A Média1.hu-t Szalay Dániel működteti Gárdonyban, és a médiapiac fejleményeit gyűjti össze. Tegnap este 19.01-kor például közölte, hogy „a cenzúravád visszahullott Baranyi Krisztináról, Ferencváros új polgármesteréről”. Az újdonsült kerületvezető ugyanis kifejtette: nem az ő munkatársa kérte, hogy az önkormányzati lapba szánt cikkeket a megjelenés előtt küldjék a polgarmester@ferencvaros.hu címre, hanem a volt polgármester irodavezetője. Nem akarta tehát cenzúrázni az újságot, „bár ilyen főszerkesztő mellett indokolt is lett volna”.

Hitelesnek hatott ugyan a Mandiner.hu-ban közölt munkatársi kérés, mégis ezt írtam a tegnapi bejegyzésben: „Egyelőre mégsem ítélkeznék a ferencvárosi ügyben.” Most azon tűnődöm, vajon több mint két héttel a helyhatósági választás után a volt polgármester irodavezetője van-e még abban a helyzetben, hogy kéziratokat kérjen az önkormányzati lap szerkesztőségétől. Ha igen, akkor a volt polgármester bizalmi embereként hogyan maradhatott a hivatalában? Ha nem, milyen szándékkal küldte ama bizonyos e-mailt? A tanulság miatt érdemes a történések időrendjét is felvázolni.

A Mandiner november 1-én, 17.31-kor közölte az e-mail szövegét. Én tegnap, november 2-án 10.47-kor tettem föl a Blog.hu-ra Az új polgármesterek mihez kezdenek az önkormányzati sajtóval? című bejegyzést, amelyben a ferencvárosi üggyel is foglalkoztam. Mielőtt megírtam volna, megnéztem persze Baranyi Krisztina Facebook-oldalát, de nem találtam rajta cáfolatot. Ezért írtam a bejegyzésbe: „Eddig legalábbis nem cáfolta a Mandiner értesülését.” Csupán tegnap este 18 óra körül fejtette ki álláspontját az üzenőfalán, vagyis a Mandiner-közlés után több mint 24 órával.

Az új polgármester azonnal tudta, hogy nem ő kérte a következő lapszámba szánt cikkek kéziratát. Abban már bizonytalan lehetett, hogy aki megfogalmazta azt a fránya e-mailt, az ő munkatársa-e, vagy a régi polgármester bizalmi embere. Ezt megtudhatta egy-két telefonnal. Esetleg kiment a temetőbe is, hogy a szerettei sírján virágcsokrot helyezzen el, és még mindig lett volna néhány órája, hogy tegnap 10.47 előtt írjon cáfolatot az üzenőfalára. Vajon ezt miért mulasztotta el?

Örvendetes, hogy ellenzéki politikusként nem élt az előzetes ellenőrzés számomra elfogadhatatlan módszerével. De annyit most megtanulhatott, hogy sajtóügyekben nem szabad késlekedni. Különösen akkor nem, ha a szavahihetőségéről van szó.               

Az Index két munkatársa beszélgetést kezdeményezett a ferencvárosi polgármesterrel. Baranyi Krisztina kifejtette, hogy szívügye a szabad sajtó, ezért a kerületi lapot átalakítaná. S bár nem akar vérengzést az önkormányzati alkalmazottak körében, az együttműködést nehezen képzeli el a jelenlegi főszerkesztővel, aki úszómesteri oklevéllel újságíróskodott, ráadásul kínos lakásügybe is keveredett.

A polgármester asszony nehéz hónapokon van túl. Megvívta harcát az ellenzéken belül, és sikerült a húsosfazék közeléből eltávolítania az ellenzéki pártok mutyizásra hajlamos képviselőit. Aztán legyőzte a kormánypárti polgármestert is, és ahogy ő fogalmazott az Index digitális felületén, „kinyílt előttünk a nyilvánosság”. Kár, hogy az október 31-én 14.09-től sugárzott beszélgetés utáni napon, tegnap 17.31-kor a Mandiner.hu közölt egy figyelemre méltó üzenetet. Az új polgármester munkatársa ezt írta az önkormányzati lap egyik munkatársának: „Kérlek, hogy az újságot nyomdába történő továbbítás előtt a polgarmester@ferencvaros.hu e-mail címre küldd meg. Köszönettel A.”

