Nem állítom, hogy egy latin kifejezés mögött rejlő fogalom minden részletével tisztában vagyok. Tűnődésemhez azonban talán mások is hozzáadják a tapasztalataikat, és a mondandónkból értelmes összefüggés kerekedik ki. Az okfejtésre alkalmat teremtett egy Klubrádióban elhangzott eszmefuttatás. Bolgár György műsorában tegnap megszólalt Orbán Balázs államtitkár. A miniszterelnökséget vezető miniszter helyettese kifejtette: „A szubszidiaritás azt jelenti, hogy nem lehet birodalommá szervezni az Európai Uniót.”

Az állami főhivatalnok fején találta a szöget, napjainkban ugyanis két felfogás ütközik. Az egyik a föderatív álláspont, miszerint az Amerikai Egyesült Államok mintájára át kellene szervezni az Uniót Európai Egyesült Államokká. A másik felfogás szerint viszont maradni kéne a nemzetállamok jelenlegi, lazább szövetségénél. Akik irányítják Magyarországot, a második álláspont hívei, sőt bizonyos értelemben kezdeményezői is. Foggal-körömmel ragaszkodnak ahhoz, amit a subsidium (segítség, támogatás) szóból kikristályosodott fogalom jelent.

Úgy foglalnám össze, hogy minden döntést ott kellene meghozni, ahol a legjobban ismerik az adott ügyet, témakört. Olykor azt is hozzáfűzik az értelmezők, hogy az a legszerencsésebb, ha a döntési szint a legalsó, mert akkor nagyobb esély van arra, hogy a polgárok akarata érvényesüljön. Ha az Orbán Balázs említette birodalmat azonosítjuk az Európai Egyesült Államok képzetével, akkor a jogász-politológus képzettségű államtitkár megfogalmazásában van igazság. Akárhányszor hallom-olvasom a nemzetállami főhivatalnokok kísértetiesen hasonló érvelését, úgy vélem: csakugyan nem szép az uniós főhivatalnokoktól, hogy hajlamosak kivenni kezünkből a döntést, holott mi, magyarok ismerjük legjobban a bennünket érzékenyen érintő ügyeket.

De rögtön utána az is felötlik, hogy az itthoni nyilatkozók magas labdát adnak föl nekünk, akik itt élünk. Nem érzékelik, hogy miközben elmarasztalják az Európai Egyesült Államok szorgalmazóit, magukról is rossz bizonyítványt állítanak ki. Hát nem ők azok, akik olyan rendszert működtetnek, amelyben a hatalomgyakorlás lényege a központosítás? S ami ezzel együtt jár: az önkormányzati intézmények kiüresítése, az alsó(bb) döntési szintek ellehetetlenítése, a szubszidiaritás megszüntetése. Az a benyomásom, hogy Orbán Balázs tegnap a fránya brüsszeliták szemében meglátta ugyan a szálkát, a magáéban azonban nem vette észre a gerendát.

E rovat egyik olvasója kajánul kérdi, miként vélekedem a Párbeszéd-politikus furcsa kalandjáról. Azt is hozzáfűzte, hogy ha már írtam Bangóné Borbély Ildikó és Kunhalmi Ágnes csüggesztő megnyilvánulásáról, akkor Karácsony Gergely esetében kíváncsi arra, vállalom-e az ellenzéki politikusok totális elmarasztalását. A helyesírással vívott harcban kétségkívül vesztésre áll néhány ellenzéki politikus. Magam is tűnődöm, vajon elírásaikból szabad-e általánosítani.

Az a benyomásom, hogy nem állnak rosszabbul, mint a kormánypárti politikusok. A különbség az, hogy az utóbbiak eltitkolhatják a helyesíráshoz fűződő sajátos viszonyukat. Telik apparátusra az országgyűlési képviselőket megillető állami támogatásból. Stábjuk tagjai ellenőrizhetik a nyilvános megszólalásaikat. Épp ezért különböztetném meg a két ellenzéki honanya és a pillanatnyilag parlamenten kívüli, szintén ellenzéki Párbeszéd-politikus nyelvi kultúráját. Bangóné és Kunhalmi országgyűlési képviselőként ugyanis foglalkoztathat szakértőket (segítőket).

