságot, nem biztos, hogy kevésbé fogyasztják a híreket és a véleményeket. Csak éppen nem fizetnek értük.

A másik szempont mélyebben rejlik. Az országos napilapok - nemcsak a baloldaliak - politikailag tömbösödtek. Azok böngészték őket, akik a saját szájuk íze szerinti híreket és véleményeket akarták olvasni. Az akkor még külföldi tulajdonban lévő megyei lapok azonban nem tömbösödtek politikailag. Attól lettek családi újságok, hogy a gyerekektől a szülőkön át a nagyszülőkig a család minden tagjának jutott melléklet. 2016 után ezt a szerkezetet megtartotta az új tulajdonos Mediaworks. Még föl is erősítette azzal, hogy az újraszervezett tudósítói hálózatot révén a falvak népe szívesebben lapozta a vele is foglalkozó megyei újságot. S bár megtalálta benne a kormány üzeneteit, vagy beléjük olvasott, vagy nem - megmaradt ama képzete, hogy a megyei napilapot neki írták.

E képzet szűnik meg a járvány kellős közepén. A fővárosi központ csak két mellékletet tartott meg: a tévés műsorfüzetet és a szépirodalmi összeállítást. Megszűnőben tehát a megyei sajtó családi jellege, és kezd kiütközni az eddig ügyesen leplezett (a második oldalas karanténba zárt) politikai tömbösödése. A változásnak pedig már ismerjük a példányszám-csökkenésben megnyilvánuló következményeit.             

A legutóbbi napokban Csehák orbánozott, Demszky bajnaizott, Navracsics igazodott, Karácsony védekezett, Cserhalmi pedig hatalmazott. Lefülelt mondatok.

A lélegeztetőgépeket hadrendbe kell állítani. (Farkas Örs, a Kormányzati Tájékoztatási Központ szóvivője, ATV, április 20.)

Nincs érkezési sorrend, csak túlélési esély. (Gábor György filozófus a járvány áldozatairól, Facebook.com, április 20.)

A védekezés több életbe kerülhet, mint a járvány. (Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármester a kórházi ágyak kiürítéséről, ATV, április 21.)

Még a járványnál is pusztítóbb a bizonytalanság. (Kárpáti Iván műsorvezető, Klubrádió, április 21.)

A pálya mellett még mindig sok az üvöltő dervis. (Csányi Sándor, a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke az edzőkről, Index.hu, április 21.)

Nemcsak a koronavírus, hanem a gyűlölet kórokozója is terjed. (Kökény Mihály volt egészségügyi miniszter, Facebook.com, április 22.)

Most látszik a kormányzás színvonala. (Herczog László volt munkaügyi miniszter, Klubrádió, április 22.)

A hátralevő másfél év a kormány gyötrelmes vesszőfutása lesz. (Buják Attila újságíró, 168 Óra, április 23.)

Orbán okos, csak a telefonja buta. (Föld S. Péter újságíró, HírKlikk.hu, április 23.)

Nincs semmilyen fejlemény, amely arra utalna, hogy a magyar demokrácia bármilyen szempontból is autoriter irányba fordulna. (Navracsics Tibor Fidesz-politikus, volt uniós biztos, Mandiner.hu, április 23.)

Járvány idején a leginkább alulfizetett rétegek viszik hátukon az országot. (Bárány Balázs tanár, Azonnali.hu, április 23.)

Az úszók vízérzékelése elment. (Wladár Sándor olimpiai bajnok, az úszószövetség elnöke a karanténban lévő válogatott keretről, InfoRádió, április 23.)

Akkor futottam a legjobb köröket, amikor támadtak. Részben a szövetségeseim, részben a kormány. (Karácsony Gergely budapesti főpolgármester, ATV, április 23.)

Ma akarva-akaratlanul ő testesíti meg Magyarországon az aktív ellenzékiséget. (Pápay György publicista Karácsony Gergelyről, Magyar Hang, április 24.)

A legfontosabb, hogy ne rezeljünk be. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, április 24.)

/”Orbán marad?”/ Én ebben nem vagyok olyan biztos. (Csehák Judit volt egészségügyi miniszter, HírKlikk.hu, április 25.)

Bántani akarnak mindenkit, akik nem ők. (Cserhalmi György színész a hatalmon lévőkről, 24.hu, április 25.)

Ki gondolta volna egy éve, hogy a szájmaszk lesz a világon a legkeresettebb áru? (Németh Miklós olimpiai bajnok gerelyhajító, Magyar Hírlap Online, április 25.)

