A 24.hu-n tegnap figyelemre méltó interjú jelent meg a Thália Színház igazgatójával. Kálomista Gábor személyisége „kijött” a Lampé Ágnes készítette interjúból: a hátrányos helyzetből érkezett sportvezető és filmproducer idegen testnek érzi magát a főváros színházi életében, amelyet szerinte a liberális maffia ural. A beszélgetésben van egy zavaros mozzanat.

A Thália Színházat a hajdani Mikroszkóp Színpad épületében működteti az igazgató. Talán ezzel magyarázható, hogy néhány rossz szót ejtett a Mikroszkóp volt igazgatójáról is. Íme: „Az a Komlós János irányította a színházat hosszú éveken keresztül, aki annak idején még Lázár Györgyöt is le tudta csukatni, és életfogytiglanra tudta ítéltetni.” Mielőtt Komlós újságírásra, konferálásra és színigazgatásra adta volna a fejét, a negyvenes évek második és az ötvenesek első felében az államvédelmi hatóságnál tevékenykedett. A vele most összehozott Lázár György lehetett például a hajdani politikus.

Az Országos Tervhivatalnál előadóként kezdte a pályafutását, majd osztályvezetőként 1951-ben két társzerzővel együtt megírta Az anyagi mérlegek feladatai és az anyagellátás tervezése című könyvecskét. A Kádár-korszakban munkaügyi miniszter, 1975-ben pedig miniszterelnök lett, ezt a funkciót 1987-ig töltötte be. Meglepne, ha 1956 előtt megjárta volna az ÁVH kihallgató szobáit. Szóba jöhet még egy másik Lázár György is. Közgazdászként Kaliforniában él, és fészbukos üzenőfalán tegnap értelmezte Trump és Orbán telefonbeszélgetését. Itthoni előéletét nem ismerem. Lehet, hogy rá utalt Kálomista Gábor?

Volt azonban egy harmadik György is. Őt Aczélnak hívták, 1949-ben letartóztatták, a Rajk-perben életfogytiglanra ítélték, 1954 nyarán szabadult. Vajon vizsgálati fogolyként ő találkozott-e Komlós Jánossal? Vagy az interjúalany csak bedobott egy nevet, amelyet az újságíró elfelejtett ellenőrizni? De ha egyik vagy másik tévedett is, a 24.hu-nak bizonyára vannak szerkesztői, akik a kézirat olvasása közben pirossal húzzák alá az ellenőrizendő nevet, és kérdőjelet biggyesztenek hozzá. Az interjút tegnap 11.07-kor tették föl a 24.hu-ra. Azóta néhány perc híján 24 óra telt el, és még mindig a Lázár név díszeleg benne.

Pedig a digitális és a papíralapú sajtó között az is különbség, hogy az elírás (tévedés, felkészületlenség) a hagyományos sajtóban megmarad, a digitálisban viszont percekkel a megjelenés után eltüntethető. Kár, hogy ez most nem történt meg.     

A karikatúra története tele van gúnyrajzokkal, amelyek alkotóit vallás- vagy istengyalázással vádolták. Ezekben a napokban Pápai Gábor is így járt. A tiszti főorvos asszony egyik kijelentését értelmezte a maga módján, a háttérben pedig feltűnt Jézus is a keresztfán. A bírálók, köztük a bűnvádi eljárással fenyegetőző Kereszténydemokrata Néppárt szerint azonban a képen Jézus a főszereplő és Müller Cecília a mellékszereplő. E vitába most azért nem mennék bele, mert a Médianapló 2500 karakterét más témának szentelném.

A karikaturista megírta, hogy békeidőben havonta húszezren látogatják a blogját, most harmincezren látták a vitatott rajzát. Közülük néhány ezren meg is osztották. Ezt firtatta: „Ha ekkora sérelmet okoz Jézus ilyetén ábrázolása, hogy az már büntetendő cselekmény, akkor a sok ezer felháborodott osztogató nem követ el bűnismétlést a rajz mutogatásával?” Az a benyomásom, hogy más a probléma. Dr. Csóti Tamás, a Fővárosi Törvényszék tanácsvezető bírája figyelemre méltó cikket tett közzé a megyei sajtóban, amelynek 18 napilapja nemrégiben csatlakozott egy kormány közeli alapítványhoz. Álláspontja tehát olyan újságokban jelent meg, amelyek nem tekintik feladatuknak a hatalmon lévők bírálatát.