Ha a képviselőház folyosóján olyan papírlapot lobogtatnak, amelyen azt firtatják, hogy „Képviselőkbe folytani a szót illendő?”, ezzel azt bizonyítják, hogy rosszul választották meg a stábjukat. Karácsony Gergely jelenleg nem tagja az országgyűlésnek, és bár zuglói polgármesterként bizonyára van pénzügyi kerete egy-két szakértőre, ezúttal épp abban maradt magára, ami létkérdés számára: a gyors reagálásban. Erre valók a közösségi oldalak. Fel is rótta a miniszterelnöknek, hogy amióta a budai Várba költözött, még inkább elkülönült az embereket gyötrő gondhalmaztól: „Persze Orbán Viktor dolgozószobályából ez már nem látszik.” (Facebook.com, 2019. február 19.)

Szarvashiba ez is, ráadásul egy nappal a két honanya tragikomikus megnyilvánulása után. Még akkor is kínos, ha Karácsony Gergely mindjárt észrevette az elírást. Kijavította, pechjére újabb hibával, majd ezt is észrevette, és a második javítás már pontos j-t eredményezett. Mindez azonban már csak azt jelenti, hogy ellenőrző stáb híján egy ellenzéki politikus kiszolgáltatott helyzetbe hozhatja magát, ha azonnal akar reagálni valamire. Kiderül például róla, hogy az általános iskola felső tagozatában olyan magyartanárt fogott ki, aki elbliccelte a nyelvtant. Ugyanezt a kormánypárti politikusokról csak akkor tudhatjuk meg, ha majd a parlamenten kívül majszolják az ellenzék keserű kenyerét.         

Szűcs Gábor bluesgitáros másfél évtized múltán tért haza az Egyesült Államokból. A Népszava mai számában ezt fejtegette: „Az emigráns mindenhol emigráns, nekünk jó lenni kevés.” Nélküle zajlott le a nyelvpolitikai küzdelem, amelyben a kormánypártok állnak nyerésre. Boldog-boldogtalan használja a migráns kifejezést.

A migráns be akar törni hozzánk, de mi nem hagyjuk. Nevezhetnénk bevándorlónak is, őt azonban nem lehet gyűlölni. A saját hazája felől nézve hívhatnánk persze kivándorlónak, régies kifejezéssel emigránsnak is. Van néhány száz emlékirat a könyvespolcomon, amelyeket innen kivándorolt közéleti személyiségek írtak, akik még emigránsnak nevezték magukat. S hogy a kivándorlás-bevándorlás ügye mennyire érint bennünket, azt meg is tapasztaltam. A közösségi oldal figyelmeztetett, hogy hét digitális ismerős ma ünnepli a születésnapját.

Laci egy szakmai folyóirat főszerkesztője, évtizedek óta dolgozik együtt egy salzburgi médiamenedzserrel, akinek Szentpétervárott, Varsóban, Prágában, Pozsonyban és Bukarestben is van hasonló folyóirata. Kati újságíró kolléga egy vidéki nagyvárosban, a fia tíz éve New Yorkban művészkedik. Tamás többszörösen díjazott fotóriporter, újságíró feleségével szintén New York-ban él. Lillát tanítottam a nyíregyházi főiskolán, Erdélyből érkezett hozzánk, ő bevándorlónak számít nálunk. Ha úgy tetszik, emigránsnak.

S ha már tanítványok. Milán Angliában él, minden munkát elvállal, és fényképeket küld a világ körüli utazásairól. Annamária egy angol kikötővárosban telepedett le, futószalagnál szendvicset csomagolt. A férje miatt kitűnően beszél angolul, és ma már ő a futószalagnál dolgozó emigránsok szakmai vezetője. Éva sokáig egy londoni kávéházban dolgozott a magyar férjével együtt, most otthon van a gyerekükkel. Júlia egy fogadási cég munkatársa, Londonból ő foglalkozik a magyarországi fogadókkal. Levente Amsterdamban telepedett le, ahonnan egy nemzetközi cég ügyfeleivel tartja a kapcsolatot.