Globális válságot nem lehet lokálisan megoldani. (Lengyel László politológus, Népszava, április 25.)

Válságban a válság utáni időkre kell készülni. (Bojár Gábor vállalkozó, pestihirlap.hu, április 25.)

Bajnai Gordonról lerí, hogy nem akarja a hatalmat. (Demszky Gábor volt budapesti főpolgármester, Facebook.com, április 26.)

Le a kalappal a szombathelyi atléták előtt. Most, hogy a koronavírus-járvány elsöpörte az idei versenynaptárt, a Vas Népe című újságnak végre tere nyílt arra, hogy közölhesse a megyebéliek országos csúcsait is. Épp tucatnyian vannak, és különböző korcsoportokban harminc csúcsot tartanak. Közülük három dobó eredményére figyeltem föl.

A felnőttek között súlylökésben Kiss Szilárd dobta a legnagyobbat, 20.56 métert 2002-ben. Diszkoszvetésben Fazekas Róbert az első 71.70 méterrel, szintén 2002-ben. Kalapácsvetésben Annus Adrián a csúcstartó 84.09-cel 2003-ban. Mielőtt összefoglalnám, hogy mi történt velük, idejegyzem e három számban a legjobb tavalyi eredményeket: 17.49 – 63.89 – 78.54. A visszaesés súlyban 307 centi, diszkoszban 782, kalapácsban 565 centi. Az a benyomásom, hogy akik a tavalyi listát vezetik, aligha doppingoltak.

Az abszolút csúcstartók közül Kiss Szilárd a legeszményibb alkatú a maga 197 centijével és 130 kilójával. 2000-ben, a Sydney-i olimpián még indult súlylökésben, a következőre azonban már nem jutott el. Rákkal kezelték (vagy félrekezelték), és abba kellett hagynia a versenyzést. Testnevelő tanárként dolgozik, és gondozza 30 ezer lepkéből álló gyűjteményét. Fazekas Róbert (193 centis és 105 kilónyi) 2004-ben nyert olimpiai bajnokságot Athénban. Nem vehette át az aranyérmet, mert nem adott vizeletmintát a doppingellenőröknek. Eltiltották, azóta skót szoknyában nyert világbajnokságot az úgynevezett „nyolcasban”, amely szikladarab, láncos súly és 70 kilós pózna hajítását is tartalmazza. Annus Adrián (194 centis és 115 kilónyi) kalapácsvetésben vette át az aranyérmet Athénban, de őt is megfosztották az olimpiai bajnokságtól. Azóta edzőként dolgozik. Idén januárban bált rendeztek Gyulán, és ő adta át az ajándékokat 2019 legjobb helybéli sportolóinak.

A szombathelyi atléták közül doppingolásért eltiltották még Gécsek Tibor Európa-bajnok és Pars Krisztián olimpiai bajnok kalapácsvetőt is. Az utóbbi legjobb eredménye 82.69 méter, és tavaly júliusban tért vissza a kényszerpihenőből. Bizonyára ezzel magyarázható, hogy a csonka szezonjában csupán 75.97-re futotta. A különbség 672 centi. A világhírű szombathelyi dobóiskolában most is vannak tehetséges utánpótlás, ifjúsági és serdülőkorú versenyzők, akiknek az egyéni csúcsairól rendszeresen beszámol a Vas Népe című napilap. Nagy reményekre jogosítanak. Kérdés persze, hogy szerencsésebben alakul-e a sorsuk, mint az elődeiké.

Tíz mondat a doppingról

Az doppingol, akit elkapnak. (Gécsek Tibor Európa-bajnok kalapácsvető, Fehérvári Hét, 1994. szeptember 8.)

Azonnal lemondok, ha egy olimpián magyar doppingügy lesz. (Schmitt Pál olimpiai bajnok vívó, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke, Magyar Hírlap, 1997. november 8.)

A dopping olyan, mint az olaj, amellyel mindenki jól keres. (Németh Pál szombathelyi kalapácsvető-edző, Magyar Hírlap, 2001. augusztus 31.)

Kérjük, a sípszó után hagyjon vizeletet. (Elekes András újságíró az athéni olimpiáról kizárt dobóatléták képzeletbeli üzenetrögzítőjéről, Fejér Megyei Hírlap, 2004. szeptember 1.)