Tegnap arról tűnődtem, hogy az újdonsült bajai polgármester békejobbot nyújtott az önkormányzati lap főszerkesztőjének, aki a választási kampányban cudarul bánt vele. A pozíciójában hagyott főszerkesztő azt kérdezte tőle, milyen e-mail címre kell küldenie a cikkeket. A bajai polgármester asszony elhárította az ellenőrzés íratlan jogát, a ferencvárosi kolléganője viszont fenntartja magának. (Eddig legalábbis nem cáfolta a Mandiner értesülését.) Bizonyára érthető, ha újságíróként és szerkesztőként ellenzem a nyilvánosság szűkítését. Ha tehát egy régi (fideszes) vagy új (ellenzéki) polgármester a megjelenés előtt ellenőrizni akarja a cikkeket, akkor ezt a sajtószabadság elleni támadásnak vélem.

Egyelőre mégsem ítélkeznék a ferencvárosi ügyben, csupán megállapítom, hogy az újdonsült polgármesterek nem gondolkoznak egységesen a helyi nyilvánosságról. Az Üllői út másik oldalán, Józsefvárosban például Pikó András polgármester a harmadik megoldást választotta. Arról számolt be a közösségi üzenőfalán, hogy „Ha a leggyorsabban haladunk, akkor is november végén, december elején jöhet ki a már nem propaganda lapunk első száma.” Új főszerkesztővel képzeli el az önkormányzati lapot, de nem igényli az előzetes ellenőrzés lehetőségét. Talán azért nem, mert mielőtt polgármesterségre adta volna a fejét, csaknem három évtizedig újságíróskodott.           

Néhány napja eltűnődtem a Sugovica parti nyilvánosságról. Arról, hogy egy civil szervezet képviseletében, de az ellenzéki pártok támogatásával, majd’ mindenki meglepetésére nyert Baján az egyik momentumos politikus. A helybéli iskolában angolt tanító hölgyet kerestem a Bácskai Napló című önkormányzati lap kampány alatti számaiban.

Az első kettőben nem találkoztam a fényképével, a harmadikban viszont, már a helyhatósági választás után hatalmas portréfotó jelent meg róla. S mert a három számban a régi polgármesterről harminc fénykép látott napvilágot, a kirívó aránytalanságot némileg enyhítette, hogy október 17-én az önkormányzati lap főszerkesztője tizenkét soros jegyzetben köszöntötte a győztest - mint a helyi sajtószabadság letéteményesét. A gesztust azzal viszonozta az újdonsült polgármester, hogy békejobbot nyújtott az őt és szintén kampányoló társait elhanyagoló főszerkesztőnek. Aki szakmánk nagyobb  dicsőségére a látogatás végén megkérdezte tőle, milyen e-mail címre kell majd küldenie a cikkeket.

Nem tudom, vajon meglepődött-e az új polgármester, mindenesetre azt válaszolta, hogy írjon inkább újságot. E rövid és talán ironikus felelet nyomán érdeklődéssel böngésztem a Bácskai Napló tegnap megjelent számát. A huszonnégy oldalas, szép kiállítású és gondosan tördelt kéthetilapban nyolc fényképet számoltam össze a város új gazdájáról - pontosabban gazdasszonyáról -, akinek a nevét tizenötször írták le a tudósítók, leginkább maga a főszerkesztő. Kár, hogy ama bizonyos három számban elfelejtettem megszámolni a régi polgármester nevét, miután azonban kövérített betűvel szedette a főszerkesztő, az utólagos ránézésre is többnek hatott, mint a számonkénti átlagosan tíz fénykép.

Egyébként a negyedik számban az önkormányzati lap főszerkesztője terjedelmes tudósításában idézte a polgármester asszony bejelentését az új képviselőtestület alakuló ülésén, miszerint „Már tettünk lépéseket, felszabadítjuk a médiát.” Ennek egyelőre nem sok jelét látom, mindazonáltal kirajzolódik az önkormányzati lapból, hogy egy bajai szerkesztő miként képzeli a lapcsinálást. A helyi nyilvánosság első számú kedvezményezettjét, a mindenkori polgármestert olyan megrendelőnek tekinti, mint aki a csárdában papírpénzt húz a prímás vonójába, ha kedvenc nótáit játssza a zenekar. Ezzel magyarázható, hogy bár e bejegyzésben többször is leírtam a Bácskai Napló nevét, de újságnak egyszer se neveztem. 