A lányom pedig ötévnyi Dubaj és egyévnyi Bécs után a minap érkezett haza. Három munkanyelvét egyelőre nem használhatja, mert itthon nincs munkahely, amely mindhármat igényelné. Távmunkában dolgozik egy cégnek, amelynek főnöke Hamburgban él. Egyre inkább az a benyomásom, hogy rengeteg szálon kapcsolódunk nemzetközi hálózatokhoz. Méltóbb volna hozzánk, ha a kormányzati kommunikációban meghonosított migráns kifejezés helyett fölfedeznénk az emigránsban rejlő árnyalatokat is.               

Tegnapi bejegyzésem, A pontatlan jé visszhangja tűnődésre késztet. Sokan olvasták el, több mint tízezren érdeklődtek a két honanya, Bangóné Borbély Ildikó és Kunhalmi Ágnes ly-nos megnyilvánulását pedzegető glossza iránt.

Két értelmezés rajzolódott ki. Az egyik szerint bagatellizáltam (eljelentéktelenítettem, kicsinyítettem) a szocialista politikusok tragikus tévedését, nem ismerem föl benne a pártjukra jellemző betegségtünetet. A másik szerint dramatizáltam (eltúloztam, felnagyítottam) a komikus elírást, elvégre papírlapos jelenetüknek semmi köze az MSZP, tágabb értelemben a baloldal, még tágabb értelemben az ellenzék állapotához. Mindkét álláspont belefér a vitakultúrába, még ha nem is értek egyet velük.

Az sem ejtett kétsége, ha valaki felrótta, hogy miközben ecsetelem az ellenzéki politikusok tévelygését a magyar helyesírás rejtelmeiben, bezzeg egy szót sem szólok a másik oldalról, például Schmitt Pál hajmeresztő kalandjairól. Ehhez is csak azt fűzhetem, hogy azt írtam meg 2500 karakternyi terjedelemben, amit meg akartam írni. Rendben van, hogy az olvasónak eszébe jutott a hajdani „álamfő”, erre azonban nem akartam kitérni. Észrevettem viszont, hogy a hozzászólók közül sokan a könnyebb ellenállás irányába kanyarodtak.

A közösségi üzenőfalon azt kértem a digitális ismerősöktől, hogy mellőzzék a fordított írást. Azt, hogy amit j-vel kéne írni,  ly-nal írják, amit pedig ly-nak, j-vel. Eleget tettek a felszólításnak, talán mert névvel vállalták a véleményüket. Amint azonban a bejegyzés kikerült az Index felületére, kérésem süket fülekre talált. Majd’ mindenkinek volt egy játékos-tudatos tévesztése, ami egyhangúvá, unalmassá tette az értelmes hozzászólásokban sem szűkölködő vitát. Úgy rémlik, hogy aki a névtelenség kínálta felelőtlenségben fogalmazza meg a véleményét, a tartalmas helyett hajlamos a kézenfekvő megoldást választani. Esetünkben kiírta magából a legolcsóbb „ötletet”: a j elipszilonosítását és az ly eljésítését.

Karinthy Ferenc író gyakran fordult meg a Magyar Rádió székházában. El-haladt Grósz úr zöldségboltja előtt, és megfigyelte, hogy a gyümölcsök árcédulájára klapanciákat írt a tulajdonos. Meg is kérdezte tőle, miként műveli a költészetet. A budakeszi sváb őstermelő ezt válaszolta: „Írom vers, ahogy jön.” A digitális vitából azt a tanulságot vontam le, hogy a hozzáadott értékkel kecsegtető, váratlan, meghökkentő, továbbgondolásra késztető hozzászólás kivételnek számít a kommentkultúrában. Köszönöm is azoknak, akik ezt a megoldást választották.   

Bangóné és Kunhalmi honanyák tegnap eltulajdonították a show-t az ellenzék elől. Kiálltak a képviselői irodaház folyosójára, keblükhöz ölelték a két példányban kinyomtatott papírlapot, hogy ország-világ elé tárhassák, mennyire elégedetlenek Kövér házelnök úr garázdálkodásával. A sminkjük hibátlan volt, a szövegük nem annyira. Csupán a történeti hűség kedvéért rögzítem, hogy ezt firtatták az A/4-es formátumú lapon: „Képviselőkbe folytani a szót illendő?” A digitális teret elöntötte a kommentáradat. Tízezrek köszörülték rajtuk a nyelvüket.