Több doppingeset után Athénban valakinek vállalni kell a munkát, hogy Pekingre mégis csak felálljon a csapat, és legyen egy magyar, sikeres, reménybeli csapat, ami majd tisztességesen helytáll. (Schmitt Pál, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke, Magyar Televízió, 2006. július 17.

Azt látom, hogy akárhová megyek, az emberek tisztelnek. (Annus Adrián volt olimpiai bajnok kalapácsvető, RTL Klub, 2010. április 9.)

Nem vagyok sem rosszabb, sem jobb a többieknél, már ami a doppingkérdést illeti. (Fazekas Róbert volt olimpiai bajnok diszkoszvető, Origo.hu, 2010. augusztus 4.)

Sok volt a doppingeset is. Néha olyan érzésem van, hogy ezt a számot csak én éltetem. (Pars Krisztián kalapácsvető olimpiai bajnok, Vas Népe, 2013. február 15.)

Akkor jelenthetjük ki, hogy valaki olimpiai bajnok, ha tíz év múlva sem lesz pozitív a lelete. (Bakanek György orvos, dopping-szakértő, ATV, 2016. augusztus 8.)

A hormonakrobatáknak előbb-utóbb súlyos árat kell fizetniük. (Pars Krisztián másfél évnyi kihagyásra ítélt kalapácsvető, Nemzeti Sport Online, 2018. november 28.)

A digitális ismerősök olykor olyasmit írnak a fészbukos üzenőfalra, mely művelődéstörténeti nyomozást igényel. Hell István például tegnap szóba hozta II. (Nagy) Frigyest, aki a csatamezőn megtekintette a sebesülteket. S mert a haldokló katonák a porosz uralkodó segítségét kérték, ő imigyen mordult rájuk: „Bolondok (más verzióban kutyák, gazfickók)! Örökké akartok élni?” A mondás az úgynevezett hétéves háborúhoz köthető, mely a Mária Terézia uralta Ausztria-Magyarország és a német nemzetegyesítéssel próbálkozó Poroszország között zajlott.

A kijelentést három csatához kapcsolják a szakirodalomban: az 1757-es kolinihoz, az 1758-as zorndorfihoz és az 1759-es kunesdorfihoz. A magyar értelmezők hajlamosak a kolinit előnyben részesíteni, talán mert ebben a csatában három magyar tiszt is kitüntette magát. Nádasdy Ferenc lovassági tábornok, Petrovszky Ferenc huszárőrnagy és Kökényesdy Ferenc alezredes. A harc még nem dőlt el, de a monarchia katonái már nyerésre álltak, amidőn a szorult helyzetben lévő Nagy Frigyes kiadta a parancsot: „Ágyúkat ide!” Majd ráripakodott a visszavonuló katonáira: „Előre kutyák! Örökké akartok élni?” Ekkor szólt neki a segédtisztje: „Sire! Egyedül akarja elfoglalni az ütegállást?”

A porosz uralkodó tehát nem is annyira a sebesülteket akarta ledorongolni, mint inkább személyes helytállásával a saját javára fordítani a hadi helyzetet. A mondás pedig eredetileg így hangzott (vagy hangozhatott): „Hunde! Wollt ihr ewig leben?” De olvastam olyan változatot is, amelyben Nagy Frigyes a Hund helyett verfluchte Racker-nek (átkozott fickónak, gazfickónak) nevezte a visszavonuló katonáit. A német kutatók azonban kinyomozták, hogy a szállóige 1821-ből származik, és Goethe tulajdonította egy Feldherrnek (hadvezérnek), akit nem azonosított a porosz uralkodóval.

Ezt csak a XIX. század második felében tették meg két bécsi kiadású könyv szerzői, valószínűleg azzal a céllal, hogy Nagy Frigyes embertelensége révén kidomborítsák az osztrák császárnő és magyar királynő emberségét. Mária Terézia a győzelem hírére érdemrendet is alapított, és magáról nevezte el. A kolini csata három résztvevőjét tüntette ki vele, az egyik Nádasdy tábornok volt. A közismert szállóige hozzájárult ahhoz is, hogy a németek szembenézzenek a második világháborúban játszott szerepükkel. 1959-ben nagy visszhangot váltott ki a sztálingrádi csatát feldolgozó film, amely e sokat mondó címet kapta: Kutyák! Örökké akartok élni?           