A bíró érdekes ellentmondást világított meg: „A szerző azért ír blogot, hogy az minél több emberhez eljusson, de ezzel nem ad hozzájárulást a korlátlan felhasználáshoz.” Ha jól értettem a sorait, különbséget kell tenni a saját buborékjában tájékoztató és a tágabb digitális köröket kölcsönrajzzal boldogító kommentelő között. Az előbbinek nem kell engedélyt kérnie a bloggazdától a megosztáshoz, az utóbbinak kellene. Ha ezt elmulasztja, akkor büntethető. Azt már én fűzöm hozzá, hogy két per is zajlott a közelmúltban, mindkettőt kormánypárti polgármester kezdeményezte. Az igazságszolgáltatás 19 megosztót rabosított, akik többszörös fellebbezés után megrovással vagy pénzbüntetéssel úszták meg az ügyet. Az ezzel járó idegfeszültséget (rendőrségi fényképezést, ujjlenyomat-szedést, bíróságokra járást, utazgatást) azonban nem úszták meg.

És most visszaadom a szót a bírónak. Szerinte a kommentelők csak úgy úszhatják meg a jogi eljárást, ha a bejegyzés helyett (ami lehet szöveges cikk, de esetünkben karikatúra is) csak a link paramétereit osztják meg. Aki pedig kíváncsi a vita tárgyára, az rákattinthat. A karikatúra sok ezer megosztója közül vajon hányan kértek engedélyt Pápai Gábortól? A kérdést költőinek szánom.

Az ATV stúdiójában gyakran fordulnak meg ellenzéki politikusok. Feltűnt a sajátos kommunikációjuk. Azon tűnődöm, vajon a koronavírus-járvány kellős közepén, a gyökeresen új helyzetben eljutnak-e oda, hogy új és közös stratégiát kéne választani.

Komjáthi Imre MSZP-politikus országszerte szerzett tapasztalatairól számolt be. Megemlítette azt is, hogy a honlapjukról letölthető a „Magyar Szocialista Párt” petíciója. Majd Ujhelyi István szintén MSZP-politikus kifejtette, hogy a kormánynak meg kéne fontolnia a „Magyar Szocialista Párt” javaslatait, amelyek hozzáférhetőek a „Magyar Szocialista Párt” honlapján. Egy harmadik műsorban az MSZP szövetségese, a Párbeszéd kommunikációs igazgatója, Murányi András elmondta, hogy a pártjának vannak javaslatai a válság kezelésére, a kormány azonban nem igazán fogékony rájuk.

Egy negyedik műsorban Vadai Ágnes DK-politikus számolt be arról, hogy pártjának, a „Demokratikus Koalíciónak” pontokba foglalt javaslatai vannak a válságkezelésre, ám a kormány a füle botját se mozgatja. S hogy teljesebb legyen a kép, Jakab Péter, a Jobbik újdonsült elnöke többször is kifejtette az ATV stúdiójában, hogy a pártjának vannak javaslatai a válság kezelésére, de „A kormány öregurasan reagál a javaslatainkra.” Az ellenzéki politikusok tehát teszik a dolgukat, bár javaslataikat a hatalmon lévők nem szívesen fogadják. Vagy ha beépítik is a válságkezelő programjukba, hajlamosak elhallgatni, hogy az ő és csakis az ő pártjuktól származnak.

Ilyenkor az ellenzéki politikusok kimondják a pártjuk teljes nevét, sőt megadják a digitális forrást is, ahol föllelhető a javaslat-csomag. Közben Lendvai Ildikó megírta szokásos cikkét a Népszava szombati számába. Az MSZP volt elnöke szerint tombol ez a fránya egészségügyi és gazdasági válság. Ami arra sarkallja az ellenzéki pártokat, hogy adják föl eredeti elképzelésüket, és a különbségek hangsúlyozása helyett hozzák inkább előre az egységes fellépést. Ha ugyanis nem simítják össze a válságkezelő elképzeléseiket, hogy nagyobb nyomást helyezhessenek az Orbán-kormányra, akkor bizony elveszítik esélyeiket a következő országgyűlési választáson.