Különösen az ellenzék szavazói voltak elemükben. Minden csalódottságukat, kiábrándultságukat beleírták a hozzászólásaikba. Megértem az indulatukat, mégis méltatlannak érzem a hangvételüket. A pontos j és az ly jelensége ugyanis anyanyelvünk logikátlan jelensége. Az a benyomásom, hogy akik most támadták a két ellenzéki politikust, maguk sem volnának képesek hibátlanul kitölteni a világhálón terjengő helyesírási tesztet. Ebből a szempontból nincs nagy különbség a két honanya és az őket pellengérre állító kommentelők között. A különbség leginkább abban érhető tetten, hogy nekünk, nem parlamenti képviselőknek nincs apparátusunk a nyilvánosságnak szánt üzenetek ellenőrzésére.

Ők ketten úgy álltak a nyilvánosság elé, hogy jóváhagyólag ácsorgott mellettük Harangozó Tamás az MSZP és Varju László a DK képviseletében. Arcukon nem az látszott, hogy tisztában lettek volna a kinyomtatott szövegben rejlő humorforrással. A másik oldalon, a központosított kormánypártokban szintén akadnak politikusok, akik nem tanulták meg a két jé közti különbséget. De náluk aligha fordulhat elő ilyen botlás, mert minden megnyilvánulásukat egyeztetni kell egy kommunikációs szakemberekből összeállított testülettel. Az ellenzéki pártok nem honosították meg a kaszárnyafegyelmet, de még az ő erőforrásaikból is telne arra, hogy legalább azokat ellenőrizzék, akik számtalanszor bizonyították alkalmatlanságukat a nyilvános szereplésre.

Azt nem kérdezhetjük, vajon Bangóné Borbély Ildikó és Kunhalmi Ágnes mit keres a magyar parlamentben. Elvégre a demokrácia egyik veszélye, hogy bárkiből lehet országgyűlési képviselő. Mindazonáltal a szocialista képviselőcsoport legkevésbé felkészült - és ahogy elnézem, legkevésbé felkészített - tagjai folyamatosan „termelik” a kínos ügyeket. Annyi kis hibával beszélik az anyanyelvünket, hogy rászorulnának a belső ellenőrzésre. Tegnap kiderült, hogy nemcsak beszélik, hanem írják is.         

Az MSZP megint túl van egy semmitmondó, formális kongresszuson. Az elmúlt hét végén tartották meg, a küldöttek ünnepélyes körülmények közepette szavazták meg ama politikusokat, akiket az Európai Parlamentbe szánnak. Nem voltam ott, csak a Magyar Távirati Iroda és néhány beengedett újságíró tudósításából tájékozódtam. Arról azonban egyik sem írt, hogy ha már meg kellett szavazni a képviselőjelölteket, a rendkívüli kongresszuson érdemes lett volna azt is megvitatni, vajon tavaly áprilisban, az országgyűlési választáson miért szenvedett súlyos, történelmi vereséget az MSZP.

Azóta több mint kilenc hónap telt el, és a magyar szocialisták még mindig adósak az okfejtéssel. Ha például a Népszava mai számában azt a címet adta a tudósításnak, hogy „Új korszakot ígér a baloldal”, az ígéret betartása csak úgy lehetséges, hogy a nyilvánosság számára is kiderül, vajon tavaly mit rontott el az MSZP. Uniós kampányának azt a címet adta, hogy „Haza, Szeretet, Európa”. E három fogalmat olvashattuk a szónokló pártelnök, Tóth Bertalan mögött is, a molinón.

Nincs ezzel különösebb baj, elvégre a pártprogramokat kevesen olvassák el. Leginkább olyan emberek. akik fogalmi gondolkodásúak. De abban a pillanatban, ahogy a szocialista politikusok a nyilvánosság elé állnak, cselekvésre ösztönző mondattá kellett volna formálni a fogalmakat. 2010 óta tapasztalhatjuk, hogy a választópolgárok számarányban jelentősebbik részét hidegen hagyják a fogalmak, bármilyen magasztosak is. Az igei állítmányt tartalmazó jelmondat viszont mozgósító erejű. Ráadásul ezúttal a fogalmak közül a középső, a Szeretet kínálja magát igésíthetőnek, könnyedén köthette volna össze a másik kettőt.