Ez a 6802. bejegyzés a Médianaplóban. 2002 eleje óta egyetlen napot se hagytam ki, de legföljebb tucatnyiszor írtam az ÉS-ről. Ama hetilapról, amelynek tizennégy évfolyamát szerkesztettem 1975 elejétől 1988 végéig. Néha előveszem a bekötött példányokat, és amit olvasok, kevésbé tetszik, mint annak idején. Közben ugyanis változtak a politikai körülmények, és az ízlésem is változott.

Most azért tűnődöm, mert a Facebook ma reggel megkínált egy hirdetéssel. Antikvárium értesített arról, hogy az ÉS vitái című könyvem 300 forintért megvásárolható. Megdobogtatta a szívem, hogy az 52 forintos kötet ennyire vitte. Aztán felötlött, hogy először megjelent könyvem a második megírt volt. Megelőzte egy monográfia Nemeskürty István életművéről, amely csak 1989 őszén látott végre napvilágot. Az ÉS vitái a hetilap harmincadik születésnapjára készült, és 1987. március 15-én jelent meg. A Petőfi Irodalmi Múzeumban volt a premierje, és Bálint András, a kor divatos színésze olvasott föl belőle részleteket.

Sok kritika jelent meg róla, mert a megyei lapok munkatársai közül nem kevés publicistát, riportert fedeztünk fel Katona Évával, a 16. oldal legendás szerkesztőjével együtt, és ők a könyv olvastán néztek szembe önmagukkal. Nemes Györgynek, az ÉS nyugalmazott főszerkesztőjének viszont nem tetszett, ő másként élte meg az 1974-es lemondásáig tartó időszakot. Utódja, Jovánovics Miklós azzal szerelte le, hogy az utánuk következő nemzedéknek joga van másként látni az ÉS-t. Azt már én fűzöm hozzá, hogy a „becenevét” Németh Lászlótól kapta az újság. Nem sokkal a megjelenése után állítólag azt mondta róla, hogy se nem élet, se nem irodalom, csak és.

Az Élet és Irodalomból az életet szerkesztettem csaknem másfél évtizedig, és a vitákért ötször váltottak le. Csütörtök déltől hétfő reggelig ki voltam rúgva, amidőn az Aczél-titkárságról felhívott a fiatal munkatársak közül valaki, hogy nem találtak a helyemre szerkesztőt. Először kikészültem, az idő múltával azonban egyre rutinosabban vettem át a selyemzsinórt. Nem számoltam a következményekkel. A kilencvenes évek elején jöttem össze egy pszichiáterrel, aki a beszélgetéseket úgy összegezte, hogy a kiégés tüneteit produkáltam. A többi már egyetemi-főiskolai pályafutásom története, nem ide tartozik.

Az online hirdetésre persze örömmel válaszolok. Még ha e tűnődés közepette le is esett a tantusz, hogy a hajdani 52 forint vásárlóértéke nagyobb volt 1987 tavaszán, mint most a 300-é. 

A legismertebb kosárlabda-edző Újvidékről érkezett Pécsre. Gyorsan karriert csinált, és éppen negyedszázada, hogy először nyert bajnokságot a csapatával, amelyet a szurkolók elneveztek Rátgéber-egyetemnek. Most pedig megünnepeltük a kosárlabda akadémiára visszahúzódott Professzort, cikk jelent meg róla a Népszavában is. Az egyik mondat ez volt: „Ugyan súrolja a szalonképesség határát, ettől még szállóigévé vált az egyik nyilatkozata, amelyik így szólt: ’Az élet túl rövid ahhoz, hogy sz@r bort igyunk.’ ” (2020.04.18.)

Amióta a digitális szalonba a digitális kocsmából nyílik a bejárat, egyre inkább szalonképes a csúnya szó. Ezen tehát nem érdemes fennakadni. De vajon Rátgéber László vetemedett-é efféle kijelentésre? Csaknem húsz éve interjút adott a szomszédos megye napilapjának, és kétségkívül ezt találta mondani: „Ahhoz túl rövid az élet, hogy sz@r borokat igyunk.” (Tolnai Népújság, 2000.12.24.) Csodálom a Népszava-cikk névtelen szerzőjét, hogy a jubileum alkalmából kinyomozta az idézet szekszárdi lelőhelyét. Igazán kár, hogy a szállóige nem Rátgéber Lászlótól ered.