Erről beugrik egy másik veterán politikus, Kuncze Gábor kesernyés-szellemes kijelentése. Utánanéztem, és kiderült, hogy az ATV stúdiójában hangzott el 2013. október 23-án, a megsemmisítő vereség előtt néhány hónappal: „Mintha az ellenzéki pártok külön sírhelyért küzdenének a közös temetőben.”

Digitális ismerőseimet tegnap szokatlan esemény hozta lázba. Régi és kedves kollégám, Ballai József újságíró szakállt növesztett az önkéntes karanténban, és megváltozott arculatát közszemlére is tette. S bár megírta, hogy már leborotválta a szőrzetet, idestova huszonnégy órája vitatkozunk arról, vajon jól tette-é. A magyar nemzet sorsa szempontjából fontos kérdésben én is állást foglaltam, és a szakállra szavaztam.

Ennek oka abban keresendő, hogy Jóskához hasonlóan eltűnt a fejem tetejéről a hajzat. S mert tartom magam ahhoz, hogy a megkopaszodás után is legyen annyi szőr a fejünkön, mint fiatal korunkban volt, a hiányt szakállal pótoltam. Kecskeméti kollégámnak jól állt az új szőrzet, a helyi nyilvánosság másik alapembere, Koloh Elek meg is jegyezte a Facebookon: „Ha tovább bírtad volna, úgy néznél ki, mint Heltai.” Nem Jenő, a hajdan volt pesti író, hanem Nándor, a kecskeméti nyilvánosság harmadik alapembere. 2017-ben halt meg, 87 éves korában, és e sorok írója 1964-ben ismerte meg. A városházán dolgozó művelődésszervezőként egy Leninről szóló poémát tanított be nekünk a Katona József Gimnázium kollégiumában. Nála jobban senki sem ismerte Kecskemétet, sok helytörténeti könyvet írt róla. Országszerte azonban attól vált ismertté az arca, hogy szakállt növesztett.

Bodor Pál 1983-ban települt át Magyarországra. Cikkeivel csakhamar nevet szerzett magának, és gyakran hívták meg budapesti sajtótájékoztatókra. S mert Bukarestben évekig vezette a román televízió nemzetiségi szerkesztőségét, amikor nálunk is a terembe lépett, fölmérte, hogy hol helyezkedett el az akkoriban egyetlen Magyar Televízió kamerája. Oda ült, ahol jellegzetes arcélét (és kecskeszakállát) az operatőr azonnal fölfedezte. Így lett vágókép, a figyelő tekintet. Ismertsége fölkeltette Benedek Miklós (1922-1989) érdeklődését. Micu, a nagydarab miskolci újságíró fontosnak tartotta, hogy őt is meghívják a fővárosi sajtótájékoztatókra, ezért Bodor Pali mellé ült. Torzonborz, őszbe csavarodó üstöke és harcsabajsza felhívta magára a figyelmet. Akármelyik operatőr jött a tévéhíradótól, majd’ mindegyik kiszúrta a vágóképnek való hírlapírót.

Heltai Nándi szintén szeretett Pestre járni, de csak kopaszodott, ezért nem számíthatott az operatőrök körültekintésére. Mellkasig érő, ősz szakállt növesztett, és beült Benedek Micu mellé. Attól kezdve a legnézettebb hírműsorban a miskolci és a kecskeméti Stan és Pan képviselte a vidéki sajtót.

A törppicur álnevű kommentelő megköszönte, hogy külön bejegyzésben válaszoltam a kérdésére. Azt firtatta, miként vélekedem a ZDF nálunk nagy visszhangot kiváltó műsoráról. Okfejtésem után kifejtette, hogy nem győztem meg; kitart amellett, hogy a német közszolgálati tévé megsértett bennünket. Azt azonban elismerte, hogy nem néz német műsorokat, nem is értené, amit mondanak bennük. Ő csupán az Index.hu-ra és a hvg.hu-ra támaszkodott, amelyek kiemelték Orbán Viktor szerepét a Heute-showban. Akkor rugaszkodjunk neki még egyszer!