Az ismert várospolitikus tegnap este immár sokadszor marasztalta el az Átlátszó.hu munkatársát. Rosszhiszeműséggel, rosszindulattal, szakmai felkészületlenséggel vádolta, mert rövid cikket jelentetett meg arról, hogy az újdonsült zuglói polgármester az önkormányzati testület alakuló ülésére olyan tervezetet készített, amely különleges jogokkal ruházta volna őt fel. Például azzal, hogy a havonta összejövő testület ülései között egyedül dönthessen bizonyos ügyekben.

Leginkább azt kifogásolta, hogy az újságírónő miért nem kérdezte meg őt a részletekről, mielőtt nyilvánosságra hozta volna a félreértésektől hemzsegő cikket. Ha ő maga is elismerte, hogy félreérthető volt a tervezet, akkor magáról állított ki bizonyítványt. Minden szakma egyik alapvető ismérve, hogy ami a szakmabeliek számára evidencia, az a kívülállók számára korántsem magától értetődő. Úgy kell tehát a nyilvánossághoz fordulni, hogy az érveket azok is megértsék, akik nincsenek benne a folyamatban. A zuglói képviselőtestület tagjai benne vannak, tiltakozásukkal mégis azt jelezték, hogy nem kérnek a polgármester átlátszó próbálkozásából.   

Mellesleg az Átlátszó.hu munkatársának nincs konzultálási kötelezettsége. Csupán azt olvasta ki a tervezetből, amelyet az önkormányzati testület tagjai is megorrontottak: a polgármester tart tőlük, ezért igyekszik bebiztosítani magát. Árulkodó jel, hogy Horváth Csaba azért igényelte volna a polgármesteri jogosítványok megerősítését, mert két ülés között akarta felgyorsítani a döntéseket. De ha zavarja, hogy a képviselők túl ritkán ülnek össze, úgy is átalakíthatta volna az a fránya SZMSZ-t (szervezési és működési szabályzatot), hogy kéthetente jöjjenek össze. A nettó havi 400 ezer forintért akár még hetenként is ülésezhetnének.

Kínos, ha egy várospolitikus abban éli ki magát, hogy végighaknizza a nyilvánosság ellenzéki és kormánypárti fórumait, és csepüli a nyilvánosság képviselőjét. Ráadásul Horváth Csaba nem kezdő a politikai szakmában. Harminc éve tagja az MSZP-nek, 2002-ben lett II. kerületi polgármester, majd később Demszky főpolgármester egyik helyettese, most pedig Karácsony Gergely utódja Zugló polgármesteri székében. Az ellenzék fővárosi győzelmének egyik haszonélvezője, aki azzal kezdte mostani tevékenységét, hogy folyamatosan ócsárol egy újságírót. Ha három évtizednyi várospolitikai gyakorlat után ennyit tanult a nyilvánosságról, vajon alkalmas-e a demokratikus politizálásra?            

Tisztelt Mr. Algoritmus!. Kérem, vegye figyelembe, hogy a címben olvasható alany népies elnevezése immár köziratban is olvasható. Az Országgyűlési Napló 2019. október 21-i számában, íme: „Dr. Hadházy Ákos képviselő helyén ülve felmutat egy táblát, amelyen a következő szöveg látható: ’A lónak a faszát!’” A honatya civilben állatorvos, és nyilván tanulta az egyetemen, hogy az említett testrész tagadást jelent, valaminek vagy valakinek az elutasítását.

Akik a tábla felmutatása óta hozzászóltak a nyilvánosság fórumain, többnyire Gyurcsány Ferencnél keresték az előzményt. Kétségtelen, hogy a volt miniszterelnök ezt találta mondani: „Lófaszt mama!”, mégsem időznék itt, mert a kocsmai kifejezés közéleti karrierje egy híján hetven évre vezethető vissza. A Sztálinról elnevezett Dunapentelén épült a Vasmű, ide hívtak krónikásnak írókat. Örkény István is érdeklődéssel hallgatta a kísérőt, aki arról biztosította őket, hogy itt hamarosan acél fog folyni. A csattanót azért nem lövöm le, mert tíz évvel később, 1960. június 10-én cikk jelent meg a Magyar Nemzetben. A finom tollú újságíró, Tamás István úgy fejezte be a történetet, hogy a kísérő felismerte az íróban egyik régi ismerősét. Félrevonta, és ezt mondta neki: „Nyavalya lesz itt, kérem, nem kohó.”

