Tegnap este az ATV műsorvezetője azt firtatta, vajon mit szól vallástörténész vendége a nagy visszhangot kiváltó fényképhez. A budai Karmelita-kolostor megnagyobbított erkélyén a miniszterelnök térdel egy Ausztráliából érkezett, kéz és láb nélküli prédikátor mellé, és valószínűleg imádkozik. A tudós azt válaszolta, hogy a reformátusok nem térdepelnek. Erről ugrott be apám tragikai vétsége.

1940 őszén sorozásra hívták Arad városába, ő azonban a zöldhatáron átszökött az ismét magyar fennhatóság alá került Észak-Erdélybe. Úgy vélte, ha már katonáskodnia kell, akkor az anyanyelvén hajthassa végre a vezényszavakat. Kolozsvárott ismert meg egy tizenéves pesztonkát, aki az anyaországból érkezett. Két pelenkázás között levelezett a nyalka hegyivadásszal, aki a fronttal együtt húzódott nyugat felé. A Felvidéken esett szovjet hadifogságba, szerencséjére azonban besszarábiai egységet fogott ki, amelynek harcosai románul beszélgettek egymás között. Tolmácsként használták a majdani apámat, és a cseh határon elengedték.

Erdélybe nem térhetett vissza, mert a román hatóságok katonaszökevényként tartották nyilván, ezért anyámék kalocsai házába kopogtatott be 1945. február 5-én. Az eperföldi templomban esküdtek, a katolikus szertartást azonban botrány színezte. A református vőlegényt a plébánosnak kellett térdre rángatnia. A történethez tartozik, hogy anyai nagyapám egyike volt ama első világháborús hadirokkantaknak, akiket az érsek 1923-ban telepített Kalocsára. Az úgynevezett Rokkant-telep két hosszú utcájában típusházakat terveztetett, döngölt padlójú előszobával és konyhával, udvari vécével és kerttel. A kizárólag katolikus vallású hadirokkantak családtagjai lettek az eperföldi templom legbuzgóbb látogatói.

Apámat nehezen fogadták be, és csak akkor enyhültek meg, amikor kiderült, hogy az anyám gyereket vár, és a leendő apa reverzálist adott arról, hogy ha fia születik, katolikus lesz. Mindebből annyi hatolt el a tudatomba, hogy a katolikus templomban idegesített a sok festmény és csavart oszlop, a reformátusban pedig megnyugtattak a vastag, fehérre meszelt, csupasz falak. Talán e kettősséggel magyarázható, hogy egyetemi diplomamunkámban Max Weber protestáns etikáról megfogalmazott nézeteit hasonlítottam össze Szekfű Gyula 1922-es tanulmányával, A magyar bortermelő lelki alkatával.

Köszönet a „múzsáknak”, ábécé sorrendben Gábor Györgynek, Orbán Viktornak és Rónai Egonnak, hogy ezzel a néhány sorral megemlékezhettem apámról a századik születésnapján.