Oliver Welke 31 percig foglalkozott azzal, hogy a koronavírus-járvány miként befolyásolta a sajtó szabadságát világszerte. A 23. percben jutott el Erdoganhoz, a török diktátorhoz, majd 24.10-kor bejátszottak egy néhány másodperces részletet Orbán Viktor parlamenti szónoklatából. Aztán feltűnt  a képernyőn az Európai Unió újdonsült vezetője, Ursula von der Leyen, és ezt írták a csinos hölgy fényképe alá: „Das Schweigen der Uschi.” Az Uschi hallgatása arra utalt, hogy Ursula nem erőlteti meg magát a magyar helyzet értékelésében. Innen már csak egy lépés A bárányok hallgatása című film megjelenése a háttérben.

Csakhogy a sorozatgyilkost megszemélyesítő angol színész, Anthony Hopkins helyett Orbán Viktor szorongott abban a fránya páncélzatban. A műsoron végigvonuló szájmaszk helyett pedig a filmbéli szájkosár takarta el az arcát. Utána következett a közismert jelenet 2015-ből. Juncker, az Európai Unió akkori vezetője atyáskodva meglegyintette miniszterelnökünk orcáját, és 24.53-kor azt mondta neki, hogy „Diktator”. Néhány másodperccel később be is fejeződött a magyar blokk. Hát kérem, 50 másodperc jutott Orbán Viktornak. Ez aligha főszerep, különösen akkor nem, ha a német tévések nem is rá hegyezték ki a mondandójukat, hanem a velünk kapcsolatban hallgatásba burkolózó német politikusnőre.

Ami a magyarországi nyilvánosság fórumait illeti, nemcsak a hvg.hu, majd az ő cikkét ismertetve a Index.hu emelte ki a magyar mozzanatot. A kommentelő által nem említett Kovács Zoltán is, a nemzetközi kapcsolatokért felelős államtitkár dramatizálta (felnagyította, túlhangsúlyozta) a nyúlfarknyi epizódot. Fészbukos üzenőfalán kérte ki magának, pártjának és kormányának Orbán Viktor pellengérre állítását. Holott miniszterelnökünk csupán képzettársítás volt Ursula von der Leyen elmarasztalásában. Ha a 31 percből 50 másodpercet kaptunk, akkor igazán beérhettük volna ennyi sértéssel is.    

A legutóbbi napokban Orbán teremtett, Mesterházy kormányozott, Szél és Gulyás Gergely kövérezett, Karácsony forgalmazott, Pető Iván pedig gyurcsányozott és dobrevezett. Lefülelt mondatok. 

Nem háború van, hanem járvány. (Pálinkás József volt oktatási miniszter, HírKlikk.hu, április 26.)

A valóban katonás ágyfelszabadítási harc mindent felülír. (Sik Endre szociológus, Népszava, április 27.)

A karantén nem alkalmas arra, hogy hosszú távú terveket szövögessünk. (Rab László újságíró, Újnépszabadság.com, április 27.)

Mindenkinek azért kell szurkolnia, hogy a kormány sikeresen kezelje a válságot. (Mesterházy Attila szocialista politikus, atv.hu, április 27.)

Ez nem az én nünükém. (Karácsony Gergely budapesti főpolgármester a forgalomlassításról, ATV, április 28.)

Ez az ellenzék nem a magyar nemzet része. (Kövér László Fidesz-politikus, Demokrata.hu, április 28.)

Mindannyian a magyar nemzet részei vagyunk. (Szél Bernadett ellenzéki politikus, Facebook.com, április 29.)

Mesterházy most az ellenzék fehér hollója. (Pindroch Tamás újságíró, Origo.hu, április 29.)

Kövér László, bármit is gondoljunk róla, a nemzet része. (Föld S. Péter újságíró, Facebook.com, április 30.)