Örkény helyreigazítási kérelemmel fordult a napilap főszerkesztőjéhez, és közölte, hogy „Az illető nem nyavalyát mondott, hanem lófaszt.” A pontosítás nem jelent meg persze, de a történet napvilágot látott az Egyperces novellák 2004-es kiadásában. Radnóti Zsuzsa dramaturg, az író özvegye jegyzetben rögzítette, hogy Az a bizonyos sztálinvárosi anekdota című egypercest „a rendelkezésre álló dokumentumok alapján” ő írta meg, eme csattanóval: „Akkor elárulom író úr. Lófasz fog itt folyni, nem acél.” S hogy teljesebb legyen a művelődéstörténeti visszatekintés, Miskolczi Miklós író, Dunaújváros krónikása összegyűjtötte az ehhez hasonló történeteket.

A Kacagtató Sztálin-városi anekdoták című könyv 2013-ben jelent meg, és a Mi fog itt folyni? című szösszenetben két ponton változtatott a szerző. Az íróküldöttséget nem a párttitkár, hanem a főmérnök kísérte, aki az író Örkényt délelőtt, a Vasműben még elvtársozta. Délután viszont a Béke téri Késdobálóban összefutott vele, és két rum között kiderült, hogy a pesti Rákóczi út meg a Nagykörút sarkán álló patika tulajdonosának a fia. Ekkor mondta neki bizalmasan: „Ösztreicher úr, lófasz fog itt folyni, nem acél.” Mr. Algorítmus, köszönöm a megértését.         

Tegnap este az ATV műsorvezetője azt firtatta, vajon mit szól vallástörténész vendége a nagy visszhangot kiváltó fényképhez. A budai Karmelita-kolostor megnagyobbított erkélyén a miniszterelnök térdel egy Ausztráliából érkezett, kéz és láb nélküli prédikátor mellé, és valószínűleg imádkozik. A tudós azt válaszolta, hogy a reformátusok nem térdepelnek. Erről ugrott be apám tragikai vétsége.

1940 őszén sorozásra hívták Arad városába, ő azonban a zöldhatáron átszökött az ismét magyar fennhatóság alá került Észak-Erdélybe. Úgy vélte, ha már katonáskodnia kell, akkor az anyanyelvén hajthassa végre a vezényszavakat. Kolozsvárott ismert meg egy tizenéves pesztonkát, aki az anyaországból érkezett. Két pelenkázás között levelezett a nyalka hegyivadásszal, aki a fronttal együtt húzódott nyugat felé. A Felvidéken esett szovjet hadifogságba, szerencséjére azonban besszarábiai egységet fogott ki, amelynek harcosai románul beszélgettek egymás között. Tolmácsként használták a majdani apámat, és a cseh határon elengedték.

Erdélybe nem térhetett vissza, mert a román hatóságok katonaszökevényként tartották nyilván, ezért anyámék kalocsai házába kopogtatott be 1945. február 5-én. Az eperföldi templomban esküdtek, a katolikus szertartást azonban botrány színezte. A református vőlegényt a plébánosnak kellett térdre rángatnia. A történethez tartozik, hogy anyai nagyapám egyike volt ama első világháborús hadirokkantaknak, akiket az érsek 1923-ban telepített Kalocsára. Az úgynevezett Rokkant-telep két hosszú utcájában típusházakat terveztetett, döngölt padlójú előszobával és konyhával, udvari vécével és kerttel. A kizárólag katolikus vallású hadirokkantak családtagjai lettek az eperföldi templom legbuzgóbb látogatói.