Nem abból indulnék ki, hogy akik címet adtak a programnak, alkalmatlanok a választási kommunikációra. Logikailag mégis két kínos következtetés adódik. Az egyik az, hogy az MSZP vezetői nem is akartak eljutni a társadalom nagyobbik részéhez. Tudják, vagy legalábbis sejtik, hogy május végén nem lesz esélyük a jól mozgósító kormánypártokkal szemben. Akkor küldhetnek három képviselőt az uniós parlamentbe, ha minél kevesebben mennek el szavazni. A másik következtetés, hogy megint ellustulták az előkészítő munkát. A fogalmakat kétségkívül valóságra érzékenyen választották ki, ám elmulasztották a mozgósítást. Amivel programban rukkoltak elő, azt a rendkívüli kongresszuson vonzó és hatékony mondatban kellett volna cselekvő erővé felkínálni.              

Három évtizede foglalkozom az értelmiség közmondásaival. A szállóigék keletkezését és fejlesztését úgy foglalnám össze, hogy valaki kiejt a száján egy ütős mondatot, ami végigfut a nyilvánosság fórumain, például a kávéházakon és a kocsmákon. Akik figyelemre méltónak találják, elvesznek belőle, vagy hozzátesznek valamit. Addig farigcsálják, amíg egy közismert ember a nevére nem veszi. Utána már nála tartjuk számon.

E szisztémát mentettem át a közösségi oldalra, mert abból indultam ki, hogy a világháló digitális kávéházként és kocsmaként is értelmezhető. Olykor fölírok az üzenőfalra egy mondatot, és megkérem a digitális ismerősöket, hogy szedjék szét, és rakják össze. Ami pedig negyven szavazatnál kevesebbet kap, azt nem éri meg továbbgondolni. Néhány napja ezt ajánlottam a figyelmükbe: „Az újságírók nem lehetnek újságírók, a nem újságírók pedig lehetnek újságírók.” Akadnak ennél jobb mondataim is, különösen az idegesített benne, hogy az újságíró kifejezés háromszor fordul elő. Meglepetésemre nemcsak többet kapott negyvennél, hanem hatvanhatot - ez egyéni csúcs. Vajon mivel magyarázható? Alighanem sikerült eltalálni egy kényes pontot.

A kilencedik éve kormányzók lassanként kivezették a felsőoktatásból a kommunikáció és médiatudományt. E szakirányból túlzásnak véltem a tudományt, és a kommunikációt is úgy fogtam fel médiatanárként, hogy nemcsak újságírókat kell képezni, hanem az alkalmatlanokat más tevékenységi formába átirányítani. Aki rosszul ír, vagy jól, de kizárólag önmagáról, azt lebeszéltem az újságírásról. Még mindig lehet marketinges, vagy írhat verseket. Az alkalmasokat pedig a világnézetüktől függetlenül arra tanítottam, hogy a nyilvánosság bővítésében legyenek érdekeltek. Igen ám, de úgy alakult a helyzet, hogy a hatalmon lévők folyamatosan szűkítik a nyilvánosságot. Van ez így, belőle azonban következtetések adódnak.

Például az, hogy akik kommunikációs diplomával a zsebükben alkalmasnak bizonyultak az újságírásra, nem érzik jól magukat a tájékoztatásra és a kormányzati propagandára szűkített nyilvánosságban. Vagy más munka után néznek, vagy a nyilvánosság bővítésében reménykedő szerkesztőségekben helyezkednek el, vállalván az egzisztenciális nehézségeket. De ha kilépnek a szűkülő nyilvánosság kereteiből, a helyüket azok foglalják el, akik szakképzettség híján művelik a nem is olyan régen még kíváncsiság mesterségének nevezett újságírást. Az eredményt látjuk, halljuk, olvassuk.            

Az országos terjesztésű napilapok azért veszteségesek, mert politikailag tömbösödtek. Ezért nem olvassák őket a másik oldalra szavazók. A megyei napilapok a külföldi tulajdonosok jóvoltából igyekeztek távol tartani magukat a magyar belpolitikától. Kevesebbet is veszítettek a példányszámukból. Az olló kezd szűkülni. Az országos lapok közül a Népszabadság és a Magyar Nemzet megszűnt, a Magyar Idők pedig beolvadt az államilag újjászervezett Magyar Nemzetbe, és épp úgy a kormány pótolja a veszteségeit, mint a Magyar Hírlapéit Széles Gábor.