Kövér László házelnök rendkívül visszafogottan beszél az ellenzékről ahhoz képest, ahogy ők beszélnek a kormányról. (Gulyás Gergely miniszterelnökséget vezető miniszter, atv.hu, április 30.)

A felhatalmazási törvény meglódította a kormánypárti politikusok fantáziáját. (Gábor György filozófus Kövér Lászlóról és Gulyás Gergelyről, Újnépszabadság.com, április 30.)

Az összezártság mindent felnagyít. (Bánki György pszichiáter a karanténról, Magyar Narancs, április 30.)

A korona után megváltozunk. (Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, Hajónapló.ma, április 30.)

Abból már tíz éve nem enged, hogy félkatonai irányítás alatt éljünk. (Rózsa Péter újságíró Orbán Viktorról, 168 Óra, április 30.)

Csak hadastyánként képes gondolkodni. (Szele Tamás újságíró Orbán Viktorról, Zónapörkölt.com, május 1.)

Ezt a munkát én irányítom, tehát személyes garanciát is vállalok érte. (Orbán Viktor miniszterelnök a munkahelyek teremtéséről, Magyar Rádió, május 1.)

Korántsem vagyok Orbán-hívő, de ha volna is kedvenc politikusom, ő sem tudná nagyságrendekkel jobban kezelni a helyzetet. (Boros András pszichológus, Népszava, május 2.)

Heteken belül kiderült, hogy a kórházakban fölöslegesen sok az ágy. (Csizmadia László, a Civil Összefogás Fórum elnöke, Magyar Hírlap Online, május 2.)

Több millió ember napi megélhetése forog kockán. (Békesi László volt pénzügyminiszter, HírKlikk.hu, május 2.)

Egy börtönben élek, ami a lakásomnak van álcázva. (Szilágyi János 84 éves riporter a karanténról, HVG360, május 2.)

Dobrev Klára hátránya, hogy nem lehet Gyurcsány helyett, hanem csak mellette. (Pető Iván volt SZDSZ-politikus, 24.hu, május 3.)

Megszólított egy törppicur álnevű kommentelő: „Zöldi úr! Erről a ’közszolgálati’ hírről mi a véleménye?” És belinkelte az Index cikkét egy német tévéműsorról. A Heute-show arca, Oliver Welke ugyanis pénteken, tegnapelőtt este ezt mondta a miniszterelnökünkről: „Ahol Orbán Viktor dönti el, mi az álhír, ott Weinstein lehet a nőjogi ombudsman.” Mielőtt értelmezném a kétségkívül ütős mondatot, néhány szó a ZDF-ről.

A Zweite Deutsche Fernsehen a tartományi műsorokat összegyűjtő és a legjobbakat sugárzó ARD mellett a második német televízió. A sportújságíróból lett műsorvezető a koronavírus és a nyilvánosság kapcsolatát feszegette. A 31 perces műsor 24. percében ejtette ki ama szavakat, hogy Pussta és Gulasch, miniszterelnökünk 24.10-kor jelent meg a háttérben Hannibal Lecternek öltöztetve. Csak éppen A bárányok hallgatnak című krimi sorozatgyilkosát stílszerűen nem a járvány idején kötelező szájmaszk takarta, hanem szájkosár. Közben pedig a közismert jelenetet látjuk, amint öt éve Juncker, az Európai Unió akkori vezetője atyailag megpaskolta Orbán Viktor arcát, és azt mondta neki, hogy „Diktator”. A magyar mozzanat nem tartott tovább 50 másodpercnél. Mindazok felnagyítják a képet, akik tehát azt sugallják a hazai nyilvánosságban, hogy a kibeszélős műsor főszereplője Orbán lett volna.

Az álhíres utalás egyébként a Büntető törvénykönyv minapi módosítására vonatkozik. A parlamenti kétharmad felhatalmazta a kormányzatot arra, hogy a rendkívüli helyzetben perbe foghassa a rémhír-terjesztőket. Igen ám, de olyan lazán fogalmazták meg a módosítást, hogy a kormány tevékenységét fürkésző újságírók is bajba kerülhetnek. Nem ejt kétségbe a párhuzam a végrehajtó hatalom vezetője és a szereposztó díványt használó amerikai filmproducer között, ha a német tévéműsor azt sugallja, hogy talán mégsem kéne kecskére bízni a káposztát. 