Apámat nehezen fogadták be, és csak akkor enyhültek meg, amikor kiderült, hogy az anyám gyereket vár, és a leendő apa reverzálist adott arról, hogy ha fia születik, katolikus lesz. Mindebből annyi hatolt el a tudatomba, hogy a katolikus templomban idegesített a sok festmény és csavart oszlop, a reformátusban pedig megnyugtattak a vastag, fehérre meszelt, csupasz falak. Talán e kettősséggel magyarázható, hogy egyetemi diplomamunkámban Max Weber protestáns etikáról megfogalmazott nézeteit hasonlítottam össze Szekfű Gyula 1922-es tanulmányával, A magyar bortermelő lelki alkatával.

Köszönet a „múzsáknak”, ábécé sorrendben Gábor Györgynek, Orbán Viktornak és Rónai Egonnak, hogy ezzel a néhány sorral megemlékezhettem apámról a századik születésnapján.           

A közösségi oldalak ügyeletes szenzációja Orbán Viktor térdeplése a budai karmelita-kolostor erkélyén. Nick Vujicic végtagok nélküli prédikátor társaságában imádkozik, vagy legalábbis magába száll. Hívei erősnek tartják a fényképet, és rajonganak érte. Akik gyűlölik, képmutatónak vélik, és fölemlegetik, hogy bezzeg újdondász korában így biztatta országgyűlési frakciótársait: „Csuhások térdre, imához!”

Három évtizede gyűjtök szállóigéket, és megszoktam, hogy a könyvkiadók a kézirat elolvasása után listát helyeznek elém. Kérik, hogy nézzek még utána néhány „közismert” mondásnak, amelyeket elfelejtettem idézni. Közéjük tartozik a csuhás is. 2006-ban jelent meg az Orbán breviárium című kötetem, amelyből a kiadó hiányolta a csuhás szállóigét, 2012-ben pedig az Idéző című digitális kötet látott napvilágot, amelynek kiadója szintén szóvá tette, hogy nem írtam bele a miniszterelnök egyik legjellemzőbb mondását. Némi nyomozás után mindkétszer arra jutottam, hogy nem veszem föl Orbán Viktor megnyilvánulásai közé.

A „Csuhások térdre, imához!” a rendszerváltás utáni első országgyűlésben ütötte meg a képviselők fülét. A parlamenti jegyzőkönyv szerint Andrásfalvy Bertalan néprajz-kutató így utalt rá 1992. február 25-án: „Amikor a kereszténydemokrata oldalról valamilyen vallásos vagy az egyházzal kapcsolatos megnyilvánulás hangzik el, akkor itt, mögöttem a frakcióvezető elkiáltja: imához, vagy énekeljük el a Himnuszt.” Az Antall-kormány kulturális minisztere mögött a Fidesz frakciója ült, vezetőjét Orbán Viktornak hívták. Az országgyűlés legkisebb pártja polgárpukkasztó jelmondatokkal hívta föl magára a figyelmet, ezek egyike volt a csuhás is. Ha a kormánypárti KDNP valamelyik politikusa megszólalt, akkor kórusban csuháztak az ellenzéki Fidesz-képviselők.

Hiteles forrást nem találtam arra, hogy a frakcióvezető vezényelte volna a kórust. Amíg ilyen dokumentum nem tűnik föl, az Orbán pálfordulására utaló mondást szóbeszédnek, vándormotívumnak, városi legendának minősítem. Vagyis toposznak, amely az ógörög topikosz szóból származik. Az eredetileg helyet, nyilvános helyet jelentő kifejezésből idővel közhely, panel, klisé lett, amelyet hajlamosak vagyunk készpénznek venni, holott nincs értéke. Orbán Viktor szerintem is hatásvadász volt a miniszterelnöknek helyet adó Karmelita-kolostor Pestre néző erkélyén. Mostani megnyilvánulása azonban egyelőre nem hozható összefüggésbe egy 27 és fél év előtti eseménysorral.  

A legutóbbi napokban Gyurcsány és Orbán borkaizott, Kövér fideszezett, Schiffer ellenzékezett, Lendvai pedig köztársaságozott. Lefülelt mondatok.

Most jutott el százezrekhez, hogy ezek vizet prédikálnak, és bort isznak. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök a Borkai-ügyről, ATV, október 21.)

Táblás ház volt ma a legnagyobb fővárosi cirkuszban. (Simkó János újságíró Hadházy Ákos parlamenti akciójáról, Facebook.com, október 21.)