Ha megnézte volna a borházak hirdetéseit a világhálón, nemcsak magyarul, hanem sok más nyelven is ezer számra találta volna meg, hogy e mondattal hirdetik a portékájukat, és ezt fűzik hozzá: „Johann Wolfgang von Goethe”. Világszerte jól hangzik a német költő neve, és halála után 188 évvel is érdemelne némi honoráriumot, hogy a cégek vele adják el a borukat. Az idézet németül így hangzik: „Das Leben ist zu kurz, um schlechten Wein zu trinken.” Magyarra úgy fordítható, hogy a Rátgéber-féle csúnya szó helyett Goethe még a rossz kifejezést használta.

Mégse kéne túl nagy feneket keríteni az eredetiség kérdésének. A német szakirodalom ugyanis megjegyzi, hogy angeblich, vagyis Goethe-től csak állítólag ered a közismert reklámszlogen. A rajnai borkultúrában évszázadok óta kristályosodott ki a falvédőre való mondás, míg Goethe a nevére nem vette. Ez gyakran megtörténik, elvégre a közmondás a nép szállóigéje, ha pedig a kor valamelyik híres embere a nevére veszi, akkor a szállóigét Alexander Bernát filozófus nyomán akár az értelmiség közmondásának is nevezhetjük.

Amennyiben ezt a XVIII-XIX. század fordulóján megengedte magának a német költőfejedelem, miért ne engedhette volna meg magának a XXI. század legelején a magyar kosárlabda professzora? Egyébként is változtatott rajta, mert a rossz jelzőt sz@rra cserélte ki.         

Néhány napja telt le az egyhónapos karantén, és szájmaszkban, kesztyűben kimerészkedtem az utcára. Azóta reggelenként negyed és háromnegyed nyolc között rovom a környéket. Közben sok minden jut az eszembe. Például az, amit egy kommentelő írt Az első séta című bejegyzésemre. Szerinte túl sterilre sikeredett az „élménybeszámoló”. Azt kifogásolta, hogy a szembejövő járókelők a találkozás pillanatában épp úgy elfordították a fejüket, mint én. Egyszerűbben szólva hatásvadásznak vélte a vissza-visszatérő mozzanatot.

Ha az olvasó jó indulattal fogalmazza meg a véleményét, akkor magamban keresem a hibát, hátha neki van igaza. Annyit mindenesetre találtam, hogy talán túl sokat forogtam írók társaságában, és eltanultam tőlük, hogy a drámai hatás kedvéért érdemes fölturbózni a történetet. El is határoztam, hogy a mai sétát az önkontrollnak szentelem. Nos, az újlipótvárosi (Csanády, Visegrádi, Dráva, Hegedűs Gyula utcai) téglalapban tíznél kevesebb emberrel futottam össze, és immár árnyalhatom a múltkori képet. A huszonéves járókelők fittyet hánynak a koronavírusra, és szájmaszk-kesztyű nélkül haladtak el mellettem. Ráadásul a képembe bámultak, vajon ez az idős csodabogár mit keres itt a furcsa, már-már űrhajós öltözékben.

A korombéliek viszont szájmaszkosan és kesztyűsen kerülték a tekintetem. Tévedek-e, ha azt feltételezem róluk, hogy ők a felelősebbek? Nem akarnak megfertőzni, és persze én se akarom őket végromlásba taszítani. Így jutottam el majdnem hazáig, a Hegedűs Gyula és a Victor Hugó sarkára. Míg vártam, hogy a közlekedési lámpa zöldre váltson, azt vettem észre, hogy a hatalmas foghíjon, ahol parkolót rendeztek be, nyoma sincs a járvány előtti zsúfoltságnak. Több száz éjszakázó autó helyett mindössze hat árválkodott. De nem maradt idő a morfondírozásra, mert a lámpa átengedett a másik oldalra. A sarkon két fiatalember álldogált szájmaszk nélkül, cigarettázva, beszélgetve.

S mert szemlátomást a mögöttük lévő, félig nyitott ajtóhoz tartoztak, azon tűnődtem, mit kereshetnek itt, nyolc előtt néhány perccel, holott szinte az összes környékbeli üzlet, cég zárva. A presszósok és ingatlanközvetítők, a fodrászok és manikűrösök-pedikűrösök, a kozmetikusok és virágárusok, a masszőrök és masszőzök március közepén nyitottak ki utoljára. Mivel foglalkozhat ez két jól öltözött fickó, vajon járvány idején mi teszi virágzóvá az üzletüket? Bárki ellenőrizheti, hogy a reggeli ügyeletet tartó cég bejárata fölött ez olvasható: „Budapest Temetkezési Intézet”.