De hogy érdemben válaszoljak a kommentelő kérdésére, élénk visszhangot keltett, hogy napjainkban az MSZP a kispesti polgármestert az összeférhetetlenséget és a vagyonnyilatkozatokat vizsgáló bizottság élére javasolta a fővárosi önkormányzatban. Holott jelek utalnak arra, hogy a kispesti ingatlanpolitikában akadnak tisztázni való ügyek, és Gajda Péter neve is fölmerült. Még az is elképzelhető persze, hogy ártatlannak bizonyul, de okot ad a gyanakvásra, hogy akadályozza a vizsgálatot. Egyelőre épp úgy nem bíznám rá a káposztát, mint Orbánra vagy Weinsteinre.         

A rendszerváltás óta mindenkori miniszterelnökünk a nyilvánosság első számú kedvezményezettje. Nincs abban semmi meglepő, ha első embereink valamelyik közszolgálati médium révén osztják meg gondolataikat az ország népével. Orbán Viktor péntekenként szólal meg a Magyar Rádióban, ha nem is hetente. Március 13-a óta azonban nem hagyott ki egyetlen pénteket sem. Tegnap is kifejtette az álláspontját, leginkább persze a koronavírus-járványról.

Okfejtéséből tíz mondatot jegyeztem föl. Ez jó teljesítmény egy félórás (átszámítva: újságoldalnyi terjedelmű) interjú esetében. Akad köztük szentencia (ítélet határozottságával tett kijelentés), kampány-hívószó, kiszólás, beszólás, enyhe képzavar és némi önirónia is. Egy sincs viszont, amelyet fölvehetnék a szállóigék rendszerváltás óta vezetett gyűjteményébe. Orbán a politikusok élmezőnyében található 28 ütős, szellemes mondattal. Nagyjából egy politikai évére jut egy, amely számot tarthat az utókor érdeklődésére. Csak hogy érzékeljük az arányokat, Bodor Pál író e figyelemre méltó mennyiség duplájára volt képes, noha 2012-ben befejeződött a pályája.

Orbán tegnapi interjúját ma hajnalban olvastam a Miniszterelnök.hu honlapon, dokumentálási szempontból megfelelő helyen. Volt azonban valami körülötte, ami már tegnap megütötte a szemem. A vidéki napilapok online változatában ezzel a címmel harangozták be a beszélgetést: „Orbán Viktor: az első csatát megnyertük a vírussal szemben - HALLGASSA MEG!” A nagybetűs kiemelés nem tőlem származik. A tizennyolc megyei és egy városi (a dunaújvárosi) napilap a fontosabb cikkekhez jobbnál jobb fényképekkel csinál kedvet. Tizenkét „oldalon” szoktam lefelé görgetni őket, hogy ne jussak el a szerencsétlen számhoz. Tegnap azt vettem észre, hogy az egy „oldalon” föllelhető tíz fotó közé tették az interjút is. A 2280 fényképből 228 ábrázolja a miniszterelnököt, ehhez jön még a címoldalas fotó is. Orbán Viktort tehát 247-szer lehetett meghallgatni.

A tizenkilenc napilap nemrégiben csatlakozott a KESMÁ-hoz (a Közép Európai Sajtó és Média Alapítványhoz). S mert az évente 80 milliárd forintból működtetett MTVA (Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap) egyik intézménye, a Magyar Rádió nem csatlakozott a KESMÁ-hoz, a közlésért bizonyára irdatlan hirdetési összeget fizetett a nonprofit alapítványnak. Az olvasó bölcs belátására bízom, vajon az interjú tíz legjellemzőbb mondata indokolja-e a miniszterelnök kissé talán eltúlzott reklámját. Íme:

„Én harminc-egynéhány éve nyomom az ipart.

Nem szeretem kapkodni a kormányrudat, mert akkor felborul a járgány.

Egy bonyolult helyzet megoldása mindig a leegyszerűsítésben van.