Azt veszem észre, hogy a baráti köröm átalakult emlék- és márványtáblákká. (Varnus Xavér orgonaművész, Hajdú Online, október 22.)

A Borkai-üggyel veszítette el a Fidesz a politikai szüzességét. (Komlódi Gábor ügyvéd, ATV, október 22.)

A Fidesz ösztönösen zseniálissá alakult képződmény. (Kövér László, az országgyűlés elnöke, Index.hu, október 23.)

Ha nem is megtölt, de bárhol képes megépíteni egy stadiont. (Herczeg Márk újságíró Orbán Viktorról, 444.hu, október 23.)

Elhitte, hogy mindent ő tud a legjobban, és csak zavarná a sok okoskodó. (Vajda Mihály filozófus Orbán Viktorról, 24.hu, október 23.)

Az alapállás itt az, hogy Magyarországon életjelet mutatott a demokrácia. (Simonyi András Amerikában élő diplomata az önkormányzati választásról, Klubrádió, október 24.)

Egy tetszhalott ellenzék helyett nem kell vudubábukat szurkálni. (Schiffer András volt LMP-politikus, Magyar Nemzet Online, október 25.)

Újra van ellenzék. (Szánthó Miklós, a KESMA-kuratórium elnöke, Origo.hu, október 25.)

A viszketegségi verseny lezárult, az eredmény az, hogy az ellenzék csak egységben értelmezhető. (Tóta W. Árpád publicista, hvg.hu, október 25.)

Az összefogáson - a remélt és megszerzett pozíciók elosztásán - túl nem látok semmiféle ellenzéki stratégiát. (Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő, Mérce.hu, október 25.)

Nem nevezném felemelőnek a hatást, amit az emberekre gyakorol. (Orbán Viktor miniszterelnök a Borkai-„faktorról”, Magyar Rádió, október 25.)

Minden botrány egy kicsit levesz a Fidesz táborából. (Urbán Ágnes médiakutató, Magyar Hang, október 25.)

Talán érdemes volna a sokszínű ellenzéki szövetséget Köztársaságpártnak nevezni. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, Népszava, október 26.)

Az MSZP-nek vége. (Révész Sándor újságíró, hvg.hu, október 26.)

Az a jó, amikor a sok gazember egymást korlátozza, és mi őket. (Tóth Szilárd János politológus a magyar politikusokról, 24.hu, október 26.)

Belőlem a Fidesz örök kamaszt csinál. (Fiala János műsorvezető, ATV, október 26.)

Borkai ügye nem az egész Fideszt jeleníti meg, de föllebbentette a fátylat az egészről is. (Pápai Gábor karikaturista, Facebook.com, október 26.)

Orbán politikailag ma már nem jó arc. (Kovács Zoltán újságíró, HírKlikk.hu, október 27.)

Mi vagyunk Európa legkövérebb népe. (Forgács Attila gasztropszichológus, Klubrádió, október 27.)

Pozsgai Zsoltban az önkormányzati választás estéjén eltört valami. Azt mondta el egy interjúban, amit az év elején Varga István ügyvéd, a KESMA-kuratórium elnöke szintén kifejtett. Nincs ínyükre a lebutított kormányzati kommunikáció, a különbség csak az, hogy a főkurátort azonnal kirúgták, az írót pedig állás híján nincs honnan kirúgni. Figyelemre méltó helyzetelemzésében van egy mondat, amely vitára is késztet. Szerinte „A vidékiektől elvették a helyi tartalmakat.” (Válasz Online, 2019. október 14.)

Magyarországon 19 vidéki napilap van, mindegyiket ama bizonyos KESMA működteti. Nemrégiben még külföldi (német, osztrák, angol és amerikai) cégekhez tartoztak, amelyek távol tartották magukat a magyar belpolitikától, és gazdaságossági okból leépítették a tudósítói hálózatot. A falvak népe már akkor kezdett eltávolodni a megyei újságoktól, amikor azok lemondtak róla. Orbán fölvásároltatta bizalmi embereivel a laphálózatot, majd az új tulajdonosok újságírókat vettek föl, és arra is került (köz)pénz, hogy a szerkesztőségek újraszervezzék a tudósítói hálózatot. Abból indultak ki, hogy akkor lesz hatásos az állami propaganda, ha a célba vett falusi lakosság saját magával is találkozik a regionális újság hasábjain.