A megyei napilapok nemrégiben egy kormány közeli alapítványban kötöttek ki, és őket is fenyegeti a politikai tömbösödés veszélye. Milyen alapállásból indulnak a példányszám-csökkenéssel kecsegtető irányba? Ha összehasonlítjuk a 2017 végi és a 2018 végi adatokat, kiderül, hogy a példányszámuk 10 százalékát veszítették el. Egy éve 406 ezer példányban keltek el, tavaly decemberben 354 ezerben; másfél milliós olvasottságuk mintegy 250 ezerrel csökkent. De akik felhagytak a papír alapú megyei sajtó olvasásával, át is igazolhattak a számítógépen tájékozódók táborába. S mert a digitális olvasottság szerkesztőségként napi 10 ezerre becsülhető, az átigazolás a 250 ezernek akár a felét is érintheti.

A Népszabadság 37 ezer, a Magyar Nemzet 16 ezer példánnyal szűnt meg. Ha még megjelennének, a napilapok listáján a Népszabadság a 2. helyen állna a 46 ezres Kisalföld után. Megelőzné a Kelet-Magyarországot (33), a Vas Népét (32), az Észak-Magyarországot (30), a Zalai Hírlapot (29), a Hajdú-bihari Naplót (28), a Délmagyarországot (26) és a veszprémi Naplót (22). A 10. helyre kerülne az országos terjesztésű Népszava 21 ezer példánnyal, utána jön a Fejér Megyei Hírlap (20) és a Dunántúli Napló (16,5). A 13. helyet foglalná el a simicskás Magyar Nemzet.

A Magyar Hírlap nem köti orrunkra a kinyomtatott példányok számát, de iparági pletykák szerint 8 és félezer példányban kél el. Ezzel a Petőfi Népe (12,5), a Somogyi Hírlap (11,5), a Békés Megyei Hírlap (11,4) és az Új Néplap (10,8) mögött található, megelőzi azonban a Tolnai Néplapot (8,3), a 24 Órát (7,3) és a Heves Megyei Hírlapot (6,8). A megyei sajtó árnyékában jelenik meg egy városi napilap, a Dunaújvárosi Hírlap is, amelyet 3 és félezer példányban vásárolnak meg. Ha a néhány napja megszüntetett Magyar Idők bevallotta volna a kinyomtatott példányok számát, vele versenghetett volna az olvasottsági lista utolsó helyéért.          

Bár felháborító, hogy az MTA kutatói közül néhány százan hamarosan elveszítik a munkáját, távol tartottam magam a megnyilvánulásoktól. Pályakezdő kutatóként több mint egy évet töltöttem az akadémia kézirattárában, és a jegyzőkönyvek olvasása közben meggyőződhettem arról, hogy nincs új a Nap alatt. A Magyar Tudományos Akadémia története mindig is a haladás és a maradás küzdelme volt. Már csak az a kérdés, vajon a mostani vitában melyik oldalon áll a kormányzat.

Aki elmélyedt Palkovics László interjúkból összerótt életművében, aligha lepődik meg azon, hogy az innovációs és technológiai miniszter sosem leplezte: Magyarországon fölöslegesnek tartja az alapkutatásokat. Felfogását Amerikából meghívott tanácsadója, Grüner György fizikus így foglalta össze. „A tudomány is üzlet.” (Mandiner.hu, 2019. január 28.) Föl kell tehát térképezni a nálunk gazdagabb országok alapkutatásait, és amelyikben üzleti lehetőség kínálkozik, azt meg kell venni, majd értéket adni hozzá, mert az immár hungarikumnak minősíthető termék értékesíthetőbb lesz a világpiacon.