A különleges jogrendnek éppen az az előnye, hogy nem különleges jogokat ad, hanem különleges gyorsaságra ad lehetőséget a kormánynak.

Az első /tapasztalati/ tény az, hogy ez a vírus létezik.

Időt nyertünk, és felkészítettük az egészségügyet a védekezésre.

Az életünk több, mint a gazdaság.

Ha van munka, akkor lehet minden, ha nincs munka, akkor nem lehet semmi.

/A munkahelyek teremtéséről/ Ezt a munkát én irányítom, tehát személyes garanciát is vállalok érte.

A liberálisok azon a köldökzsinóron lógnak, amelybe Soros György pumpálja az életnedveket.”

Ha egy olvasó rosszat akar írni, általában azt fejtegeti, hogy túl sokat foglalkozom a kommentelőkkel. Holott nem is annyira a hozzászólók foglalkoztatnak, mint inkább a mögöttük rejlő jelenség. Erre világított rá tegnap két kommentelő.

Az egyik (Finalnyik Eugén) ezt írta: „A hagyományos sajtónál van olvasószerkesztő, a netesnél meg egyből megy fel a cucc.” A másik (Pipas) így fogalmazott: „Ez csak annyit jelent, hogy nem egy félművelt újságíró olvassa el mielőtt kikerül az utcára, hanem jó esetben kettő.” Kitettem volna a vesszőt az ’el’ és a ’mielőtt’ közé, de ha a cucc egyből fölmegy a netre, vagyis a digitális sajtóban spórolnak az olvasószerkesztővel, akkor a hebehurgya megfogalmazás hevében előfordul az ilyesmi. Ami pedig a félművelt újságírókat illeti, elfogadom Bodor Pál ironikus meghatározását. A kitűnő publicista szerint „Újságíró az, aki megmagyarázza másoknak, amit maga sem ért.” (Magyar Nemzet, 1990.02.13.)

Szerencsére akkoriban még voltak olvasószerkesztők, akiket a redakció legműveltebb munkatársai közül választottak ki. A hagyományos sajtóban ezt a munkát általános műveltség és sajtószakmai felkészültség nélkül nem lehetett elvégezni. A debreceni újságnál rengeteget tanultam Magyari Vilmostól, a Magyar Hírlapnál Fazekas Györgytől, a Magyar Ifjúságnál Baktai Györgytől, az ÉS-nél Szász Imrétől, a Népszabadságnál Szántó Jenőtől. A rendszerváltás után pedig megismertem olyan olvasószerkesztőket, például az egri Szilvás Istvánt, akik a kéziratban szintén észrevettek minden hibát. Mi, újságírók ugyanis olyan szakmát művelünk, amelyben minden tévedésünket nyilvánosan követjük el.

Ha a digitális sajtóba is dolgozunk, akkor sem nélkülözzük az alkalmi olvasószerkesztőket. Közülük az értelmesebbek és a kulturáltabbak nem móresre akarnak tanítani bennünket, hanem segíteni. Már csak megszokásból is alkotótársnak tekintem őket. A portáloknál anyagi okból kétségkívül nincs olvasószerkesztő, márpedig a digitális szerző olyan sokszor olvassa el a szövegét, hogy hajlamos belepistulni. Más szövegében észrevenné az elírást, elütést, szótévesztést, a sajátjában nem. Ha erre egy kommentelő nem kocsmai stílusban hívja föl a figyelmet, akkor megköszönöm neki, és javítok.

Ehhez persze érteni kéne a szöveget, szakmailag és politikailag tájékozottnak lenni, ráadásul korrektnek is. Mindez nem mondható el az olvasószerkesztőket helyettesítő kommentelők legtöbbjéről. Köszönet a kivételeknek.        