Márpedig a vidéki napilap árasztja a Budapestről szerkesztett közleményeket, és a csekély lélekszámú zsákfalvak meg az alacsony iskolázottságú lakosok sokkal több helyi hírt olvashatnak, mint amennyit a külföldi érában olvashattak. Erre szokták üzenni a nagyvárosi kommentelők, hogy ha ország-világ dolgairól egyoldalú tájékoztatást kap a falvak népe, miért nem szerzi be más forrásból a hiányzó információkat. Mindenki annyi forrásból tájékozódhat, amennyire van pénze, ideje és igénye. Kár, hogy ebből kettő hiányzik a falusi Magyarországon: a pénz és az igény. De ha a falvak népe csakugyan technikai nehézség nélkül juthat hozzá a nem kormányzati hírekhez, vajon találkozik-e önmagával az alternatív forrásokban?

Például a Klubrádióban? Vagy az ATV képernyőjén? Esetleg a Népszava oldalain? Elvétve találkozhat persze, ám a kormánykritikus orgánumok annyira be vannak szorítva a fővárosi agglomerációba, hogy nincs pénzük a távolabbi Magyarország rendszeres, átgondolt, szemléletformáló bemutatására. S amíg ez így marad, felemás lesz a választási eredmény. A kormánypártok érzékeny veszteségeket szenvednek a polgáriasult városokban, a falvak narancssárga színezete pedig aligha változik.                      

Baranyi Krisztina lábjegyzet lesz az önkormányzatiság legújabb kori történetében. Szűkebb pátriájában szívós munkával tárt föl egy környezetromboló gócot, egy másik botrányt pedig szintén nyilvánosságra hozott - az autók parkolására telepített mutyit. Megnyerte az ellenzéki előválasztást, majd október 13-án a polgármester-választást is. Némi késleltetés után már hivatalban lévő kerületi polgármesterként szólalt meg a Magyar Hang című hetilap tegnapi számában. Azt fejtegette, hogy távoznia kell az önkormányzati havilap főszerkesztőjének, mert a „korábbi fideszes önkormányzati képviselő”…”lakásbotrányban is érintett”.

Nem világos, hogy mire vonatkozott a ’korábbi’ kifejezés. Arra-e, hogy miután az illetőt kinevezték főszerkesztőnek, megszüntette tagságát a kerületi testületben? Vagy arra, hogy a főszerkesztéssel együtt megtartotta testületi tagságát is? Ha egyszerre volt önkormányzati képviselő és önkormányzati lapszerkesztő, akkor erről rendelkezik az önkormányzati törvény 2002-es módosítása. Az összeférhetetlenségi passzus nem csupán a polgármestereket veszélyezteti, hanem az önkormányzati testület tagjait is. Ha kipattan bármelyikük érintettsége, nem kell mást tenni, mint bejelenteni a legközelebbi ülésen, és máris felfüggeszthető az érintett. Nem állítom, hogy a legutóbbi 17 évben tömegessé váltak az efféle eljárások, de azért akadt belőlük néhány.

Túrkevén például a polgármestert függesztették föl, mert megtartotta vezetői pozícióját az önkormányzati médium kiadóhivatalában. Csongrád megyében pedig két önkormányzati főszerkesztő körül robbant ki a vita. Képviselősködtek is, a megyei kormányhivatal pedig szelektív módon alkalmazta az összeférhetetlenségi passzust. A Fidesz-képviselőt békén hagyta, a jobbikost viszont megfosztotta a mandátumától. A felemás döntést jogi fórumokon fölülbírálták. Bakos András szegedi újságíró, aki a Délmagyarország című napilap hasábjain többször is foglalkozott az üggyel, a fejleményeket talán hozzászólásban világítja meg.

Baranyi Krisztina a megelőző fél évtizedben tagja volt Ferencváros önkormányzati testületének. Épp öt éve volt arra, hogy föltárja a képviselőtárs-főszerkesztő esetleges összeférhetetlenségét. Most, immár megválasztott polgármesterként nyilvánosan firtathatja ugyan, miért keveredett hajdani képviselőtársa erkölcsileg felróható lakásügybe. Ez azonban nem jogi alap arra, hogy eltávolítsa a főszerkesztői székből.