Ezt fejtette ki közérthetően Orbán Viktor, amidőn fölavatta a Mészáros Lőrinc nevéhez köthető gabonakeményítő üzemet Visontán: „Bátor és vállalkozó cégekre lesz szükségünk, amelyek sikerrel fejlesztik tovább a legjobb külföldi technológiákat, és ezzel a hazai fejlesztés, innováció forrásává és éllovasává is válnak.” (Miniszterelnök,hu, 2019. február 11.) Vagyis a nálunk mindig gazdag búzatermést nem föltétlenül lábon akarja eladni a világpiacon, hanem feldolgozott, ráadásul gluténtól mentesített állapotban. Ezért aztán pénzt most már csak annak ad, aki tudomásul veszi, hogy a tudomány szerves része a piacnak.

Aligha tévedek nagyot, ha feltételezem, hogy a miniszterelnök és ambiciózus minisztere szerint a Magyar Tudományos Akadémia a haszontalan alapkutatások melegágya. El kell hát venni tőle a kutatóintézeteket, és csak azt életben hagyni, amelyik gazdasági haszonnal kecsegtet. Különösen akkor végzendő el gyorsan a kényes művelet, ha a kormányzat egyúttal megszabadulhat ama kutatócsoportoktól is, amelyeknek az a rögeszméjük, hogy elemezni kell a társadalmi, gazdasági, esetleg még a politikai folyamatokat is. Így rajzolódik ki előttem a tudományos intézményrendszer kíméletlen átalakítása, mely mellékesen arra is alkalmas, hogy elhallgattassa a kritikus hangokat.

Mostanában sokat beszélünk a női politikusokról. Tetszik, vagy nem tetszik, de közülük az ellenzékiek vezető szerepet játszottak a legutóbbi néhány hét megmozdulásaiban. A Népszava pedig - valószínűleg véletlenül - egymás után közli a megnyilvánulásaikat. A jelenségben figyelemre méltó, hogy nem interjúban, újságírói közvetítéssel szólalnak meg, hanem vélemény-műfajban fogalmazzák meg a gondolataikat.

Lendvai Ildikónak rovata van a patinás napilap szombati számában. A felületet néha ugyan át kell engednie az MSZP valamelyik elnökének, ilyenkor azonban a hét egyéb napján közlik a publicisztikáját. Amióta visszavonult a parlamenti politizálásból, rutinos cikkíróvá képezte át magát, bár olykor az a benyomásom, hogy rock and roll zenére táncol tangót. Kevésbé képletesen szólva sok neki a háromhasábnyi terjedelem. Mintha jobban érezné magát a glossza műfajában, amelyet a Facebook-on szinte naponta gyakorol. Gyakran eme apró és jól megírt megfigyeléseket gondolja tovább, bontja ki részletesen a napilap hasábjain.

Tegnap Kunhalmi Ágnes jelent meg a nagyobb lélegzetű publicisztikának fenntartott helyen. A közelgő Európa-parlamenti választásról fejtette ki az álláspontját, és erre a következtetésre jutott: „Az egész ellenzéki tábor számára létkérdés, hogy a várt nagyarányú Fidesz-győzelmet megakadályozza”. Hát, csakugyan érdemes lelkesedni a felvázolt célért. Mindazonáltal becsületére válik a cikkírónak, hogy nem bódítja az olvasókat, és szerinte sem az ellenzéknek áll a zászló. Mégis zavar valami. Néhány hónapja a HVG-ben olvastam tőle a közoktatásról egy elemzést, amely cikként rossznak hatott. Vagy megtanult azóta írni, vagy az MSZP-választmány elnökeként megengedheti magának, hogy felkérjen egy hivatásos tollforgatót e mostani, helytállásra ösztönző publicisztika megírására.

Bősz Anett mai okfejtése a Népszavában emberibb, személyesebb, olvashatóbb. A liberális politikus(nő) Orbán Viktor évértékelőjéből kiválasztotta az úgynevezett családvédelmi programot, és igyekszik föltárni az ellentmondásait. Közgazdászként van érzéke a szociálpolitikai folyamatok értékeléséhez, ráadásul mintaszerűen működtet egy blogot, amely az egyéni hangvétel kimunkálására tanította meg. Hiányzik belőle Kunhalmi Ágnes szüfrazsetti lelkülete. Nem akar a barikád tetejére ugrani, és nekirontani a másik oldalnak. Csöndesebb, tűnődőbb, szemlélődőbb. Ha megunja a parlamenti létet, akár még az írásaiból is megélhet.