Most, hogy Kövér László, az országgyűlés elnöke kitagadta az ellenzéket a nemzetből, felötlik egy publicisztika. Napra pontosan egy hónapja literátus (szépirodalmi hajlammal megáldott vagy megvert) újságíró közölt egy jegyzetet Rongyemberek címmel. Ezt fejtegette benne: „Nehogy már hisztérikus senkiháziak, boszorkányok és kanboszorkányok mondják már meg, hogy veszélyhelyzetben mennyi az annyi.” (Magyar Hírlap Online, 2020.03.30.) A két ’már’ közül az egyiket a szerkesztő kigyomlálhatta volna, az ilyesmi azonban oly gyakran fordul elő a sajtóban, hogy kár volna rá jegyzetet pazarolni. Ennél ihletőbb a „kanboszorkány” kifejezés.

Nálunk is sugároztak egy tévésorozatot. Eredeti címét (The Witcher) voltaképpen kanboszorkánynak kéne fordítani, ez azonban idétlenül hangzik, ezért egy nyelvész inkább a boszorkánymestert javasolta. A sorozatot végül Vaják címmel adták közre. Nos, Dippold Pál, a kanboszorkányos gondolatmenet szerzője a stílusán ugyan nem változtatott, ám legutóbbi jegyzetében bizonyos mértékig visszakozott. A magyar nyelvű publicisztika egyik kiérlelt hagyományához nyúlt imigyen: „A balliberális férgek veszélyhelyzetben is rombolnak, viszályt szítanak, pusztítanak.”

Torgyán József 1996. március 14-ére nagygyűlést hirdetett a Horn-kormány ellen. A korabeli tudósítások szerint százezernél többen gyűltek össze a Parlament előtt, és a kisgazda párt elnöke tíz percig szólt hozzájuk papír nélkül, látszólag rögtönözve. Az „álliberális, undorító férgeket” emlegette. Kétségkívül hatásos szónoklatát az utókor el is nevezte féregirtós beszédnek. Ez adta az ötletet, hogy a közbeszédben utánanézzek a féreg kifejezésnek. Kezdetben egy szocialista politikus még csak anatómiai értelemben használta, a kisgazda pártvezér kijelentése azonban már olyan kedvezőtlen benyomást keltett, hogy még a tőle jobbra állók is elhatárolódtak a férgezéstől.

Majd 2016-ban jött egy határszéli orvos, aki az úgynevezett migránsválság idején hozta szóba az élősködő állatokat. Talán egészségügyi értelemben, csakhogy helyi szinten a kormánypártot képviselte, ezért megfogalmazása óhatatlanul politikai színezetet kapott. Tavaly ősszel pedig, az önkormányzati választás kampányában az ellenzéki pártok egyik közös polgármester-jelöltje tágította ökumenikussá a képes beszédet. Tőle ragadta vissza a kezdeményezést a Magyar Hírlap publicistája. A férgezés hazai fejlődéstörténete az alábbi összeállításból kísérhető figyelemmel.

Nem jó, ha a párt csak a kormány féregnyúlványa. (Vitányi Iván szocialista politikus, Népszabadság, 1996. február 12.)

Álliberális, undorító férgek, dögkeselyűk lepték el hazánkat. (Torgyán József kisgazda politikus, YouTube.com, 1996. március 14.)

Torgyán féregirtó kifejezései belőlünk is viszolygást váltanak ki természetesen. (Csurka István MIÉP-politikus, Magyar Fórum, 1996. március 21.)

Én tiltakoztam csak azért, hogy a pártnak ne legyen szkínhed képviselőjelöltje. A többiek nem. Ma mégis ők mondják rólam, hogy szélsőséges vagyok, pedig még csak nem is féregirtóztam. (G. Maczó Ágnes volt kisgazda politikus, 24 Óra, 1997. október 20.)

Számos mifelénk ismeretlen, főleg bélféreg-beteg van a migránsok között. (Kecskés László szombathelyi orvos, Fidesz-politikus, Nyugat.hu, 2016. szeptember 19.)

A férgeket ki kell ásni, a tetveket meg kell tizedelni, és engedni kell ezt a jobb sorsra érdemes várost paraziták nélkül növekedni, virágozni. (Cserép János, az ellenzék közös polgármester-jelöltje Esztergomban, cserepjanos.hu, 2019. június 9.)

A balliberális férgek veszélyhelyzetben is rombolnak, viszályt szítanak, pusztítanak. (Dippold Pál közíró, Magyar Hírlap, 2020. április 28.)