A legutóbbi két napomat egy nyolcperces rádióműsor uralta. 2006-ban szerveztünk egy médiatábort Csillebércre, a hajdani úttörőtáborba. Meghívtunk harminc hallgatót a nyíregyházi, egri, székesfehérvári és szombathelyi főiskoláról, valamint a szegedi egyetemről. Azokat a diák-újságírókat, akik a Klubháló nevű portálon jegyzetekkel, interjúkkal, riportokkal hívták föl magukra a figyelmet. Buda tetején a szakma legjobbjai tartottak nekik előadást, például a rádiós Győrffy Miklós (aki néhány napja halt meg). Annyira tetszett neki az ifjú kollégák érdeklődése, hogy felküldte hozzánk egyik munkatársát.

A műsort annak idején nem hallottam. Most pedig, hogy előkerült a Debrecenben tanároskodó Hadas Bianka laptopjáról, a fészbukos üzenőfalára legalább húszan jelentkeztek be a harmincból. Ama bizonyos nyolc percben az egykori megszólaltatottak kivétel nélkül arról beszéltek, hogy miért akarnak újságírók lenni. Nos, azóta eltelt csaknem másfél évtized, és nyolcan kötöttek ki szerkesztőségben. Ám ezt is úgy kell érteni, hogy például az egyik hazai nagyvárosban hárman élnek. Zsófi három gyereket nevel, és a híradós riportok készítése helyett már inkább menedzseli a tévériportereket. Bori otthon van az első gyerekével. Pisti sem újságíróskodik már. Bár őt tartottam legalkalmasabbnak arra, hogy elviselje a napilap monotóniáját, szövegek írása helyett fotóriporterként hasznosítja magát.

A rokonszakmákban (marketingesként, reklám-szövegíróként, polgármesteri sajtófőnökként) öten keresik a kenyerüket. S ha a multinacionális cégek magyar nyelvű szolgáltatása rokonszakmának tekinthető, két csillebérci „úttörő” Londonban és Amsterdamban veszi föl a telefont. A médiatábor egyik fele maradt tehát a nyilvánosságiparban. A másik fele tanárkodik (hárman), vállalkozik (szintén hárman és leginkább a vendéglátásban), művelődést szervez vagy hivatalnok (ketten-ketten), sőt van egy színésznőnk is. Négyen eltűntek a szemem elől. Elgondolkoztató, hogy tizenketten Budapesten élnek (néha össze is jövünk egy nagykörúti presszóban vagy társasházam kertjében), nyolcan pedig külföldön. Akik maradtak a vidéki Magyarországon, többnyire elhagyták szűkebb pátriájukat, a kisvárost, és regionális központokat választottak.

Ha a koromból telne arra, hogy még egy-két évtizedig figyelemmel kísérhessen a pályafutásukat, akkor sorsuk alakulásából lehetne felvázolni a XXI. századi magyar nyilvánosság viszontagságos történetét.